Egyszer volt, hol nem volt, egy aprócska kis városban egy csecsemő sírásától zengett a ház, de olyan hangosan üvöltött, hogy szinte beleremegtek a háznak a falai és a benne lakók attól féltek, hogy a sikolya egyszerűen ledönti majd a falakat és ezzel fedél nélkül maradnak mégsem akartak megszabadulni a csöppségtől. Pedig, ha tudták volna, hogy a gyermek nem másért üvölt, mint az anyja hiányáért, mintha már előre érezte volna, hogy nem fogja megélni a következő napot. Sírt, üvöltött békére csak anyja keblén lelt, de ahogy annak ritmikus dobogása megszűnt létezni a gyermek csak tovább üvöltött. Torkaszakadtából, mintha nem tehetne mást. Mindössze egy napja látta meg a világot mégis akkora fájdalmat hordozott magában egy olyan élőlény, ami minden boldogság forrását jelentette a szerettei számára, de a keserűsége, amelyet az anyai szeretett hiánya szült, apját őrületbe kergette, ki nem élte meg még az első évfordulóját sem. Még az egyet sem töltötte be, amikor nagybátya befogadta magához, de a gyermek ott egy könnyet sem ejtett. Megtanulta már oly fiatalon, hogy a világ nem kíváncsi a fájdalmára, hogy az nem okoz mást, mint kegyetlen pusztítást. Sötét gondolatok már születése óta kerülgetik és nap, mint nap harcol a démonaival. Leginkább talán azért, mert sosem szedte össze a bátorságát, hogy kiálljon magáért a férfival szemben, aki egyszerű püfölő zsáknak nézte őt. Bántotta, mikor rossz napja volt a munkában, ha a gyermek nem ült egyenesen. Kegyetlen körülmények, amelyek alapján arra gondolna az ember, hogy ebből a fiúból sosem lesz igazi férfi. Nem lesz belőle egy olyan ember, aki képes a saját igazáért küzdeni és szembenézni a világgal, ha nem ért vele egyet. Ó, azok az ostobák kik azt hitték, hogy mindez igaz lehet. Talán még sosem hallottak arról, hogy egy ember mennyit képes változni, hogy mi, minden változhat meg pusztán egy nap leforgása alatt. Hiszen már egy év alatt megtanulta, hogy fájdalmára az Isten sem kíváncsi. Senki nem rohan oda, hogy megmentse. De nem is a bátorsága volt kérdéses, hanem pusztán az, hogy úgy érezte mindent, amit kap teljes mértékben megérdemli. A pofonokat, a durva szavakat, amelyen kívül mást jutalmul nem kapott. Hiszen az élete az anyjáéba került, a fájdalma pedig az apját taszította a szakadék szélére és a szinte már megdermedt lefelé ívelő ajkai voltak az utolsó lökés, amit az öregember szíve el tudott viselni. A szeretett feleségének elvesztése, egy gyermek, kinek arcára soha nem tudott mosolyt csalni. Olyan volt az élete, mint egy keserű rémálom, ahonnét szabadulni nem tudott. Csak egy kiút volt az örök sötétség, ahol senki nem várta, senki nem kereste, de többet nem kellett szenvednie.

Egy arc, amelyet nap, mint nap a tükörben látok mindenféle változás nélkül és mégsem érzem a sajátoménak, mintha a tekintetem nem lenne másé, mint egy idegen emberé. Rengeteget változtam az évek során, de vannak dolgok, amelyeket az ember nem felejt. Még akkor sem, ha már nem teljesen ember. Vámpír lettem, már több, mint egy évszázada és lehet, hogy az életem fenekestül felfordult, de volt egy horgony mellettem, aki mutatta az utat, amikor a legsötétebb korszakába érkeztem az életemnek. Furcsa belegondolni mindabba, amin keresztül mentem. Meghaltak a szüleim, a nagybátyám bármilyen kegyetlenül is viselkedett velem a haláláig gondoskodtam róla, hogy miért azt még én magam sem tudom. Huszonöt évesen pedig volt szerencsém a legrosszabb helyen lenni, a legrosszabb időben, hogy a sorsom örökre megpecsételődjön. Az égető érzés azóta nem múlt el a torkomban, hogy másodjára is a világra jöttem és egy újabb életet követeltem. De, ha jobban akarok fogalmazni, akkor életeket követeltem magaménak, mintha bármi jogom lett volna hozzá. Ha Prudence nem lép be az életembe, akkor valószínűleg már régen nem élnék. Elvesztettem a fejemet. Szinte szó szerint. Azt hiszem még ő is elég közel állt ahhoz, hogy letépje a helyéről. Pedig mindössze annyit igényeltem, hogy valaki megmutassa az utamat, hogy miképpen tudom kizárni a fejemben tomboló hangokat, a szívemet megtöltő érzelmeket, amelyek túl soknak bizonyultak egyszerre. A vérszomjam mindenen áthatolt, minden önuralmam elvesztettem önmagam felett és életet követeltem az egyik után. De mindez a múltam részéve vált az 1920-as év végére, hiszen karácsony másnapján Prue fogta magát és teljes mértékben köddé vált, mintha soha nem is létezett volna. Az igazság az, hogy néha még magamnak azt is bebeszélem, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt, hogy nem is létezett. Aztán rájövök, hogy ilyen jó képzelőerőm még nekem sincs..

A gyermekből felnőtt lett, majd később szörnyeteg. Néha vannak dolgok, amelyeket nem tudunk irányítani, de előfordul, hogy nem is igazán akarjuk, hiszen mélyen legbelül úgy érezzük, hogy szükségünk van valakire, aki utat mutathat nekünk. Túlságosan sokszor félünk a saját érzéseinktől, hogy szembenézzünk a valósággal, hogy kik is vagyunk valójában. Néha sokkal egyszerűbb egy álarc mögött rejtőzve leélni az életünket, mintsem szembesülni a ténnyel, hogy mennyi mindennel nem rendelkezünk, miközben annyi minden iránt áhítozunk..


Hosszú idők óta először érzem azt, hogy ismételten kezdek letérni az útról. Mintha a sötétség önmagába akarna szippantani, hogy aztán belém mélyesztené a karmait, hogy soha többé ne szabadulhassak. Hiszen milyen élőlény az, aki képes arra, hogy a másiknak fájdalmat okozzon? Ó, drága Prue, ha tudnád, hogy most mire készülök..

Kedves Dexter,

először is bocsánat, hogy ennyire megvárakoztattalak, de igyekeztelek nézni, amint lehetőségem adódott.
Örülök annak, hogy megismerhettem a múltadat, azt hogy milyen életed volt emberként, majd pedig vámpírként. Érdekes volt olvasni, hogy letértél az útról, de mégis akadt olyan, aki képes volt hatni rád, viszont mégis magadra hagyott. A jelened pedig szintén nem egyszerű, mintha a múlt ismételné önmagát, már csak az a kérdés, hogy mennyire is fogja vagy lesz-e olyan, aki a jelenben hatással lesz-e rád.

Nem is akarlak feltartani, hiszen már várnak rád, így gyorsan foglalózz, majd mehet is a játék!