Még mindig bennem volt az, hogy talán megőrültem és képzelem ezt az egészet. Igazából ez sem érdekel. Itt van velem. Valahogyan. Ha csak valami hallucináció is.. Itt van velem. - Igen apa, látlak.. Valamennyire. - Bólogattam könnyes szemekkel közben próbáltam visszafojtani a sírást. Jó érzéssel töltött el, hogy itt van velem, de mégis amikor meg akartam érinteni egyszerűen.. Nem ment. A kezem átment rajta. Pedig annyira szükségem volt arra, hogy most átöleljen. Az ő karjaiban valahogy mindig megnyugodtam. Mindig tudta a megoldást a dolgokra. Ennél több nekem soha nem is kellett. - Ez.. ez, hogy lehetséges? Te most tényleg itt vagy? Én ezt nem értem.. - Dadogtam össze-vissza miközben próbáltam valami magyarázat szerűséget találni erre az egészre.
Sajnos hiába próbálkoztam amikor megpróbáltam megérinteni, a karom átment rajta. Persze jó lett volna újra magamhoz szorítani, de nem ment. -Ez nekem legalább olyan meglepő mint neked. fogalmam sem volt, hogy lehetséges ez egyáltalán, arra gondoltam talánt a kettőnk közötti kötődés miatt valósulhatott meg. Hiszen amíg éltem sok időt töltöttünk együtt, ő volt az én szemem fénye. -Nagy boldogsággal tölt el, hogy újra szemtől szemben állhatok veled és elmondhatom, hogy mennyire szeretlek. mondtam neki mosolyogva rá, könnyes szemekkel. -Viszont van valami amit mindenképp el szeretnék mondani. kissé komolyabb tekintettel mondtam. -Ne mondj le az erődről Bailey. Tudom, hogy néha nehéz és kiszámíthatatlan, de ennek ellenére védelmet is nyújt ebben a veszélyes világban. Nem hagyhattam, hogy csak úgy lemondjon róla. Hiszen ez az egyetlen dolgom ami megvédheti őt a vámpíroktól és a többi veszélyről ami rá leselkedik. -Sajnos én már nem tudlak megvédeni.. mondtam kicsit elszomorodott tekintettel. ezért használd amit tanítottam és nem eshet bántódásod. mosolyodtam újra el és reméltem, hogy használ valamit amiket mondtam.
Bármennyire is megakartam ölelni.. Nem ment. Nem tudom mi ez, de már most utálom. De bizos van valami módja annak, hogy lehetővé tegyem. - Apa.. - És ekkor már nem tudtam lenyelni a sírást egyszerűen kitört belőlem. Zokogásban törtem ki a szemeim megteltek könnyel.
Visszarepültem arra az estére amikor hazaértem és az édesanyám közölte velem, hogy apa már nincs többé.. Életemben nem haragudtam még ennyire senkire, mint magamra. Több időt kellett volna eltöltenem vele. De ehelyett én úgy viselkedtem, mint egy idióta. Párszor a fejéhez is vágtam dolgokat. De ő mégis.. Kitartott mellettem. Persze az apám ez a dolga.. legalábbis azt hiszem. Teljesen magamba zárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni. Se enni, se inni nem bírtam. Ha itt lettem volna.. Talán tehettem volna érte valamit. Ez az egyetlen gondolat falt fel szépen lassan belülről... Ha visszapörgethetném az időt.. Mindent másképp csinálnék. Mit meg nem adnék azért, hogy csak egyetlen egyszer.. Még egyszer átölelhessem.. De most itt vagyok egyedül. Rajta kívül nem számíthattam senkire úgy igazán.. És most őt is elvesztettem...
Az erőm említésére tértem vissza a jelenbe.. Nem nem akarom. Ebbe az egészbe miatta mentem bele. Egyedül már nem láttam értelmét és ha használnám is az erőmet mindig az ő képe villanna be az elmémbe amitől csak elsírnám magam. - Nem.. Ez nekem nem megy. Nélküled nem megy. Miattad csináltam. Egyedül nem vagyok képes rá.. - Ráztam meg a fejemet. - Nem tudnálak.. valahogyan.. visszahozni..? Vagy valami? Valahogyan megölelni? Csak egy pillanatra? - Kérdeztem rekedtes hangon, majd megtöröltem a könnycseppek által áztatott arcomat. Ez az egész.. csak feltépte a régi sebeket. Minden fájdalom amit akkor éreztem újra elárasztotta a testem.. A szívem.. mindenem. Megint csak egy lelki roncsnak, egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. Semmi többnek.
Kezdtem azt hinni, hogy itt és most én fogok győzni, de nem így történt. Egy apró harapást tudtam rajta ejteni azt is csak az egyik óvatlan pillanatában. A következő másodpercekben viszont csak annyit éreztem, hogy a testem hangos puffanással landol jó pár méterre tőle. Talán egy pár másodpercre el is sötétült előttem minden, amikor újra kinyitottam a szemeimet csak akkor vettem észre, hogy szem elől vesztettem ...Itt valami nagyon nem stimmelt. Éreztem, hogy még itt van a közelben. Próbáltam feltápászkodni, ami csak pár próbálkozás után jött össze, de akkor is nehézkesen és fájdalmasan. Előre sántítottam egy pár métert, de sehol senki. Remélem élve kijövök ebből az egész dologból.
Eszméletlenül dühös voltam erre a hibridfarkasra, nem csak amiatt, mert megharapott, hanem leginkább azért, hogy ennyire kegyetlenül elbánt Scottal. Mit érdekel egy kis harapás? A francba, hiába is próbálnám leplezni magam előtt, naná, hogy nagyon is érdekel.. Elvégre nem akarok meghallni.. pláne, nem most. Amikor a fiam mellett lenne a helyem, hogy elnyerhessem a megbocsátását, blábláblá, meg hasonlók. Most komolyan, létezik, hogy ennyire elpuhultam volna? Egy darabig még ücsörögtem a faágon, majd egy határozott mozdulattal leugrottam róla, egyenesen a vérengző fenevad hátát tűzve ki célpontnak. Az éles fadarabot magam elé emeltem, hogy amint közelítek hozzá, rögtön belemélyeszthessem a húsába. - Ezt a fiamért kapod - üvöltöttem teljesen kikellve magamból, majd mielőtt még esélye lett volna cselekedni, folytattam. - Ezt meg a harapásodért - mondtam, majd kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy nem fog meghalni, elvégre hozzám hasonlóan Ő is hallhatatlan, de pont emiatt is élveztem annyira az egészet.
Amikor kilépett a fák mögül eléggé ellenségesen és megvetően szólt hozzám. Valami ilyesmi reakcióra számítottam, hiszen miattam feloszlott a család és ő megbízó nélkül maradt. Viszont én ezt kicsit sem bántam meg. Ha ott maradtam volna, meg kellett volna felelnem mások elvárásainak. Vagyis végül azzá a zsarnokoskodó, másokat uralma alá hajtó személlyé kellett volna válnom, pont mint az apám. Ezt viszont semmiképp nem akartam. Így hátrahagytam a múltam és egyedül folytatom a saját szabályaim szerint. -Hát ez a kártevő boldogan hagyta ott a fészket. A szánalmasságról meg csak annyit, hogy nem én vagyok az akinek felettes kell ahhoz, hogy jól végezze a munkáját. mondtam neki hasonló hangnemben ahogy ő, de mégis nyugodt tekintettel nézve rá. Amíg apámnak dolgoztam nem telt el nap, hogy ne tett volna valami megalázó megjegyzést a munkámra. Hiába oldottam meg maximálisan, valamibe mindig talált valami hibát. Aztán jött egy újabb megjegyzése amit nem tudtam hova tenni. -Tudod, másképp nem tudok meg információkat róluk, bár lehet te még ezt nem tanultad meg. viszonoztam az ellenséges, mondhatni kioktató megjegyzését. Semmi kedvem nem volt folytatni ezt az oda vissza dobálózást vele. Csak hátra akartam hagyni a múltat, de úgy látszik nehezebb mint gondoltam. -Rendben, tudod mit, nekem ehhez nincs időm se kedvem. Mond, hogy mit akarsz vagy tűnj el. mondtam neki rámordulva, majd elkezdtem összepakolni a kínzásban használt cuccaimat.
Mivel elég nyugodt jellemvonással rendelkezek, ami inkább idegesítő mint jó tulajdonság mások szemében, így ismét eltekintek a gátlástalan monológoktól. Azért nem vagyok pschihopata, mert vannak nekem is érzéseim. Csaképp, én megfotolva mutatom ki, mi hogyan érint. - Ugyanezt a dialógust mondtam volna én is, mikor volt lehetőséged cserben hagyni! - vágtam a fejéhez, domináns cinikussága közepette. Forrófejű viselkedése nem igen hat rám befolyást, ellenkezőleg, kezdem nem szívlelni! Mindenesetre, ideálisnak találom a feltett kérdésére a választ, amit rögtön közlök is vele. - Dúsztom sincs, hogy te miben foglalatoskodsz, de nekem vannak fontosabb munkáim, ellentétben veled. Példáúl Damon után kémkedni. - fejtem ki részletesebben, mire tudatosult reakcióból előrántom a pisztolyomat. - És most ne mozdulj! - adom a tudtára szándékom, miközben erényesen felé irányitom a fegyverem. Természetesen, nem azért, hogy őt megöljem. Hanem a mögötte közeledő vámpír ivadékot. Az már lejött a tényekből, hogy a halott pajtiáért áll bosszút a gyilkosán. Csakhogy egyedül azt nem vette számításba, hogy egy helyett két személy "őrköd" a halott vérszivó barátja holteste fölött. Egy határozott finom mozdulattal módosítok a célzásomon. Jasonről lekerülve lövetek sortűzet a kiszemelt áldazatomba, aki a váratlan támadástól a földre zuhant. Még egy ideig vergődött szenvedése közben, amit rohamos ütemben csillapítani szerettem volna. Jason mellett elsuhanva, torpantam meg a vámpír elterült teste fölött, miután egyetlen golyót elpazarolva, véget vetettem az életének. - Alapvető szabály! Ha végeztél egy vámpírral, soha ne merészelj hátat fordítani a külvilágnak, még akkor sem, ha már úgy érzed senki nem törne az életedre! - tekintek rá, ismét kioktató hangsúllyal közölve feleletem.
Hirtelen csak azon kaptam magamat, hogy valaki a hátamon landolt és egy éles fadarabot döfött az oldalamba. Na pont ez volt az amire nem voltam felkészülve. Elvileg olyan egyszerűen nem tud megölni, de azért bennem volt a félsz, hogy mégis sikerül neki, de akkor sem magam miatt bántam volna, Caroline az egyetlen oka annak, hogy most is küzdök. Kétségbeesetten próbáltam lerázni magamról mielőtt nagyobb kárt tehetett volna bennem, jobban mondva ennél nagyobbat, de tapadósabb volt mint egy pióca.. Sosem fogom megérteni, hogy miért pont velem csesz ki a sors ennyire, hogy mindig belevisz a bajba. Nem egy halálközeli élményem volt már olyankor amikor eredetileg levegőzni indultam. Egyszer talán sikerülni is fog valakinek eltenni engem láb alól egyszer s mindenkorra. Elhangzott szavai üresen csengtek a fülemben. Szóval a fia...Egy vámpírnak vérfarkas a fia... Próbáltam összerakni a fejemben ezt az egészet, de nem lett túl értelmes a végeredmény. Nem is tudtam volna sokáig ezen gondolkodni, talán ezért is kalandozott el a figyelmem egy pillanatra. Másodperceken belül a nyakamat hangos reccsenéssel csavarta ki, és a sötétség szinte azonnal körül kerített. Se kép se hang csak a tátongó üresség ami csak -remélhetőleg- pillanatnyi állapot volt.
Tudom, hogy nem cselekedtem helyesen amikor cserbenhagytam mindenkit. Köztük őt is, hiszen vadászat közben egész jól kijöttünk. Az apám viszont, mindig is távol akart tartani minden mulatságól. Próbált minél jobban elzárni a külvilágtól, hogy csak a munkámra koncentráljak. Ez miatt sosem fogom bánni, hogy ezt tettem. Nincs szükségem a további elnyomásra és hogy átformáljanak az apám jellemére. Sosem leszek olyan mint ő, soha. -Jó rendben, lehet, hogy nem volt helyes hátrahagyni mindenkit, de te sem cselekedtél volna másképp a helyemben. mondtam neki komoly tekintettel. Nem tudok mindent róla, de ismerem annyira, hogy azt igen, ő sem szereti ha valaki uralkodik vagy bíráskodik felette. Ami az én életem elkerülhetetlen része volt mindaddig amíg apám meg nem halt. Ezek után egy újabb kioktató megjegyzést tett. Miszerint az én munkám nem fontos ő viszont nagyon is fontos ügyön dolgozik. -Fogalmad sincs én min dolgozom éppen és nekem nagyobb célom van itt mintsem egy vámpír megölése. Még is ki a franc az a Damon? kissé ismerős volt a neve, biztosan hallottam már valahol, de hirtelen nem ugrott be. Tovább pakoltam a dolgaimat amikor hallottam, hogy valaki van még a közelünkben. Nem akartam, hogy elmeneküljön, ezért úgy tettem mintha észre se vettem volna. Amikor is Seguri rám fogta a fegyvert és azt mondta nem mozduljak. Először nem értettem mégis mit akar vele, de tudtam, hogy ő is egy jó vadász és biztosan észrevette amit én. Ezek után lelőtte a fák mögött rejtőző vámpírt. Majd megismételte ugyan azt a mondatot, amit még én mondtam neki az első közös vadászatunkon. Erre csak elmosolyodtam és azt tetettettem mintha tényleg észre se vettem volna. -Most megmentetted az életem, köszönöm. mondtam neki komoly tekintettel a szemébe nézve, felvéve a hátamra a táskámat. Persze még egy mögém kerülő vámpír sem lenne képes meglepni. Az a rengetek edzés és vadászat megtanított arra, hogy mindenre fel legyek készülve.
Miután egy hangos reccsenéssel kitörtem a nyakát és a farkas is visszaváltozott emberi lénnyé, már nem láttam sok értelmét a közelében lennem. Ezt az arcot soha életemben nem fogom elfelejteni, szinte beleégett a retinámba. Hűha, az első hibrid akivel összefutok máris a fiam életére akart törni? Ez jócskán megváltoztatta bennem az eddig kialakult képet az egész fajukkal kapcsolatban. Klaus kis ölebei maradjanak csak a lehető legtávolabb tőlem... habár ez nem is lesz olyan nehéz, elvégre ugysem élek már olyan sokáig.. Haragos sóhaj hagyta el a számat, miközben Scotthoz siettem, hogy vethessek egy pillantást az állapotára. Hát semmi vígasztalót nem tapasztaltam, amint mellé suhantam. Csupán egy tetőtöl talpig sebekkel beborított fiút... letérdepeltem melléje, majd egészséges kezemen felszakítva a bőrt tartottam a szája elé, hogy ihasson a véremből. Nem érdekeltek az előítéletei a fajomról, perpill semmi más nem érdekelt csak és kizárólag az Ő egészsége.
Mikor magamhoz tértem csak arra eszméltem, hogy ismét emberi alakban vagyok, de a fájdalomtól mozdulni alig bírok. Igazából nem sok mindenre emlékeztem, némely emlékfoszlányaim azért voltak. Amikor oldalra pillantottam az a nő már hála az égnek nem velem foglalkozott. Kihasználva az alkalmat elszenvedtem magamat az egyetlen megmaradt ruhadarabomhoz, azaz a nadrágomhoz, hogy végre elhúzhassak innen. Nagy nehezen lábra álltam egy fa segítségével és összeszedve a maradék energiámat is vámpírsebességgel néha-néha megállva a fájdalomtól elindultam hazafelé.
Láttam rajta, hogy mennyire örül, hogy újra találkozhattunk, az viszont, hogy nem érhet hozzá eléggé megviselte. -Bailey, képes vagy rá, csak hinned kell magadban. mondtam neki bíztatóan. Tudom, hogy nehéz az élete mióta nincs ki segítse ebben. Viszont biztos vagyok benne, hogy ha nem próbálná elnyomni magába az erejét, bármire képes lenne. -Nincs szükséged rám, azért, hogy erős légy. Sajnos én se tudom egyáltalán az, hogy lehetséges, hogy látsz engem. De ha oka van az biztosan az, hogy megvédhesselek... mondtam neki komoly tekintetettel rá nézve. és ez már csak úgy lehetséges ha használod az erőt amit tőlem örököltél. mondtam neki bízva benne, hogy megérti, én csak jót akarok neki azzal, hogy erre kérem. Szeretem a lányomat és nem akarom, hogy baja essen, de sajnos ennél többet nem tehetek. -Rendben összpontosíts arra a levélre... mutattam rá. és emeld a levegőbe. próbáltam rávenni, hogy használja az erejét. Amit meg is próbált, de eleinte nem ment. -Higgy benne, hogy sikerülni fog. mondtam neki megfogva kezét, pont mint régen. Hihetetlen volt, de a kezem nem ment át rajta és a körülöttünk lévő levelek a levegőbe emelkedtek.
Nagy fájdalmak között végignéztem, ahogy az a vámpír megment engem a biztos haláltól. Azok után, hogy én úgy rámordultam és otthagytam ő még is kockáztatta értem az életét. Nem hittem a szememnek amikor a földre kerülése után ő újból és újból felállt és küzdött értem. Ez a nő tényleg az anyám? kérdeztem magamtól és már kezdtem egyre jobban elhinni ezt. Hiszen miért tenne ilyet, miért tenné kockára az életét egy idegenért? Már nem haragudtam rá, a düh már teljesen elillant amikor láttam, hogy mit tesz értem. Viszont az bántott, hogy ezek szerint az akit mindvégig az anyámnak hittem, csak hazugság volt. Persze nem vetem meg ezért. Tudom, hogy csak jót akart azzal, hogy eltitkolta, hogy egy vámpír fia vagyok. Csakhogy nem csak egy vámpír, hanem egy vérfarkasé is. Ahhoz képest, hogy 2 éve még az emberi életemet éltem, ez igencsak felkavaró. Egy reccsenést hallottam, mintha valakinek a nyaka tört volna. Ez után Lucy odajött hozzám, majd a kezébe harapott és megitatott a véréve. Rettenetes íze volt, ha nem lettem volna ilyen állapotban biztosan ellököm magamtól. A sebeim elkezdtek gyógyulni, igaz még így sem valami gyorsan, de kezdtem jobban lenni.
Láttam, mekkora megerőltetésbe tellett neki, hogy a véremből igyom, dehát muszáj volt neki, ha enyhíteni akart a fájdalmain. Nem tudtam, ezek után mit gondolhat róla, hogy megváltozott-e már a rólam alkotott képe, de pillanatnyilag nem is érdekelt. Csak és kizárólag az számított, hogy itt volt a karjaimban, mégha csak pár pillanat erejéig is... Azzal sem törődtem, hogy mi van ha nem kapom meg időben a gyógyírt és meghalok?! Nem, ez még messze van.. egyelőre nincsen semmi bajom. - Na, jobban vagy? - kérdeztem tőle, mikor elhúztam a karomat, hisz max akkor ivott volna többet, ha leeröltetem a torkán. És azt nem akartam.
De.. ez nélküled.. Képtelen vagyok. - Dadogtam el nagy nehezen, majd felsóhajtottam és a hajamba túrtam. Nekem ez nem fog menni egyszerűen nem tudom, hogy lehetnék erre képes. Meg akar győzni arról, hogy használjam az erőmet. De ebbe az egészbe ő vezetett bele. Amikor még kicsi voltam. Minden ezzel kapcsolatos emlékem hozzá volt köthető. Most már csak az utána maradt fájdalomhoz, hogy ő nincs többé. Egyedül maradtam. Egyszerűen ezt az egészet teljesen elutasítottam. Talán ő volt az aki megkérte Deant, hogy támadjon meg. Valahogyan rávehette. Végül is ő volt az aki rávette, hogy a kórházba vigyen. Lehet már akkor is azt akarta, hogy megvédjem magam. Nem egy karóval, mint ahogyan próbálkoztam hanem az erőmmel. De az erőm, mintha vele együtt halt volna el. A halála napján teljesen megtagadtam magamtól. Azt sem tudom már, hogy mit hogyan. Koncentrálni is képtelen vagyok. Már teljesen kiöltem magamból a boszorkány énemet. Más részről pedig, ha már itt van.. Azt hiszem megpróbálhatom a kedvéért. Ha ezt teszi őt boldoggá akkor miért ne? Próbáltam koncentrálni a levélre, de semmi nem történt. - A francba.. nekem ez nem megy már.. - Szólaltam fel keserűen. Már jó régóta még csak meg sem próbáltam semmi ilyesmit. Most meg.. Higgy benne.. Csak a szavaira próbáltam összpontosítani és sikerült.. És még a kezét is éreztem. Nem tudom, hogy csináltam.. csináltunk de sikerült. A keze.. Ő a kulcs. - Nélküled most sem ment volna. - Néztem rá könnyáztatta szemekkel.
Már szinte újra teljes erőmben lettem, amikor elvette a csuklóját a számról. Hát ekkor felültem és azt mondtam. -Huh hát ennek nem semmi íze van. mondtam neki kissé fintorogva, mosolyogva rá jelezve, hogy jól vagyok és már nem vagyok dühös rá. -Persze kutyabajom és ezt csak neked köszönhetem. Rosszul ítéltelek meg az előbb, sajnálom. mondtam neki szintén mosollyal az arcomon, még mindig nehéz volt elfogadni, hogy ő az anyám, hiszen 18 éven át egy másik nő nevelt fel. -Tehát igaz, tényleg te vagy az anyám? kérdeztem tőle, bár tudtam választ, de akartam egy kis megerősítést rá. Sok kérdés fogalmazódott meg bennem. Mint például, hogy akkor én miért csak vérfarkas vagyok, mi történt apám és közte? Mi volt az oka annak, hogy anyámhoz kerültem? Persze tudom, hogy Lucy az igazi anyám, de aki felnevelt örökre az marad számomra. Nem akartam rögtön le támadni a halomnyi kérdésemmel, de később biztosan rákérdezek ezekre.
Elmosolyodtam amikor sikerült neki, de ő megint azzal jött, hogy csak miattam volt képes rá. -Most figyelj rám Bailey. komoly tekintettel nézve rá, látszott, hogy nem bízok magában, másra fogja a sikereit. Már csak egy szellem vagyok, nem rendelkezek varázserővel többé. Csak abba tudlak segíteni, hogy megnyugodj és összpontosíts. tudom, hogy szavaim néhol kissé erősek voltak, de ha csak így értethetem meg vele, hát legyen. -Ez magadtól is menni fog, de ha nem bírod elfogadni, nem fog sikerülni. mondtam neki még mindig komoly tekintettel a vállára téve a kezem, ami ugyancsak nem hatolt át a testén. -Rendben, most próbáld meg újból. mondtam neki eltávolodva tőle, hogy véletlenül se érezze azt, hogy miattam történik. -Ha nem is érzel magad mellet, hidd el én mindig veled leszek. mondtam neki mosolyogva, könnyes szemekkel. Ő volt nekem a legfontosabb amíg éltem és ez halálom után sem változott.
Hangjából kiérződött a teljes szülői szigor. Ezt sem gyakran hallhattam tőle, csak akkor amikor nagy bajban voltam vagy valami komoly dologról volt szó. Hát ennyire sokat jelentene neki az, hogy használjam a varázserőm? Nekem nem jelentett többet, mint egy közös hobbit az apámmal. Amit természetesen a halála után szerintem senki nem szeretne folytatni. De ha visszatér és ő maga kér meg rá, hogy ezt tedd meg.. Hát valószínűleg megteszed, már csak azért is mert mindent megtennél azért, hogy büszke legyen rád és boldoggá tehesd. Ha ez az egész nem történik meg most. Valószínűleg soha nem kezdek el még levelekkel sem bűvészkedni. De érte megteszem. - Rendben van. - Sóhajtottam beleegyezően, majd mikor hátralépett tőlem még hátrapillantottam. Könnyeket láttam a szemében nem tudtam, hogy most szomorú, vagy büszke. Még mindig kicsit halvány volt ezért nem láttam teljesen minden egyes arcvonalát ezért sem tudtam meghatározni pontosan mit érez. Mély levegőt vettem és behunyt szemmel koncentrálni kezdtem. Sikerülni fog. Képes vagy rá Bailey. Muszáj lesz. Hadd legyen rád még büszkébb az apád. Mikor kinyitottam a szemeimet újból az összes körülöttünk lévő levél lebegni kezdett. - Sikerült. - Fordultam felé és boldogságtól csillogó szemekkel néztem rá.
Amikor sikerült neki és rámosolygott, nagy büszkeség töltött el. Tudtam, hogy képes rá csak akarnia kell. -Mondtam, hogy menni fog, büszke vagyok rád. mondtam neki könnyes szemekkel mosolyogva rá. Ekkor valami furcsa megnyugvást éreztem, mintha már elvégeztem volna a feladatom. Odasétáltam hozzá és megöleltem, ami szintén sikerült. -Szeretlek Bailey. Mindig veled leszek, ha nem is fizikálisan, de gondolj arra, hogy az erőd egy darab belőlem, ami életed végéig elkísér. mondtam könnyes szemekkel, puszit adva a homlokára. Ez után valamiféle fény jelent meg a szemem előtt és csak eltűntem. Sosem fogom elfelejteni a kislányom és a vele töltött időt. Sokat jelent nekem, de most már tud magára vigyázni.
Sikerült. Egyedül és büszke rám. Ennél többet talán nem is akarhattam volna elérni. Most pont elég volt számomra ennyi. Megölelt.. és éreztem. Nem tudom ez, hogy volt lehetséges de kiélveztem amíg tartott. Annyira hiányzik és tudom, hogy nem látatom többé. De mégis szeretném, ha ez az egész lehetséges lenne. Talán ő elfogadta már, hogy meghalt nekem még mindig nehezen megy. Mégis csak az apám akire mindig számíthattam. Most viszont egyedül kell boldogulnom. - Én is szeretlek apa. - A szemeim már vérvörösek voltak a sírástól, de könnyeim még mindig folytak. Aztán csak egy halovány fényt láttam ő pedig eltűnt.. Elment. Elveszítettem. Megint. Most itt vagyok egyedül. Összetörten. Az erőmmel. Ez az egyetlen ami megmaradt belőle. És használnom kell. Miatta. A lábaim felmondták a szolgálatot és csak összerogytam, majd zokogásban törtem ki. Minden fájdalom visszatért egyenest belehasított a mellkasomba. Pont, mint a halála napján.
Valahol a tudatom alatt, éreztem, csapdát sejtek, azaz valamiféle megtévesztést ezzel a vámpír dologgal kapcsolatban. Ismerem annyira Jasont, hogy tudjam, maximálisan teljesít a munkásságába. Óvatlanul elnézni egy vámpír hátbatámadását? Ez egy igazi ellentmondás! Mégsem mutatom ki kellően zaklatottságom előtte, így ismét eltekintek ettől is. - Látom nem vagy tisztába a környékkel sem. - kezdek bele nagyvonalúan felajánlva kisegítesémet a témában. - Mint tudod, Mystic Falls-ban sok az ilyen vértivó szörnyeteg. Köztük, az eddig eladázabb fenevad, Damon Savatore nevet birtokol. Őt kell megsemmisítenem. - az előzö mondtai, elfogathatatlan érzést keltenek bennem. Számára megvetendő, ha valakit "csicska módon" kihasználnak, hogy minden véres ügyet elintézzen. Számomra viszont, nem sértő az ilyen, főleg, ha hasznom is származik belőle. - Ne kelljen felsorolnom, hogy benned mennyi gátástalanságot látok, a szakmád kapcsán! - támad fölbennem az ellenszenves magatartásom, pedig, nem ilyen célt akartam kitűzni magunk között. Ha igaz, ha nem, most épp a segítségére lenne szükségem, mégpedig vámpír ügybe. - De még mielőtt egymás torkának ugranánk, ... - az éledtelen test mellől eltávolodva, járom körül, akár egy éhes kesejű a döglött testet. - Szeretném ha, segítenél nekem. - bököm ki végül, elvontan végig simítva fegyverem acél markolatát a kezemben. Ez a " több többet tesz " elv járt a fejembe. Monoton módon gondoltam Damonre, sovárogva a halálára.
Rögtön felderültem, mikor végre valahára megszólalt, hiszen hallatszott a hangszínén is, hogy már sokkal jobban érzi magát. De ez mind semmi, mosolygott is hozzá! Szóval már nem haragszik rám? Megbocsájtott? Meglehet mindenesetre ez még édeskevés.. sokat kell még tennem ahhoz, hogy elfogadjon, mint anyát. Már ha tényleg azt akarom - bizonytalanodtam el egy pillanatra. - Hiszen, azt se tudom, milyen anyának lenni.. De inkább eltereltem a gondolataimat, hogy minél hamarabb visszakerülhessek a Földre. - Igazán nincs mit - feleltem zavartan, mikor megköszönte, hogy megmentettem az életét. Erre nem számítottam.. mindenesetre jól esett. Bár, ha tudná, mivel kell még szembenéznem a kis mentőakcióm miatt.. Nem, jobb ha nem tudja. - Természetes, hogy úgy reagáltál... - vontam vállat, jelezve, hogy pontosan arra a reakcióra számítottam attől a perctől fogva, hogy rájöttem az igazságra. Túlságosan sokat mosolygott.. Vajon, mennyire ütötte be a fejét? De ezt inkább nem tettem szóvá, még a végén félreérti és azt hiszi nem örülök neki. - Már megint visszakanyarodtunk ehhez a kérdéshez? - kérdeztem unottan a fejemet fogva. - Akármennyire is furán hangzik, IGEN - ejtettem ki a lehető leghatározottabban a szavakat, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy nem hazudok. - Vagy azt hiszed hazudok? - emeltem meg kíváncsian szépen ívelt szemöldökeimet.
Nem tudom miért, de a nagy ellenszenve eltűnt és mondhatni felajánlotta a segítségét. Valami nagyon furcsa volt benne, hiszen az előbb még szíve szerint végzett volna velem. -Igen arra már én is rájöttem, hogy ez a hely hemzseg a vérszívóktól, kösz. mondtam neki lekezelően, nem kértem a segítségéből, hiszen pont azért léptem le, hogy távol maradjak a régi életemtől. Csakhogy a régi életem nem nagyon szeretne békén hagyni. -Hogy meg kell semmisítened? kérdeztem vissza, hangsúlyozva a "Kell" szót. Szóval találtál egy újabb kerítőt? mondtam neki gúnyosan, piszkálódva vele. Amikor meghallottam a Salvatore nevet arról rögtön beugrott, hogy ki is az a fickó. Hallottam már ezt azt a Salvatore testvérekről, de végül sosem került rá sor, hogy levadásszuk őket. Ezek után jött az újabb lekezelő mondatával. Már meg sem lepődtem rajta. Viszont ami ez után mondott már annál inkább meglepett. A segítségemet kérte a Salvatore levadászásában. Régen ugrottam volna ezért, de mostanra jobb szeretem egyedül végezni a dolgaimat. -Bocs, be van táblázva a naptáram. mondtam neki a hátamra kapva a táskám, elindultam a hotel irányába. Semmi kedvem nem volt újra együtt dolgozni vele. Nem azért hagytam ott a csapatot, hogy ezek után is velük vadásszak.
Nagy elégedetlen modóromba hajtva, pökhendin közölve elutasította az ajánlatom. Ahelyett, hogy átgondolta volna jobban. Nos, akkor jöhet a B terv. Csak a végső esetben folyamodok zsaroló módszereimbe, vagy, ha egy igazán fontos dologról esik szó. - Hát ha nem megy szépszóval, akkor fogalmazzunk dúrvábban. - kezdtem bele, miközben dühtől égetten nyugtattam magam, hogy ne húzzam meg most azonnal a ravaszt. Utálom a vámpírokat, de azt még jobban, ha elutasítanak, főleg egy ilyen komplikált ügyben. - Segíteni fogsz, mert nálam van valami, ami a tiéd. - némi csend állt be, a mondatom elhangoztával, ami már kellően elérte a kívánt hatást. - Remélem nem fogalmaztam túl magam? - rosszat sejtő vigyort lejtek, mire felébred bennem, az igazi énem. Nos hát, ilyen az én imidzsem. Szeretek játszani! Jason pedig, ha olyan megfontolt és intelligens, hogy felfogja a helyzetet, akkor kénytelen belemenni a cselszővésembe, ha akarja ha nem. Viszont most, hogy így sarokba szorítottam, még nagyobb örömmel tölt el. Tisztába vagyok vele, hogy hajdan együtt dolgoztunk, amit egy borzalamas esemény vetett véget. De az nem jogosít fel arra, hogy újra úgy kezeljem mint annak idején. - Ennyivel tartozol nekem! - mérgesen szóltam oda, mert sehogy sem tudtam figyelmen kivűl hagyni helytelen tettét, velem kapcsolatban. Lehet, hogy ez a kis malőr, nem hoz közelebb egymáshoz, de a céljaim beteljesülését végülis megközelítem. Különben is, mit érdekli kinek dolgozok én? Ez olyan mint egy sajátválalkozás, csak sajnálatosmódon nem én vagyok a pénzzel teli befolyásos bankár. - Nos? Várom a válaszodat! - türelmetlenül döntöm el balra a fejemet, várva a kivárt reakcióját. Valóban, kiszámíthatatlan egy alak, de most már legalább van mivel kordában tartanom.
Miután visszautasítottam elkezdett zsarolni. Ekkor fura tekintettel álltam meg és néztem vissza rá. Eddig nem gondoltam róla, hogy képes ilyen módszerekhez folyamodni. Egy percere azért elgondolkoztam, hogy még is mi lehet nála. -De hát nincs semmim. Ne is próbálj olcsó trükkökkel tőrbe csalni. Nem fog menni. mondtam neki kissé nevetve, de komoly tekintettel. Nem értettem mégis, hogy gondolja, hogy ilyennel át tud vágni. Okosabbnak és megfontoltabbnak hittem ennél. Elég fiatalon kezdte apámnál a munkát, mindössze 16 éves volt. Apám velem küldte el az első vadászatára. Ahol igaz követett el hibákat, de látszott rajta, hogy tehetséges. Amikor viszont kimondta azokat a szavakat, hogy tatozom neki ennyivel elgondolkoztam rajta. Persze azok után, hogy cserbenhagytam őket valamennyire egyetértek vele. Fontos lehet neki ez a feladat, ha ilyen módszerekhez képes folyamodni miatta. Talán nem tartja magát elég jónak ehhez a feladathoz. Nem tudom, hogy mi, de biztosan nyomós oka lehet rá. -Rendben, mielőtt választ adnék, előbb mond meg még is mi van birtokodban. Amiről nem tudok, nem is biztos, hogy olyan fontos számomra. mondtam neki komoly tekintettel, de belül kíváncsian vártam válaszát. Fogalmam sincs mi lehet nála amivel képes lehet tőrbe csalni, de mindenesetre tudni szeretném. Ami számomra a legfontosabb az az íjam, nagyapámtól örököltem még az anyám adta oda halála előtt. Ez a dolog amiről sosem veszem le a figyelmem. Most is a kezemben van, nem értem mégis mi más lehet a tarsajában.
Kezdőlap
