1555.-Japán, Nara
Hangos csörtetés zavarja meg az éjszaka csendjét. A hatalmas fák lombja eltakarja azt a kevéske kis fényt is, amit a csillagok és a hold adna. Nagao Hiroshi viszont még így is könnyen kiszúrja a sötétből azt az ismerős kis vékony testet, ami épp, hogy pár lépésre ült tőle. Halkan mögé lép és csontos kis vállára teszi kezét, hogy aztán hangosan az illető fülébe morogjon: –Kazuya…Kazuya….- rekedtes hangja egészen félelmetesen hangozhatott, hiszen a másik borzongva ugrott el tőle és ijed képpel pislogott fel rá. –Hirooo! Egyszer még kinyírlak, hallod? –fújta fel dühösen arcát és felpattanva bátyjának futott, reménykedve, hogy legalább egyensúlyából sikerül kibillentenie. –Ehj, nézzenek, oda micsoda erő van ebben a gyerekben! – tenyerét homlokának támasztva, gúnyolódva tolta el magától a kapálódzó ifjút.
-Ch, ha csak ezért jöttél már mehetsz is….- fordítja, el a fejét még véletlen se kelljen Hiroshira néznie. –Ugyan már Zuzu… csak jöttem szólni, hogy most már bejöhetsz, Asami elment. De még mindig nem értelek. Mi bajod van vele? Eddig akárhányszor jött te mindig elmenekültél. Vagy ha két percig látod is olyan képet vágsz, mintha egy démon állna előtted. – Asami, Hiro jegyese volt, akit ugyan apja talált neki, számára még is szerelem volt első látásra. Vele ellentétben az öccse, akit ugyan a világ legmosolygósabb és legközvetlenebb embereként ismert, még is, bármikor meglátja a nőt, mint akit egy lavór forró vízzel öntöttek volna nyakon. Már lassan nem is csodálkozik azon, hogyha már csak a nevét hallva is köddé válik. Nem tudja mi üthetett belé, de reméli, hogy hamar kinövi, mert nem szeretné elveszíteni a házasság után.

1556.06.30
Forró nyári este a mai. Olyan akárcsak Nagao Hiroshi torkán leguruló vér, amivel elég hanyagul összekente magát. Magát és a szobát, ahol keze, vagy is foga ügyébe került apja. Nem tehetett róla, egyszerűen nehéz volt megállnia. Hatalmas éhség gyötörte és hiába igyekezett volna egy biztonságos helyre, hogy senkibe ne tegyen kárt, atyja pont ebben a veszélyes állapotában akarta fülön csípni. Már meg, hogy fog így testvére szemébe nézni? Nem elég, hogy igaza volt feleségét illetően, még az apjukat is a halál küszöbére állította. Fejét fogva rúgott bele a falba, majd hátát neki támasztva csúszott le a földre, térdeire hajtva fejét, megvárva, míg haza ér Kazuya.

07.01
Halk nyikorgás jelzi a fiatalabbik fiú hazaértét. Lágy fény szűrődik be az ajtón és az ablakon. Reggel van. Végre haza ért öccse erre, ezzel a borzalmas képpel kell fogadnia. A családfő vérbe fagyva fekszik a földön, ajkán mintha ott lenne még az utolsó, segélykiáltás. Elkerekedett szemekkel indul felé, majd a vértócsánál megtorpan. Óvatosan bátyja felé fordítja fejét és könnyes, dühvel teli szemekkel néz rá, a sötét sarokba összeroskadt bűnösre. –Te voltál igaz? Te tetted? Olyan lettél, mint ő… - a sírás kerülgette, de próbálta még tartani magát. –Sa-Sajnálom….- nem akartam…- Hiro torkán megakadtak a szavak, egy óriási gombóc eltorlaszolta az utat. –Sajnálod? Igen?.... Akkor miért hagytad, hogy ez történjen? Gondolom nem erőszakból változtatott át…. Csak egy okot mondj, hogy ne lökjelek ki a napra! – indult meg felé és nyakánál fogva húzta fel a földről. –Mert a bátyád vagyok…- leszegett fejjel nyögte ki a szavakat és legszívesebben inkább magától ment volna ki a napra. –A bátyám? Ó, kérlek…Ő már tegnap óta halott.

1561.
Öt év telt el azóta az este óta. Legbelül még mindig fáj testvére akkori tekintete. Ahogy az is, hogy nem láthatja. Már megpróbálta felkeresni nem is egyszer, ám olyankor mindig úgy tett, mintha ott se lett volna a bátyja, mintha aznap tényleg eltemette volna őt és az emlékét. Pedig, ha tudná, hogy mennyit is szenvedett Hiro. Már nem egyszer szándékozott végezni magával, de mire össze is szedte volna a bátorságát, hogy kiálljon a napra… Már majd nem felkelt, de az utolsó pillanatban egy kéz vissza húzta őt a sötétbe. Egy ismerős kéz, amit életében nem gondolt volna, hogy fog még hozzá érni. Nem szólt semmit a másik csak megragadta jobbját és egy gyűrűt húzva az ujjára hátat is fordított és ott hagyta.

1679.-Kyoto
Nagao Hiroshi már rég nem az az ember, aki régen volt. Azóta már megtanult együtt élni lényével és már eszébe se jut a kicsivel több, mint egy évszázaddal történt dolgok. Már nem érez bűntudatot és nem fájdul meg a szíve, ha ölnie kell. Ha túlakarja élni, nincs más választása. Vagy is igyekszik életben hagyni áldozatait, de sajnos elég nagy étvágyú, nehéz megállnia. Testvére ajándékának köszönhetően pedig nyugodtan járkálhat nappal is, ami elég sokat segít az álcájának fenntartásában.
Hamar beilleszkedett az új környezetébe ez azon is meglátszik, hogy minden kérdés nélkül rángatják el egy teaházba, hogy a szórakozásból még véletlen se maradjon ki. Nagy vigyorral lépet be, de amint meglátta az egyik hölgyet kissé ráfagyott a meglepettség. Egy ismerős arcot vélt felfedezni. Egész este le sem vette róla a szemét. Régi kedvesére emlékeztette e bájos arc. Mindvégig azon civakodott magában, hogy nem e, ő az. ~Nem lehet… Ő már meghalt. Az emberek megölték. És hallani, hogy ver a szíve. Biztosan nem ő az. De akkor miért ennyire egyformák? Ugyanazok a nagy őzikeszemek, a formás orr, finom bőr és édes mosoly, ami egykoron neki is volt…~

2016.- Mystic Falls
- Hálatlan dög…- morran fel, ahogy a tükörbe néz egy gyors arcmosás után. De, hogy kire értette a szavakat? Természetesen nem saját magára, csupán egy csábos szőkeségre, akit hosszú keresés után mostanra sikerült megtalálnia. Nem kicsit tartja felháborítónak, hogy Ayame csak úgy faképnél hagyta még pár százada. Pedig neki köszönhetné azt, hogy még ma is él. Sosem gondolta volna, hogy egyszer egy vérfóbiás vámpírt kell tanítgatnia. De legalább ezt is kihúzhatja a bakancslistájáról. Azt viszont nem érti, hogy miért tűnt el csak úgy hirtelen. Már az első naptól kezdve nekilátott keresésének, de csak így 250 év elteltével bukkant nyomára. Most viszont nem óhajtja elereszteni. Többször nem hagyja elveszni drága tulajdonát.

Kedves Nagao,

elnézésedet kérem, hogy ennyire megvárakoztattalak, de sajnos nem tudtam hamarabb érkezni. Most már viszont itt vagyok és nem menekülhetsz!

Örülök annak, hogy ismét nem egy hétköznapi pb-ét köszönthetek az oldalon, ahogyan annak is, hogy ismét egy keresett karakter kelt el. Kíváncsian vártam, hogy részben kicsit elolvashassam a másik oldalát is a történetnek. Örülök annak, hogy én fogadhatlak el, mert kár lett volna kihagyni ezt a lapot. Nagyon tetszik az, ahogyan fogalmazol, illetve ahogyan bepillantást engedtél a múltba, a karakter érzéseibe is. Biztos vagyok abban, hogy még sok bonyodalom várható és emiatt nem is szeretnélek még tovább feltartani, mert biztos vagyok abban, hogy már nagyon várnak rád.

Köszönöm neked ezt a remek kikapcsolódást így estére! Gyorsan foglalózz, ha még nem tetted meg, majd mehet is a játék.