Skócia, Mcnarr kastély, 1254.

Felhangzó tompa ütések verődnek vissza a barátságtalan terem sötét falairól. Lánccsörgés az egyetlen, ami a külvilágnak mutatja, hogy nem a faliszőnyeget porolja valamelyik szolgáló. A lánc végén egy fiú szenved. Fölötte hatalmas alak tornyosul, kezében csomózott végű nádkötél. Újra és újra lesújt, ziháló lélegzete dühvel keveredik. Újabb este nálunk. A szakadt függöny mögül figyelem a jelenetet, néma könnyeim csordulnak ki és indulnak úttalan útjukra. Fogaim öklömbe mélyednek, testvérem szenvedését látva. Mit követett el, hogy így gyűlöli? Miért kell újra és újra büntetni valamiért, amiről nem tehet? Bredan McNarr, az apánk kegyetlen ember. Kegyetlen és szadista. Mikor a kastélyába kerültünk, csendben néztük robusztus alakját, sötét haját, kegyetlen tekintetét. Felesége - a mostohánk - törékeny, szőke nő, aki belefáradt már abba, hogy vadállathoz hasonlatos férje bántalmazza. Bántalmazza, mert egyszer szeretni mert. Szeretni egy eszményt, a szerelem eszményét mely ha csak pillanatokra is, de kiűzhette szenvedéssel teli házasságát a fejéből. Az eszmény, egy fiú képében maradt tartós, nyújtott támaszt a megtört anyának. Hibás ő?
Bátyám elcsukló kiáltása töri össze a lelkem. Mind végignézzük, minden áldott éjjel végignézzük. Bredan kihívást lát benne és akaratában, mely vetekedhet bármely felnőttével.
Előre tekintek, a velem szemben bújó szemeibe. Az eszmény gyermeke. Egy trubadúr fia, akivel Emily McNarr megcsalta férjét. Ez a gyermek a boldogsága, szeretetének középpontja. Törékeny, aki azért van még életben, mert a testvére és a bátyám kiáll érte. Ezért él túl nap mint nap.
A suhogás megszűnik, McNarr a padlóra köp. Ledobja remegő kezéből a kötelet és otthagyja a testvéremet a teremben. Kiszaladunk, hogy lefejthessük őt a láncokról. Nyíltan akárhány szemlélője is volt az esetnek, senki nem segíthet, az úr haragja miatt. Rhyssal - vagyis eszménnyel - vállunkon visszük fel ájult bátyámat a szobájába, hogy lefektethessük. Térdeim remegnek az öntudatlan test súlya alatt. Másik oldalon ugyanez zajlik. Gyerekek cipelnek öntudatlan gyereket. A lépcső tetejére érve egy másik gyerekarcba ütközünk: az örökösbe, McNarr egyetlen fiába, Gavinbe. Lehetnénk rá féltékenyek, de nem lenne miért. Minket csak gyűlöl az apánk, rá azonban feladat vár. Ő az örököse. Az egyetlen örököse. És szövetségesünk.
Én? Én mi vagyok? Értéktelen. Egy haszontalan lány, aki nem elég jó a mostohaanyjának, nem elég jó az anyjának sem senkinek. Mennyire gyűlölöm, hogy lánynak születtem! Ha fiú lennék, lehetnék apród és később lovag. Bármi, csak nem egy haszontalan fehércseléd, akinek kilátása sincs egy jövőképre. Reménykedhetem korai halálomban. A testvéreim az egyetlenek, akik mellettem állnak. Szenvedésünk közös, de a maradéktalan szeretetet és tettrekészséget csak a bátyám iránt érzem. Ő a vérem, sorsom egyetlen szereplője. Egy másik szenvedő alany. Minden éjjel reménykedem, imádkozom azért, hogy mind túléljük a holnapot. És azért, hogy McNarr lelkéért jöjjön el az öreg vörös sapkás.
Meg kell tanulni megvédeni magunkat. Magamat. Egymást.
Mindig lenyűgözött a férfiak szabadsága. A nők világa unalmas és üres. Hímezgetni, zenét tanulni, felkészülni a háztartás rendbentartására, férjhez menni és fiúkat szülni. Ennyi lehetőség adatik meg. Ha nem jó a származása, akkor nagyon ennyi se. Ha pedig fattyú, mint én? Csakis a nemzője jóindulatán múlik, milyen sorsa lesz.



2 hónappal később

A bátyám sérülése után, átvettem a helyét. Gyerekként, fiús ruhákban akkor láttak különbséget, ha figyeltek ránk. McNarr azonban ilyen hívságokkal nem foglalkozott. Neki csak cipőtalpak voltunk, semmi mások. Kemény munka következett, mert fizikailag nem voltam hozzászokva a cipeléshez, a fegyverekhez. McNarr pedig eltökélte, hogy márpedig erősíteni akar kapcsolatán a királlyal, így kihasználná szívesen a pápai panaszt, kérést a szaracénokkal kapcsolatban. Így felpakolt minket, hogy menjünk vele és lovagjaival. A nap gyilkosan tűz le ránk. Lovaink fáradtan poroszkálnak. Tegnap szaracénok ütöttek rajtunk, hárman meghaltak. Ma az egyik lovag száradt ki. McNarr ránk van utalva. Rám és a fiára. Senki másra.
Egy ismeretlen város forgatagába lépünk be. Ajkaim cserepesek, melegem van és fáradt vagyok. Gavin hasonlóan le van gyengülve. McNarr dühös, szitkozódik, mert lovaink is alig élnek már. Pénzre, élelemre, vízre és lovakra van szükségünk, hogy hazamehessünk. Poroszkálunk nagyra nőtt apánk mögött és egy férfivel kezd hamarosan heves szóváltásba. A kis rohadt fogú pénzt csörget egy erszényben, lovakra mutogat és Gavinre. McNarr a fejét rázza: őt nem, az örököst nem. Előre lök. Vigye őt, úgysem jó semmire.
Csontos ujjak mélyednek a vállamba. Látom Gavin arcán a megkönnyebbülést. Nem őt adta el. Megmenekült. Az apám megkapja a pénzét és elrángatja onnan a fiát. Csalódott, összetört lélekkel nézek utánuk. Hova kerültem? Mi lesz velem? Kiknek adott el?

10 évvel később, a táborban

Soha nem feledem azt a napot, amikor a tulajdon apám eladott ezeknek. Ha azt hittem, vele élni szörnyű, akkor nem volt fogalmam az igazi borzalmakról. Nem sok szabályt kellett megtanulni közöttük, de azokat alaposan megtanították. 1. Kövesd a mestered parancsát, soha ne merj ellent mondani. 2. Ha enni akarsz, ölj. 3. Védd meg magad, mások élete árán is, ne hozz szégyent arra, ami vagy. 4. A legjobb fegyver a tőr, bánj vele rendesen. Nagyjából ezek mellett éltem az életemet. 19 éves lettem, de semmihez nem értettem amihez egy ilyen korú lánynak illene. Erényem sértetlen volt, gyilkosnak neveltek, nem szajhának. Magas, nyúlánk alkatom lett, a küzdelmektől és a terepektől megizmosodtam. Hajam sosem volt díszes kontyokba tűzve, nem viseltem díszes ruhát.
Megállok mesterem előtt, kezemben a tőrömmel. Ahogy tanultam, a földet nézem. Rá nem nézhetek. Megkapom a parancsom. Tudom kinek a vérét kell ontanom ahhoz, hogy este vacsorát kapjak. A rabszolgák közöttünk annyi ételt kapnak, amely elég az életben maradáshoz. Nem vagyok sem skót, sem angol, sem közülük való. Nem vagyok semmi. Utamra bocsát.


Anglia földjein...

Mozgásom könnyed, lépteim puhák. Hemzsegnek az őrök. Nesztelenül, észrevétlenül lopózom be a díszes sátorba. Fejemen csuklya. Az elrendezés, a megannyi díszítés mind azt mutatja, hogy lakója befolyásos ember lehet. Csizmám szárából előhúzom a tőrömet és az alvó alak felé hajolok. A penge élét gégéjének támasztom, mire két ijedt tekintettel találom magam szemben. Jó estét felség!
- Ne mozduljon! A végén megremeg a kezem. - nézek sötét tekintettel övéibe.
- Mit akar? - nyel egyet.
- Szabadságot. - vágom rá szinte gondolkodás nélkül.
Értetlenül pislog rám Anglia királya. Az élete a kezemben van. De nem kérek vagyont, nem kérek semmit. Tegyen szabaddá. Szabadságom az életéért. Hűségem a grátisz.
- Kérem. - rántanak el felőle az őrök.
Földre kerülök, erős markok tartanak lenn. Szakadt ruhám lötyög lesoványodott testemen. Az akaratom azonban nem éhes, hanem kemény, szilárd. Küzdök, küzdök a lehetetlen ellen. Lefognak. Felhajtják a csuklyám. A király hátrahőköl.
- Egy ilyen fiatal lány a szaracénoktól? - simogatja meg szakállát - Miért jó nekem ha életben hagylak?
- Mert nálam hűségesebb alattvalót nemigen találna felség. Nem vagyok megvehető. - mondom őszintén.
Mérlegel pár percig. Tekintetünk találkozik. Megadhatja amit kérek? Hatalmában áll? Meg tud menteni?


5 évvel később..

Tovaszálltak az évek. A király egyik vazallusának gyámsága alá helyezett. Próbáltak belőlem úrihölgyet faragni. Próbáltak. Nem lettem senkinek sem szeretett gyámleánya, vagy lányának társalkodónője. Nem hívott senki kisasszonynak. Szolgálóként éltem az életem Lynmouth grófságban. A kisasszony, se szemrevaló nem volt, se okos, de mesés hozománnyal érkezhetett a házasságába. Bátyja, mint leendő örökös. Igazi felfújt hólyag módon járt-kelt a birtokon. Hajtotta a nőket, de nem érdekelte semmi. Másodszülöttjük Eric, csendesebb volt. Nyugodtabb.
Sok időbe telt mire minden szokást megjegyeztem. Megtanultam a kisasszony óhajait, sóhajait kezelni. Egyedül az apja tudta a múltam. Tudta honnan jövök és mi történt velem. Elborzadt, hogy lánya haját egy gyilkos fésüli. Valaki, aki nem méltó egy hithű katolikus leány mellé. A király szava azonban szent volt. Így csak kisebb pokolként éltem meg mindazt, mit a Lynmouth kastély tartogatott számomra.
Rászolgáltam a nevemre, melyet a szaracénok aggattak rám. Melek in Ölüm. A halál angyala. Valóban az voltam. A tétleség megőrjített. A napok egyhangúan teltek. Képtelen voltam megszokni a ruhák viseletét. A kisasszony mellett azonban nem hordhattam mást, csak a szolgálók lenvászon ruháját. Gyakran feledkeztem el magamról, az illemről. Többször feddtek meg, hogy miért mutogatom a bokáimat, ez milyen illetlen. Nem azt csináltam tehát, amire neveltek. A legrosszabb pedig? Hogy ki voltam téve az örökös folyamatos froclizásának. Vissza sem szólhattam, ő volt itt a minden. Én meg csak a barbárok közül szalajtott fattyú.
Az öccsét viszont..szerettem. Lágyan, gyermeki módon, holott egyáltalán nem voltam már az. Megértett engem.
- Hát eljött? - néztem ki az istálló mellől.
- Nem jövök el mindig Callie? - sétált felém lassú léptekkel - Megígértem, hogy formában tartalak, ha szükséged van erre.
- Miért teszi ezt? Miért segít nekem? - kérdezem legalább tizedjére, mióta ígéretét megtette.
- Mindig ez a bizalmatlanság. Megtanulhatnád igazán, hogy nem minden ember érdemtelen. Az embereknek támasz is kell olykor. - dobja nekem a gyakorló kardot.
- Az ember csak önmaga támasza lehet. Ha bizalmatlanul közelítünk nem ér csalódás. - kapom el, s helyezkedem támadóállásba.
- Keserű szavak egy ilyen fiatal lánytól. - szúr előre, megkezdjük a "táncunkat".
- Fiatal? A bátyja felesége sokkal fiatalabb nálam. A keserűséget pedig nem a kor szüli, hanem évek tapasztalata. - támadok, de hárít.
Legyőzhetném, a nem angol módszereimmel. Ebben viszont ő győz. Kifulladva, lihegve nézek fel rá. Magasabb nálam, ami tetszik. Sötét tekintete kutató, fürkésző. Megmagyarázhatatlan dolgokat ébreszt bennem, pedig nem lenne szabad. Nem vagyok méltó hozzá. Soha nem lehetek több, mint ami most vagyok. Mégsem állok ellent. Ő az, ki mellett nőnek érzem magam, aki mellett testem lángra gyúl, vágyaim felébrednek. Karjában törékenynek és gyengének érzem magam, aki nem boldogul nélküle. Neki adom magam. Fájóan édes egyesülésünk megmutatja, hogy a szenvedésen túl, más is létezik az életben. Nekem ő.

1272. novembere

Eric szeretőjeként meggyűlöltek a házban, amennyiben ez még fokozható volt. Londonba utaztunk a király születésnapjára. Én mint szolga, ő mint tartalékos örökös. Tudtam róla, hogy itt él az a nő aki a világra hozott, de a legkevésbé sem akartam sem felkeresni, sem látni. Nem akartam arra sem gondolni, hogy hogyan nézhet ki. Csak át akartam vészelni.
Sajnálatos módon a király magához hivatott másnapra. Lynmouth gróf elém állt és közölte, hogy szedjem össze magam és illően jelenjek meg őfelsége előtt. És persze: egyetlen szót se szóljak arról, ami a házában történik. Mi értelme is lenne? Terhes gondolataimat Eric feledtette.
Először nézett rám vissza nő a tükörből. Megilletődtem. Megrémültem. Ez nem én vagyok, nem lehetek én.
A bál forgatagában elveszettebbnek érzem magam, mint gyermek a vásárban. Mindenki idegen, ismeretlen. A világ is. A király tekintete alapos, ha rákérdez sorsom alakulására, nem fogok neki hazudni. A zsúfolt terem azonban rossz emlékeket hoz elő. Tábor hangulatát, ahol küzdeni kellett alvóhelyért, élőhelyért egyaránt. Kimentem magam, hogy a kertbe siethessek.
Végzetem ujjai a torkomra fonódnak. Gyakorlott mozdulattal ráznám le, bújnék ki, de az ostoba és nehéz ruha megakadályoz. Kitérő lépéseimre, ugyanolyan ellenlépésekkel válaszol. Megtaláltak. Riadt tekintettel nézek körbe, keresem a kiutat. Nincs. Ők nem hagynak, soha. Magával cipel és én tehetetlen vagyok. Milyen szánalmas...A harapás azonban fájdalmas. Felszisszenek, minél jobban húzom el magam, annál inkább az.
- Aki az éjszakában élt, annak sorsa az éjszaka. Aki gyilkos, gyilkoljon örökké.
Elsötétült a világ.
Más lettem. Teljesen más.
És mit tettem? Elfogadtam. Magamhoz öleltem. A sötétséget választottam.

Napjainkban..

Lágy szellő fuvolázik a fülembe. Orromba vér illata száll. Ajkaimat megnyalom. Nem fogod túlélni. Nem volt elég figyelmeztetés? Nem volt elég jel? A vér illata után eredek. Testem minden idegszála vadász módba kapcsolt. Vadászom egy vadászra, akit egyszer már életben hagytam. Egyetlen dologért. Ismertem az egyik felmenőjét. Többet is. Eric vére folyik az ereiben, az ő leszármazottja. Azé, aki utat talált. Aki nem egy korcsnak, egy világra nem valónak tekintett. Most újra a sorsát kísérti. Elfelejtett engem, de én nem felejtettem el őt. Vérét ismerem, mennyire jól ismerem. Nem engem üldöz, de prédát keres.
Lopakodom, követem őket. Fölösleges harmadik vagyok, de az izgalom legalább annyira hajt előre, mint egykor s mint azóta is mindig. Sikertelenséget akarok neki. Fájdalmat. Amiből úgy tűnik soha nem elég neki. Folyamatosan hajszol valamit, talán maga sem tudja mit. Elé vágok, a falnak vágom.
- Te semmiből nem vagy képes tanulni? - szívom magamba az illatát - Miért kergeted a halált, amikor a halál is kerget téged?
Értetlen tekintetében felcsillan a felismerés. Látott már. Igen. Fegyvert tartó keze lendül, elkapom a csuklóját.
- Utoljára figyelmeztetlek. Nem minden társam olyan, mint én. Miért nem keresel magadnak normális életet?
Bőrének s vérének egyvelege csábít. Olyannyira, hogy alig tudok magamon uralkodni. Pedig tudom, lelkem darabjaiból tudom, hogy nem fogom bántani. Tisztelem őt olyasvalaki miatt, aki már századokkal ezelőtt eltűnt erről a világról. Vagyis..ajánlom neki. A múlt szellemeinek nem kell életre kelnie.
Otthagyom, eltűnök a közeléből. Vajon a véletlenek közjátéka, hogy Eric leszármazottai itt élnek? Ha megölöm ezt az ifjú vadászt, az elég figyelmeztetés lesz? Elég végletes? Elég lesz nekem?
Nos..egy tigris soha nem változtatja meg a csíkjait.

Kedves Callie!
Sajnálom, hogy várnod kellett, de engedd meg, hogy rögtön megdicsérjem az arcodat: különleges lányt választottál play by-nak, hogy őszinte legyek, eddig nem is hallottam róla. Ha elkészül egy lap, az első dolgom mindig az, hogy legörgetek a végéig és megnézem, milyen hosszúságú... örömmel láttam, hogy a tiéd terjedelmesre sikeredett, rögtön az jutott eszembe, hogy biztosan sok mindent meg fogunk tudni rólad, a származásodról, arról, hogy mi tett olyanná, amilyen most vagy és hogy milyen tulajdonságok és elvek mentén éled az életedet. Nos, nem maradt bennem hiányérzet, csakis kíváncsiság arra vonatkozóan, mi lesz veled a közeli és távoli jövőben.
Hiszen a múltadról sok információt adtál át, akár könyvet is írhatnál a veled történtekről, a cseppet sem unalmasnak és felettébb kegyetlennek nevezhető fiatalkori éveidről. Sajnálom, hogy bármit megtehettek veled, hogy annyi szenvedést kellett átélned... senki sem érdemel ilyen sorsot, de lám, te itt vagy, túlélted, sőt, megkaparintottad az örök életet is. Mondhatni, az élet keményen megedzett, te pedig szinte arcon csaptad azzal, hogy végül te kerültél ki győztesen a párharcotokból. Vagy te nem így érzed? Remélem erre is fény derül majd az elkövetkezendőkben.
Nem is akarlak tovább feltartani, hiszen egy nagyon szépen megfogalmazott, tartalmas, összeszedett lapot kaptunk tőled, így nem maradt más hátra, minthogy lefoglald az arcod és játszópartnereket keress magadnak. Jó szórakozást!