A kárpitokat mindig is szerettem. A bársonyon ahogyan a körmeim végigkaristolnak szinte élvezettel borzongom meg tőle. Finom illatú a doktor irodája, és szeretek idejárni hozzá, még akkor is ha tudom, hogy ez azért lehet, mert ő az egyetlen aki segíthet abban, hogy az elnyomott emlékeimet a felszínre hozzam. Néha álmodom, néha egyszerűen csak az üresség van bennem, néha csak magam mögött hagyom őket. Mindegyik álomképet, mintha nem is én lettem volna benne. Doktor Bright a neve, és ezüstszínű hajával tökéletes kontrasztban van a sötétbarna szarukeretes szemüvege. Közelebb van már az ötvenhez, és amikor elmosolyodik a vékony szarkalábak elmélyülnek a szeme sarkában. Szeretem amikor mosolyog, megnyugtat. Kényelembe helyezkedik az egyik fotelben, az ölébe veszi a bőrrel bevont határidőnaplót, az ezüst toll táncol a kezében és amikor jegyzetelni kezd, néha megcsillan rajta a maszatos üvegen beáramló napsugár.
- Kér valamit inni?
- Nem, köszönöm.
- Kényelmesen ül?
- Igen nagyon. Köszönöm.
Apró kis párbeszéd ez, amely halkan zajlik, szinte suttogunk. Valahogyan ösztönösen bennem van ha idejövök, hogy halkan beszéljek hozzá. Mintha félnék tőle, hogy kihallgatják miről is beszélgetünk. Pedig erre az egy órára tökéletesen egyedül vagyunk, csak néha hallatszik be Mrs Hollen műkörmeinek végtelenített kopogása a billentyűzeten, ahogyan a doktor feljegyzéseit gépeli rendületlenül.
-  Hoztam...hoztam magának csokis fánkot. Még friss. Ma reggel sütöttem.
- Még mindig ellenállhatatlanok a fánkjai Miss Doven.
Elpirulok és lehajtva a fejem lágyan mosolyodom el. Zavarba lehet hozni, de jól esik. Néha olyan vagyok mint egy kisgyerek. Ezt szokta mondani a doktor, meg azt is, hogy bizonyos tekintetben nem sikerült felnőtté válnom. Nem tudom mire céloz. Eddig még nem jutottunk el a beszélgetések során. Még csak két hónapja járok hozzá, heti két alkalommal. Lava  azt mondta felesleges, már elég felkészült vagyok, hogy megbírkózzam ezzel az egésszel, én viszont úgy érzem magam időnként mintha valami őrült cirkusz szereplője lennék egy végtelenített előadásban, és szinte minden szörnyszülött szerepe nekem jutott.
- A feleségének is tettem bele kettőt. Gluténmentes és édesítővel készült.
- Honnan tudja, hogy…- láthatóan meglepődve pillant rám a szemüveg kerete felett, a szemei olyan szürkék, amilyen apámé lehetett egykor.
- Hogy nős? Nem volt nehéz kitalálnom.- laposan pislogva bökök fejemmel az ujján viselt jeggyűrű felé, mire az orvos csak halk nevetés közepette rázza meg a fejét.
- Nem azt. Hanem, hogy a feleségem érzékeny ezekre a dolgokra.
- Nem tudom. Megérzés. Gondolom a szakmával jár.- vontam meg derülten a vállamat, persze én tudtam az igazságot, és ő is. Állati ösztönök, ez a hivatalos neve és ha az ember hangosan kimondja, akkor elég rémisztően hangzik. Ha mellette tudnák, hogy mi is vagyok valójában még rémisztőbb lenne. Doktor Bright nagyon jól tudja, főleg azért mert ő maga is ugyanaz, ami én is vagyok. Talán ezért értettük meg első pillanattól magunkat szinte félszavakból.Nem magamtól jöttem rá.
- A felesége ember, ugye?- nem tudom miért tettem fel a kérdést és láthatóan meg is leptem vele, mert lassú mozdulatokkal emelte le a szemüvegét az orráról, és fáradtan dörzsölte meg annak nyergét két ujja közé csippentve.
- Miss Doven, ezt már a múltkor tisztáztuk. Emberek vagyunk. A feleségem is ember. Én is az vagyok és maga is az.Csak....
- Akkor mégis minek nevezi azt ami időnként történik velünk? Minek nevezi azt, hogy nem tudok….hogy nem vagyok képes hosszú ideig távol lenni Lava-tól? Hogy néha...néha nem az vagyok….hogy nem olyan vagyok mint most?- kétségbeesetten nyekereg a hangom a mondat második felében, és gyöngyfogaim megcsipentik dús alsó ajkaimat, majd végtelen lassúsággal el is eresztik egy piciny harapás közepette. Az orvos összecsukja a határidő naplót, könyvjelzőként benne hagyva a tollát, majd maga mellé helyezi az apró kis asztalkára, melyen csak egy türkiz búrájú Tiffany lámpa díszeleg, meg egy szál selyemrózsa, egy fehér porcelánvázában. Ujjait összefűzve enyhén előre dől, megtámaszkodva a térdein. A nadrág dzsörzé anyaga kellemetlen tónusú hangot ad ki amikor az ing hozzáért. Megborzongom, majd ráemelem a tekintetem sűrű pislogások közepette.
- Miss Doven….Ava. Tudjuk, hogy mások vagyunk. Maga is és én is. Másképpen érzékeljük a világot, másképpen látjuk a színeket, az illatok intenzívebbek, ahogyan a szagok, a hangok vagy éppen a külvilág megannyi visszajelzése sokkal erősebben jut el hozzánk. Felfokozott intuíció, erőteljes beleérző képesség. Én néha azt is valóságként élem meg ha a feleségemnek fájdalmai vannak...fizikailag is átélem vele együtt. Ez olyankor alakul ki ha erőteljes érzelmi kötődéssel viseltetünk valaki iránt. Magával volt már ilyen?- megrázom a fejem, összeszorított ajkakkal, elkerekedő szemekkel figyelem az orvost, aki láthatóan hasonlóan hozzám csodálkozó arckifejezéssel mered rám.
- Sosem volt még szerelmes?
- Úgy...úgy igazán? Úgy még sosem.- megint rázom a fejem, mintha nyomatékot akarnék adni a szavaimnak.
- De szerintem nem ez a leglényegesebb ebben az egészben Doktor Bright.
- Valóban nem. Ugyanakkor generálhat olyan folyamatokat bennünk, ami még inkább felszínre hozza…..- elharapta a mondat végét, de én nagyon jól tudtam mit akar mondani.
- Az állatot. Fejezze be nyugodtan a gondolatsort! Én ezért mondtam önnek, hogy mi nem emberek vagyunk, csak rájuk hasonlítunk. És ez az ami összezavar. Vagyok valaki, van munkám, vannak barátaim, van egy olyan életem, amiről néha azt gondolom csupán azért van, hogy elrejtsen valamit….valamit amit nem láthatnak meg mások. Mert a létezésemnek más célja van. Vannak kieső napok, amikor nem emlékszem semmi másra csak arra, hogy ott van velem Lava is és nem engedhetem, hogy bántódása essen. Csak az érzésre emlékszem, arra, hogy mi történik velem, arra sosem.- tanácstalanul néztem rá és én is kicsit előrébb dölte, de még megtartottam közöttünk azt a távolságot amelyre szükségem van.
- Nem emlékszik az átalakulásaira?
- De, azokra emlékszem, Csak néhányra nem...van néhány aminél mintha nem maradnának meg bennem ezek a dolgok. Tudja, olyan ez mint amikor egy saras lepedőt kimos az ember: a foltok eltűnnek de  a lepedő ott marad. Tisztán, hófehéren. Mint én, csak az emlékeim nélkül.
- Mert elveszik magától.
- De ki? Ki veszi el doktor?
- Lavarosela.
- És miért veszi el?
- Hogy védje magát. Ahogyan maga is őt védelmezi olyankor.
Csend telepedett közénk, hirtelen nem is tudtam mit mondjak, csak lassan hátradőltem és a körmeimmel ezredszer is átkaristoltam azt a finom kárpitot, ami annyira megnyugtatott. Könnybe lábadt szemeimmel az orvosomra néztem.
- Meg lehet ezt valaha szokni?
- Maga szerint?- megemelte a jobb kezét, amelynek arany karikáján csillant a napfény. A doktor mosolygott, és a kibuggyanó könnycsepp ellenére én is vele mosolyogtam.

Kedves Ava!

Üdv itt nálunk! Először is engedd meg, hogy megdicsérjem a választott arcodat: kevés ennyire bájos hölgyemény van ezen a világon, mint az, akinek a vonásaival felruháztad magad, arról már nem is beszélve, hogy nekem teljesen passzolt azzal a képpel, ami kialakult rólad a előtörténetedet olvasva. Nincs is jobb ezeknél az apró összeilléseknél, nagyon kellemes tud lenni, ha ha az ember megérzései néha igazak.
Az animágusok különleges lények, nem is értem, miért nincsen belőlük egy szakajtókosárra való. A képesség, hogy fel tudod venni egy állat alakját, csodálatos... ugyanakkor éppen annyira nehéz, mintha bármilyen más természetfeletti képességet birtokolnál. Ahogy látom, a te lelkedet is megviseli, hogy különleges vagy és nincs is ezzel semmi baj, nem várhatja el senki, hogy varázsütésre kiegyezz azzal, ami vagy. Ez egy hosszú út, amiben úgy tűnik téged még akadályoznak is, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy Lava jót akar neked vagy éppen ellened dolgozik? Biztosan kiderül majd a későbbiek során.

Nem is tartalak fel tovább, látom a foglalókkal már végeztél, így menj, keress magadnak partnert és irány a játéktér! Jó szórakozást!