Fahéj és eperillat keveréke vagyok. Egyszerre zamatos és csípős, édes, de ha túl sokat raksz a nyelved hegyére, inkább vissza köpöd. Olykor nyugodt narancsszín vagyok, egy kellemes mosollyal az arcomon, és csupa-csupa szeretet árasztok magamból, mely úgy ölel körbe, mint egy aura, és másokra is ráragad. De van, mikor a viharos lila szín vesz körbe. Olyankor szemeimben tüzes villámok és óceánok hatalmas hullámai tükröződnek. A két szín között sokszor billen a mérleg, sosem lehet igazán tudni, hogy mikor melyik kerül terítékre, de arcom grimaszaiból könnyen rá lehet jönni. Ha bal lábbal kelek fel, imádkozz, hogy a Sors megment tőlem, mert impulzív természetem miatt ok nélkül kötök bele akárkibe. Ha viszont a jobb lábam az, amelyik először a földet érte, akkor úgy osztom a kellemes megjegyzéseket és dicséreteket, mintha fizetnének érte. Kiszámíthatatlanságommal sokszor kergetem a körülöttem lévőket az őrület szélére, de mindig visszahúzom őket, nehogy beessenek a mélybe. Ugyan nem igen látszik, de nagyon lelkiismeretes vagyok másokkal szemben, és minden hibát, amit elkövetek, gyorsan próbálok megoldani. Nem szoktam habozni, ha bocsánatot kell kérnem, mert képes vagyok beismerni a hibáimat, még akkor is, ha épp lila színben pompázok. Sosem ámítok, sosem szédítek másokat, mert az igazság az, amivel születtem, és az igazság az, amit mindenkinek adni tudok. Olykor előfordul ugyan, hogy a nyers megfogalmazásom miatt szúrós, vagy épp megbántott pillantások követnek, de kiállok a gondolataimért és tetteimért. Azonban fenntartom annak lehetőségét is, hogy megváltoztatom a döntésem. Hisz fiatal vagyok még, és tanulok a körülöttem lévő dolgokból, tapasztalom az élet csínját és bínját, hogy teljes életet élhessek. Emiatt is, a kezem ügyében többször látni könyvet, mint telefont, és többször bújom a Wikipédia jegyzékeit, mint a Facebook oldalát. Intelligensnek vélem magam, de jól tudom, hogy sokat kell még tanulnom, hogy elérjem a kitűzött céljaimat, amik még mindig csak homályos foltok előttem.
Megtanultam egyedül lenni, hogy hogyan kell elviselni, mikor nincs mellettem senki, megtanultam szótlan lenni és magamba fojtani a szavakat, hogy ne terheljek ezzel senki mást. De néha mégiscsak kijutnak valahogy, és olyankor megállíthatatlanul folyik ki számon, mintha valaki megnyitotta volna a csapot. Erős vagyok, de néha megengedem magamnak, hogy gyenge legyek.
Nem nőttem nagyra, amit nem is próbálok ellensúlyozni magassarkúval, vagy egyéb cipővel. 162 centiméteremre büszke vagyok, ahogy mindig kócos vörös hajamra és lélekbe tekintő szemeimre is, melynek színe behatárolhatatlan. Szeplős arcomra sok megjegyzést kapta már, jót is, és rosszat is, de én magam büszke vagyok külső adottságaimra. Nem vagyok sem izmos, sem pedig túl vékony, egészen átlagos vagyok, ami az alkatomat illeti. Ruháim eddig pont olyan lazák, mint én is vagyok. Na, meg a pénztárcám sem enged meg túl sok mindent.

Mindenki tudja milyen egy kényelmetlen ruha. Egy túlságosan szoros cipő. Az odaégett étel illata. A csúnyán elkenődött smink és borzos haj. Mikor úgy érzed, hogy nem vagy elég erős, ahhoz, hogy végigcsináld a napot. Hogy legszívesebben a paplan alá bújnál és ott is maradnál örökre, amíg minden baj el nem száll a levegőben. És ott, a fullasztó melegben és sötétségben, úgy gondolod, hogy csak ezt a napot kell kibírni, mert a holnap jobb lesz és kellemesebb. Tele nevetéssel és finom, almaillatú süteménnyel, melybe, ha beleharapsz a Mennyországban érzed magad.
De másnap minden rohadtul ugyanolyan.

---

A lány csak állt ott, mozdulatlanul. Hol a cipője orrát vizslatta, hol pedig a táskáját, melyet a kezében tartott. Hosszú, vörös haja szinte teljesen eltakarta szeplőkkel borított, porcelán fehér arcát, de talán jobb is volt ez így. Legalább nem látszottak a szeme alatt lévő fekete táskák és a bal orcáján megjelenő vörös folt, amit nem olyan rég okozott az apja. Mert így kellett szólítania a férfit, ha nem akart még egyet arcának másik felére is. Tisztán emlékezett rá, hogy akkor kapta az első ütést, mikor ki akart menni a barátaival megnézni egy filmet, de a férfi nem engedte és a lány pedig szembe köpte.
- Nem vagy az apám! - jelentette ki olyan hévvel és bátorsággal, amilyennel csak egy vörös hajú szeplős lány képes. Aztán jött a fájdalom és az első könnycseppek. Szeretett volna elbújni, odabújni az anyjához és a hajába temetni az arcát. Azt akarta, hogy az anyja magához ölelje és a fülébe suttogja, hogy nem lesz semmi baj, drágám. De mikor az anyja felé fordul, nem segített, még csak nem is szólt semmit, csak a szájához emelte mutató ujját, jelezve, hogy maradjon csendben és csináljon, amit a férfi mond.
Ekkor csalódott először.
De nem utoljára.

---

Az igazság az, hogy Grace-t sosem érdekelte az apja. Gyermekkorában történeteket talált ki köré, hogy hősies halált halt, vagy azért nincs velük, mert az életéért küzd. Esetleg elrabolták, mert egyébként egy rohadtul fontos ember, és most arra vár, hogy megmentsék. Grace sokszor álmodott arról, hogy megmenti őt és együtt hárman újra egy család lesznek, de az igazság az, hogy sosem voltak egy család. Ezek az álmok pedig úgy halványodtak el, ahogy a gyermekkori emlékek szoktak. Néha előbukkannak még most is, mikor épp kifelé bámul a busz ablakán és valami lassú zene megy a fülhallgatójában, de csak egy apró villanás az egész, semmi több. Aztán újra elfelejti, azt is, hogy egyáltalán volt apja.
Most viszont szüksége van rá.
Kell neki valaki, aki nem gyenge, kell valaki, akihez odamehet és számíthat, és igen, elég nagy az esélye, hogy megint rohadt nagyot fog csalódni benne. De végül is, mekkorát lehet csalódni valakiben, akiről már most tudja, hogy egy állati nagy seggfej?
Egy szép napon hát magához vett egy táskát, belepakolt mindent, amit látott, beleértve kedvenc plüssállatát és a nevelőapja félretett pénzét is és kilépett az ajtón egy szó nélkül. Ennyi volt. Azzal az elhatározással indult el, hogy csak azért is megtalálja az apját, hogy jól a képébe olvasson, és ha kell, az ő szeme közé is beleköpjön.
Mert kell valaki. Valaki, akiben bízhat és tudja, hogy mélyebbre már nem süllyedhet.