Úgy döntöttem, hogy kiszakadok végre a négy fal közül és szívok egy kis friss levegőt. Már egészen kezdtem befonnyadni abba nagy lakásba, ami már csak az enyém. Ennek a mondatnak a vége egy kis szomorúsággal és egy kis boldogsággal is eltöltött. Csak enyém azaz óriási ház, a medencével, a nagy udvarral, a tágas, modern helyiségekkel, ugyanakkor a fogadott bátyámtól is búcsúznom kell, persze nem örökre, de mindenképpen furcsa lesz. Dehát nem lóghatok mindig a nyakán.
Némi félelemmel hagytam el a biztonságot nyújtó házat, ami nem csak nekem nyújtott menedéket, hanem a körülöttem lévő hús-vér embereknek is, akik úgy mászkálnak erre-arra számomra, mint az élő kis vértasakok. Eddig csak azokon éltem, egyszer mertem emberből inni, akkor sem, mert én akartam, hanem mert nem volt más választásom, nem tudtam ellenállni. Akkor viszont volt segítségem, így nem öltem meg senkit, de nem sokon múlott.
Azonban egyszer nekem is meg kell tanulnom úgy táplálkozni, hogy ne nyírjak ki senkit. Nem járhatok örökké gardedámmal, aki lehámoz a választott ember nyakáról, ha én nem vagyok képes rá.
Most a vadászatot jöttem gyakorolni teljesen egyedül. Nem hiába választottam az erdőt, alig jár erre valaki, így nem keltek feltűnést. Na, valamit azért már én is megtanultam.
Dallamos fütyülés ütötte meg a fülemet, miközben halkan, lehajtott fejjel lépkedtem egy kitaposott ösvényen. Látni nem láttam senkit, de egyre jobban figyelmet és élesebben hallottam, tisztábban éreztem a vére illatát. Édes volt és forró, szinte éreztem a számban az ízét. A hang irányába eredtem és egy fa takarásából figyeltem azt a fütyörésző férfit, aki valószínűleg a mai ebédem lesz.
A torkom elkezdett égni és éreztem, ahogy elváltozik az arcom. Állatias köd lepte el a józanságom. Próbáltam ellenállni és csillapítani az ösztöneimet, de képtelen voltam rá. Elképzeltem a fiatal férfit holtan, ernyedten a karjaimban, egy cseppnyi vér nélkül. A fogaim kitüremkedtek és egy csomó jelezte a gyomromban a mindennél erősebb izgalmat és éhséget, amit a friss vér iránt éreztem. Egyik pillanatban még tartózkodón a szám elé tettem a kezem, a másikban pedig már a férfi nyakán csüngtem.
Ő először ellenkezett, de leszorítottam a végtagjait és egy idő után már alig tudott állni a lábán. A tudatalattim tudta, hogy le kell állnom, most, de a vére túl édes és finom volt számomra. Sokáig nélkülöztem ezt az édes nedűt, csak vértasakból ittam, így érthető, hogy képtelen voltam állj-t parancsolni magamnak.
Nem is érzékeltem, ahogy valaki erősen megszorítja a vállam, majd nagy lendülettel ellök. Az erős csapódásra tűnt el a köd, ébredtem fel. Egy félig kidőlt fa tövébe estem és a férfi ájult teste volt tőlem pár méterre, az mellett pedig egy ismeretlen nő állt.

Ziháltam, mégis alig kaptam levegőt, a szívem vadul dübörgött, mintha kevés lenne számára a hely és ki akarna törni, egész testemben remegtem és sírógörcs mardosott. Majdnem kiontottam egy ártatlan ember életét. A torkom már csak enyhén égett, mert a mindent megsemmisítő érzés telepedett rám, a bűntudat, ami forró, kínzó lángokban próbált elpusztítani.
Alig érzékeltem valamit a nő szavaiból, pedig hozzám beszélt, először mérgesen. Legszívesebben visszavágtam volna, hogy ne dörgölje az orrom alá, amit már én is bánok, ami miatt még mindig nem tértem észhez. A fa tövében csücsültem és felhúztam a térdem, hogy két karommal átfonjam és megdermedve bámulhassan a nő ügyködését a férfi körül. Megitatta a véréből és megigézte. Nekem is gyakorolnom kéne ezt a tudományom, ha hosszú életet szánok magamnak.
Mégis mit gondoltam? Eljövök magabiztosan vadászgatni és minden simán, egyszerűen fog menni? Sokan mondták már, hogy kis naiv vagyok, álomvilágban élek. Mennyire igazuk van nekik! Nem vagyok tisztában a képességeimmel, én még nem vagyok képes erre.
Majdnem teljesen elkeseredtem és már a vámpírlétem is kezdtem volna problémának titulálni, de nem. Vámpírrá változni, életem legjobb döntése volt. Ezek csak a kezdeti nehézségek. Később minden jobb lesz, mint mindenkinek.
- Ha nem jöttél volna, ha nem léptél volna közbe... - motyogtam sírós hangon. Pár könnycsepp kiszaladt a szememen, de azokat mérgesen letöröltem. Amit a legjobban utálok a vámpírságban a felerősödött érzelmek, ami nálam azt jelenti, hogy képes lennék a nap 24 órájában bőgni... Szánalmas. - Én nem is tudom, mit kezdtem volna. - biggyesztettem le az alsó ajkam és az arcomat a térdembe rejtettem. Alig pár másodpercen múlott a férfi élete, ha ő nem jött volna, már biztosan összeroskadva zokognék a holttest fölött. - Köszönöm. - néztem fel mellettem guggoló segítőmre. Aggódó szemei, nem tudom miért, de erőt adtak, hogy túl tegyem magam a majdnem katasztrófán.

A mellkasomat tapogatva próbáltam csillapítani a zihálásom és az azt is felülmúló kétségbeesésem. Nem szabad negatív dolgokra gondolnom. Próbáltam nem undorodni saját magamtól. Minden rendben lesz, belejövök. Ebben a helyzetben azonban, elég nehéz volt ezt elhinni. Az első vadászatom egyedül... Ennél már csak jobb lehet.
A nő leült mellém a fűre és lassan átölelt. Jól esett, hogy így ismeretlenül is érdekli, hogy mi lehet velem. Elég furcsán festhettem, hiszen egy klasszikus vámpír nem roskad össze és sírdogál egy vadászat után, teli bendővel. Én más voltam, nekem meg kellett küzdenem magammal, a vérszomjammal, a vágyaimmal és az érzéseimmel is. És őszintén nehezebb volt, mint egy szem hangyának birkózni egy medvével. De nekem kellett győznöm, nem volt más választásom.
Kedvességén elmosolyodtam és mellkasomra szorított karjaimmal átkaroltam én is őt.
- Nagyon remélem. - motyogtam magam elé nézve. Örültem, hogy ő is így gondolja, és teljes szívemből reménykedtem. - Az első, egyedül. - javítottam rajta egy kicsit. - De a többi sem sikerült túl fényesen. Körülbelül ugyanígy. - motyogtam elkeseredetten. - Nem tudom mi van velem ilyenkor. Egyébként senkinek nem akarok ártani, de amint vérszagot érzek megőrülök. Ellep a vörös köd, nem is tudok gondolkodni. Ez normális?! Mikor múlik el?! - fakadtam ki halkan. Nem szokásom idegeneknek így kiönteni a lelkem, de ezt szintén a felerősödött érzések számlájára írhatom. Nem tudtam magamban tartani felháborodásomat, ki kellett panaszolnom.
A legrosszabb ezzel a vérszomjjal kapcsolatban, hogy alig érzem különbnek magam az anyámtól. Igaz, hogy én érzek megbánást utána, de azokban a percekben minden érzésem eltűnik, csak a vér ízét érzem. Nem vihetek magammal mindig valakit a vadászatomra, igaz csak egy valakit kérhetek meg erre, dehát Nash sem lehet a bébicsőszöm örökké.
Arcán kedves mosoly terült el, látszott, hogy ki akar rángatni szomorúságból. És idővel sikerült is neki. Ahogy kipanaszkodhattam magam a sikertelen vadászatok miatt, ahogy éreztem a törődést az öleléséből, szavaiból és a fény, a boldogság sugárzott a mosolyából. Megragadott engem is.
- Egyébként Claudia vagyok. Claudia Miller. - mosolyogtam. - Bocsi a rossz bemutatkozásért. - utaltam az előbbi tragikus esetre a vadászatommal kapcsolatban.

Ezt a választ már párszor végighallgattam mostohabátyámtól, de azért jól esett újra és újra meghallgatni ezeket a nyugtató szavakat. Nem szoktam hisztis vagy sírós lenni, de persze ez mind a vámpírlét rossz oldala, tudom, hogy van kifejezetten jó oldala is. Ezért vállalkoztam erre az életre és hiába ez a szenvedés az érzelmekkel és a vadászattal. Tudom, hogy emberként sosem lettem volna az, aki most vagyok, sosem ismertem meg volna és szerettem meg volna olyan embereket, akiket most a szeretteimnek mondhatok. A vámpírlét tulajdonképpen egy mentőöv a nyomorúságos emberi életemből, tele jó és rossz tulajdonságokkal is.
- Hallom az állj parancsot, de még túl halkan. - kuncogtam vele együtt, saját magamon. Ezek a hangulatváltozások... Egyszer bőgök, egyszer nevetek. Ki érti ezt?! - Nem szeretnék ártani senkinek, természetesen. Próbálkoztam a vértasakokkal, de poshadt és nem friss. - magyarázom már nyugodtan.
Felállt, majd nyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen. Megvizsgáltam az öltözékem, hogy nem-e véreztem össze, de ami jó hír, hogy már csak a lenge ingem ujja lett egy ponton vérfoltos. Ez a csipetnyi siker erőt adott a következő vadászatomhoz, bár még mindig nem mertem nagyon belegondolni.
- Én is nagyon örülök neked, kifejezetten a jó időzítésednek. - nevetgéltem a mosolygó arcára nézve.

Meghatódva mosolyogtam rá, amikor felajánlotta a segítségét. A szívemet melengette szavaival és gondoskodó mosolyával. Miért nem találkozhattam ilyen emberekkel emberkoromban is?! Ott csak gorombaságot, megalázást és magányt kaptam. Rossz bánásmódot és kegyetlenséget. Még visszaemlékezni is fáj azokra az időkre. Miután anyu elhagyott, minden éjszaka sírva aludtam el és az apám nemegyszer tért haza részegen, így mindig alaposan el lettem verve könnyeimért.
- Igen, gyakorolnom kéne, de félek... Láthattad mitől. - motyogtam fintorogva. - Ez nem tolakodás. Nagyon örülnék neki, ha valaki segítene... Ha te segítenél. - vigyorogtam vidáman.
Úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki kapott egy idősebb nővért, hogy az rendre tegye, segítse őt.
- Én attól még nagyon hálás vagyok. - válaszoltam mosolyogva. Még mindig nem tudom mit csináltam volna, ha ő nem ér ide időben. Vagy ha esetleg nem érdekelte volna az ember élete. Sok vámpír van így ezzel. Áldom a nagyszerű sorsom, hogy éppen egy ilyen kedves, jószívű, gondoskodó személy talált rám az utolsó pillanatokban.
A hajamba túrtam és kíváncsian vártam kérdését.
- Hát persze. Mi az? - mosolyommal bátorítottam, miközben igyekeztem lépést tartani vele.