Nem is lep meg, hogy ilyen könnyedén rávettem. Igaz, a megnevezetlen tárgyat nem mondtam el, de most, hogy már nem vita tárgya, ígyhát megosztom, ha ennyire érdekli. - Nem is tudom, ha nem olyan fontos mint az apád végrendelkezése, akkor nem is érdemes róla csacsogni. - fejeztem ki csipkelődve a modórtalan válaszáért reagálásképpen. Néha úgy érzem, mintha egy túlélő showba lennék, ahol saját egokonkat fitogtatjuk. Nos, ez most így van. Csaképp, most élvezem. Holott már megkaptam a kielégítő válaszomat tőle, mégis kockáztatva vivódok, hogy megtudjam türelme határait. Volt időm megfigyelni és jellemezni őt, de soha senki nem tudta kihozni sodrából. Rejtély a magamódján. A kiváncsiságom ebben pedig hajthatatlan. - Te, hamár így összehaverkodtunk, úgy hiszem, a részleteket egy fedetebb helyen kéne folytatni. - gúnyosan hozzáteszem, miután ösztönös fellendülésből, nekiállok eltakarítani a vámpírok halott testeit. Ez segítség nélkül is megy, nem okoz gondot mert szinte évekóta egyedül csinálom. Határozott mozdulattal hozom el a testeket a fatövébe, ahol is nekikezdem lefejteni a fejüket. Egyedül csak a fejrészükre van szükségem, amit a megadott időpontban postázok majd a főnöknek. Piszkos és látszólag véres meló, de megéri, és valójában nem is okoz nekem traumát. Mikor elégedettnek láttam munkámat, dúgtam a zsákokba a lecsonkított részeket. Aztán, könnyedén visszasétáltam Jasonhoz. - Ideje lenne menni, mert már a farkasok a közelben vannak. - fejeztem ki a távolzásra invitálva. Még szerencse, hogy vannak ilyen természettel által megáldott eltakarító jószágok.
Kérdésemre megkaptam a választ. Apám végrendeletéről van szó, amit mivel elhagytam a családot, nem kaptam meg. Viszont nem véletlenül hagytam ott, ez a dolog engem hidegen hagy. Gyűlölöm az apámat, ezért a rám hagyott dolgai sem érdekelnek. -Hát ez nem túl jó érv. Nekem nincs szükségem semmire apámtól. mondtam neki elutasítva az ajánlatát miszerint apám végrendelete a segítségemért. Nekem nem jelent ez semmit, örültem amikor megszabadultam apámtól. -De ennek ellenére segítek. Apám végrendeletét megtarthatod, nekem nem kell. Viszont abban igazad van, hogy tartozom ennyivel. komoly tekintettel mondtam neki. Nem érzem magam rosszul az miatt, hogy cserbenhagytam őket. Viszont ha a feladata teljesítése után felszívódik, megteszem. Elvégre ez csak jó nekem, mivel mindenképp le kéne vadásznom Damon Salvatore-t. Miközben mondtam neki a dolgokat ő elkezdte lefejezi a vámpír tetemeket. Ezen már meg sem lepődtem. Ezzel jár ha bizonyítanod kell valakinek, a sikeres munkádat. Ezek után azt mondta, hogy menjünk egy fedettebb helyre. -Tudod mit, a további részleteket máskor megbeszéljük. Megígértem, hogy segítem amit be is tartok. mondtam neki majd csak elindultam a hotel felé. Egyetértettem abban, hogy a farkasok miatt jobb ha indulunk. Hiszen ha átváltoznak elég vérmesek tudnak lenni. Ami miatt ránk támadhatnak és őket is le kéne vadásznunk. A hotel felé tartva úgy döntöttem beugrok a Morning Star Pub nevű helyre, ez a nap után elkel egy ital.
[Morning Star Pub]
A hozzászólást Jason Cromwell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 27, 2013 7:34 pm-kor.
Friss levegőre volt szükségem a Sage-el való beszélgetésem után ezért kijöttem az erdőbe. Magányosan sétálgattam miközben gondolkoztam, hogy nem is olyan jó ötlet ez, mert valaki itt rám találhat és ő már nem biztos, hogy olyan jó lesz velem, mint Sage. Elég fura volt, hogy ő rendes volt velem azt hittem a vámpírok mind rosszak, de ez kiderült, hogy van köztük jó is. Amikor el voltam mélyülve egy ág reccsent meg mögöttem. Nem akartam megfordulni, mert féltem, hogy ez nem csak egy mókus, ha nem egy újabb lény, aki ártani akar. Végül csak vettem a bátorságot és megfordultam. Eléggé furcsa volt az illető teljesen fekete cuccba volt. Fekete nadrág fekete zakó elég fura öltözködés, de ez most mindegy. - Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem őt nagyon megijedve és látszódott is rajtam, hogy megvagyok ijedve, szóval most már tuti, hogy végem, ha bántani akar.
Végül az este után felpattantam és az Erdőbe volt kedvem kisétálni. Amikor szokásom szerint szét néztem, akkor megláttam egy vérfarkast, aki csak bóklászott és elmélyülve gondolkozott. Nem akartam megzavarni, de ez még is csak sikerült. Ijedten felém, szólt és nagyon meg volt ijedve tőlem. Nem tudom milyen ember lehet ő, szóval óvatos leszek inkább, mert az sem kizárt, hogy szimulálja azt, hogy fél tőlem. - Ne féljen nem akarom bántani. Én csak megláttam magát és ha már maga is itt van mért ne beszéljünk? - Udvariasan bántam vele és ezt tőle is elvártam. Elég fiatalnak tűnt, szóval lehet még is csak új ebben a vérfarkas létben. Majd meg tudom ezt is idővel, de előbb bizalmába kell férkőznöm.
Már nem gondoltam, hogy nem mondott igazat. Csak egy kis megerősítést vágytam, hogy biztosan nem a sokkos állapotban álmodtam e ezt. Hát nem, minden ami az előbb zajlott le bennem az valóban megtörtént. Ő az anyám, aki egy vámpír, 18 év után újra rám talált és mind ezt akkor tudom meg amikor elindulok, hogy egy kis nyugalmam legyen. Hát ilyen az én formám... -Természetesen nem, csak meg kell ezt még emésztenem. mondtam neki komoly tekintettel. elgondolkozva. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, miszerint akkor hol van belőlem a vámpír? Azt már tudom, hogy miért nem érzek irántuk a farkasok ösztönös ellenszenvét. Viszont azt nem, én miért csak a farkas géneket örököltem. Egyszerűen még nem bírtam úgy nézni rá mint az anyámra. Persze nem haragszom már rá és hálás is vagyok neki. De 18 éven keresztül más nevelt és ezt nem könnyű elfogadni. Az sem könnyíti meg a dolgom, hogy külsejéből ítélve egy velem egykorú lány. -De ugye nem te sérültél meg. kérdeztem tőle aggódó tekintettel. Tudom, hogy mit tesz a vámpírokkal a farkas harapás. Ha miattam szerzett volna be egy harapást, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Egy órával ezelőtt még gyűlöltem, nem gondoltam, hogy valaha is aggódni fogok érte.
Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem itt az időérzékem teljesen elúszott. Nagy nehezen felkapartam magamat és talpra álltam az arcomról letöröltem a könnyeket, és elindultam. Csak egyenesen. Nem tudom, hogy merre tartok és mit akarok. Legszívesebben sikítottam volna egy hatalmasat. De tudtam a fájdalom azzal sem szűnne meg. Viszont nem engedhetem, hogy bárki így lásson nem szabad. Nem akartam visszamenni a hotelba, mert Deannel nem akarom magam még jobban sajnáltatni. Így is hatalmas bűntudata van azért amit velem tett nem akarom még ezt is rázúdítani. Erősnek kell lennem.. Legalábbis meg kell próbálnom. Mély levegőt vettem és ezzel kicsit kitisztult előttem a kép. Mintha minden értelmet nyert volna. A fájdalmat kiszorítom magamból azzal, hogy elterelem a figyelmem. Most jobb ötletem nem volt, mint egy ital. Sőt nem is egy hanem több. Le akartam inni magam a sárga földig, hogy erre az egészre egy rossz álomként emlékezzek. Egy valami elől viszont nem menekülhetek az ígéretem. Használnom kell az erőmet. Legalábbis nem hanyagolhatom el. Azt hiszem ez még megoldható. Nagyot sóhajtva indultam kifelé az erdőből a város felé. Egy hely kell ahol leihatom magam. Semmi más nem érdekel.
- Áá, világos - mosolyogtam végre valahára rá, hisz jó tudni, hogy hisz nekem és nem gondolja azt, hogy hazudok.. Bár, ha nem is hinne, akkor se tudnék valami sok bizonyítékkal szolgálni neki, elvégre születése óta nem láttam. Ekkor akaratlanul ismét a nyakamban lógó medállhoz suhant a kezem. Ez az egyetlen emlékem, ami megmaradt belőle.. Ebből a képből merítettem erőt, és próbáltam tovább élni, miután Chris elrabolta tőlem a saját fiamat. Semmi más, csak ez az egy Scottról készült babakori kép.. Milyen jó, hogy akkoriban még ilyenekre is tudtam gondolni?! Mi lett volna velem az utóbbi 18 évben, ha nincsen velem ez a kép? Egyszerű a válasz: még több embert öltem volna meg. Még az eddigieknél is többet, ami talán egy Mystic Fallshoz hasonló város lakosságával is felérhetne. Amikor megkérdezte, hogy én ugye nem sérültem meg, egy pillanatra elgondolkodtam, de csupán egy röpke, fél másodpercig, aztán már vágtam is rá a jól betanult hazugságot. - Nyugi, kutya bajom - erőltettem mosolyt az arcomra. Meglepődtem, hogy ennyire könnyen sikerül hazudnom neki, dehát mi mást tehetnék? Mondjam el neki, hogy az a nyamvadt farkas megharapott? Annak ígyis, úgyis az lenne a vége, hogy megsajnál és puszta szánalomból bocsájt meg nekem. Hisz, úgyis meghalok, akkor megnem mindegy? - gondolná. - Én meg ezt nem akarom, sőt. Ha megbocsájt akkor azt gondolja is komolyan. Különben meg van még esélyem a felépülésre, csupán meg kell találnom azt az ősvámpírt, Klaust asszem. Niklaust, jutott eszembe a teljes neve. A férfit, akivel a Mikaelson bálon összefutottam. Remek második találkozás lesz, mondhatjuk..
Úgy tűnt, hogy a vérszívó már teljes mértékben feladja a küzdelmet, és így is tett. Megfutamodott... Miután köddé vált az erdő fái között elvonulva pár méterre Crystaltól egy kevésbé szem előtt lévő helyen ismét emberi alakot öltöttem és magamra aggattam azt az egy két ruhámat amit levettem. -Ez eléggé szánalmas volt. -sétáltam ismét elé nevetve. Hát igen ennyit a nagy és erős vámpírokról. -Van kedved elmenni valami nyugisabb helyre kibeszélni azt a pár évet ameddig nem találkoztunk? -vetettem fel ezt az ötletet mivel eléggé érdekelt, hogy mivel töltötte az elmúlt években az idejét.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Hát igen.. az történt amire számítani lehetett, legalábbis ettől a vérszívótól. Megfutamodott. Mit is vártunk mást? Hogy szembe mer szállni velünk, mármint a fajának az ellenségével, egy farkassal és egy boszival, aki a harc minden lépését figyelte volna?! - Ha egyáltalán engedtem volna elfajulni odáig a dolgokat.. Miután a vámpír végérvényesen is lelépett, Kendra szemmel láthatólag már fölöslegesnek érezte, hogy farkas maradjon, így elvonult a fák közé visszaváltozni. - Ja, pedig be kell valljam, többet vártam egy vámpírtól.. - jegyeztem meg felkuncogva. - Naná, hogy van - csillogott fel a szemem az ajánlata hallatán. De aztán eszembe jutott érkezésemnek az eredeti oka.. - De előbb még el kell intéznem valamit. Találkoznom kell egy régi barátommal, Zachel - tettem hozzá magyarázóan. Azonban muszáj volt még valamit odabiggyesztenem a végére. - Viszont utána felhívlak, mert égek a vágytól, hogy megtudhassak minden egyes jelentéktelen részletet, ami azóta történt veled, hogy utoljára láttalak - kacsintottam rá elvigyorodva. Ezek után gyorsan előkaptam a telefonomat és felhívtam Zachet, mondván, hogy találkoznunk kell. - Szia! - öleltem még egyszer meg Kendrát, mielőtt elmentem volna.
Megkönnyebbültem mikor azt mondta, hogy nem nincs semmi baja. Így végül is már örültem, hogy kiderült az igazság. Igaz 18 év kellett hozzá, de végre szemtől szemben állok az igazi anyámmal. Nem tudom mennyi időbe fog teli ténylegesen elfogadnom ezt. Mivel érzéseim a nevelőanyám iránta sem változtak. Ettől függetlenül szeretem és örülök, hogy ő nevelt fel. Még mindig bosszút akarok állni érte a vadászokon. Az én hibámból történ ez az egész, ha hamarabb hazaérek talán még élne. Mindenesetre meg fogják keserülni azok a rohadékok. Nem nyugszom amíg meg nem halt mind. Lehet nem épp megfelelő a hely és az idő, de arra gondoltam felteszem azt a kérdést. Ami miatt már azóta furdal a kíváncsiság, hogy kiderült ez a dolog. -Ha te vámpír vagy és az apám vérfarkas volt. Akkor mi az oka annak, hogy én csak vérfarkas vagyok? kérdeztem meg kíváncsi tekintettel. Nem mintha zavarna, hogy nem vagyok vérszívó. De azért érdekel oka, hogy miért vagyok az ami vagyok. Ezek után csak felkeltem a földről, ahogy ő is. Majd arra gondoltam, hogy elhívom a hotelszobámba, hogy nyugodtabban tudjunk beszélni. -Nem lenne kedved eljönni a lakásomba? kérdeztem tőle mosolyogva. Reméltem így többet megtudok majd apámról és feltehetem az a sok kérdést ami érdekelne.
Látszott az arcán a megkönnyebülése, amint kimondtam életem legeslegnagyobb hazugságát. Ha ezzel is mosolyt csalhatok az arcára, miért kínoznám az igazsággal?! Fölösleges mulatság.. Valamin nagyon elgondolkodhatott, állapítottam meg, amint az arcára pillantottam.. De nem kellett rá túl sokat várnom, míg megtudom az okát. Így utólag jobb lett volna, ha meg se tudom. A fajával kapcsolatos kérdéssel ált elő... hogy Ő miért nem vérfarkas és vámpír is egy személyben? - Inkább örülnöd kellene, hogy nem vagy halhatatlan, nem? - bújtam ki a válaszadás alól, hisz nem tudtam, el szabad-e árulnom Castielt. Egész kedves volt velem.. de csak nem árhat neki, ha megosztok a kapott információáradatból némi részletet a fiammal is?! - Maradjunk annyiban, hogy szerencséd volt.. Talán jobb is, hogy kimaradt belőled a vámpír gén.. - jegyeztem meg, hiszen legalább nem kell véren éllnie. Örökké hálás leszek Castielnek, amiért nem hagyta a fiamat meghalni! Még ha nem is lehettem részese az eddigi életének.. Következő kérdése hallatán egy pillanatra megdöbbentem, viszont utána igyekeztem összeszedni magam és rámosolyodni. Le sem tagadhatnám, mennyire örültem, hogy továbbra is látni akarja a képemet, mégha csak amiatt is, hogy választ kaphasson a kérdéseire, de ugyanakkor valami azt súgta, hogy veszélyes lenne beinvitálnom magam a lakásába. Mi van, ha a vérfarkas harapásom hamarabb kezd elterjedni a testemen.. és változtat meg annyira, hogy esetleg olyan dolgokat műveljek, melyeket legmerészebb rémálmaimban sem tennék meg vele.. Pl, bánthatnám. - De, szívesen - feleltem őszinte mosollyal az ajkamon. Végül mégis belementem, remélve, hogy meg tudom állni és vissza tudom fogni magam annyira, hogy megakadályozzam a katasztrófa kitörését.
Mystic Falls. Jelenleg ebben a városba fektettem minden reményemet. Vajon megérte? Nem tudhatom. Egyenlőre. De remélem nem a semmiért kutattam éveken keresztül és ugrottam rá az első hirtelen felbukkanó nyomra. Ami még mindig nehezemre esik, hogy higgyek az ilyen természetfeletti lényekben. Hiába halt meg egy a szemem láttára és mészárolta le a családomat még mindig olyan hihetetlen volt. Természetesen ezeket is eléggé kielemeztem. Másképp nem is mertem volna idejönni a városba. Minden nap verbénát keverek valamivel. Nekem nem árthat nekik annál inkább. Már egy ideje autókáztam és tudtam, hogy közeledek Mystic Falls határához. Miután áthaladtam rajta leparkoltam az út szélén az erdő mellett. Tudtam, hogy nagy hülyeséget követek el azzal, hogy egy ilyen városban az erdőbe megyek bóklászni, de szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Egy kis friss levegőre. Remélhetőleg nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy az első itt töltött napomon megöletem magam. Kezemet a kabát zsebembe dugva sétáltam be az erdőbe. Nem akartam túlságosan mélyre menni benne mert féltem nem találnék ki belőle. Ezért csak a szélén sétálgattam mindvégig figyelve arra, hogy ne menjek túl messze az úttól.
Miután patrick elment elkezdtem sétálgatni és betértem az erdőbe. hallgattam a levelek zörgését ahogy a talpam alatt ropogtak. nem nagyon akartam senkivel sem találkozni csak egyedül akartam lenni. Finn járt a fejemben és a gondolataim azon cikáztak, vajon meg csal-e. A közelben egy lányt láttam meg aki ott sétálgatott. Közelebb mentem hozzá és ráköszöntem. -Szia!-Engedtem el gyengéd mosolyt.
Nem tartott túl sokáig az egyedül létem. Miközben próbáltam kitalálni, hogy mit kezdjek ezzel a nyommal amit találtam valaki egy köszönéssel ébresztett fel a gondolataimból. - Ööö, Helló. - Néztem körbe, hogy van-e még rajtunk kívül itt valaki, de nem igazán láttam senkit. Nem akarok semmi bajt. Egyáltalán nem. Magabiztos mosollyal néztem rá. Nem szokásom megriadni a dolgoktól, de azért még meg szeretném élni a pillanatot amikor találkozom azzal akinek köszönhetem az életem.
-Mit keresel itt?-Kérdeztem még mindig mosollyal. reméltem nem rémítettem halálra, nem volt célom. -Minden rendben?-Kérdeztem meghalván felgyorsult szívverését. Biztos voltam benne, hogy ez a lány tudhat valamit. Azért rémülhetett meg ennyire. Magányom kezdett elhomályosulni, de még mindig az én Finnem járt a gondolataimban. Hol van? Mit csinál? Kivel van? Emlékszik még rám? Cikáztak a kérdések a fejemben. Nem akarok sebezhető lenni, hiszen akkor a vadászok bármikor megölhetnek.
- Csak szükségem volt egy kis friss levegőre. - Mondtam mosolyogva. Nem tudom miért, de kicsit féltem. Idejöttem ebbe a városba ami valószínűleg tele van olyan lényekkel ami megölte a családomat. Meg van rá az esély, hogy ő is az. Vagy legalább tud róla. Hiába kutattam lehet, hogy a dolgok fele csak valami mese. - Persze. Minden rendben van. - Bólogattam hevesen, mint akinek semmi baja. Próbáltam úgy is viselkedni. Minél előbb találom meg ezt a férfit annál jobb.
-Nekem nem úgy tűnik..-Mondtam neki, majd össze fontam a karom. -Új vagy erre?-Kérdeztem ismét láttam a szemében a félelmet. -Tőlem nem kell félned.-Mondtam és azon merengtem, vajon mit tudhat még.
- Igen új vagyok. Igazából még csak most jöttem a városba, de lefárasztott az autó út és kell egy kis levegő. Meg a lábaimat is meg kellett mozgatnom. - Magyaráztam el, hogy voltaképpen hogyan is kerültem ide. - Nem félek. - Mondtam egy zavart mosollyal az arcomon. Oké most már biztos ő is valami. Mi másért mondaná ezt? De lehet, hogy csak beleképzelem és ő csak tud a dolgokról. A francba többet kellett volna kutakodnom.
Mivel unatkoztam gondoltam megtréfálom egy kicsit. Nem vagyok ilyen, de nekem is kijár a móka. Mivel messze volt tőle, vámpír sebességgel elé kerültem és az arcába meredtem. -Most se?-Mosolyogtam rá. Hirtelen hátráltam egy kicsit még se hozhatom rá a csajra a frászt. -Te mit tudsz Mysctic Fallsról?-Érdeklődtem.
Egy lendülettel futottam el idáig és ismét rájöttem, hogy az egyik dolog, amit szeretek a vámpírlétben az a gyorsaság. Felemelő érzés volt csak úgy mindenféle cél nélkül száguldozni, ha pedig vadásztam, akkor még jobb volt. Ilyenkor mindig kiszellőzött a fejem, úgyhogy most nagyon nagy szükségem volt erre a kiruccanásra. Megálltam az erdő közepén, végigpásztáztam a fákat, közben pedig rezdületlenül füleltem. Ölni akartam. Kegyetlen akartam lenni és fájdalmat akartam okozni. Mindössze erre vágytam, semmi többre. Az imáim pedig meghallgatásra találtak, amikor nem is olyan távolról neszt hallottam. Rögtön arrafelé kaptam a fejem, hideg mosolyra húztam az ajkaimat és újra elrugaszkodtam a talajtól. Mióta beköszöntött a tavasz sokkal több préda járkált a fák között. Kirándultak, de nem sejtették, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak. Pedig most ez volt a helyzet. Három ember pillantottam meg, két férfit és egy nőt. Jókedvűek voltak, fiatalok, szemmel láthatóan élvezték, hogy a szabadban táborozhatnak. Gondtalannak tűntek és ez nekem több volt, mint elég ahhoz, hogy megtámadjam őket. Már csak az ember mivoltukból kifolyólag is ők lettek volna az áldozataim, így viszont felkorbácsolták bennem a dühöt. Én miért nem lehetek ilyen? Miért nem lehetek egy fiatal, szeretni való, emberi lány? Erre a kérdésre már sohasem fogom megtudni a választ... el kellene fogadnom a sorsomat és újra megbékélni vele, ahogy azt az évszázadok alatt megtettem néhányszor. Ám néhanapján előbújnak belőlem ezek az érzések... ezek ellen kell tennem. Hirtelen mozdulattal, hátulról haraptam meg a lány nyakát, aki felsikított, a két férfi pedig azt sem tudták, hogy hol vannak, annyira megijedtek. A nő nem bírta sokáig, egy perc sem kellett és holtam esett össze, ezután pedig a férfiakra néztem és míg az egyiknek szintén megharaptam a nyakát, addig a másik menekülni kezdett. Szívesen kinevettem volna, de azzal voltam elfoglalva, hogy minél több vér öntse el a torkomat. Addig haraptam a férfi nyakát is, míg ki nem lehelte a lelkét és egy rövidebb fogócska után a harmadik emberrel is így tettem. Nem jutott messzire, előlem úgysem menekülhet senki. Ekkor viszont hangokat hallottam a sátor felől, ahol a fiatalok táboroztak. Volt egy negyedik is... egy másik lány. Hallottam a kétségbeesett kiáltásait, biztosan meglátta a barátait, akikkel már elbántam. Őt is meg akartam ölni, de megtorpantam. Jobb ötletem volt. - Te most szépen velem jössz. - Belemeredtem zöldeskék szemeibe, aztán megsimogattam a könnyáztatta arcát. - Ne félj, ha jól viselkedsz nem fog nagyon fájni. - Gunyoros mosollyal indítottam el magam előtt az Olivernek szánt vacsorát. Még a végén azt mondja, hogy nem foglalkozom vele... Charlotte birtoka ;; Nappali
Na igen.. Nem tévedtem akkorát, mert az egyik pillanatban még volt köztünk pár méter távolság a következőben pedig már egy karnyújtásnyira állt tőlem. Ezt nem hiszem, hogy valaha is megfogom szokni. - Még most sem. - Mosolyodtam el teljesen nyugodtan. Nem fogok megriadni, de ellenségesen se viselkedem egészen addig amíg ő sem. - Azt hiszem éppen eleget. - Mondtam apró kedvességgel a hangomban. Nem azért jöttem a városba, hogy vámpírokba kössek bele. Egyelőre.
A válaszával az előbb feltett kérésemre egyetértettem. Természetesen örülök neki, hogy kimaradt belőlem a vámpír gén. Nem szeretnék véren élni, hisz eddig még a farkasságomat is nehéz volt elfogadnom. Viszont volt valami furcsa benne, nagyon megdöbben kérdésem hallatán. Pedig szerintem gondolhatta volna, hogy rákérdezek. Olyan volt mintha többet tudna erről, de nem szeretné valami miatt elmondani. Hát nem is kérdezősködtem tovább erről, amúgy se változtatna semmin. Amikor beleegyezett abba, hogy ellátogat a lakásomra örültem neki. Így legalább nyugodtan beszélgethetünk és feltehetek neki pár kérdést ami foglalkoztat. A sok dolog miatt, teljesen megfeledkeztem arról, hogy talán Chloe nem kedveli annyira a vámpírokat, hiszen ő is farkas. Bár szeretem és ismerem annyira, hogy az anyámat semmiképp nem bántaná. -Rendben, akkor menjünk. mondtam neki mosolyogva, majd elindultunk a lakásom felé. Út közben eszembe jutott nagybátyám Nate is akiről viszont biztosra tudom, hogy gyűlöli a vámpírokat. Az első találkozásunkból ítélve pedig, nem kímélné őt sem. Hiszen Chloe-t és Patrick-et is csak úgy megtámadta, hogy engem teszteljen. Viszont egy ideje már nem halottam felőle, szóval arra gondoltam talán lelépett. Már a lakásomhoz tartó úton is beszélgettünk pár dologról. De a lényegesebbeket meghagytam, hogy négyszemközt tudjuk megbeszélni. Az utcákon sok a kíváncsi fül, ami talán bajt is hozhat ránk.
Nem rég érkeztem ismét a földre. Szánalmas kis porhüvely halott mivel pont abban a pillanatban léptem a lány testébe, mikor az orvos ki mondta az ítéletet. Halott. Megmondom őszintén eléggé szép ez a lány, sikerem lesz vele. Első utam az erdőbe vezetett. Sétálgattam miközben a késemmel babráltam. Neki támaszkodtam az egyik kőnek és bambultam. Kivel szórakozzak ma? Járt a fejembe. Aztán recsegést hallottam, hirtelen megfordultam és egy szép lány állt mögöttem.
-Bátor lány más már sikítva rohant volna el.-Mosolyogtam. Vajon ki lehet ez a lány a szívverését még hallottam tisztán, de már nem úgy vert. Még mindig nem tudtam mit tegyek, figyelem kívül hagytam a lányt és azon gondolkodtam, hogy merre lehet Finn? A legjobb az lesz, ha kiveszek egy motelt és lepihenek érkezésem óta nem pihentem. -Mit keresel itt?-Faggattam.
Ezalatt a pár hónap alatt amióta itt vagyok, még nem néztem körül a városban. Persze nem is szeretném annyira megismerni, és megszeretni, hiszen kitudja mikor kell innen is elmennem. Már elég régóta sétálhattam, hiszen azt sem tudtam merre vagyok. Mire fel eszméltem, egy erdőben találtam magam. Úgy tűnik, nem vagyok ezzel egyedül, hiszen pont egy lány háta mögé érkeztem, megtorpant, gondolom Ő is észrevett. Nem tudtam megszólaljak - e vagy kerüljem ki, bár a helyzetemet tekintve megszólítom hátha tudja, hogyan keveredhetek ki innen. - Szia, eltévedtem kicsit, fogalmam sincs merre vagyok, segítenél visszajutni a városba? - szólítottam meg végül...
Kezdőlap
