"Ez nem játék, ez az életünk!" Ha tudná, mennyire is egy játék...De...de nem egy biztonsági játék. Mert ebben a világban hiába van vasból a biztonsági öved, semmi,de az égvilágon semmi sem garancia, hogy megéled a holnapot. Ez tőlem pedig csak egy intőjel. Nem akarom feleslegesen tépni a szám, a magyarázkodásra szánt időmet másra szeretném "pazarolni". Olyasmire, ami meg is éri. Ami számít annyira, hogy foglalkozzak vele...Ő az. A feladatot, hogy a jó szemszögből lássa a dolgokat, már az ő feladata, ilyen szempontból leemelem válláról kezem. Elkapott...hát persze, hogy elkapott. Tudtam...bíztam benne. Nem vagyok ostoba... Ha egy szemernyi kétely is lett volna bennem afelől, hogy nem az Ő karjaiba érkezek, Isten lássa lelkem, nem engedem el azt a fatörzsét. De, mint mondtam, nem volt garancia... mert sosincs. Bármi, bármi megeshetett volna, és én most ott végeztem volna a földön szétterülve, de nem így történt. A szerelem a ludas... Már értem, hogy miért mondják az emberek, hogy a szerelem őrültté tesz. Mert csak azok az emberek érthetik, akiknek már egyszer részük volt benne, hogy mi ez a kételyektől mentes bizalom. Ez a bizalom, ami őrültség. De... azért tegyük hozzá, hogy bárhogy is alakult volna, egy kapaszkodót találtam volna. Boszorkány vagyok...valaminek kellett ott lennie. Mert B terv nélkül az a A terv érvényét veszti. - Tudtam... - mosolyogtam rá felszabadultan. - Tudtam, hiszen... TE mindig megmentesz... mindig... - homlokomat homlokának támasztottam. - Hát nem látod? Ez...ez tesz minket eggyé. Ez... - motyogtam szinte ajkaira, kezeimet vállára dobtam. - Viszont az a nagy helyzet, John, hogy elkaptál. Tehát, nyertél. Mi is legyen a jutalmad? - karjaimat nyaka köré fonva látványos töprengtem el a dolgon.
- Esküszöm, az agyam eldobom... - néztem mosolygós arcát, és nem tudtam elképzelni, mi a fenével is tudnám észretéríteni. EZ egy nagyon-nagyon rossz játék volt! Játszok én vele nagyon szívesen ha ez a szíve vágya, de nem ÍGY, mert ÍGY ez nem játék. Vállamon nyugvó keze felé pillantottam egy pillanatra, aztán visszafordítottam a fejemet az arca felé, s fürkésztem azokat a hihetetlen szemeket, melyek most... az őrületbe tudtak volna kergetni... - Mondjuk a gyűrűm? - kérdeztem vissza, és felmutattam az orra elé az üres kezemet. Nem mintha éreztem volna bármikor is fogócska alatt hogy égetne a napfény, de azt hiszem elég gyorsan futottam ahhoz, hogy ez legyen az oka... de akkor sem éreztem magam biztonságban nélküle, kicsit sem, így nagyon szerettem volna visszakapni már. - Ha legközelebb rádjön a fogócskázhatnék, lehetne hogy gyűrűben tegyük? - kérdeztem, ha már az az elképzelése hogy nyertem, és ezért kérhetek valamit, a gyűrűt (remélem) amúgy is visszakapnám, szóval akkor én ezt szeretném "nyereménynek". - Elismerem, a futást élveztem, a sebességet is, de azt nem, hogy így kellett aggódnom értetek. Én nem élném túl, ÍGY már főleg nem, ha bajotok esne, vagy elvesztenélek benneteket, szóval KÉRLEK ne csinálj még egyszer ilyet, jó? Kérlek - néztem Rá, amilyen szépen csak képes voltam rá. Szeretem, imádom, de ez... ez nem jó játék. Én élni akarok vele, nem pedig a halál mókás változatait kipróbálgatni...
- Nesze...- sértetten nyomtam markába gyűrűjét, majd 30° -ot fordulva tőle emeltem csípőmre tenyerem, és erőltetetten vontam le róla figyelmem, egyenesen a távolba meredve. Pf... én ... tényleg nagyon igyekszem, nagyon nagyon és nagyon. De...ahh...szörnyű "tanár " vagyok. Nekem nem volt senkim, aki mutatta volna az utat, nem csoda, hogy vért izzadva vészeltem át a saját vészidőmet. De... én neki... nem tudom, egyszerűen nem tudom. Testem vonalához csaptam kezem, és egérrágta idegekkel akartam nekiesni, hogy bizony nem vagyok és nem is leszek felelőtlen anya, mert...bármennyire is úgy néz ez ki, ennek az egész játéknak nem volt buktatója. Minden a helyén volt és semmi sem téríthette ki, mert... De amilyen indulatos mozdulatokkal akartam nekiesni, karjaim magam mellé hullottak, mikor parányi hidegség csordult végig arcomon. Végre egy nyugodt mosoly, és az összes előbbi sérült idegeim beragtapaszozva magát, az árnyékba omlott. Ujjamat az esőcsepp irányába terelgettem és átcsúsztatva rá, emeltem szemmagasságba, hogy megcsodáljam. A természet ismét vállamra tette szárnyait. Vajon utána benyújtja a számlát, vagy mindez csak önzetlen jóság? Karjaim behajlítva, de égnek álltak, kitárt tenyeremben élveztem, ahogy az egyre gyakorta zuhanó esőcseppek, bőrömre pottyanva, majd onnan legördülve váljanak semmissé. Már a szomjazó talaj nyeli el őket... - Megmondtam... Nem voltunk veszélyben... - a beborult ég szürke, esővel felpuffadt gomolyagjairól leemelve tekintetem, John-hoz léptem és megöleltem.
Elhúzódott tőlem, de nem tudtam, hogy mire kellene most koncentrálnom. Azt hittem, hogy most talán minden helyre jöhet... de hiú ábránd volt, nagyon is az... - Rendben... de nem adom fel Naomi... fogunk még találkozni - nyeltem egyet, fájón nézve a szemeibe. Meg fogja bánni, ahogy én is megbántam, hogy ellöktem magamtól!
- Tudod vannak dolgok amiért már nem érdemes küzdeni. - Mondtam nyersen és egyszerűen. Nem akarok ábrándokat ébreszteni benne. Ez az egész már majdnem ezer éve volt, de felejthetetlenül belém égett. - Örültem a találkozásnak. - Néztem Tristanre, majd bólintottam egyet Samantha felé és megfogtam a még mindig eszméletlen srác kezét és elkezdtem arrébb húzni. Azért még sem fogom csak úgy itt hagyni. Úgy is van még megbeszélni valóm vele. Ha már nem egy alkalomra terveztünk.
És akkor még én érezhettem magam rosszul... remek... megint én vagyok a rossz... És tényleg... ahogy a kezembe nyomta a gyűrűt, és ahogy elfordult... egyszerűen elfogott egy nagyon rossz érzés... Rossz, amit... talán bűntudatnak nevezhetnék... Bántott, hogy Ő segíteni akar, én meg bunkó vagyok... egy szerencsétlen hülye... Mindig elrontom... nem megy nekem a családosdi... Aztán meglepetten kaptam felfele a fejem, mikor nedvességet éreztem. Már nem sütött a nap, felhők fedték be a közelben az eget, és eső kezdett el hullani belőlük... De nem volt sok idő, ahogy az eget kémleltem, közben visszahúztam a magam ujjára is a gyűrűmet, és aztán máris arra tértem észhez, hogy Clarissám szól hozzám, és visszafordulva hozzám, megölelt... - Hogyne lettünk volna.. - ingattam a fejemet, de kezeim közben már a derekára csúsztak, és úgy öleltem magamhoz. Szorosan, erősen, szeretőn. - Szeretlek Téged. Nagyon szeretlek. És... hálás vagyok, hogy segíteni akarsz, de... Kicsim, nekem most nem ez kell, nekem... nekem EZ kell - simítottam meg a hátát, és csókoltam bele a nyakába. Közben szemernyit sem foglalkozva vele, hogy épp rongyosra ázunk... - Te kellesz nekem. Hogy velem légy. Ennyi... csak ez kell. Halálosan be vagyok gyulladva, még ha szégyen is bevallani, de mégis, rettegek. Félem ezt az egész új helyzetet. Egyetlen fél nap alatt, vámpír lettem, és újra apa, és... pedig én csak a lányomat akartam megmenteni. Kérlek, ne most akard megmutatni nekem, hogy jó dolog vámpírnak lenni, mert most még... ha el is tudnám hinni, még nem akarom, oké? Próbálj meg kérlek, egy kis... türelemmel lenni, jó? Utána megígérem, fogok veled játszani, akármilyen lükeséget, amit csak kitalálsz, fogócskát, bújócskát, de még ne most, jó? - kértem, s a savaim vége felé, már kissé elhúzódva néztem Szerelmem szemeibe, kezeim közt tartva, ölelve továbbra is. Tényleg hálás voltam, és... tényleg akartam, hogy jól érezze magát, és velem érezze jól magát, de... nem vagyok képes rá, MÉG nem, nekem ez... túl gyors. Főleg így. Ha a gyűrűinkkel együtt, azt mondja, eredjek, fussak amerre látok, hát jó, oké, fussunk, nem lett volna vele semmi bajom, de... így nem, a halálos félelemmel körítve nekem ez nem megy, hogy... úgy élvezzem felhőtlenül boldogan, mint Ő...
John Hibát hibára, ostobaságot ostobaságra halmozok... Én mérföldekre akarom elkerülni azt, ami...ami úgyis bekövetkezik. Ráadásul hiába fektetek bele bármennyi energiát, ez így nem fog menni. A gyász...könnyen a legnagyobb sebet ejtheti rajtunk... És mosolyogni úgy, hogy közben vérben tocsog a lábunk...nem lehet. Én pedig elrontottam. Azt hittem, hogy pár mosollyal teli óra ráébreszti Őt mindenre, pedig ott megálljt kellett volna parancsolnom magamnak, mikor kijelentette, hogy..velem marad, hogy velem marad örökre. Fognom kellene a kezét és vállán hullajtani fájdalmunk könnyeit...De ehelyett úgy próbáltam legyőzni félelmét, hogy saját magam által kedvelt szórakozást aggattam rá, pedig...Nem, neki most ez nem jó. Így nem. Megint elcsesztem.De akkor, hogy? Mit kell tennem? Én csak nem akartam, hogy feleméssze ez az egész...és, hogy ezzel együtt a romok alá süppedjen...Hogy elveszítse önmagát... Azt hittem, ha megmutatom neki, hogy...ez így nem a legrosszabb, ami történhetett vele, talán rájön, hogy nincs mit siratni. De... nem igaz. Hiszen, alig fél napja bukott az árnyak alá, és azzá vált, amit egykoron, és mai napig is átkozott és átkoz. Neki...ez túl nagy falat. Túl nagy falat, hogy ezt így egyben ilyen hamar legyűrje. Idő kell neki, és hogy valaki...valaki fogja a kezét. Igen, fognom kell a kezét. -Sajnálom...- nyöszörögtem az esőtől átázott pólójába kapaszkodva. Mi mást mondhatnék? A jókedv már nem mutatkozott arcomon, végre azt teszem, ami helyes. Tálcán nyújtom vétkem alig dobbanó szívét gyászom hatalmasságának, úgy ahogy az elrendeltetve vala.
Lehangoltan fordultam vissza Samantha felé, miután Naomi néhány egyáltalán nem kedves szóval távozott. Vagyis... nem volt benne semmi olyan, ami felhúzhatott volna, csupán... túl nagy volt a jelentőségük... - Mehetünk haza? - kérdeztem rekedt hangon, miközben ezúttal őt öleltem magamhoz, és felsóhajtottam. - Nem így terveztem...
Némán figyeltem csak az eseményeket, bár néha legszívesebben megpróbáltam volna elrendezni kettejük között, de elfogadtam a tényt, hogy ez nem rám tartozik. Én csak támaszként szolgálok Tristannek. Voltak pillanatok amikor azt hittem, hogy nem lehetne rosszabb ez az egész. Habár ők nem igazán voltak képesek megérteni egymás helyzetét én külső szemlélőként nagyon is megértettem. Mindketten eleget szenvedtek, de annyira makacsok, hogy nem hajlandóak kitartani egymás mellett. Nem én vagyok az igazságosztó meg azt hiszem jól le is ordították volna a fejemet, ha bele merek szólni. Így is bőven érezhető volt a feszültség nem kellettem ide még én is. Ami viszont meglepett az a hirtelen ölelés és ez egy kis reményt is adott a számomra, hogy ez talán még jól is végződhet Tristan számára. Hiszen nekem semmi más nem számít csak ő. Aztán a szavai.. Teljesen az ellentettjét sugallták. De én ezt nem veszem be. Az ölelésben voltak az igazi érzések nem pedig az egyszerű száraz szavakban. Csak magadat csapod be kislány. Távozása után Tristan visszafordult felém és átölelt. - Mehetünk, persze. - A puszta öleléséből átéreztem a fájdalmát. - Ez csak az első próbálkozás volt. Nem szabad feladnod. A szemében látszott, hogy szeret. Csak a makacssága miatt ellenkezik az érzéssel. Ebben azt hiszem rád hasonlít. - Felkuncogtam, majd a nyakába csókoltam.
Próbáltam egy mosolyt villantani felé, de egyszerűen most nem ment. Talán csak egy fintor jött össze, vagy még az is túlzás? Hát igen... most belül szinte összetörtem, annyira fájt, hogy ezt művelte velem az, akiért annak idején az életemet is odaadtam volna, hogy szeressen végre valaki... mindenki életébe kell valaki, aki szereti... és nekem most... egyedül Samantha maradt. Naomi hajthatatlan. - Kérlek... - suttogtam halkan, miközben megcsókoltam magam is Samantha-t. - Ne hagyd, hogy még egyszer... a közelébe menjek. Túlságosan fáj nekem, amit mondott... - hajtottam a fejemet a vállára.
Szerintem még érdemes lett volna párszor megpróbálkozni ezzel a békülős dologgal vagy mivel. Hiszen nem megy minden egyről a kettőre. Főleg olyasminek a megbocsájtása ami hiába történt már jó pár évszázada.. Elég nagy nyomot hagyott mindkettejükben. Látszik, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra. De Naomi nem képes túltenni magát a dolgokon.. Legalábbis még nem most. Nem szabadna feladnia.. De nekem ebbe azt hiszem túlzottan nagy beleszólásom nincsen. - Biztos, hogy ezt akarod? Azt hiszem mindkettőtöknek szüksége van egy kis időre, hogy gondolkodjon.. - Kezdtem el simogatni a hátát. Én voltam a támasza és nem most akartam ellene fordulni.. Csak segíteni akarok rajta. Ő az egyetlen ember akiért bármit megtennék.
- Szerinted van esély arra, hogy nem utál már? Van esély, hogy képes nekem megbocsájtani? Ugyan Samantha... láthattad hogy mit vágott a képembe... soha nem fog nekem megbocsájtani... egyszerűen nem képes rá... - nyeltem egyet, még továbbra sem engedve el őt. Mégis... miért kapom ezt? Bár érthető. Ez a bosszú azért, mert annyi embert öltem meg életem során? Hát megnyugtatok mindenkit... most már mégtöbbet fogok!
- Ahogy mondani szokás a szem a lélek tükre. A az amit mondott teljesen az ellentéte volt annak amit igazából érez.. Szeret téged Tristan. Csak még magának sem akarja elismerni. Annyi ideig élt abban a tudatban, hogy gyűlöl téged, hogy már szinte ragaszkodik hozzá. Képtelen elengedni ezt az érzést magától. Hiszen ez az egyetlen ami számára megmaradt belőled. - Valószínűleg ez az egyetlen érzés ami az évek során vele volt. Nem akarom, hogy rossz legyen Tristannek.. Ezt valahogy rendbe kell hoznom. De egyenlőre még nem tudom, hogyan.
Miután eljöttem a bálból végig hayden járt az eszembe. Még soha nem láttam férfit ilyen szenvedéllyel. Ránéztem a cetlire amit nekem adott és azon járt a fejem talán felkéne hívnom őt. Tökéletes szerető lenne. Már jártam otthon, de a kabátom még mindig a Locwood birtok illatát őrizte. Tökéletes este volt kivéve azt, hogy Klaust megláttam. Ő nem vett engem észre, de azzal, hogy még a városban vagyok, kockáztatom az életemet. Az se érdekelne már, ha megölne. De úgy is tudom, hogy mivel én vagyok az egyetlen női hibrid biztos céljai lesznek még velem. Eléggé megviselte mikor eljöttem, de semmi jelét nem láttam volna, hogy keresne. Elindultam az elrdőbe olyan éhes voltam, napok óta nem ettem. Tudtam, hogy egy vadász se tud velem végezni, ha csak lenem vágja a fejem vagy kinem tépi a szívem, és ahoz nekem is lenne egy két szavam. Ez a jó, ha hibrid vagy egy karó nem öl meg csupán több kell ahhoz. Már hálás se vagyok, hiszen a hold átok már nem él. Miközben sétálgattam és belemerültem a gondolataimba meghallottam szöszmötölést. Egy lány volt az rémülten nézett rám. nem gondolkoztam csak neki ugrottam átharaptam a torkát és csupán magától jött a vére ami olyan finom volt, mint a méz ilyen édeset még soha nem kostoltam. Csak szorítottam magamhoz, hogy még jöjjön, meg is feletkeztem arról, hogy azért bárki jöhetne és arról, hogy ne öljem meg. Megtettem, megöltem és a teste úgy omlott le, mint egy rongybaba. Még egy neszt hallottam, gondoltam újabb finom falat, de nem a lány nem éppen meglepődötten nézett rám.
- Kicsim... - kezdtem elszomorodva, már tényleg, ahogy láttam arcát, és hallottam a hangján is, hogy most tényleg jól belerondítottam a kedvébe... Nem akartam ezt, és nem is szerettem, hogy ilyennek látom az arcát. Közelebb lépve öleltem át, és kezdtem simogatni a hátát. Az eső kicsit sem zavart. Szeretem Clarissát, és nekem bármilyen rossz is, akkor is azt akarom, hogy Vele és a babával ne legyen baj, és ebbe a hangulata is beletartozik... Óvni akarom, nem bántani... Megvédeni mindentől, és mindenben a legjobbat adni nekik! - Szeretlek, jó? Csak... ez korai volt... de nagyon szeretlek, és később... ígérem, játszunk majd, de... most ez még nekem nem megy. Viszont végtelenül szeretlek, ás hálás vagyok, hogy itt vagy velem, és... és egyszerűen csak szeretlek.. - csókoltam meg a homlokát, majd az arcát. Hogy közben rongyosra áztunk... hát engem nem zavart túlzottan hogy vizes vagyok, de... valami viszont szöget ütött belém. - Kicsim... Te ugye félig boszorkány vagy, és csak félig vámpír... de... ugye ettől még nem lehetsz beteg te sem, ugye? Mármint az esőtől? - kérdeztem, mert ezzel épp nem voltam tisztában, és nem akartam hogy baj legyen belőle hogy itt ácsorgunk. - Talán haza kéne mennünk lassan - javasoltam, miközben még mindig öleltem, és simogattam Kedvesemet. - Én... szeretnék... illetve szeretném, ha holnap... elmennénk Elenáékhoz. Ha esetleg eljönnél velem... az jó lenne. Szeretném megnézni, mi van Vele, és... beszélnünk is kellene... ahogy Te is mondtad korábban... - mondtam, s igyekeztem félelmeim leplezni. És most nem csak attól féltem, hogy a lányomhoz menjek, és Damon elé kerüljek, de attól is, hogy egy emberekkel teli házba... Jó lenne ha Clarissa velem jönne, és segítene, és... ha be is tudnám mutatni egyúttal a családomat Elenáéknak... ha hagyják...
John Hallottam összes betűjét, értettem minden szavát, de elvesztem a keserű némaságban. Csak leragadva arra a helyre tengődtem a saját a nyomoromban. Égette a gyomrom a kín, és megállhatatlanul szajkózta, hogy sorvadjak meg...Agyam rezzenéstelenül kiállt mellettem, míg szívem némán söpörte reményem összetört szilánkjait, s csendben hallgatta a két fél összecsapását. És valahol mélyen...én is ott bújok. A bűntudattal, az önmarcangolással, és az összes fájdalommal, amit John cipelt, cipeltem ugyanúgy. Nem számított, hogy apró gyönge testem összedőlt, s a ráboruló érzelmektől betemetődik, nekem tűrnöm kell. Megtörve álltam előtte, hallottam, hogy hozzám beszél, de nem reagáltam, fülemben mintha füldugó akadályozná hallásom tisztaságát, látásomat az esőcseppek nehezítették,de ..nem volt erőm segíteni magamon. Fejem előrebukott, és a földre szegezett bágyadt tekintetem könnyektől csillant meg a szürke fénytelenségben. Vállaim lassan rázkódni kezdtek, egyre hevesebben,egyre ingerültebben. - Én sosem... akartam vámpír lenni - nyögtem a némaságomnak keresztbe téve. Hangom nyers volt, de fájdalomról tanúskodott. Nem volt zsákbamacska annó a vámpírlét. Tudtam, hogy mit "kaptam" és utáltam..utáltam magam. Tükörbe nézni úgy, hogy köpnél a tükörképedre, és legszívesebben gyomorszájon rúgnád magad...Nem, nem volt kellemes... A bőgés megtette a hatását...miért ne tette volna? Szemeim vöröslöttek,fejem sajdult, ajkaim pedig levegőért ácsingózva kapkodtak...Nem igaz, hogy ennyire fogy itt a levegő... Torkomban tövisek kényszerítettek hatalmasabb nyelésekre... UTÁLOK sírni... mindig is utáltam. Átkozott dolog ez, mert fáj. Fáj anélkül, hogy valaki pofonnal sújtana..Nem, a fizikai fájdalom enyhébb büntetés. Ez a lelkedet sérti. Hogy lehetünk-e betegek? Eddig terhes sem voltam, pedig megvolt rá az esély...Tudom is én már, hogy mi van... Már nem is akarom tudni, hogy mi van... Aztán felvetett egy újabb ötletet...Menjünk a lányáékhoz... Nem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom,de lehet,hogy tudtam,csak a beszéd...Elnyelte a sötétség.
Már tudom, miért zártam ki mindig az érzelmeket. Már tudom, miért voltam olyan, miért öltem meg előszeretettel az embereket. Most eszembe jutott, mennyire is gyűlölöm én ezt. Nincs benne semmi szeretnivaló. Csupán szenvedés, könnyeket okoz, és én, mint férfi, nem lenne szabad, hogy sírjak! Mégis, hogyan kellene ezt másképpen feldolgoznom? Mit tegyek, hogy... könnyebb és jobb legyen nekünk ezek után? Nem találok válaszokat... nekem most csakis Samantha van... rá vagyok utalva... Megráztam a fejemet, nem akartam, hogy lássa azt az egyetlen könnycseppet, ami kifolyt szemeimből, majd próbáltam felfogni, amiket ő mondott nekem... - Talán nem figyeltem eléggé a szemeire... - suttogtam halkan. Igen, a szavai voltak azok, amik elvonták a figyelmemet. - Gondolom... nem akarsz velem tartani vadászni... - motyogtam, de ezúttal már vettem egy nagy levegőt, és úgy véltem, hogy... eső után köpönyeg. Ezt egy ideig hanyagoljuk, és nem lesz semmi baj.
Azt hittem, annál már nem lehet rosszabbat érezni, mint mikor Elena lehetséges halálhírét kaptam meg, s mikor azt hittem, Clarissa elhagy. De tévedtem. Ezeket, s még a vámpírrá válásom tényét is magason túlszárnyalta az az érzés, amit akkor éreztem, amikor fejét lehajtva... sírni kezdett előttem a nő, akit szeretek... - Szerelmem.. - kezdtem elkeseredetten, ahogy meghallottam hangját is, és már bántam, hogy... még ha összeszorított fogakkal is, de nem tettem úgy mintha jó lenne ez a futkosósdi... Hisz akkor talán megelőzhettem volna, hogy könnyekre fakasszam... - Tudom én azt... tudom jól... - keseredtem el újra, és újra, még erősebben ölelgettem, csókot nyomva a feje búbjára, és fejemet hajtva az Övére. De nem felelt nekem... a kérdéseimre sem felelt, csak sírt... Hiába tudtam volna józan, gondolkodó lényként rájönni, hogy talán azért is, mert terhes... talán azért is, mert ma meghaltam... lényegében véve az Ő keze által, hiszen Ő volt aki varázsolt, és Ő volt aki... eltemetett, de most... nem voltam józan és gondolkodó lény, most csak az az idióta tökfilkó voltam, aki nem tud soha jót mondani, és aki a terhes barátnőjét hagyja ácsorogni az esőben... - Gyere szépen, hazamegyünk - mondtam inkább, s nem is vártam hogy válaszoljon, csak megcirógattam még nedves arcát, megcsókoltam édes, ám de jelenleg hideg ajkait, majd a háta meg a térdei mögé nyúlva fogtam szépen meg Őt, és emeltem a karjaimba. Emberként sem jelentett problémát hogy felemeljem Őt, most pedig már főként nem jelent, elvégre vámpírként lényegesen több az erőm. És... egyrészt, mert erre vágyott eddig is, másrészt, mert esőben nem akartam sétafikálni, hát futni kezdtem, karjaim közt ölelve karcsú testét magamhoz, immáron hazafelé tartva.
Soha életemben nem kellett semmi miatt rosszul éreznem magam.. Vagy egyáltalán valami negatívot éreznem. Hiszen megpróbáltam ezekre nem odafigyelni vagy már szinte teljesen kiirtottam magamból.. Minek érezzem rosszul magam, ha azt csinálhatom amit akarok és szeretek? Bár ha vámpír lennék ez az egész "procedúra" egyszerűbb lenne. De emberként is meg lehet oldani valamennyire. Habár az érzés mindig ott lesz, még ha nem is valljuk be magunknak. Viszont sokkal jobb ezek nélkül az élet, szóval a tagadás egyfajta védelem. - A szavaira összpontosítottál. Ami elvette a figyelmedet a lényegről. A szeméről, a mozdulatairól mindenről. - Annyira szerettem volna valamivel megvigasztalni. De neki részben arra volt szüksége, hogy magától Naomi-tól hallja az igazságot.. Erre viszont még várhat. - Ha szeretnél egyedül lenni.. Nem megyek. De ha szeretnéd, hogy veled menjek.. Csak egy szavadba kerül. - Megértem azt is, ha most magányra van szüksége. Nem akarok egyfolytában a nyakában lógni.
Nem tudtam ott maradni Claudiával a történtek után. Úgy éreztem szükségem van egy kis magányra. Ha valakivel összefutok biztosan nagy gonoszságokra vinne a haragom, mert hagytam Dommielt meglógni.
Úgy döntöttem, hogy az erdő a legmagányosabb hely számomra, ahol békésen átgondolhatom a dolgokat és megnyugodhatok. Leültem az egyik fa törzséhez dőlve a gyökerek közé és behunytam a szememet. Aztán lépteket hallottam. Halk neszt. - Ki az? - kérdezem a sűrűbe...
Egy ideig csak bolyongtam össze-vissza a városban.. Valahogy nem tudtam leragadni egyik helynél sem, és igazából azt sem tudom, hogy hogy kötöttem ki itt. Sötét volt már, és lehet nem is kellett volna elindulnom, mivel ha tényleg igaza van Bailey-nek akkor nem éppen biztonságos ilyenkor ez a környék. Egyre csak beljebb sétáltam az erdő sűrűjébe, majd egy alakot láttam kirajzolódni az egyik fa tövében, aki később meg is szólított, legalábbis rákérdezett arra, hogy ki van itt. Hirtelen nem is tudtam erre mit reagálni. Megálltam előtte és csak bámultam magam elé. Valamiért elég rossz előérzetem volt. -Ezt én is kérdezhetném. -jelentettem ki eléggé halkan, majd megköszörültem a torkomat.
Aztán megpillantottam egy kisfiút. Nevetségesen festett abban a kalapban. Felálltam. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a gyerek ma már nem megy haza.
Zsebre vágtam a kezeimet és lassan sétálni kezdtem feléje. - Nash vagyok...Nash Petrova... És te kisördög? - már fel is szaladt az az ördögi vigyor a számra. Végre egy kis szórakozás ez után a borzalmas nap után.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:25 am
Az a vigyor nem volt túl bizalomgerjesztő az arcán, és amikor felállt ez ösztönösen arra késztetett, hogy hátráljak minimum két lépést.. Megtehettem volna, hogy elfutok, de valamiért nem tettem meg, pedig eléggé rossz érzés fogott el. Szinte a földbegyökerezett a lábam, és valamiért sosem vetettem meg a kihívásokat, még akkor sem ha idősebb mint én. Hát igen kihívás nélkül nincs diadal, de azt hiszem az én részemről nem is lesz, de fő a pozitív gondolkodás vagy legalább valami olyasmi. -Daryl Bowman. -erőltettem egy kis határozottságot a hangomba, bár legbelül már kevésbé éreztem magamat határozottnak.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:59 am
Láttam, hogy hátrál, amikor közeledtem felé. Ezt nem bírtam megállni mosoly nélkül. Talán olyan 11 körül tippeltem volna a kisfiút. A kisfiút. Hihetetlen, hogy már a kölkök is ilyen helyeken mászkálnak.
Az ő baja. - Mond csak hol hagytad a mamádat? - nevetek és már ott is voltam előtte. Leguggoltam, hogy a szemébe nézhessek. - Akármit csinálok veled, te nem ellenkezel és megteszed amit kérek! - igézem meg és vigyorgok az arcába. Éreztem, hogy felszabadul a régi énem. Sosem voltam egy gyilkos, de a szórakozás rólam volt híres. Vártam, hogy válaszoljon. - Mit tudsz a természetfeletti lényekről? Talán egy vagy te is? - kérdezgettem. Kissé fóbiás voltam Dommiellel való találkozásunk után. Féltem, hogy még valakit a nyakamra küld és ez a gyerek itt az erdő közepén elég gyanús volt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:11 am
Amikor rákérdezett arra, hogy hol hagytam a mamámat legszívesebben üvölteni tudtam volna a dühtől. Utálom ha felhozzák ezt a témát.. -Nincsenek szüleim. - böktem ki közömbösen. Amikor hirtelen előttem termett már tudtam, hogy honnan fúj a szél. Akkor jutott eszembe, hogy Bailey adott nekem valamit ellenük. Egyből a zsebemhez kaptam, de nem volt benne. Biztos kieshetett.. Ezt nem hiszem el. Leguggolt elém és mélyen a szemembe nézett. Szavai hallatán úgy éreztem, hogy nem ellenkezhetek. Mégis, hogy lehetséges ez? Ismét sikerült összezavarodnom, pedig már azt hittem, hogy semmi nem lephet meg, de ezek szerint mégis. Először nem akartam válaszolni a kérdésére, de mégis kibukott belőlem a válasz akaratom ellenére is. - Tegnap óta tudok csak róluk, de nem túl sokat. -kezdtem bele, majd nyeltem egyet- Igen... Vagyis még nem. Nincs kiváltva a vérfarkas átkom. - motyogtam üres tekintettel. Nagyon nem akartam ezt az orrára kötni, de akárcsak egy robot, muszájnak éreztem, hogy elmondjam.
Kezdőlap
