- Csak sajnos van olyan aki ezt várja el tőlem. - Jegyeztem meg már inkább magamnak. Nem érdekel senki véleménye. Csak magamnak kell megfelelnem és pont azt teszem. Élvezem az örökkévalóságot, mint mindenki más.
- Majd segítek kiválasztani, hogy kire tanácsos rávetned magad és kire nem. Meg azért lehetőleg próbáld elkerülni a zűröket. Sose tudhatod mikor bukkan fel egy vámpírvadász. Akik mostanában mondhatni túlságosan nagyképűek. Bátran bárhol, bármikor neked esnek. Szinte mindegyiküket a bosszú hajtja. Szóval nem árt odafigyelni. De elég is a kioktatásból. Kezdődjön a buli része. - Rákacsintottam egy vigyorral az arcomon, majd elindultam a kitűzött cél felé miután meggyőződtem arról, hogy mögöttem van.

(Morning Star Pub)

- Ne törődj azzal, aki ezt elvárja! - tanácsoltam tőlem szokatlanul komolyan. - Úgy élj, ahogy neked jól esik. Ha már öröklétre vagy ítélve...
Engem sem többé érdekelni, hogy Hilly mit szól az életstílusomról. Ez vagyok én, ha igazán szeret, akkor elfogad. Ha nem, akkor talán jobb is.
- Jézusom, mit tartogat még ez a város. Vadászok! - nevettem fel keserűen. - Nem lehet minden tökéletes, de merjen csak egyetlen egy is belekavarni a szórakozásomba. Annak aprólékos kínzásban lesz része. - jósoltam vigyorogva.
Rám kacsintott és elkezdett rohanni. Én követtem őt, bár nem tudtam hova fut, de valahogy éreztem, megbízhatok benne.

(Morning Star Pub)

(Bailey lakása)

Az egész utat gyalog tettem meg és csak most kezdtem érezni, hogy mennyire hideg is van. Karommal átöleltem magam így próbáltam kicsit melegíteni magamat mondanom sem kell nem sok sikerrel.
Tudom, hogy nem kellene az erdőben egyedül bóklásznom, de arra volt szükségem, hogy egyedül legyek. Én és a gondolataim. Csak ennyi. Semmi más.
Egy ideig sétáltam, majd összekuporodtam egy fa tövében és lehunytam a szemeimet és elvesztem a gondolataimban.

(Régi templom)

Azt hiszem szellem létemre eléggé tartalmasnak nevezhetném a mai estémet. Néha hiányzik az, hogy érezzek, de legfőképpen a lányom közelsége hiányzik a legjobban, de ez az élet rendje, megszületünk aztán pedig meghalunk.
Egy ideig csak bolyongtam az erdő sötét lombjai között, még a szellő is átsuhant rajtam.
Egy idő után vettem csak észre a nagy sietségem közben, hogy elsuhantam egy ismerős alak mellett...Bailey...Szinte azonnal visszafordultam és megálltam előtte. Mintha csak isten is azt akarta volna, hogy ismét találkozzunk. Az már más kérdés, hogy érzékelni is fog-e engem.
Leguggoltam előtte és végigsimítottam az arcán, bár nem éreztem semmit és szerintem ő sem.
-Bailey...-próbálkoztam a nevén szólongatni.

A gondolataimba temetkeztem amikor valami hideg fuvalatot éreztem meg az arcomnál. Rögtön felnyitottam a szemeimet és körbenéztem. Senkit sem láttam. Lehet, hogy csak a szél volt. De valami azt súgta nem ilyen egyszerű.
Az utóbbi napokban egy valamit megtanultam. Mindenben ott van a természetfeletti. Felálltam és leporoltam magam, majd nem túl hangosan nyitottam szóra a számat. - Van itt valaki? - Ha kiabálni kezdenék valószínűleg minden erre mászkáló vámpír idevonzanám. Arra pedig nekem semmi szükségem.

Szerencsére az érintésemet megérezte, de a hangomra nem reagált. Mit meg nem adnék azért ha hallana és látna engem. Hiányoznak azok a hosszas beszélgetések vele..Néha még a családi vitáink is.
-Bailey én vagyok az..-mondtam már kissé kétségbeesett hangon- Én vagyok az apád. Kérlek.....-mondtam már határozottabban, de néhol elcsukló hangon- ...próbálj meg érezni engem..-tettem a vállára a kezemet.
-Emlékszel amikor kiskorodban mindig makacsul ragaszkodtál ahhoz, hogy ebédnél az ölembe ülhess, és arra amikor a mágiára tanítottalak? -próbáltam összeszedni magamat és lelket önteni a szavaimba.
-Te vagy az én egyetlen büszkeségem, az én kislányom. Mit meg nem adnék azért ha láthatnál és hallanál. -mondtam immár akadozva és a szavakat keresve.

Mikor már majdnem meggyőztem magam arról, hogy nincs itt senki egy kisebb nyomást éreztem a vállamon. Mintha valaki megfogna, de mégsem. Vagyis nem tudom megmagyarázni. Olyan furcsa érzés. Tudnom kell mi ez.
Lehunytam a szememet és koncentrálni kezdtem. Tudni akartam, hogy mit történik itt. Csak semmi mágia. Egyszerű koncentrálás. Miután valamennyire kitisztítottam a fejemet kinyitottam a szememet és meglepetésemre apám halovány alakját láttam magam előtt.
- Apa? - Kérdeztem elcsukló hangon és akaratlanul is könnyekkel telt meg a szemem. Ez most valódi? Ő itt? Istenem mit meg nem adnék azért, hogy valahogyan teljesen itt legyen velem. Bár lehet csak képzelem ezt az egészet. Mindig ő volt az aki megmondta, hogy mit tegyek. Nélküle az életem romokban van.

[Hotel]

Nem sokkal az erdőbe érkezésem után rá is bukkantam egyre, aki éppen egy ártatlan lányból szívta ki az életet. Annyira belemerült a táplálkozásba, hogy fel sem tűnt neki, ahogy hátulról egy verbénával teli fecskendővel közeledek. Beleszúrtam a nyakába, ami miatt hamar már a földön is volt.
-Fuss. mondtam a lány szemébe nézve, egy rongyot adva a kezébe, ami után a lány sírva köszönetet mondott, majd a nyakára szorítva a rongyot gyorsan el is szaladt. Ez után a táskámból elővett verbénába áztatott kötéllel egy fához kötöztem a vérszívót és így vártam, hogy magához térjen. Amikor ez megtörtént, megpróbáltam kiszedni belőle minden lehetséges információt az itteni vámpírokról. Használva a kínzó módszereimet rajta, amik természetesen hatásosak is voltak. Még egyetlen vámpír sem volt akit én ne tudtam volna megtörni ezekkel. Kaptam is tőle pár nevet, akiket felírtam a listámra, nevezhetjük ezt egyfajta "halállistának" is, ahova a levadászni való prédák neveit írom fel. Ezek után rákérdeztem erre a hibrid dologra is, ami nagyon zavart, hiszen képtelen voltam végezni vele. Sosem találkoztam az eddigiek során ilyesfajta lénnyel, aki birtokolja vámpírok és a vérfarkasok erejét egyaránt. A farkas énjével még nem is lenne problémám, viszont az, hogy részben vámpír, már megváltoztatja a véleményem róla.

(Lockwood birtok)


Muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom. Olyan sok minden kavargott most a fejemben, hogy az leírhatatlan. Caroline-al szemben nem mondhattam nemet az ajánlatára, de attól még bennem van némi kis félelem a dologgal kapcsolatban.
Egy ideig csak bolyongtam össze-vissza az erdőben. Egy árva lelket sem láttam, csak néha halk, hol hangosabb neszek ütötték meg a fülemet.
Gondolkoztam azon is, hogy mivel most nincs itt Caroline keresek valami vacsora alanyt, de nem, nem tehetem ezt meg vele. Teljes mértékben tanultam a múltkori esetből, és most végképp nem akarok vitázni vele, nem tenne jót se neki se a babának.

[Park]

Dühösen és teljesen összezavarodva érkeztem meg az erdőbe. Még az se érdekelt, hogy az egész városon farkas alakban szaladtam át. Legszívesebben ott léptem volna szét azt a vámpírlányt amikor farkasalakot vettem fel, de valami nem engedte. Mert hát mi van ha mégis igaz és tényleg ő az anyám. Nem, nem, az nem lehet.... gyötrődtem magamban, az azt jelentené, hogy mindez idáig hazugságban éltem. Az anyám pedig sosem tett volna ilyet, soha. Nyugtattam magam, hogy mind az amit az a vámpír mondott csak hazugság. Próbáltam lebeszélni magam arról, hogy lehet valami kis igazság is abban amit mondott. Viszont legbelül tudtam, hogy valamiféle kapcsolat biztos van köztünk. Már azóta, hogy először találkoztam vele és olyan fura érzés fogott el. Csak szaladtam át az erdőn, nem figyeltem senkire és semmire, ki akartam adni magamból a dühöt egy kis futással.

Egy ideig még saját magamat gyötörtem a gondolatokkal, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Ahogy Caroline-nak is megmondtam lehet, hogy nem lesz hosszú életű ez a dolog elvégre nem éppen nyugalmas az életünk, nekem most főleg nem. Kitudja, hogy mikor tesznek el láb alól? Mert megeshet..Sőt..
Már bőven az erdő közepén járhattam amikor megcsapott egy ismerős szag.. Egy másik vérfarkas. Hamarosan szembe is találtam magamat vele és talán egy pillanatra le is fagytam. Nem azért mert megijedtem vagy ilyenek, csak egyszerűen meglepett.. Szinte egyből a tekintetére szegeztem a sajátomat és sok mindent letudtam olvasni abból a szempárból, de legfőképp dühöt. Na remek. Nesze neked friss levegő és kikapcsolódás. Mindig ez történik. Komolyan át kell gondolnom, hogy hová megyek és hová nem.
Egy szót sem szóltam.. Fel voltam készülve minden esetleges dologra.

Csak szaladtam dühösen, amikor hirtelen egy másik férfi állt előttem. Ekkor megálltam és dühösen rávicsorítottam. Éreztem rajta farkas szagot, viszont a vámpírokra jellemző halál szagát is. Pont mint Lucynál belőle is ez a szag terjengett. Ettől csak még jobban felhergelt már pusztán a jelenlétével is és, hogy az utamban áll azt már nem hagyhattam annyiban.
Nem tudtam, hogy ki és mi ez a valami, de nem is különösebben érdekelt. Olyan dühös voltam, hogy már ide tartva is legszívesebben mindenkit széttéptem volna aki az utcákat járta. De most nem bírtam visszafogni magam és elindultam felé, hogy megmutassam neki, nem volt túl jó ötlet pont most az utamba kerülni. Még az sem jutott eszembe, hogy a nyakamban lógó medált használva sokkal erősebb lennék mint így négy lábon, csak végezni akartam vele.

Morogva közelített felém. Pont ahogy sejtettem. Lesz megint mit magyaráznom ha hazaértem, már ha egyáltalán ma még ez lehetséges lesz. Sosem bízom el magamat másokkal szemben, bár most nagyjából tudtam az erőviszonyokat.
Vicsorgása láttán bennem is felébredt valami. Ösztön, igen talán annak nevezném. Nem fogom hagyni, hogy egy nálam gyengébb "ember" próbáljon fenyegetni. Ez azért már kicsit röhejes lenne.
-Ugye nem hiszed azt, hogy egyet morransz és megadom magam? Próbálkozz öcsi! Ölj csak meg ha tudsz! -vigyorodtam el és jelen pillanatban nem törődve az iszonyú fájdalommal ami hamarosan gyötörni kezdte az egész testemet és a hangos csonttörésekkel, perceken belül én is farkas alakot öltöttem és pár fenyegető morgás után szinte egyből neki estem.
Aki itt nyerhet az csak is én vagyok. Kellőképpen felidegesített ahhoz, hogy ezt be is bizonyítsam.

Miközben közeledtem ő is farkas alakot vett fel, ami után hamar egymás torkának is estünk. Én általában nem vagyok ilyen, sőt elég nyugis vérfarkas vagyok a többiekhez képest, viszont most mondhatni öntudatlan állapotban voltam ami a küzdelemben való teljesítésemen is meglátszott. Harapdáltam össze vissza ahol csak értem, de ő közben sokkal jelentősebb pontokra fókuszált amitől hamar a földre is kerültem.
Azonban nem hagytam magam ilyen könnyen legyőzni, szóval újra felálltam és folytattam amit az előbb. A düh jelentős dolog egy vérfarkasnál, hiszen olyankor vannak igazán erejük teljében, de egy kis kontrollra mindig szükség van. Azonban nálam most máshogy alakult. Még engem mindig gyötörtek a gondolatok amiket az a vámpír mondott. Ezért figyelmen kívül hagytam az öntudatot és átadtam magam a farkasnak. Ami nem volt túl szerencsés rám nézve.

Ő sem teketóriázott sokáig és azt meg kell hagyni, hogy eléggé erős volt, hisz nem is egy sebet ejtett rajtam, de próbáltam olyan pontokra tapintani, hogy ne húzhassa sokáig. Jelen pillanatban teljesen elvesztettem a fejemet, egyedül csak az a rohadt düh vezérelt amit ő gerjesztett bennem.
Amikor a földre került már azt hittem, hogy nyert ügyem van és mehetek isten hírével, de nem. Felállt és ismét nekem támadt..Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magamat mivel szinte az egész testemet beborítottak a harapásnyomai, de akkor sem fogom hagyni, hogy legyűrjön, már csak Caroline miatt sem, miatta muszáj.
Kibújva az utolsó támadása alól elugrottam előle és egy hangos vonyítással adtam a tudtára, hogy itt és most neki vége lesz. Egy iramodással ugrottam neki és csak a torkára összpontosítottam, és ahogy csak tudtam szorítottam rá a fogaimmal, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhassak neki. Nem tudja, hogy kivel kezdett.

/Park/

Követve Scott farkas szagát, csöppet sem lepődtem meg, mikor az erdőbe kerültem. Hát persze, hol máshol találhatna menedéket egy farkas?! A csudába, talán eleve rossz ötlet volt ez az egész... de mi mást tehetettem volna? Hagyjam azzal a tudattal, hogy az anyját megölték a vadászok, miközben él és virul, csupán nem ugyanazon személy alakjában, mint hitte. El kellett mondanom Neki. Ezt kellett tennem. És vagy így, vagy úgy, de el fogom azt is érni, hogy megbocsásson nekem.
Annyira belemerültem kusza gondolataimba, hogy majdnem sikerült elmennem egy igazi farkasbunyó mellett. Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, persze csak a távolból, egészen addig míg le nem esett, hogy az egyik farkas Scott. Uramatyám, na most légy okos! Hogy fogom megakadályozni, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnának? Hallottam a másik farkas, vagyis hibrid vonyítását, de ezt már tényleg nem tudtam szó nélkül eltűrni.. A hibridfarkas háta mögé rohantam, majd minden erőmet bevetve igyekeztem eltávolítani őt a fiam közeléből. - Hagyd Őt békén - sziszegtem fenyegetően a képébe. Veszélyes játszma, de ha beválik, nem érdekelnek az esetleges károk... Minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a fogait, ugy kerülgettem, hogy még véletlenül se érhessem hozzám.

Újra kezdődtek azok a oda vissza harapdálások mint az előbb, igaz már mind a ketten kicsit kimerültebbek voltunk. Engem viszont csakis a düh és a farkas vezérelt, ezért ha akartam sem tudtam volna akkor abbahagyni. Ő viszont erősebbnek bizonyult abban a pillanatban, hiszen képes volt irányítani tetteit és a már előtte megsebzett területeket harapta meg újra és újra.
Már alig álltam a lábamon, amikor is ő felvonyított, majd a nyakamba mélyesztette fogait, amitől alig kaptam levegőt. Küzdöttem, hogy kiszabaduljak belőle, de az előtte szerzett sérülések annyira legyengítettek, hogy képtelen voltam. A levegő hiánytól lassan elvesztettem az eszméletem. Amikor ez megtörtént elengedett én pedig visszaváltoztam emberi alakba. Csak eszméletlenül feküdtem a földön, várva a biztos halált.
Amikor is hirtelen megjelent Lucy és magára vonzotta a farkas figyelmét, megmentve ezzel az életemet. Csak fél szemmel teljesen, legyengülve figyeltem, ahogy Lucy megküzd értem azzal a farkassal, kockáztatva a saját életét.

Hosszas küzdelem után végre fölényben éreztem magam, amikor elvesztve az eszméletét esett össze a földön és változott vissza emberi alakba. Már éppen készültem véget vetni ennek az egésznek amikor valaki hátulról megragadott. Azonnal megcsapta az orromat a vámpírszag. Próbáltam megharapni vagy legalább megsebezni, de olyan gyorsan kerülte ki a támadásaimat, hogy egyszerűen nem tudtam követni. Főleg így, hogy lassan már én is ott tartottam, hogy összeesek.
Próbáltam még minden maradék erőmmel küzdeni, de már nem sok választott el attól, hogy végleg feladjam.
Már csak Caroline arca lebegett a szemem előtt, mert ha most feladom akkor valószínűleg nekem annyi. Nem fogom cserbenhagyni az egyetlen nőt akit igazán szeretek.

SH & Jason

Rendkivűl befolyásolt tudattal, célal kötöttem ki Mystic Falls erdőibe, ahol semmilyen kíváncsi tekintett nem fordul meg. Lehet ezt, a félelmük váltják ki, nem is alaptalanul. Bizonyára, nagy bátorság szükségeltetik, ha egy meggondolatlan egyén tér be ide. Fenn áll, hogy a pontos navigálás hiányában, eltéved, ami során napokig bolyong, hogy rátaláljon az ősvényre, mely kis szerencsével megmenti. Vagy, valami szokatlan folytán, egy fenevad elragadja. Talán egy vaddisznó, bár, saját bevallásom szerint, sokkal gyakrabbak a gyilkolások a vámpírok által. Hiszen mégis csak Mystic Falls! S végre eljutottunk valódi szándékomhoz, miszerint ismét egy vámpír öléséhez folyamodok, vagyis legalábbis, szándékozok. Még az is lehet, hogy ma zsákmány nélkül térek haza. Haza? Rosszul fejeztem ki magam! Tehát, a buvóhelyemre! Pedig igazán jólesne, miután 10 percen át portyáztam a környéket, hogy végre találjak is valamit, egy szarvason meg egy rókán kivűl. Aztán, egy igen kivehető "nesznek" leszek hirtelen fültanúja, ami ösztönösen a forrás felé írányit. És lám! Meg is van! Háttérbeszorulva figyelem a jeles eseményt, majd megakad a vakmerő, vámpírt "ostromló" személyen a szemem. Ismerős, az biztos! Szemlátomást nem akartam hinni a szememnek, vagy egyszerűen nem akartam fölfogni kit szemlélek! Jason? "Azok" után, hogy volt képes itt megjelenni? A pillanat hevében, kiül rajtam valami megfoghatatlan düh, ami részben a múltat idézi fel bennem. Most szívemszerint, vagy őt tenném el lábalól, vagy a drága vámpír rabszolgáját! Logikus, hogy az utóbbi a nyerő. Elvégre, a vámpír ölésre speciálozódtam, nem pedig az ember gyilkolására. Így, csak egy enyhe felhívó jelként, dobok el egy dobó csillagot, a megtört vámpír homloklebenyébe ágyazva. Egy legyet már leütöttem, tudtava Jasonnel, itt vagyok, és nem felejtek olyan gyorsan!

- Mi van hibridkém, csak nem kimerültél? - hecceltem a fejét, a továbbiakban is igyekezve minél messzebbről elkerülni mérgező szemfogait. Láttam, hogy tényleg kezd kifáradni, nem is csoda, ahhoz képest, amit itt az imént leműveltek.. Egyáltalán mire volt jó ez az egész Scott részéről? Pont ezért is próbáltam mindig elkerülni a farkasokat, és egészen mostanáig még sikerült is... de ezuttal nem voltam képes kimaradni belőle. A fenébe ezekkel a hülye védelmező anyai ösztönökkel, amit most éreztem először az életemben..
Ahhoz képest, hogy kezdett kimerülni, még mindig küzdött és semmilyen körülmények között nem szándékozott feladni. Csak azt nem tudtam, hogy férkőzhetnék közelebb hozzá, anélkül, hogy egy harapással végezném..

Kérdésére csak egy morranással jeleztem, hogy nem kívánom feladni. Ha meg is tenném akkor még nem most.. Nem most szándékozok meghalni...
Nem tudtam mit tehetnék. Egyszerűen nem sikerült sebet ejtenem rajta, pedig az jelentősen növelte volna az előnyeimet, viszont perceken belül már kezdtem úgy érezni, hogy nem húzom ki már túl sokáig. Mibe keveredtem már megint? Te jó ég.. Miért nem tudtam Caroline-al maradni? Igazából ezek már csak fölösleges kérdések, ennek a játszmának addig nem lesz vége amíg valamelyikőnk fel nem adja, vagy meg nem hal.. A sebeim az istenért sem akartak gyógyulni, és ez jelentősen lecsökkentette az esélyeimet. Próbáltam nekiugrani, de nem jött össze, csak második próbálkozásomra sikerült letepernem a földre. A nagy dulakodás közben meg is feledkeztem az előbbi kis riválisomról, bár ő most nem jelentene túlzottan nagy veszélyt így, hogy földön feküdve szenved.
Igyekeztem a földön tartani a nőt és feje fölött hangos vicsorgással és fogcsattogtatással próbáltam a húsába mélyeszteni a fogaimat, de nem adta magát könnyen. Miért is adná? Senki sem szívesen halna meg ilyen körülmények között, épp ezért én sem.

A vámpír nem tanulva az előzőkből, most sem adta olyan könnyen az információkat a hibridekről. Így hát újra a kínzás által kellett kiszednem belőle. Szóval ezt is tettem, tovább kínoztam azokkal a módszerekkel amit még a családom tanított a vámpírok megtörésére.
Utáltam azt az életet amíg ott kellett teljesítenem az apám által kiszabott vadászatokat. Bármilyen jól is hajtottam végre őket, apám mindig is lenézően bánt velem. Amikor meghalt azt éreztem, hogy végre szabad vagyok. Megszabadultam apám zsarnokoskodásától és a sok szenvedéstől amit miatta kellett nap mint nap átélnem. Így hát a családot otthagytam és magam folytattam a vámpírok elleni harcot. Eszem ágában sem volt átvenni a vezetést apám után, csak végre továbblépni, hátrahagyva a múltat.
Már majdnem kiszedtem a hibridekről szóló információkat belőle, amikor hirtelen egy tárgy érkezett a távolból eltalálva a vámpírt, amibe bele is halt. Kivettem a fejéből azt, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy dobócsillag volt a családunk címerével, amiből rögtön rájöttem, hogy ki áll a dolog mögött.
-Seguri... mondtam ki a nevét dühösen, mivel miatta kárba veszett az idő amit arra fecséreltem, hogy kiszedjem belőle a dolgokat. Sokszor voltam vele vadászaton, hiszen ő is apámnak dolgozott, ahogy sok más vadász. Nem örültem, hogy most újra találkoznom kell vele, mivel ő is azok között volt akiknek fontos volt az a "csapat". Mivel én leléptem az vezető híján feloszlott, aminek gondolom nem örültek túlzottan. Nem mintha nagyon érdekelne a véleményük, hiszen úgy élem az életemet ahogy én akarom. Többé nem fogok mások szabályai szerint élni, a saját erőmmel fogom megszabadítani a Földet a vérszívóktól. Pontosan tudtam, hogy merről jött a csillag ezért egy kis viszonzásul, hogy miatta tovább kutathatok. Hirtelen felkaptam az íjamat és egy vesszőt küldtem abba az irányba. Persze nem megölni akartam vele, szóval úgy céloztam, hogy csak a lábát súrolva érje a vessző.

Amikor láttam rajta, hogy érezte az érintésemet. Arra gondolta talán még is van remény, hogy utoljára még elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem. Ez után lecsukta a szemét és amikor kinyitotta egyenesen a szemembe nézett.
-Bailey, te látsz engem? mondtam neki, könnyes szemekkel mosolyogva rá. Ez volt a legnagyobb öröm számomra, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra szemtől szemben állok a kislányommal.
-Egyszerűen nem tudom kellőképp kifejezni, hogy milyen büszke vagyok rád, felnőtt nő lettél... mondtam elcsukló hangon, büszke tekintettel nézve rá. -De persze mindig az én kislányom maradsz. mosolyogtam rá és megöleltem, már amennyire egy szellem képes erre.

SH & Jason

Semlegesen érzékeltem, ahogy egy nyíl került bele a látóhatáromba. Halálfélelemet nem igen tanúsítottam, mert szinte úgy kezeltem mint egy vámpír támadást, a legtöbb esetben. Hasonlóságot egyedül abból vontam le, hogy mindkettő tevékenység az életemet követelte. A különbségesen van a hangsúly, hiszen egyik sem következett be. Így már, alapvető ha hidegen hagy Jason megfélemlítő módszere. Emlékszem, mennyire befolyásolt a harci-modoromban Jason fölényes taktikája. Akármennyire is erőlködtem, soha nem léphettem a nyomdokaiba. Állítások szerint, azért mert 16 évesen még nem értem el az a gyilkolási fokozatot, amit ő már 15 évesen alkalmazott. Így nem is voltam akkoriban elismert, mikor az apja mellett űztem a bérgyilkosságot. Persze, senki sem egyforma! Talán ez a lényeges különbség az oka, hogy inkább a saját utamat jártam, mit sem talpnyalóvá váljak. Régen, abban hitben éltem, hogy Jason apja feletteseként, mindent elérek, ami célomhoz szükséges. Ami igazi vámpír őlövé tesz.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen elhagyatott helyen, egy ilyen kártevő és szánalmas élőlényre bukkanok. - arrogáns gesztusaimmal bújok ki a fa óvó törzse mögül, mire szemérmetlenül felszökik a szemöldököm teljes életnagyságban megpillantva egykori feletessem fiát. Ez akár rosszindulat, vagy sem, mégis, gonosz gondolatok és elképzelések hagyják el a képzeletemet. Megölni? Esetleg megkínozni? Egyik sem! Mert valójában nem rá vagyok dühös, ha nem a történtekre. De még mielőtt, ennyire belemerülök a gondolataimba, közeledek lassú léptekkel a vámpír halott holteste felé, hogy megbizonyosodjak milyen nevet vagy kódot visel a keresési listámon. Szerencsémre, pont egy névtelen fenevadba ütköztem, bár, a fájdalmas arckifejezése enyhít egy kicsit a dolgokon.
- Mostanság előjátékkal rémisztgeted a helyi vámpírokat? - kifejezéstelen arccal fordulok szembe vele, mintha csak kioktatnám, akár a halott apja. Tudom az előzményeket, sőt ami az illeti, még többet is tudok, amit tőle valószínűleg elhallgattak.

Próbálkozásaim ellenére, végül mégis sikerült elérnie, hogy a földre kerüljek. De én még ekkor sem hagytam magam.. Minden erőmmel igyekeztem elkerülni vadul vicsorgó pofacsontját a közelemből, ami elég hosszú ideig sikerült is, pontosabban csak addig, míg egy gyors mozdulattal le nem löktem magamról óriási farkastestét. Nem tudom mekkorát repülhetett, - habár a fák reccsenéséből ítélve elég nagyot -, mivel a figyelmem teljesen átterelődött egy a karomban érzett éles fájdalomra. Áú, kaptam hirtelen a kezemhez.. Pont ezt akartam elkerülni - bosszankodtam magamban. - Na ezért most számolok veled, hibridkoma.. Hirtelen felugrottam egy faágra, és onnan figyeltem az alattam gubbasztó állatot, lesben állva és várva a pillanatot, hogy a nyakát szeghessem. De előtte még felszedtem egy jó éles faágat, amit pillanatokon belül a húsába készültem vájni.