≫Születési idő, hely ≪1669.11.13 - Anglia, Canterbury
≫Első átváltozás ≪1689.11.13.
≫Család ≪A család sokszor egy gusztustalan fertő, mely csak szenvedést hoz az ember életében, s Erick számára is ez a sors jutott. Anyja, Gherena, s apja Clarker mélyen vallásos emberek voltak, kik nem tűrtek semmi olyat, mely isten ellen szól. E fanatizmus átesett a ló túloldalára, s a hat gyermeket is e hitben, szigorúan nevelték. A másik öt testvér, Alerna, Krogh, Manna, Ekhbert és Lea engedelmeskedtek mindig, csupán Erick lógott ki a sorból, s ezt biz' a gyermekévek is megszenvedték. Azóta hosszú s tartalmas évek teltek el, s a család képe már teljesen a múlt homályába veszett.
Egy történet, mely remekül mutatja, hogy mindenki rálép egyszer a neki szánt ösvényre, még ha az teljesen lehetetlennek is tűnik...E történet 1669. őszén kezdődött, az angliai Canterbury melletti kis faluban, mikor egy nem várt gyermek meglátta a napvilágot. Csodának kellett volna tekinteni, hiszen akkoriban az asszonyok ritkán szültek a negyvenedik esztendejük felett, de e poronty mégis megfogant. Ám ahelyett, hogy a család úszott volna a boldogságban, elkönyvelték úgy a csecsemőt, mint ki a bűn által fogant, s léte az Ördögtől való volt. Mikor ránéztek, láttak benne valami szokatlan sötétséget, s ha ezt egy mélyen fanatikus, vallásos közösség látja... Akkor a gyermek sorsa meg is van pecsételve.
A falu lakói egy idő után kezdtek ujjal mutogatni rájuk, így mikor Erick alig érte el a második hónapját e világon, kénytelenek voltak odébbállni, s egy erdőszéli kis viskóba költözni. Messze nem volt senki körülöttük, így vallási fanatizmusuk még inkább elfajult, s szinte minden percüket az imádság, a hit, s a vezeklés töltötte ki. A hat gyermeket is így nevelte a két szülő, s ebből ötnél el tudtak érni mindent, ám egyben, a hatodikban, a legkisebb sarjban mindig az ellenállást látták, s ahogy cseperedett fel, egyre inkább érezték őt idegennek. Furcsa volt számukra, hogy ennyire ellenkezik isten ellen, hogy ennyire hitetlen, s hogy ennyire más elveket képes vallani egy hat éves fiú. Hiába tette azt, amit parancsoltak neki, hiába imádkozott, s hiába ostorozta magát folyamatosan bűnei miatt, a szülők jól tudták, hogy tettei s szavai sosem őszinték. A szeretet apró magja pedig az évek során nem csírázott ki, hanem elrohadt a posványban. Aztán jött az a bizonyos nap...
... s az ösvény olykor ott bukkan fel, hol nem is várná az ember... A család lassacskán hozzászokott, hogy tilalmuk ellenére Erick számtalanszor ment be egyedül az erdőbe, mely szerintük oly' sok veszedelmet rejtegetett magában. A fiú sosem hallgatott rájuk, inkább mélységes nyugalmat érzett, mikor egyedül járhatta a magányos rengeteget, s elmerülhetett gondolataiban anélkül, hogy bárki is zavarta volna. Furcsa, de a körülmények ellenére mindig jókedvű volt. Sokat mosolygott, viccelődött, csipkelődött, mint aki nem is ebben a világban él, s ezt a tényt még inkább aggasztónak találták odahaza. Próbálta meglátni e gusztustalan fertőben a szépet, s próbálta szeretni véreit, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy próbálta magára erőltetni a szeretet egy halovány szikráját. Elvégre, a szülőket s testvéreket tisztelni kell, még ha romlott patkány az összes is. Igyekezett elnyomni valódi gondolatait, mely a hideg gyűlölet bugyraiban kavargott, hiszen tudta jól, hogy pont emiatt a lappangó sötétség miatt utálja mindenki. Egy valakit kivéve...
Az erdő mélyét járva Erick mindig azt hitte, hogy egyedül van, azonban egy pár figyelő szem sokszor fürkészte őt a bokrok s törzsek takarásából. Eddig sosem találkozott senkivel az évek során, ám mikor betöltötte a tizedik esztendőt, szokatlan dolgot fedezett fel egy útja során.
- Egy kunyhó? De hát hogy került ide? - búgta értetlenül a levelek közé, s azt hitte, hogy csak képzelődik, hiszen számtalanszor járt már erre, ám eddig sosem vette észre az öreg viskót, melyet jól láthatóan megedzett már az időjárás. Arra tanították odahaza, hogyha idegennel találkozik, azonnal fordítson hátat, s rohanjon, amíg csak bír. Nos, ennek a tanításnak egy kis szikrája sem ragadt meg a fiúban, így kíváncsiságának eleget téve megközelítette a kunyhót, persze egy késsel az oldalán, biztos ami biztos alapon. Mikor odaért, az öreg épület ajtaja kinyílt, s a belső sötétségből egy szokatlan alak lépett ki. Testét hosszú, szakadt, fekete köpeny takarta, kopasz fejét jó pár heg tarkította, bőre holtsápadt volt, szemei sárgán izzottak, s hosszú fogai kilógtak szájából. Olyan volt, mintha a legrémesebb mesekönyvből bújt volna elő... Mégis... Olyan csodálatos volt! Ahogy nyújtotta hosszú karmokkal díszített kezét a fiú felé, ő ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy közelebb lépjen hozzá. Sejtette, hogy itt a vég, s meg fog halni, ám ez nem érdekelte. E világban ő nem szabad, és sosem lehet az, így mit veszíthet, ha egy idegen karmai közt keres menedéket? Az élet pedig csak ekkor kezdődött el igazán...
... majd mindent felforgatván egy új világba vezet... Meglepő módon az idegen nem bántotta, sőt, szinte fiaként kezdte kezelni Ericket, ki természetesen egy szót sem szólt róla szüleinek. Tanítgatta vadászni, főzeteket készíteni, meditálni, s még számtalan dolgot csináltak együtt. Úgy érezte, hogy végre talált valakit, aki megérti, s aki nem a gonoszt látja benne. Talán mert az idegenben is hasonló sötétség lappangott? Apjaként tekintett reá, s kész volt elhagyni érte családját, kik iránt már teljesen kihűlt érzelmileg, ám a férfi nemet intett. Belül azonban bosszút forralt... Mindig arra utasította Ericket, hogy várja ki idejét, mely hamarosan el fog érkezni.
Az évek teltek, múltak, s az otthoni lét egyre nyomasztóbbá, míg az erdei idegen társasága egyre kívánatosabbá vált. Ericket odahaza az Ördög fiának tekintették, s úgy bántak vele, mint egy kutyával. Ám az erdei viskó... Azt tekintette a mennyek országának, pontosabban ha létezne menny, biztos olyan lenne! A lénnyel való találkozása óta eltelt tíz év, mikor is huszadik születésnapján egy szokatlan ajándékkal lepte meg a férfi.
- Gyermekem, immáron elérted azt a kort, mikor átadhatom neked végső tudásom s örökségem.
- Mi lenne az, Atyám?
- Az örök élet gyümölcse, Fiam. - Erickben nem volt semmilyen visszatartó erő, s kész volt megízlelni az oly' édes, vöröslő nedűt, s kész volt meghalni érte. Hogy aztán újjászülethessen... Hogy is nevezte magát, s innentől a férfivá cseperedő Ericket is ez a fura alak? Áhh, igen. Vámpír...
... mely feltöri a láncra vert szárnyakat... 1689. őszén, egy tiszta éjen egy új fejezet nyílt életében, vagy mondhatjuk inkább úgy, hogy csak ekkor kezdett élni. Az idegen természetesen meghagyta előtte a választás lehetőségét, s csak akkor említette, hogy ölnie kell, ha életben akar maradni, miután már a fertőzött vér ott morajlott szervezetében. Erick pedig úgy cselekedett, ahogy azt várta. Felkereste családját. Most jött el az ő ideje. Egytől egyig kiszívta mindegyikőjüknek a vérét, egy apró cseppet sem hagyott, s mikor végzett, valami olyasfajta gyönyört érzett, melyet még soha életében. Csak feküdt ott, saját felei vérében s cafatjaiban fürödvén, miközben euforikus állapotban szívta magába a vámpírlét minden csodáját. Több óra elteltével rohant vissza mesteréhez, hogy elújságolja tapasztalatait, ám a kunyhó helyén csupán hamut talált, egy közeli fára viszont egy apró levél volt szögezve egy gyűrű társaságában: "Fiam, menj, s szárnyalj, az én feladatom itt véget ért. Légy boldog az örök élet tengerében, s ne feledd sosem: a család nem a vérben lapul, hanem a szívedben." Ekkor gördültek le Erick arcán életének első könnyei, s először érezte azt a maró szomorúságot, mely minden porcikáját átjárta. Most érezte először a magányt rossznak, s legszívesebben követte volna túlvilágra Atyját. Így leült az öreg, göcsörtös tölgy tövébe, s várta a reggelt, mely hamar érkezett. Ahogy felbukkant az első napsugár, azonnal elkezdte égetni bőrét, s ekkor mintha a fájdalom átfordított volna egy kapcsolót fejében. A gyűrűt váratlanul felhúzta ujjára, s mintha csak új ember született volna a hamvakból, felállt, majd elhagyta a vidéket. Örökre.
... hogy az Ördög kirepüljön börtönéből... Onnantól kezdve Erick járta a világot, s pár hétnél többet nem is tartózkodott egy helyen. Most kezdett el csak igazán élni, s már nem kellett visszafognia valós énjét, azt az őrült vadat, ki mindig is ott lapult bent. Annak ellenére, hogy akkor még fiatal vámpírnak számított, annyi önkontroll volt azért benne, hogy megválogatta áldozatait. Nem ölt férfiakat, s ha csak tehette, hölgyek vérét ízlelte. Minden egyes pillanatot kiélvezett, és ezt sosem csak táplálkozásnak tekintette, hiszen szexuális túlfűtöttsége az egekben járt. Ennek pedig egy idő után kezdett másik oldala is megmutatkozni... Az érzéki pillanatokat egyre inkább váltották fel a vad és erőszakos jelenetek, nem kímélvén a naiv szűz lánykák százait, kik könnyen belehabarodtak ebbe a jóképű, sármos rosszfiúba, sajna vesztükre. Érzékiség s romantika helyett tömény vadság volt jutalmuk, s Erick mindig csak akkor eszmélt fel, mikor talpig véresen ott feküdt a megfojtott, szétmarcangolt testek közt. Ez pedig így helytelen volt, s ezt ő maga is tudta. Hiába próbálta visszafogni magát, s hiába próbált normálisan táplálkozni, valahogy sosem bírta megállni, hogy egy egyszerű harapás ne fulladjon fülledt orgiába, ami egyenlő volt egy tömegsírral. Egy nap azonban épp egy ilyen eset után eszébe jutottak Atyjának szavai: "Nem attól vagy Vámpír, hogy vért iszol, hanem azért iszol vért, mert Vámpír vagy." Egyből felderengtek a kettesben eltöltött évek, s rájött, hogy talán nem volt oly' véletlen, hogy mestere magányosan élt az erdőben, elszigetelve magát mindenkitől. Sokszor látta őt állati vért inni még emberi éveiben, ám ez a tény mélyen elmerült elméjének bugyraiban, egészen a mai napig...
... majd alászálljon Pokol mélyére... Döntött. Az 1800-as évek elején felhagyott a kicsapongó élettel, s Mesteréhez hasonlóan elköltözött egy végtelen erdőség mélyére egy apró kis kunyhóba, távol minden embertől. Tudta jól már az elején, hogy nehéz dolga lesz, hiszen a vágy, mely ott dolgozott benne, sosem tűnhet el, ezzel pedig ő maga is tisztában volt. Azonban kellett némi önkontrollt tanulnia, mert ezzel az életmóddal csak a saját sírját ásta. Párszor már megütötte bokáját, ám eddig egy eset sem volt halálos, ugyanakkor gondolni kell a jövőre is. Nem vesztegetheti el csak úgy az örök életet gyümölcsét!
Nagyon sokáig állati véren élt, s ezekben az időkben szinte tőle zengett az egész erdő. Üvöltését messze vitte a szél, s úgy érezte, hogy az egész világot feltudná tűzni egy karóra, hogy megfürödjön elhullott vérükben. Már nem csak az éltető nedűre vágyott, hanem húsra is. Nyers, hideg húsra. Számtalanszor viaskodott magával, s számtalanszor majdnem ott hagyta a kunyhót. Azonban valami mégis visszatartotta, s ahogy teltek a hetek, hónapok, valahogy egyre könnyebb lett az egész. Jó érzéssel töltötte el a haladás, mely új reményeket is szült. Üvöltése egyre csendesebb lett, mígnem végleg megszűnt. Az összekarmolt s tépett fák szép lassan begyógyították sebeiket, hogy újult erővel tudják támogatni a körükbe fogadott Ericket.
...hogy onnan felemelkedvén új erővel igázhassa le a világot.Az önkontroll hamarosan kibontakozott, s csak akkor hagyta el a kunyhót, mikor már teljesen biztos volt abban, hogy nem fogja széttépni az első embert, aki vele szembe jön. Ez így is történt. Legtöbbször tartotta a mértéket, bár túlfűtött szenvedélyének nem tudott, s nem is akart ellent mondani, csupán annyi volt a különbség, hogy nem változott át a helyszín egy vágóhíddá... Világjáró mivoltja mit sem változott, rengeteg csodás helyet fedezett fel, s szép lassan tényleg elkezdte élvezni az életet. A gyermekkori jó kedve ugyanúgy megmaradt, imádta mindig is a nagy mulatságokat, s szeretett a középpontban lenni, ami hölgyek esetén sikerült is. Ugyanakkor tudta, hogy óvatosan kell bánnia áldozataival, hiszen attól, mert képes az önkontrollra, még nem jelenti azt, hogy az az őrült vadság teljesen eltűnt. Többször fedezi fel magán, hogy talán durvább, mint kellene, és sajnos rá kell jönnie, hogy a gyökereket nem tudja kiirtani. Visszavághatja őket, ám azok mindig ott maradnak. Így talán nem is kellene annyira küzdeni ellenük...
A világ hamar változott, háborút háború követett, felemelkedést felemelkedés, forradalmat forradalom. Erick az örök életet sosem érezte hosszúnak, olyannyira nem, hogy alig eszmélt fel a tényre, hogy a naptár már 2016., 2017. körül forog. Egyre több időt töltött egy helyen, mígnem a sors Mystic Falls városkájába sodorta, ahol meglepő módon modellként kezdett dolgozni. Először csupán egy elvesztett fogadás eredményeként ment el egy fotózásra, ahol azonban olyannyira felfigyeltek rá, hogy azonnal munkát ajánlottak. Pár hónapon belül vett egy lakást valahol a külvárosban, egy két szobás panellakást, ami néhanapján drogtanyaként is üzemelt. Nem vetette meg sosem azokat a szereket, amik egy másik világba repítették, s bár sosem esett túlzásba, azért voltak érdekes pillanatai. A benne rejlő sötétség számtalanszor felbukkant, mely néha felülkerekedett jó kedvén, s eluralkodott rajta. Valamiért mostanság többször jön ez elő, sokszor váltja fel jó kedélyét valami egészen más, mélyben gyökerező gonoszság, mely még csak most kezd igazán kibontakozni...
A hely viszont annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, hosszabb ideig marad a vidéken. Ében motorjával szelte az éjszakát, számos partyra volt hivatalos, híres modell vált belőle, dőlt a pénz, s naiv lánykák tömegeit csábította el. Mi ez, ha nem a nagybetűs, Tökéletes Élet?! Leszámítva azt az apró kis tényt, hogy egy új személyiség kezd megfoganni benne. Valami más. Valami gonosz. Valami ősi...