Testvérekre örökké számíthatunk

- Gaetano, hallgass! – üvöltöttem torkom szakadtából, mintha így semmisé tehetném azt, amit már nem lehet csak úgy eltörölni. A ház szinte zengett, ahogyan a testvéremmel veszekedtünk, de szerencsére apánk nem volt itt, mert különben… Talán azon a napon vettem volna utoljára levegőt, vagy az se kizárt, hogy más.
- Mirena, állj le! Mit fogsz csinálni? Elszöksz? Gondolkozz már, hogy nem tűnhetsz csak úgy el! – vállaimnál fogva rázta meg a testemet a bátyám. Szavainak köszönhetően pedig éreztem ahogyan gombóc egyre inkább nő a torkomban, hiszen igaza van. Innen nem szökhet csak úgy meg az ember. Csak ha már meghalt, akkor van kiút.
- Akkor se merd neki elmondani! – jelentettem ki határozottam és törékeny 16 évesként még kissé fenyegetően a kezemet is megráztam, hogy lássa nem viccelek, de szinte semmit se ért, hiszen könnyedén nevette el magát.
- Sose fogsz változni hercegnő, igaz? – majd megrázta a fejét és a borostáján könnyedén simított végig és ingerülten csapott végül a falba. Könnyedén rezzentem össze, hiszen mind a ketten szarban voltunk, nem is kicsit. – Örökké nem titkolhatod el Mirena. – emeltem rám ismét sötét íriszeit, majd közelebb lépett hozzám. Legszívesebben hátráltam volna, mert pontosan annyira tudott vészjósló lenni a pillantása, mint apáé, de ő nem engedte. Könnyedén kapott el, hogy ölelésébe vonjon. – Valamit ki fogunk találni Pitypang. Nem engedem, hogy bajotok essen. – majd egy féltő testvéri puszit nyomott a fejem búbjára. Tudtam, hogy így lesz. Ketten voltunk már gyerekkorunk óta. Mindig vigyázott rám, megvédett apával szemben is, amikor rosszat tettem. Manapság már tudom, hogy ritka az ennyire szoros kötelék testvérek között, emiatt pedig még hálásabb vagyok a sorsnak, hogy őt kaptam védőangyalnak.
- Köszönöm. – csak ennyit mondtam, miközben ölelésébe bújtam, de egyikünk se sejtette azt, hogy mekkora küzdelem áll még előttünk és miként alapoztunk meg azt, hogy a kötelék szép lassan elszakadjon…

5 hónappal később

- James, mi történt? – pillantottam rá riadtan, ahogyan becsörtetett a házba. A kezem könnyedén siklott a pocakomra. Apám majdnem megölte őt, amikor rájött arra, hogy az egy szem lánya babát vár, de rájött arra, hogy élve több hasznát venné a mihasznának. Nem volt könnyű csata, de ígéretét betartotta a bátyám és megvédett, kiállt mellettünk. Talán csak ennek köszönhetően élt még mindig a szívem alatt hordott gyermek apja. – James? – léptem hozzá közelebb, amikor nem reagált. Kissé remegő kézzel érintettem meg a vállát, mire ő kissé durván kapta el a kezemet.
- Még kérded Mirena? – láttam, ahogyan villámokat szórnak az íriszei, de nem értettem, hogy mi lelte őt.
- Engedj el! Ez fáj! – azzal a lendülettel pedig megpróbáltam kirántani a karomat az ujjai közül, de ő nem eresztett. – Azt mondtam, hogy engedj el! - könnyedén járta át a testemet a félelem, hiszen sose voltam olyan jó harcos, mint a legtöbb férfi a családunkban, ahogyan 7 hónapos pocakkal nem is volt könnyű az életem.
- És ha nem, akkor mi lesz? Szaladsz megint apucihoz? Inkább hagytál volna meghalni! – szavaival szinte széttéptek legbelül, hiszen két napja még örült annak, hogy hamarosan jönni fog a baba, de most hirtelen… Nem ismertem őt, egy idegen állt előttem. Én pedig nem akartam a közelében maradni. Sietve próbáltam meg kiszabadulni ismét a fogságából azzal a mozdulattal, amit még gyerekként tanított Gaetano, de ezzel csak azt értem el, hogy még inkább felhúztam őt…
Próbáltam menekülni, de nem jött össze. Mind a ketten sérüléseket szereztünk, és mire észbe kaptam volna addigra már a fegyvere a kezemben volt. Ő újra le akart csapni, miközben vér borított mind a kettőnket. A fegyver elsült, sötétség pedig könnyedén ragadt magával. Nem volt menekülés, nem tudtam, hogy mi történik. Csak azt éreztem, hogy minden porcikám fáj.
- Shhh, Pitypang, minden rendben lesz… - csak ennyit hallottam, miközben a sötétség még mindig legjobb barátomként magához ölelt, majd pedig a világ mozgolódni kezdet, de én annál inkább el akartam futni. Nem akartam semmit se hallani, se érezni. Megöltem őt?! Gyilkos lettem…
Órák könnyedén repültek, mire magamhoz tértem a kórházban. Nem akartam tudni az igazságot, amit már így is éreztem. A babámat elveszítettem a küzdelemben, de még mindig nem értettem, hogy miként fordulhatott ki önmagából ennyire James két nap alatt. Nem beszéltem senkivel se, magamba zárkóztam, míg végül egyszer csak ki nem mondtam pár szót a bátyámnak címezve.
- Taníts meg lőni és a harcra! – nem kérés volt, sokkal inkább parancs. Többé nem akartam hercegnő maradni, nem akartam az édes kis Graves kisasszony lenni. Azon a napon ő is meghalt.

Pár héttel korábban

- Lőjön Graves!  - hallottam az utasítást, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Több háztömböt futottam le, de aki velem szemben állt. Egyszerűen képtelen voltam lelőni. Az utca már kihalt volt, fegyverek ropogása se töltötte meg, mint pár perccel korábban. Én voltam a leggyorsabb a társaim közül, de valahogy sose hittem volna, hogy pont egyszer Gaetano-ra fogom a fegyvert szegezni.
- Mire vársz Pitypang? Ezt akartad, nem? Tisztábbá varázsolni a világot. Gyerünk, tedd meg! – gúnyosan csendültek a fivérem szavai, de igaza volt. Ezt akartam. 21 éves koromban egyszerűen elszöktem az éjszaka leple alatt, hogy először katonának álljak rövid időre, hogy megvédjem azokat, akik megérdemlik, hogy a családom bűneit helyre hozzam valamilyen szinten, majd pedig egészen addig tornáztam magam, míg az FBI berkeibe be nem jutottam. Ezt akartam, ezért küzdöttem, hogy a legjobbak közül legyek egy, de most mégis képtelen voltam.
- Nem akarlak bántani! Kérlek…. – sose tettem ilyet, de ő továbbra is rám szegezte a fegyvert, de én képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Nem tudtam lelőni a bátyámat, de ő meghúzta… Mellettem csapódtak be a golyók, így habozás nélkül menedéket kerestem, viszont mire én is viszonoztam volna a fogadtatását, addigra eltűntek a társaival együtt. Tudtam jól, hogy ő sose lőne mellé, így azt hiszem, hogy ez a csata még kettőnk között nem ért véget. Tudjuk, hogy mit kéne tennünk, de képtelenek vagyunk feledni azokat az éveket, amikor szinte csak egymásra számíthattunk. Sietve kúsztam végül a társam mellé.
- Rendbe fogsz jönni! – mondtam neki könnyes szemmel, miközben próbáltam a vérzést elállítani. A segítség úton van.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem így van… - mondta alig hallhatóan, miközben engem fürkészett. – Ne feledje, hogy attól még, hogy a nevük és a vérük valamennyire azonos, a szívük nem. Nem olyan, minta családja. – ő tudta a titkomat, ahogyan a vezetők is. Emiatt pedig nem volt könnyű elhitetnem velük, hogy nem beépülni akarok, hanem tényleg számomra a családom halott… De itt voltam most már évek óta, így a bizalom szép lassan kialakult. Sose veszítettem el társat, még katonaként se, így pedig méz nehezebb volt, hogy nem csak mesteremet, de a barátomat is elveszítettem.

Indulás napján:

- Hallott már Ansel Keenan-ról? – pillantott rám egy öltönyös férfi.
- Igen, uram! Együtt szolgáltatunk a seregben rövid ideig. – bár ezt szerintem ők is tudták, hiszen ők mindent tudnak az emberről. Előttük nem túlzottan lehet titok. Pár hét telt el a temetés óta, így nem értettem, hogy miként jöhetett fel. Csak nem belőle is ügynök lett és ő lenne az új társam? Bár erre elég kicsi esélyt láttam.
- Remek! Akkor hozza be őt! Az aktában mindent megtalál, amit tudnia kell. – azzal a lendülettel egy barna akta landolt előttem az asztalon. Kíváncsian nyitottam ki, de nem túl sok információval ajándékoztak meg.
- Ennyi? – kérdeztem meg kissé megdöbbenve, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy jó pár dolgot kihagytak.
- Netán valami ellenvetése van? – kérdezte meg a másik férfi csöppet se barátságosan.
- Nem uram! – feleltem eléggé határozottam.
- Akkor készüljön két óra múlva máris utazni fog. – s ez pontosan azt jelentette, hogy itt a beszélgetés vége. Könnyedén álltam fel, hogy az aktával együtt távozzak. Nem sok mindent tudtam meg belőle, de annyira nehéz csak nem lehet majd hadbíróság elé vinni őt…  

Kedves Jessica!
Sajnálom, hogy megvárattalak, úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Ám ha ettől eltekintünk, nem maradt más, mint a lapod, ami elérte az elbírálás szintjét. Az első gondolatom az volt: érdekes leányzó vagy te! Nem igazán emlékszem olyan személyre, aki az olasz bűnözés kellő közepéből csöppent volna be a városaink (cseppet sem hétköznapi) életébe, így már ebben is különböztél a többiektől. A másik, amit észrevette rajtad és igencsak megkülönböztető jegynek bizonyult, nem volt más, mint a tenni akarás. Volt valamiféle megmagyarázhatatlan előre mozdulni kívánás, tettvágy, változni óhajtás abban, ahogyan a történetedet leírtad és ez igazán becsülendő. Sokan úgy lennének ezzel a helyzettel, hogy jó nekik a hercegnő-szerep, megelégszenek a semmittevéssel és azzal, hogy a sült galamb a szájukba repül, eszükbe sem jut valami jót tenni a világgal. Te próbálkozol és ez dicséretes, elvégre kiszakadni a megszokott környezetből... nem könnyű. Remélem, neked sikerül.
Az, hogy Ansel-el hogyan fog alakulni a kapcsolatotok, már egy újabb sláger, de van egy olyan érzésem, hogy elég bonyolult lesz ahhoz, hogy érdekes legyen. Nem is tartalak fel tovább, menj, foglalózz és irány a játéktér! Jó szórakozást!