Nate végül belement, abba, hogy tanít mindhármunkat aminek örültem. Ez után egy pillanat alatt farkas formát vett fel és már el is tűnt. Hosszú volt ez a nap szóval elindultunk kifelé az erdőből, amikor Chloe hirtelen összeesett.
-Chloe, Chloe? próbáltam ébresztgetni, nagyon megijedtem, hogy valami komolyabb baja esett, de már minden sebe begyógyult, szóval biztosan csak a kimerültség okozta. Hát felemeltem és a karjaimban hazáig vittem, útközben elköszöntünk Patricktől is aki szintél eléggé kimerült volt már.

[Hotel]

[Utcák]

Benéztünk a Grillbe, de tele volt a hely elkezdtünk sétálgatni még az erdőhöz nem értünk.
-Mivel foglalkozik a szép hölgy?-Kérdeztem rá meredve egy fára, majd vissza nézve a lányra. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy vajon tudja-e mik vannak ezen a világon, vajon tudn-e a vámpírokról és rólam? Elég ritka faj az enyém nincs is sok a városban még egy démont éreztem a testvéremen kivül, de mit tudhat. Amiben biztoos voltam az az volt, hogy ő egy ember és én egy démon.
-lakik itt család tagod vagy valakid esetleg?-Kérdezgettem pont azért, hogy vigyük a beszélgetést. Kabát zsebembe dugtam a kezem és

A Grill éppenséggel túlzottan is tele volt, így semmi kedvem nem volt oda menni. Sétálni indultunk, és az erdőnél kötöttünk ki. Nem volt félelmetes, hiszen nappal volt, és azt a részt amin voltunk, inkább neveztem volna pár fával teli tisztásnak mint erdőnek. Lényegtelen.
-Főállású munkakerülő. -nevettem el magam a saját hülyeségemen. -Igazából jelenleg nem dolgozom, de úgy engedték az anyagiak, hogy jelenleg nincs is szükségem rá. -vontam vállat. Anyámék mindenben támogattak, én voltam a pici Vivienne, így egyenlőre nincs szükségem állásra, bár jó lenne bealapozni.
-Ő.. a nővérem és az unokahúgom él itt. -magyaráztam. -És te?! Mesélj magadról. -unszoltam egy mosoly keretében.

/ bocsi a késésért.. :/ ja és imádom az aláírásod. /

-Nos..-Kezdtem bele a mondani valómba.
-Családi álapotom bonyolult fogalmazzunk így..-Vontam vállat rá pillantva.
-A húgommal élek egy hotel lakásban nincs pénzünk, dolgozom mondhatni-Engedtem el egy ördögi mosolyt. Az a feladatom, ha élni akarok, hogy az emberek agyára menni energiákkal táplálkozom szükséges ez.
-Mit szeretnél még tudni szépségem?-Simogattam meg az arcát nagy mosollyal.
-Miket tudsz erről a városról?-Próbáltam utalni finoman a veszélyekre és a lényere.

/Örülök, ha tetszik Nem baj, szóltál! /

-Óó.. -vontam fel a szemöldökömet, miközben meglepetten hallgattam. Van egy húga? Soha ki nem néztem volna belőle... Majd hirtelen ki is zökkentem a gondolkozásból.
-Ha mégegyszer ezt csinálod, hazamegyek. -söpörtem le magamról a kezét. Nem voltam dühös, sem mérges rá, de azért nem kéne hogy a ló túloldalára essen, főleg így, hogy nem akarok tőle semmit...
-Épp eleget. -szögeztem le, majd a lépteimmel lehagyva őt tovább sétáltam és megálltam egy fa tövében.

-Bizony!-Erősítettem rá a húgomra. Kicsit ki akadt mikor udvarolni kezdtem ez fura eddig egy lány sem mondott nekem nemet, más mint a többi?
-Sajnálom-Mondtam őszintén, majd letéptem egy kis virágot megszagoltam és oda nyújtottam.
-Magyarán mindent?-Kérdeztem aggódva a válaszért.

(Mikaelson villa)

Madarak... virágok... fák, bokrok, füvek. Ezek között rohantam éppen, úgy, mint a madár szárnyal, ami most kapja vissza a szabadságát.Valahol így is volt. A vámpír bennem uralkodni vágyott. A farkas pedig, amit csak néha hagytam kitörni, szabadságra. Hát most megkaphatta. Az övé volt a szabadság... napokon át.
A rohanás, a féktelenség vad mámorában éreztem, ahogy a szél beletép a bundámba. Orromba elemi erővel törtek be az erdő illatai. Olyan illatok, amiket vámpír nem érezhet soha. Csak a farkas, aki olyan az erdő fái közt, mint egy felséges, ámde halálos árnyék. Fülem felfogott minden apró neszt, a mókus motozását a fa odvában, az avar reccsenését az őzek lába alatt, és a tavaszi szél melegére lassan előmerészkedő nyulak puha ugrásait is. De most nem akartam vadászni. Még nem. Most előbb valami mást akartam.
Egy meredek hegyoldal kaptatójára leltem, ami járható volt négy lábon is. Kidőlt fatörzseken, köveken ugráltam egyre és egyre feljebb, mígnem az erdőség ritkulni kezdett, és felettem nem volt már más, csak a szabad ég.
Kiálltam egy szikla tetejére, onnan véve szemügyre az alattam elterülő várost, és erdőt. A birodalmamat, ahol most én vagyok az úr. A mindenható, a hibrid, aki eljött, hogy uralma alá hajtsa az erdő élőlényeit.
Lehunytam a szemem, szívem megtelt a hatalom mámorával. Égnek emeltem a számat, és hangos vonyítással tudattam, hogy az erdő királya megérkezett.

[Mikaelson villa]

Lehet, hogy szörnyeteg voltam előtte is, de most már én is undorodok magamtól. Nem tudom miféle főzet lehetett az amire rákényszerített, hogy megigyam, de az utóhatása borzalmas.
Miután otthagytam azt a boszorkányt aki ezt tette velem, farkas formát vettem fel és úgy cikáztam át az erdőn. Nem tudtam másra gondolni, csak a vérre. Mondhatni annyira vágytam rá, mint minden egyes levegővételre. A számat és az arcomat még mindig annak a banyának a vére borította. Ez egyfajta örömmel töltött el, hiszen megérdemelte, amiért egy mocskos vérszívót csinált belőlem. Nincs annál nagyobb szégyen, minthogy egy vérfarkas erre vetemedjen. Teljes szívemből gyűlölöm a vámpírokat, párszor összetűzésbe is kerültem velük. Az ellenszenv irántuk, farkas mivoltomból adódóan, már az elejétől fogva megvolt. Miközben szaladtam, egy szarvast pillantottam meg a távolban. Hallottam, ahogy a vér csörgedezik az ereiben. Elvesztettem az önkontrollom, amit előtte hosszú évek során képes voltam megtanulni uralni. A szarvas után eredtem, amit nem sokkal ez után el is kaptam. Majd már szívtam is ki belőle az összes vért, teljesen szétmarcangolva azt. Természetesen, az állati vér nem volt elegendő ahhoz, hogy csillapítsam a szomjam, inkább csak még vadabbá tett. Mihamarabb, emberi vérre volt szükségem, ezért elkezdtem tovább szaladni az erdőn át, hogy elérjem a várost.

Egy darabig még álltam a sziklán, mint a hadvezér, aki szemlét tart a csapatai, vagy a csatamező felett, majd megfordultam, és visszafelé indultam az erdőbe az előbbi csapáson. Valami vackot kell keresnem éjjelre. Most nem akarok elmenni a villába. Ma éjjel még nem. Ma éjjel farkas akarok lenni. Vadászni, ölni, harcolni akarok.
Peckesen lépkedtem végig a fák között, mint az uralkodó, szinte vártam, hogy a bokrok térdet hajtsanak előttem, és még a vén fák is megemeljék lombkoronájukat, mint az alsóbbrendű ember a felsőbbrendű előtt. Az erdő az enyém volt. Csak az enyém...
Hirtelen kaptam a fejem oldalra, mert ekkor meghallottam valamit. Morgást... mancsok csapódtak a földbe hihetetlen gyorsasággal, de valami más hang is vegyült bele. Paták csattogása, és néhány apró, földre hullott ág recsegése. A felismerés másodpercek alatt jött, és ezzel párhuzamosan öntött el az emésztő, gyilkos harag. Egy vadász. Egy másik farkas....VADÁSZNI MER AZ ÉN TERÜLETEMEN!
Egy iramodással utána rohantam. Nem volt messze tőlem, és gyorsabb voltam nála. Alig néhány perc múlva megláttam a koszosszürke bundát a szemem előtt, és kikerülve őt, még nagyobb tempóra kapcsolva, egyenesen elé rohantam, hogy egy éles fékezéssel, lihegve a rohanástól megálljak előtte, és kevély-haragos tekintetet vessek rá.

Csak szaladtam olyan gyorsasággal, ahogy csak lábaimat szedni bírtam. Csak az járt a fejemben, hogy végre megízlelhessem az emberi vért. Út közben már éreztem egy másik farkas szagát a távolban, ami csak egyre erősödött. Lépteit is egyre közelebb hallottam magamhoz, de nem törődtem vele, hiszen a vér utáni vágyam vezérelt. Ez az érzés még, azt is elfeledtette velem, hogy az elrablásom előtt, unokaöcsémhez Scotthoz indultam. Egy fontos dolgot megbeszélni vele.
Hirtelen megjelent előttem, amire én megálltam. Rám mordult, nem értettem mit akar tőlem ez a farkas, hiszen nem volt ismerős. Mivel elég vad állapotomban voltam, visszamorogtam rá.

Az első gondolat, ami átsuhant a fejemen az volt, hogy fajtámbeli. Nem sima farkas.... vérfarkas ő is, mint jómagam. A második, hogy ez a pasas be lehet drogozva. Olyan volt, mint aki sem lát, sem hall. Agyrém.
A harmadik ami eljutott a tudatomig, egy szag volt. És olyan indulattal töltött el, hogy a gyomrom szinte görcsbe rándult tőle. Ezt a szagot éreztem már nemrégen... a Mikaelson villában, anyám véres nyakán. És most is ott volt a pofáján... keveredve a megölt állat vérével... anyám vérének szaga. Hát ő volt... ő támadta meg anyámat!
Széthúztam az ínyemet, hangos morgással megmutatva neki a fogaimat. Na nem, barátocskám... nem úszod meg ilyen könnyen. Rátámadsz anyámra, és az én erdőmben vadászol? Megnyúzlak elevenen....
Hörögve, morogva közeledtem felé, pattanásig feszülő inakkal, készen arra, hogy bármelyik pillanatban támadjak. És ezt az elszántságot neki is éreznie kellett...

Lehet bunkóság volt csak úgy lelépni azok után amit megtett értem, de muszáj volt kicsit leadnom a feszültségemből és ennek a legjobb módja ha valakin, vagy valamin kitölthetem.
Egy ideig csak bóklásztam az erdőben össze-vissza és kerestem a lehetséges alanyt, de kietlen és unalmas volt mint mindig. Lehet az lenne a legjobb ha farkasként vezetném le a feszültséget? Á, nem ehhez most végképp nincs kedvem.
Csak Seanre tudtam gondolni és arra, hogy mit eszik azon a szukán, és szinte már szétvetett emiatt az ideg és a tehetetlen düh.
Nekidőltem a egyik fának és lassan a földre csúsztam nekihajtva a fejemet a törzsének, miközben a sötétedő eget kémleltem.

Morogva közeledett felém, amit én is viszonoztam, fogaimat mutogatva vicsorítottam rá. Látszott rajta, hogy nagyon mérges valami miatt. Fogalmam sem volt mivel dühítettem fel, de szinte már megszoktam, hogy ebben a városban, ártatlanságom ellenére is büntetnek.
Elkezdtünk körözni egymás körül, már biztos voltam benne, hogy ezt nem úszom meg harc nélkül. A vér utáni vágy csak egyre jobban fokozódott, olyannyira, hogy már bármilyen vér megfelelt. Így hát nekitámadtam, fogaimat a jobb első lábába mélyesztettem, nem sokáig bírtam a lábán maradni, hiszen ő is viszonozta a támadásom és nem sokkal utána már a földön is voltam.
Sikerült valamennyi vért kinyernem belőle, de annak nagyon ismerős íze volt. Teljesen olyan volt, mint az egyik alapanyagnak amit az a boszorkány megitatott velem. Arra gondoltam, hogy mivel biztosan ismeri a boszorkányt, ő küldte utánam. Megtorolni azt, hogy megharaptam. Miután felkeltem, még hevesebben kezdtem el harapdálni. Rettentő dühös lettem, nem elég, hogy torszülötté tett engem, még meg is akar öletni.

Felvette a kesztyűt, szinte egyetlen pillanat alatt. Noha ő nem tudhatta, ki vagyok én, a fenyegetésre nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Behódoló szűkölést akartam látni... ehelyett látszott, hogy ő maga is támadni fog, és akar is.
A meglepetés okozta bennem talán a pillanatnyi kihagyást. Mert mire feleszméltem volna, máris rajtam volt, és belemart a lábamba.
Felüvöltöttem a fájdalomtól, és a dühtől. Egy jöttment, egyszerű kis vérfarkas mert megtámadni.... ENGEM?
Már nem gondolkodtam, nem törődtem semmivel, azzal sem, hogy újra és újra a lábamba mert. Támadtam, haraptam, a harc pedig elfajult. Köröztünk, kerestük egymás gyenge pontját, néha úgy ugorva a másiknak, hogy külső szemlélő csak elmosódott foltokat látott volna belőlünk, amik vad csaholással és hörgő morgással ígérik egymásnak a halált.
- Megöllek.... széttéplek... - ezt sejtette vele minden mordulásom, sárga szemeim vad lángja, ami az övébe csapott. Ő sem maradt adósom a fenyegetésekkel.... egészen addig, míg egy jól sikerült pillanatban az oldalába nem martam, és teljes erővel rázni nem kezdtem őt. Tudtam ebben a pillanatban, hogy ez a meccs már az enyém. Csak abban az esetben hagyom életben, ha megalázkodva, a hátára fordulva kegyelemért könyörög. Vagy ha elszabadul a fogságomból. Mert sérült lábbal nem tudtam volna követni.

Lee

-Ugyan, semmi baj. -vontam vállat halkan felnevetve.
-Értem. -céloztam a nővérére és rá, miután türelmesen végighallgattam. Ezután egy nagyon szép virágot szakított le nekem.

-Komolyan megrongálod a természetet miattam? -kérdeztem viccelődve.
- Ó igen, mondhatni mindent... -túrtam zavartan a hajamba.
Miközben sétáltunk nagyon elrepült az idő, ment le a nap.

-Azt hiszem ideje hazamennünk. -sóhajtottam, s bár a kérdései után nem voltam benne biztos, hogy mi is ő - hiszen talá nem ember, így a saját nevemben mondom, az erdő kezd veszélyessé válni a számomra..

-De ha gondolod feljöhetsz egy kávéra vagy akármire a Hotelba. -vontam vállat vigyorogva, és komolyan csak egy italra gondoltam, így remélem nem értette félre...

Próbáltam küzdeni ellene, ahogy csak tudtam, ilyen vehemens és jó erőben lévő farkassal még nem találkoztam. Az elején biztos voltam benne, hogy könnyedén elbánok vele, de ez mégsem bizonyul olyan egyszerűnek. Hevesen morogtunk és harapdáltuk egymást ahol csak értük. Amíg végül az oldalamba vájta fogait és ide oda rángatott, ekkor tudatosult benne, hogy talán nem élem túl. Ez után a földre kerültem, de ő csak vicsorítva és morogva nézett le rám. Ebből arra következtettem, hogy azt várja, hogy elismerjem, hogy ő a jobb és behódoljak neki. Na arra bizony várhat, nem vagyok olyan, aki csak feladja. De viszont az végképp nem aki behódol a másiknak. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább megfutamodok. Előtte azonban beleharaptam, a már így is sérült jobb első lábába, hogy véletlenül se tudjon követni. Majd csak elkezdtem szaladni, a város irányába, hogy csillapítsam a szomjúságom. Ebből az a legdurvább, hogy talán ha nem tesz ilyenné az a banya, már halott lennék. Mondhatni ő mentette meg az életemet. A vér utáni vágy és az ezzel járó vadság, sokat segített a harcban. Még mindig gyűlölöm magam amivé váltam, de ebben az egy esetben hasznomra volt.

[Utcák]

Győzelem! Győztem! Édes íz öntötte el a torkomat. A hatalom, a diadal íze.
A másik farkas a földre roskadt előttem, sebes oldallal nézve rám. Most... most fogja megadni magát, és szűkölve kegyelemért könyörögni. Most fogja elismerni ezzel, hogy én vagy az alfa, és hogy ő semmi más, csak egy legyőzött alattvaló....
Hát nem így történt. Nem adta meg magát, még mindig nem. A másik utat választotta... a menekülést. Bár jó alaposan megtépáztam, az tény. Az egyik oldala szinte teljesen vérben ázott, mégis felpattant, és kilőtt, mint a rakéta.
Az ösztön bennem dolgozni kezdett. Utána! Ezért meg fogom ölni! Másodszor már nincs kegyelem! - ez dolgozott bennem, de elég volt tennem egy ugrást, hogy a földre roskadjak. A lábam, a sebesült lábam, amit megmart - nem is egyszer - nem engedelmeskedett.
Ha most vámpír lennék, a sebem gyorsan gyógyulna, de farkasként.... kissé időigényesebb. Ráadásul ki tudja, a méreg nem lassítja-e le a folyamatot... Hát nem tehetek mást, most hagynom kell meglépni. De a szaga az orromban maradt, és felismerem őt, ember formájában is, akár ezer közül is. És ha valaha még összeakadok vele.... őt nem hibriddé fogom formálni. Hanem hullává.
Pihentem egy ideig a földön, míg valamennyire összeszedtem magam, de sérült lábamra továbbra sem tudtam ráállni. Már nem voltak illúzióim, hogy ilyen állapotban nem tölthetem az erdőben az éjszakát. Három lábon bicegve, keserves szűköléssel botorkálni kezdtem "hazafelé".

(Mikaelson villa)

/Daneville - Belvárosi utcák/


A hosszas kocsikázás után ismét szükségét éreztem a pinenésnek. Azt hiszem kezdek ellustulni, na neem, csak szimplán szükségem van a friss levegőre, ami a büdös, benzinszagú autómból hiányzik.
Leparkoltam az erdő szélére és elhatároztam, hogy sétálok egy jót. Már javában járkáltam a fák között, mikor egy ismerős alak sziluettje körvonalazódott ki előttem.
- Kendra?? - emeltem meg picit a hangom, hogy a lány is hallhassa.

Egy ideig csak unottan üldögéltem a latyakos földön és a gondolataimba mélyedtem. De most komolyan miért ragaszkodom ennyire Sean-hez? Számomra ez kezd kissé nonszensz lenni.
Az térített észhez a gondolatmenetemből amikor egy lágy hang a nevemen szólított, jobban mondva kérdezte. Azonnal a hang irányába kaptam a fejemet és egy ismerős alakot pillantottam meg.. Neeeem....Az nem lehet. Évek óta nem láttam. Talán csak képzelődöm vagy agyamra ment az élet?
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem csak téveszméim vannak, feltornáztam magamat a fa tövéből és egy pár lépést tettem felé úgy mérve végig őt. Mit sem változott.
-Crystal..-böktem ki csak ennyit, majd egy halványabb mosolyra húzódott a szám- Hát, te meg mit keresel itt? -néztem rá felvont szemöldökkel és igen csak meglepődve. Teljesen lesokkolt.

Amint megszólítottam, rögtön felkapta a fejét, amiből hamar rádöbbentem, hogy tényleg ő az... és nem csak a képzeletem játszadozik velem. Felállt, majd pár lépést közelített hozzám.
- Kendra... - ismételtem a nevét újból, miközben a mosolyom egyre szélesebbé vált. - Nos, ez egy eléggé hosszú történet.. - ráncoltam össze a szemöldököm a kérdésére. - Jobb lesz ha leülsz, ha hallani akarod - tanácsoltam, miközben közelebb léptem hozzá és átöleltem. - Jaj, milyen régen láttalak már utoljára - mondtam, továbbra is szorosan ölelve barátnőmet.

Hihetetlen érzés volt újra látni az egyetlen embert akivel valaha is megosztottam a bizalmamat és sosem voltam vele olyan mint általában másokkal.
-Ó, nem hiszem, hogy bármi is megtudna lepni, de hallgatlak. -mosolyogtam, és amint átölelt viszonoztam neki szorosan, bár nem úgy, hogy azért megfulladjon.
-Már azt hittem, hogy nem foglak viszont látni többé. -futott át az arcomon egy kisebb grimasz, majd amikor eleresztettük egymást nekitámaszkodtam a fának és vártam a történetét, hogy mivel áll elő. Kitudja lehet, hogy mégis meglepő lesz a sztorija?! Mindenesetre kíváncsi vagyok.

Még mindig csak nehezen tudtam felfogni, hogy tényleg itt áll előttem és viszonozza az ölelésemet. Bakker, alig teszem be a lábamat a városba és máris egy barátba botlok. Tényleg jó ötlet volt idejönnöm.
- Hát akkor, most teszünk egy próbát - villantottam egy pimasz mosolyt, mikor azt állította, hogy őt nehezen lehet meglepni. Szerintem nekem sikerülni fog..
- Noos - húztam el a szavakat, majd egy lélegzetvétellel elhadartam a sztorit. - A lényeg, hogy egy pasi barátomat jöttem meglátogatni, meert meghalt egy közös barátunk. Egy vérfarkas, akinek a saját anyja okozta a vesztét. Vagyis hát, pontosabban Ő volt az, aki küldött egy zaklató üzenetet a fiának, amiben az állt, hogyha nem siet a segítségére, akkor meghal. Ő meg persze rögtön sietett... vele tartottam én is, dee még így sem voltunk elegen ahhoz, hogy megakadályozzunk a tragédia kitörését. Tom is meghalt az anyjával együtt... - A hangom itt megbicsaklott az emlék felidézése miatt. Ennyit a vidám hangulatomról..

Összefont karokkal hallgattam a történetet, már amit fel tudtam fogni belőle mivel eléggé elhadarta a dolgot és először nem is jutott el a tudatomig, de aztán leesett. Igen, az előbb azt hangoztattam, hogy engem nem lehet meglepni, hát most mégis sikerült. Nem nagyon tudtam mit mondani, csak a szavakat kerestem. Nem hiába nem vagyok az az együtt érző típus.
-Részvétem.. -böktem ki csak ennyit, aztán nyeltem egyet. Igazából nem is nagyon tudtam erre mit mondani, sajnáltam és ez tőlem nagy szó.
-Ha bármiben tudok segíteni, akkor csak szólj. Már úgyis benne vagyok az ilyen dolgokban nyakig. -forgattam meg a szemeimet.
-Én inkább el sem mondom, hogy mivel foglalatoskodtam mióta a városban vagyok. -túrtam bele a hajamba egy széles-gunyoros-vigyorral az ajkaimon.

Zűrös nap. Délelőtt a külvárosban voltam,mert ott kevésbé tűnik fel, ha az ember (vagyis vámpír) vadászik. Kiszemeltem magamnak egy kb. 20-as éveiben járó fiatalembert, és lecsaptam rá.Nem akartam többet inni, de az esetet sajnos más is látta, így kénytelen voltam még egy embert lecsapolni. Vértől tűlfűtötten indultam az erdőbe. Tudni kell, hogy ilyenkor mindenre képes vagyok,legyen az jó, vagy rossz (de inkább rossz). Ahogy a sűrű fák között sétáltam, egy nő alakját véltem kivenni. Közelebb mentem, de ebben az állapotban inkább nem mentem oda hozzá. Ehelyett inkább felugrottam egy fa alsó ágára. Nem voltam valami halk, szerintem ő is észrevett engem.

- Köszi - erőltettem mosolyt az ajkamra, részvétnyilvánítása hallatán. Mióta van nekem, Crystal Alstonnak szükségem megerőltetésre a mosolygáshoz? - Tudod mit? Lenne itt valami - néztem fel rá valamivel normálisabban. Utáltam rossz kedvűnek tűnni, sőt egyenesen felfordult a gyomrom, már a gondolatra is, hogy megnyíljak bárki előtt. Viszont most Kendráról van szó és Ő azon kevesek közé tartozik, akiket a barátomnak tekintek. Sőt, mi több Ő a legjobb barátom. - Egy apró szívesség - mutattam az ujjammal, közben fejemet oldalra billentve.- Talán most van a legnagyobb szükségem rád, mint barátra - nyögtem ki végül az érzelmes dumát, amit akár órákig is tudnék kerülgetni. De annak semmi értelme nem volna..
- Halljuk, az enyémnél csak jobb lehet - sürgettem, hogy terelje már el a témát, különbenis azzal a gunyoros vigyorral teljesen felkeltette a kíváncsiságomat. De nem volt elég gyors, valaki megelőzte.. Mintha valaki lenne a hátunkban.. valami neszt hallottam az egyik fa mögül.