Volt már olyan, hogy a hátam közepére sem kívántam egy munkát, de egészen eddig nem fordult elő, hogy ez azért történjen meg, mert a másik fél ki nem állhatja a családomat. Voltak már konfliktusaim: nehezményeztem, hogy úgy beszéltek velem, mint egy kiállítási tárggyal, esetleg a másiknak nem jött be, ahogyan dolgoztam, de a jelenleg fennálló ellentét stílusához nem voltam hozzászokva és nagyon reméltem, hogy nem is lesz megszokott dolog, hogy úton-útfélen régi ellenségekbe botlok. A nőnek elméletileg nem konkrétan velem volt baja, hanem a szüleimmel és az akkori falkánkkal. Az első találkozásunk alkalmával nem volt rest rögtön az orrom alá dörgölni, hogy miről maradtam le, míg engem meglepetésként ért a felismerés, hogy igazándiból ismertem őt. Évekkel ezelőtt történhetett az incidens és én csak elbeszélés szintén hallottam a végső kimenetel részleteivel, de a nő emlékeit látva rögtön beugrott, hogy nem egyszer láttam őt egy-egy falkagyűlésen. A segítségünket kérte, a falka elfogadta az ajánlatát, aztán valami miatt mégis meggondolták magukat. Ezért szerettem kimaradni a természetfeletti ügyletekből, bőven elég volt nekem a saját, emberi életem. Mióta elkerültem a falkákból és a szüleim összetartásra vonatkozó befolyása alól.
Már a sminkszobában ültem, de még mindig merengő állapotban voltam. Szerencsére legalább ki tudtam aludni magam, egy fotózásra készülve nem volt a legjobb, ha le sem tudtam hunyni a szemeimet, hiszen akkora karikák jelentek meg a szemeim alatt, amelyeket csak kilogrammnyi mennyiségű sminkkel lehetett eltüntetni. Hát még ha Ms. Thani-tól azt kellett volna hallgatnom, hogy nem tud jó képet csinálni az arcom állapota miatt. Alig vártam, hogy túléljem a mai napot, az sem vigasztalt, hogy végre a saját lakásomban aludhatok. New York-ban volt a székhelyem és ugyan örültem annak, hogy hazajöhetek, mégis idegesített, hogy hajnalban csakis azért kellett gépre szállnom, mert a nő nem közölte, hogy nem Atlantában van a stúdiója. Természetesen én pontosan tudtam, hogy ez a kis akció ellenem szólt, de egy kis mérgelődés után próbáltam nem foglalkozni magam… csak jó lett volna, ha kiadhattam volna magamból a dühömet. A személyzetet minek idegesíteném, a szüleim előtt pedig lakat volt a számon. Semmi más nem hiányzott, mint hogy felidegesítsék magukat.
- Ms. Thani! – Beléptem a stúdióba, a megérkezéseimig a recepción ülő nő is eltűnt mögülem, amikor átléptem a küszöböt. – Üdv. – Elmosolyodtam. Nem fogok durcás kismacskaként előtte állni, csak azért sem, lássa nyugodtan, hogy nincs azzal bajom, hogy együtt kell dolgoznunk. Vagyis volt, de nem terveztem kimutatni. – Sajnos mivel senki sem számított arra, hogy át kell utaznom az országot, kicsit megcsúszott az egész csapatom. De a fő, hogy itt vagyok. – Állapítottam meg. Az asszisztensem elmosolyodott, ismert már annyira, hogy a hanghordozásomból is pontosan megállapítsa, mi járt a fejemben.
- Akkor kezdhetünk vagy eltölt még egy kis időt a gépével? – A nő szinte rám sem pillantott, ezért szurkálódtam egy kicsit.

Eszem ágában sem volt holmi farkasokat beengedni a termembe, legalábbis nem azokat, akiknek a családja az ellenségeim rövid listáján, de helyet kapott. Igazság szerint talán ennyi évszázaddal a hátam mögött, nem kellett volna mindent a szívemre vennem és egyszerűen tehettem volna kivételt, de nem tettem. Egyenlőre hozzám alkalmazkodjanak a fiatalabbak, s ne fordítva, de ez meg a mai szemléletek fényében tökéletes példája annak a csoportnak, akiket a mai fiatalok "vén banyáknak" hívnak. Sajnos ez a kettő igaz volt rám, akár tagadtam, akár nem. Neki tulajdonképpen szerepe sem volt abban, ami történt, de a Monell család említésének hallatán már az sem érdekelt volna, ha maga a mindenható kér, hogy enyhüljön meg szívem. Ki mint vet, úgy arat elven, el kellett fogadnia, hogy sem kebelbarátnője nem leszek, sem anyja helyett anyja, sőt, még csak meg sem akarom magam mellett tűrni, de a munka úgy hozta, hogy így lett. Az pedig, hogy az ellenszenv fenn állt, szinte biztosra vettem, hogy a jövőben jó pár nézeteltérést fog hozni még.
Két mély levegő közepedet próbáltam leplezni a nemtetszésem, amiért késve érkezett, de hamar túllendültem azon, hogy ezt valóban leplezzem. Tudja csak, érezze csak, amit kellett ilyen helyzetben. Feljebbvalósságom gyakorlása úgy is elmaradt és elfelejtődött pár évszázad alatt, amióta nem egy Szultán mellett élek. Hát, ez ennek fényében nekem is jó, részemre emlékeztet és eleveníti fel az elfeledett kilétem egy darabkáját. Tudtam, hogy már csak pár perc és megjelenik, s mikor így lett, a késésért való összes egyszeriben rám törő gondolatom kimondtam, egyenesen bele a világba, voltaképpen így szemébe is.
-Még szerencse, hogy él és virul mindenki.-rándul meg egyik szemöldököm, ajkam pedig fintoromhoz alkalmazkodva undorról tanúskodik, vagy inkább a megvetésemről, amivel vele szemben állok.-Magyarázkodás helyett mi lenne, ha a lényegre térnénk? Valószínűleg mindkettőnknek jobb lenne ezen minél előbb túlesni, nem igaz?-próbálok mosolyt erőltetni ajkamra, tudom, hogy ez nem megy, régen sem ment könnyen, ha az illetővel szemben kétségeim és kifejezetten gyűlöleteim voltak.
-A gépemnek az lenne a legjobb, ha nem kellene az ön maszkját fényképeznie, amit sminknek hív a csapata. Ha kialvatlanságban szenved, javaslom máskor kérdezze meg, hogy pontosan mikorra és hová kell jönnie.-javaslom, rá emelve tekintetem, hangomon érezhető továbbra is az elutasítás, ahogy az is, hogy hiába próbál szurkálódva közeledni, nem én vagyok a róka, aki megfutamodik attól, hogy a sün tüskéje orrába áll és inkább éhes, korgó gyomorral éli túl az estét.-Álljon a kereszthez, beállítom a fényeket, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy porcelánbaba, akinek megreped az arca, ha mosolyog.-értem ezt ismét a kilónyi sminkre, ami arcát borítja, majd a nyakamban lógó géppel lépdelek keresztül a megannyi zsinóron és próbálom a lámpákat a megfelelő mennyiségű fény kibocsájtására állítani, mindezt úgy, hogy természetes hatást keltsenek a lány körül.

Megforgattam a szemeimet. Ez a nő borzasztó volt, de talán ha nem úgy bánt volna velem, mint egy utolsó, utcáról bemenekült gyilkossal, akkor megpróbáltam volna megbékíteni. A szüleimet hiába kérdeztem, hogy mégis miért néz rám úgy, mint a véres ingre, nem akartak beavatni, csupán annyit mondtak, hogy volt némi összetűzésük a múltban. Ki gondolta volna, hogy éppen az a fotós a szüleim esküdt ellensége, akire rábízták a munkát?  Azt sem tudtam, hogy az anyám és az apám olyan fajta, akinek sikerült ádáz ellenségeket gyűjtenie. De nagyon úgy tűnt, hogy meg kell barátkoznom ezzel a ténnyel és csak annyit tehettem, hogy kibírom, elviselem ennek a nőnek a stílusát. Nehéz menet lesz és magamat ismerve néha biztosan le akarom majd kaparni a bőrt az arcomról, ám reméltem, hogy kisebb-nagyobb sérülések nélkül meg fogom úszni a találkát. Az elkövetkezendőkben pedig tisztán a tudtára adom az ügynökségnek, hogy nem vagyok hajlandó jönni, ha Ms. Thani állna a kamera másik oldalán.
- Tudja, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Mivel az utolsó pillanatban közölte, hogy New York-ban tartózkodik, sajnos nem lehettünk gyorsabbak. De a lényeg, hogy mindenki életben van, ahogy maga is mondja. – Negédes mosolyra húzódott a szám. Szívesen szaladtam volna az ablak felé, hogy kiugorjak rajta. Azt hittem van már akkora protekcióm a divatvilágban, hogy elkerüljem az ilyesfajta találkozásokat, de ez sajnos jelen esetben nem volt kivitelezhető, tekintve, hogy a kampány feje ragaszkodott a vörös hajú nőhöz. És hozzám is. Tény és való, a nő jól dolgozott, több munkáját láttam és engem is fotózott már egyszer, de jó előre kész kínzásnak tűnt ez a néhány óra hossza.
- A smink nem az én dolgom. Azt rakják rám, amit látni akartak a képeken. Ezt már igazán megtanulhatta volna, elvégre nem ma kezdte a szakmát. – Ha ő így, én is, a kis lelkemet nem fogja kettétörni a véleménye. Velem eladták a termékeket és a fotókat, ha azt szerették volna, hogy egy viaszbaba mosolyogjon, akkor felvettem azt az arcot. Ennyi. A kreatív tervező nem én voltam a csapatban, nekem annyi volt a dolgom, hogy  amin átrágtam magam és amibe beleegyeztem, azt megcsináljam. Ezt hívják profizmusnak.
A helyemre álltam, a fodrászom követett és babrált a hajammal, nehogy egy szál is rosszul álljon, aztán kis is ment a képből. A vörös hajú nőt figyeltem és széles mosolyra húztam a számat a szavai hallatán. – Csak nehogy véletlenül Ön törje össze magát. Hol találnánk még egy ilyen kedves fotóst? – Jegyeztem meg, majd egészen addig nem is figyeltem másra, míg be nem fejezte az első néhány kép készítését. A beszéd ilyenkor nem volt opcionális és arra kellett koncentrálnom, hogy az elvárt arcot hozzam, ne azt, amire az érzelmeim ültek ki.
- Ha már ilyen szépen összegyűltünk elárulná, pontosan mi az oka annak, annak, hogy a háta közepére sem kíván? – Kérdeztem rá egyszerűen, amikor úgy sejtettem, hogy pár pillanatra le fogja ereszteni a gépet.

Ha valaki, hát én nem voltam az a típus, aki kéretlenül vesz munkát, vagy azért húzza a száját, mert egy farkas a modellje. A probléma az lehetett, mint jelen esetben is, hogy ki volt az a modell. A fajtája feletti szemhunyás ellenére is épp elég okot fel tudtam volna sorolni az ellen, hogy őt beengedjem ide, így a szívélyes fogadtatás helyett, előhozom a rég eltemetett, és kissé arrogáns énem, aki képtelen másoknak fejet hajtani, s inkább azt várja el, hogy előtte ugyan ezt más megtegye. Bár erről ez a lány semmit sem tudhatott, sütött róla, hogy emberemre találtam ebben a dologban, és ő sem egy rózsaszál, aki ne növesztett volna töviseket, hogy vissza tudjon szúrni. Adhattam volna ki a feladatot alkalmazottnak is, de valamiféle érdeklődést azért mutattam a lány felé. Talán az alma a gyümölcsétől elég mesze van, vagyis a gyümölcs képes a saját útját járni, és nem a felmenők hibáit ismételgetni újra meg újra. Ha mégis... legalább nem ér csalódás, a hiú ábrándok kergetése ugyanis nem az én műfajom.
-Mintha nem lett volna egyértelmű. Bár az ügynökség esetünkben jó pár dologban mellélőtt.-fokozom a nemtetszésem kinyilvánítását, bár ezzel sem jutunk előrébb, a helyét jó lenne, ha elkezdené érezni, ugyanis a vaku tud úgy villani, hogy napokig ne lásson. Nem értettem, miért kell épp ő, és miért kellek épp én. Egy-egy leosztásban, másik és másik modell illetve fotós párosban még akár jó is kisülhetett volna mindebből. Erre viszont jelenleg szinte semmi esély nem volt.
-Hát akkor nagyon rossz stábbal dolgozik, ha képtelen jelezni, hogy hat réteg alapozó mit művel a képekkel.-szerettem, ha a modelljeim természetesebbek, ha nem egy porcelánbabát kell fényképeznem, aki ha mosolyog, szinte pattogó rúzs és alapozó darabokat hagy maga után a fotózás végére.
Beállítom, legalábbis utasítom rá, hogy hová álljon, a fodrász, aki csendesen hallgatja a kis beszélgetésünk, követi, akár egy mágnes, és bár még se a világítás nincs a helyén, sem én a épemmel, ő már a kósza tincseket pozícióba irányítja. Hosszú vörös hajam én könnyedén fogom kontyba fejem tetején, és a kijelzőt nézem, majd a keresőbe nézek, hogy tényleg rendben van-e a szög, és lövök róla egy próba képet, míg ő lelkesen jártatja a száját.
-A helyében vigyáznék a számra.-halkan, mégis elég hangosan jegyzem meg, hogy ő hallja, hisz nyilvánvaló, hogy ő is érzi, hogy én nem vagyok ember, én pedig pontosan tudom, hogy ő micsoda.
Kérdésére lejjebb engedem a gépet, majd biccentek a fodrásznak, hogy menjen hallótávolságon kívül oda, ahol a többiek is ácsorognak, akiket a lány magával hozott, vagyis inkább maga után vonzott.
-Tudja Ms. Monell, a családja magát biztos okosabbra nevelte, mint ahogy őket a felmenőik nevelték, így jobb lenne, ha a rúzsos ajkait összetapasztaná, ami biztos nem lesz nehéz, és koncentrálna a munkára, a feladatára, s bájosan mosolyogna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.-kérem, ezzel részben felfedve az okokat előtte is, majd mielőtt visszatérek a gép mögé, még azért hozzátűzök egy apró megjegyzést.-Esetleg, ha nem akartak volna megölni, most nem kívánnám magának sem hasonlókat. De azt hiszem, hogy a dédszülei erről többet tudnának mesélni... Legalábbis, ha élnének, biztos többet tudnának.-ezek után a gépem mögé lépek, és újabb képeket lövök, melyek a valahol a döbbent arc és a sokkos állapot közötti arcokat ábrázolják. Még a végén sorozatot készíthetek ezekből, biztos az alanyom hozzá.

Hozzátartozott a munkámhoz, hogy akkor is jó pofát vágjak valamihez, ha éppen szívesebben másztam volna a falra, minthogy elvégezze az adott munkát, felvegyem a ruhát és elkészítsék nekem a kellő sminket. Szerencsére mostanában nem kellett mindenre igent mondanom, volt már akkora nevem a belső körökben, hogy válogathassak, amikor viszont elém rakták a stoptáblát, akkor bele kellett törődnöm abba, hogy én is csak munkaerő vagyok. Ezzel nem is volt baj egészen addig, amíg a másik oldalon lévő is úgy bánt velem, mint egy emberrel: az viszont, amit Ms. Thani motyogott nemhogy arról tett tanúbizonyságot, hogy az érzelmei által vezérelve csinál egy olyan munkát, ami igazából teljesen profi módon, bármilyen körítés nélkül elvégezhető lenne, hanem arról is, hogy engem sem képes megtisztelni azzal, hogy félretegye a családom iránti ellenszenvét. Én sem örültem annak, hogy muszáj volt az ő kamerája előtt állnom, de nagyot nyelv megpróbáltam volna elfogadni, ha nem köt belém úton-útfélen. Jobbnak láttam nem adni alá a lovat és inkább nyelni egyet, hátha ő is megembereli magát és felhagy a piszkálódásával, ám amikor az egyetlen, szintén normálisan feltett kérdésemre huszonöt fölösleges körmondat után sem kaptam választ, megforgattam a szemeimet. Ilyenkor jött volna jól, ha a személyiségjegyeim között szerepel a végtelen türelem és megértés.
- Maga pedig jobban tenné, hogyha visszafogná magát. – Távol állt tőlem, hogy féljek tőle, hiába tudtam, hogy micsoda. Mondták, hogy vigyázzak vele, mert ha valami nem tetszik neki, akkor annak nem csak hangot ad, hanem a tetteivel is alátámasztja, de mit tudna velem tenni a csapatom és a saját munkatársai előtt? Nekem ugrik, mert nem tetszik, hogy kérdezősködöm? Arra befizetnék, főleg, hogy mire minden embert megigézne, hogy esetleg ne emlékezzen a történtekre, addigra nekem hűlt helyemet sem találná. Magabiztosan pillantottam rá, láthatta, hogy tényleg nem érdekelt a burkolt fenyegetése.
- Ha jól emlékszem, én nem tettem maga ellen semmit, amivel kiérdemeltem volna a dicséreteit és a kedves szavait, viszont ha maga így érzi, akkor egészségére. – Megvontam a vállamat. Beszélhettünk volna a diszkriminációról és a származásból adódó előítéletekből, de tény, hogy bennem is volt ellenérzés a nővel kapcsolatban csak azért, mert összeakasztotta a bajszát a családommal. Még akkor is, ha pontosan nem tudtam, hogy mi történt és melyik fél mit tett a béke megtörésének érdekében. – Éppen azért kérdeztem rá magánál a történtekre, mert akik átélték, azok már nem tudnak válaszolni és nem adták tovább a családnak, hogy pontosan mi történt. Mindenki csak óvva tudja inteni a másikat, mert a szóbeszéd szerint maga egy igazi hárpia. – Én csupán azt adtam elő neki, amit nekem is mondtak, de nem tehettem róla, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Az biztos, hogy nálam is megerősítésre talált az igencsak szilárd alappal rendelkező mendemonda.

Bármennyire is szerettem volna, bizonyos dolgokban képtelen voltam szemet hunyni, elnézni az engedetlenséget, s akárcsak régi, középkorban fiatal és dacos énem, úgy jelenlegi, több évtizede létező énem sem tudott egyszerűen elfogadni és hagyni azt, ami nem előnyömre való. A rémálmok emiatt sosem gyötörtek, ellenben jó pár ellenségem akadt már pont ezen okból kifolyólag. Pár nem igen élt tovább pár napnál, miután teljes szívemből felesküdtem a bosszúra. Most mégis itt volt ő, kinek családja tett róla, hogy az ellenszenv és a régi énem dacossága fellobbanjon és mindent megtegyen azért, hogy a felsőbbség és az uralkodni akarás kiüljön viselkedésemre. Nem hajtottam fejet, nem foglalkoztam a véleménnyel, és még kevésbé érdekelt a munka lényege. A teremben lévők érezhették a feszültséget, a lány szintén tudta jól, hogy miért alakult úgy a helyzet, ahogy.
-Ó aranyom, még a végén megijedek ettől a hangnemtől.-a szavak könnyedén hagyják el szám, szinte úgy siklanak ki, mint ahogy a könnyű pihe lebeg a levegőben. De ez nem puhán ér földet, tudom jól, hogy könnyedén lobbanthat lángra, a poroltó viszont bekészítve van zsebembe, s ha kell, könnyedén vetek véget a kényelmetlen helyzetnek. Semmitől sem rettenek vissza, egy kislány szúrós szavai pedig már túl rég óta nem hatnak rám semmilyen értelemben. Kevesen hozták elő ezen énem, neki sikerült, a következményeivel pedig nem fogom traktálni, idővel rájön, minek köszönheti a helyzetét, amibe keveredik.
Szavaira nem reagálok, a kamera mögé bújok, próbálom a szívemben lobbanó tüzet csitítani, mielőtt egész testem átjárja, és elmém felett is átvéve az irányítást, sérelmeim és a dac elveszi minden józan eszem és a tűréshatárom könnyedén tűnik el közelemből. Nem, mintha bántam volna, de a hallgatóság elkábítása és elméjük megzabolázása, az emlékeik kipucolása nagyobb feladat volt, mint amit most szívesen vállaltam volna magamra.
-Mindenki azt kapja az életétől, amit megérdemel. Azt hiszem, hogy a becsület és a jóhiszeműség nem jó társ egy olyan család ellen, aki történelmi túlélő a hazug cselekedeteknek hála.-lépek közelebb hozzá, érzem, hogy máskor kedves, és szelíd arcom megzabolázhatatlanul felveszi a megvető, és dühös maszkok elegyét, s mikor már a kezemben lévő kamerát is lejjebb eresztem, biztosra veszem, hogy ő is észreveszi mindezt. Állkapcsom körül összes izmom megmerevedik, szememben fellobban a tűz és szinte égeti tekintetem övét, amit nem eresztek.-Hárpia? Meglehet. De legalább nem azzal vádolnak, hogy áruló vagyok. Én segítettem nekik, miattam éltek, míg éltek. És tudod mit? Ha újra kellene cselekednem, talán adnék nekik egy esélyt. De közel se legyél olyan biztos abban, hogy a családod a földre szállt angyalok serege.-lépek elé végül, és felé fordítom a lámpát, még mielőtt állát kapnám el, és taszítanám ki a stúdió ajtaján ezzel egy időben.-Most pedig örülnék, ha mosolyt varázsolna az arcár, és csinálná, ami a munkája, a dolga, hogy mielőbb kiengedhessenek azok, akik azt hiszik most, hogy egymásnak akarunk ugrani. Bár minden bizonnyal maga is tudja, hogy ki húzná a rövidebbet, hisz azt mondják, a történelem ismétli magát, nem?-utolsó mondatom úgy suttogom, hogy csak ő hallja, majd hátrálok pár lépést, és ismét az optikát rá irányítva próbálok én is a munkámra, nem pedig a múlt sérelmeire koncentrálni. Ám érzem, hogy kezem remeg a dühtől és kicsi választ el attól, hogy ezt mindenkivel meg is osszam, mivel is járhat, ha így érzem magam.

Dolgozni elméletileg a világ legkönnyebbje volt. Az embernek olyan tevékenységet kellett folytatnia, amihez értett és amit jobb esetben szeretett, ez pedig a világ legegyszerűbb dolga volt egészen addig, amíg a világtól elszigetelve, mindenfajta ingertől, társaktól, zavaró tényezőktől mentesen ülhetett egy szobában. Ebbe záros határidőn belül bele lehetett őrülni, így nem maradt más, mint az eredeti lehetőség: a partnerekkel való dolgozás, aminek szintén megvolt az a nagyon sanszos veszélye, hogy bármikor kitépnéd a saját hajadat tőlük. Én jelenleg ezen a szinten álltam, ha nem az lebegett volna a szemem előtt, hogyha elrontom frizurámat, akkor dupla annyi időt kell töltenem ebben a stúdióban, nyugodt szívvel kezdtem volna el a tépkedést.
- Meg ne ijedjen, a szívemre venném. – Ahogy neki, úgy nekem sem állt szándékomban visszafogni magam, mivel reményeim szerint ő is volt annyira profi, mint én, ezért nem láttam esélyét annak, hogy ha fel is dühítem, nekem ugrana és megvillantaná a fogait. Hűvös nőszemély volt, amennyit eddig láttam belőle arra engedett következtetni, hogy szívesen játszotta az érdektelent, akiről lepergett minden, amit mondtak róla. Akár csodálhattam volna ezért a tulajdonságáért, nekem sohasem sikerült kifejlesztenem azt a képességet, amellyel leradírozhattam volna az érzelmeket az arcomról. Ha valami nem tetszett, megsértődtem, dühös voltam vagy éppen maradéktalanul boldog, az meglátszott rajtam, a viselkedésemen, a tartásomon, mindössze akkor tudtam csiszolni magamon, amikor fontos munkát kellett elvégeznem és abba nem fért bele a lelkiállapotom leképeződése.
- Ha felrobban a dühtől, sajnos nem fogok ráérni összekaparni a darabkáit. Más dolgom is van ma. – Nem mondom, hogy nem volt ijesztő a szikrázó tekintete, de láttam már rosszabbat is és bevallom, kissé tetszett is a tudat, hogy mégis elértem nála azt, hogy ne a teljes merevség látszódjon rajta, hanem igenis, ő is körülbelül úgy érezze magát, mint én. Elvégre, akiket ő gyűlölt, megvetett és akik miatt engem a pokolra kívánt, nekem a családom voltak és nálam elvi kérdés más embereknek a hozzátartozóimhoz való viszonya.
- És láss csodát, nem tévedtek! – Tényleg hárpia. Abból a rosszabbik, fenyegető fajtából, akit nem kinevet az ember, hanem sokkal inkább azon kezd el gondolkozni a közelében, hogy merre van a legközelebbi kijárat. Én nem voltam átlagos, legalábbis most nem, amint megfordult volna a fejemben az összerezzenés gondolata, rögtön felülírta a bennem tomboló kíváncsiság és a szeretteim védelme, még ha csak verbális úton is. – Butaság lenne azt gondolni, hogy minden a maga lelkén szárad, igaz? Nem is teszem, ha így lenne, ma szép összegtől esett volna el. Én csak érdeklődtem, össze szeretném kötni a hasznosat a még hasznosabbal. – Elmosolyodtam, amikor ismét felemelte a kamerát, egyenesen az objektívbe néztem, hogy biztosan elkaphassa a pillanatot. Amiatt nem aggódtam, hogy a képek milyenek lesznek: ő jó fotós volt, én jó modell, mindkettőnknek fontos volt a szakmai hírnevünk.
- Pedig magának nem esne nehezére elcsendesítenie ezt az egész helyiséget. – Fenyegetésnek kellett volna vennem a szavait? Meglehet, de volt bennem annyi bátorság, hogy figyelmen kívül hagyjam a figyelmeztető jelleget és tovább szítsam a tüzet, amit eredetileg nem terveztem meggyújtani. De hát, utánam a vízözön!

Az ama és a fája. Az már biztos, hogy a családját le se tagadhatná, a felvágott nyelve pedig egyenesen ostorcsapások sora lehetne, már ha érdekelne. Valahogy, úgy pár száz évvel ezelőtt kihalt belőlem az efféle viselkedés felé tanúsított tolerancia és helyére a mai világban a "pont nem érdekel" hozzáállásnak nevezett dolog vette át a helyet. Ennek hála, ha nem is könnyen, de elviselem jelenlétét és megemésztem a tényt, vele kell dolgoznom egy kicsit. Talán többet is, mint kellene, bár a szépsége nem volt kérdés, ahogy az sem, hogy valóban jó fotóalany volt. Leszámítva a sminkesek mellényúlását, amit ha valóban jóban lennék vele, még el is tudnék nézni.
-Csak nehogy megártson a sok aggódás.-reagálok szavaira olyan lekezelően és hűvösen, hogy az már szinte nekem fáj. Nem várhatta el tőlem a kedvességet, bár nem hiszem, hogy tisztában volt vele az ellenéreztem miből is fakad vele szemben. Ezt valahogy még le tudtam nyelni, és lassan úgy is végzünk. Bár a gépem kattogásától kevésbé hangos a terem, ellenben fagyos levegő lett nekünk hála, amit mindenki más is érez. De míg az én arcom nem árulkodik semmiről, addig övéről szinte minden érzés nyilvánvalóvá válik. A düh, a nemtetszés, a puszta ellenállás, amit felém tanúsít.
-Köszönöm a sajnálatot, majd igyekszem.-rám nem túl jellemző gúnyosság csendül hangomban és a mérhetetlen ellenállás, amivel felé közeledem, szinte mások számára is érezhető lesz. A gépem beállításai után próbálok a munkára koncentrálni és lőni pár próba képet, de mivel képtelen egy helyben megmaradni egy másodpercnél tovább, a képek homályosak lesznek. Ekkor tűnik fel, hogy voltaképp a kezem is remeg, ami számára rég nem jó jel, sem munka, sem a testi épsége szempontjából. Nem voltam ennyire ellenálló és dacos, elviselhetetlenül mogorva, egyszerűen ezt a békát, amit a családja dobott elém, képtelen voltam annyi más dolog mellett lenyelni és igenis szálka volt a szememben a puszta jelenléte is.
Nem veszem fel a nekem címzett jelzőt, bár kicsit azért fennakadok a dolgon. Láthatóan élvezi, hogy kóstolgathat, csak akkor nem fogja, ha a cérna nálam is elszakad. Akkor az sem érdekel, ha mindenki emlékeit meg kell bűvölnöm, de, hogy a torkának esek, az is biztos. Bár a háremben megannyi nővel osztoztam, és megannyi nő támadását védtem már ki, a mostani világban igyekeztem emberibben élni, és jobban hallgatni az eszemre, ami most is azt súgta, hogy ne tegyek semmi butaságot, meggondolatlanságot.
-Az én lelkemen? Igen, képzeld, beismerem. Megöltem őket. Ahogy ők tették az enyémekkel. Háborúban ugyebár mindent szabad. És mindig akad valaki, aki a rövidebbet húzza.-rántok könnyedén vállat, holott a lelkiismeretemmel nem tudtam ilyen könnyen elszámolni, és voltaképp beismerni sem akartam, hogy szemébe nézni is nehezemre esik. Ami abból a szempontból már-már vicces, hogy igazából épp  szememmel próbálom leszúrni, hogy végre a munkánkkal is törődhessünk egy kicsit. Közelebb lépek, mikor ismét megszólal, és mikor elé érek, egyszerűen tűz lobban a szememben, és süt rólam, hogy még egy szót szól és gondolkodás nélkül tekerem ki a nyakát.
-Jól figyelj aranyom, mert csak egyszer mondom el. Vagy képes vagy befogni és végigcsinálni ezt a közel egy órát, vagy nem csak őket, de téged is elhallgattatlak, ha kell örökké. Én a helyedben elgondolkodnék rajta, hol a helyem a jelenlegi helyzetben, mert mit ad isten egy vámpírboszorkánnyal hozott össze a sors, akinél a családod nem a lista élén van, hogy kiket kellene megóvni.-teszek úgy, mintha csak a kócos fürtöket állítanám a helyükre, de szavaim csak ő hallhatja, a bámuló kisebb tömeg ugyanis hallótávolságon belül is megsüketült erre a pár másodpercre, s mindebből semmit sem érzékelhetnek.-Esetleg egy kávé mellett megbeszélhetjük a dolgokat, de azt hiszem, hogy egyikünk karrierjének se tenne jót, ha nem profizmussal végeznénk el a ránk szabott munkát.-majd ismét a gépem mögé lépek és lövök egy képet, mire a mögöttem lévők a monitorokat bámulva szinte ámuldoznak. Valóban jó kép lett. A lány arcáról mindent le lehet olvasni, pont ettől őszinte és megkapó.

Nem az volt a legidegesítőbb, hogy itt kellett lennem, hanem az, hogy nehezemre esett kontrollálni magam. Másodpercenként váltakoztak bennem az érzések, egyszer nyugodtabb voltam, aztán legszívesebben ökölbe szorítottam volna a kezemet, hallva a szavait. Sajnos van, amin a profizmus sem segít, a temperamentumomat nem tudtam kidobni az ablakon csak azért, mert éppen dolgoztam. Ha egy teljesen semleges személlyel akadtam volna össze, akkor természetesen minden egyszerűbb lenne: képes lennék eltitkolni, hogy rossz napom van, levetkőzném az út fáradalmait és csak legyintenék arra, ha valami nekem nem tetszőt csinálna a stáb valamelyik tagja. A jó munkához szükséges volt megtanulni, hogyan lendüljek át az akadályokon és ezzel a képességemmel egészen addig nem is volt semmi baj, amíg nem a családom ellensége toporgott előttem.
- Látja, én törődök magával. – Megvontam a vállamat, aztán úgy döntöttem, mindketten jobban járunk, ha ismét felveszem a pókerarcot és legalább a munka részén túlesünk a találkozásnak. Nem mintha sóvárogtam volna azért, hogy a szükségesnél egyetlen perccel is több időt töltsek el a stúdiója falai között. Még mindig nem értettem, hogy éreztem magamban annyi erőt, hogy igent mondjak erre a feladatra. Simán elutasíthattam volna az ügynökségem ajánlatát, túléltem volna, ha az egyenlegem nem növekedik ennek a fotózásnak köszönhetően és az sem vágott volna földhöz, hogy nem jelenek meg a magazinban, amelyik a megbízást adta. Jobban belegondolva és magamat ismerve az állhat az ittlétem hátterében, hogy meg akartam mutatni a nőnek: én aztán nem félek tőle és a háttérsztorink semmiben sem gátolhat. Az tény, hogy nem ártott volna felkészülnöm arra a momentumra, amikor elege lesz belőlem és elpattant az agyában valami… ijesztő és veszélyes nő volt, akivel nem kellene ujjat húznom. De hát mit tegyek, ha a képtelen vagyok befogni a számat?
- Mire nem jó a háború! Rá lehet fogni a bűnöket arra, hogy a „harcos szellem” miatt követtük el őket. – Megforgattam a szemeimet. Nekem kicsit már könnyebb volt erről a témáról beszélni. Ha a nő a szüleimmel futott volna össze, biztosan nem lett volna ennyire nyugodt a hangulat. Ettől függetlenül dolgozott bennem a generációs sokk, saját ügyemnek éreztem a családommal történteket. Nem annyira, hogy képes legyek vért kívánni a történtek miatt, de piszkált a tudat, hogy néhány felmenőm gyilkosa állt velem szemben.
- Milyen indulatos lett hirtelen. Még jó, hogy a félig-meddig vámpírok nem kaphatnak agyvérzést. – Incselkedő mosoly rajzolódott a számra, pedig feldühített, hogy fenyegetni próbált. Azért, mert vámpír és boszorkány egyszerre, még nem az övé a világ. Sőt, szerintem nem más, mint egy rossz hibrid, aki azért, mert ilyen és olyan vér is csörgedezik benne, többet gondol magáról a kelleténél. Példának okáért, ha éppen telihold lenne, biztos nem lenne ekkora a szája. De igaza volt, ha már mindketten itt voltunk, jobb lett volna, ha nem rontjuk el a készülő képeket, legalább a közös munkánk legyen némileg gyümölcsöző. Nem is szóltam többet, jó modellhez híven követtem a nő utasításait, hagytam, hogy a szünetekben megigazítsák a hajam, a sminkem, nem foglalkoztam azzal, hogy mi lenne, ha nem lennénk ennyire nyugodtak. Talán még jót is tesz ez a kis feszültség a fotóknak.
- Szeretném meginni magával azt a kávét, amit felajánlott. – Léptem oda a nőhöz, miután befejeztük a fotózást és már a saját ruháimban, a saját arcommal tündököltem. – Vagy már nem áll az ajánlat?