Ez most komoly? Nem szeretek magamról beszélni, ha lehetséges, akkor mindig elterelem a szót, szóval ha ez előfordulna, miközben próbálsz megismerni, hát ne ijedj meg.. Nem személyes. De akkor, ha egyszer muszáj akkor muszáj. Itt az ideje, hogy egy megnyíljak önmagammal kapcsolatban. A személyiségem eléggé összetett. Vagy talán bonyolult.. Attól függ, hogy ki honnan nézi igazából. Az emberek többségével kedvesen viselkedem, de előfordul az ellenkezője is. Ha éppen rossz kedvem van, akkor ne várd, hogy jó pofizzak, mert az nagyon nem fog összejönni. De az akkor felcsillanó bántó szavakat sem szabad tőlem komolyan venni, hiszen szokásom, ha rossz kedvem van, vagy sértettnek érzem magam, akkor cserébe, hogy más is megértse, hogyan érzek könnyedén el tudom ezt érni viszonzásul.
Nem mondanám magam gyávának, hiszen szeretem magamat kihívások elé állítani. Legyen szó bármiről. Mindenbe bátran belevágok, de ugyanakkor nekem is, ahogyan sokan másoknak vannak korlátaim, amit nehézkesen lépek át.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer farkas alakjában fogok futkosni a telihold gyönyörű fénye alatt az erdőben most mégis megteszem. Minden áldott hónapban. Bármennyire is szeretném ezt elnyomni és magam mögött tudni még nem találtam rá megoldást addig pedig együtt kell élnem vele. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az ára, talán sosem leszek szerelmes. De ne szaladjunk ennyire előre.
Nagyon szeszélyes tudok lenni. Ingadozó a stílusom. Leginkább attól függ, hogyan állnak hozzám mások.
Szőke tincseim apró hullámokban omlanak a vállaimra a kék szemem pedig a legsötétebb éjszakából is kivirít. Sokszor mondták, hogy hasonlítok az anyámra én pedig hosszú évekig el is hittem, hogy a lánya vagyok, amikor nem mondták el a tizennegyedik születésnapomon az igazságot. Megtört bennem valamit, hiszen voltak, akik nem akartak, de ugyanakkor csak még biztosabb lettem abban, hogy jó helyen vagyok. Mert olyanok neveltek fel, akiknek tényleg fontos voltam..

Megpróbálhatnám elmesélni az egész életemet, hogyan nőttem fel.. Mikor szereztem az első sérüléseimet, vagy éppenséggel mennyi pofont kaptam már a rövid életem során az élettől. Hányszor kellett újra meg újra talpra küzdenem magam. Mindenkinek megvannak a maga harcai. Valakinek rosszabbak, valakinek jobbak. De mindannyiunkon sebet hagynak maguk után és ez az egyetlen, ami közös. Lehet, hogy valaki erősebb és kevésbé hagy nagy nyomot egy-egy esemény a lelkén, de vannak, akin már a szavak is képesek olyan mélyen a húsukba vájni, hogy egyszerűen azt érzik nem fogják már megélni a holnapot, mert annyi fájdalom költözött a lelkükbe. Részben velem is így volt, hiszen úgy gondoltam, hogy átlagos életem van és tényleg csak pár apróbb akadály gördült elém az életben egészen addig, míg szerelmes nem lettem. Méghozzá az egyik egyetemi tanáromba. De nem csak bugyuta fellángolás volt, amit iránta éreztem. Őszinte szerelem volt és nem volt előle menekvés. Tudtam, hogy helytelen mégsem voltam rá képes. A legrosszabb az egészben, hogy minden tökéletesen ment. Megkérte a kezemet én pedig, mint egy bolond mondtam rá igent. Persze ez már azután volt, hogy végeztem az egyetemmel, hiszen addig nem igazán vállalhattuk fel mindazt, ami kettőnk között volt. Ekkor pedig már úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy megismerkedjem a családjával. Egy pillanatra magamra hagyott és egy pillanatra, mintha találkozott volna a tekintetem valamivel, de nem is igazán voltam benne biztos, hogy mivel. Nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Pedig talán kellett volna. Vagy az lett volna a legjobb, ha akkor teszem meg azt a lépést, hogy megfordulok és eltűnök. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megölök valakit. Nem vetemedtem volna ilyesmire az egész egy apró baleset volt. A találkozás elég furcsára sikeredett úgy éreztem, hogy nem nyertem el igazán a tetszését a mostohaapjának. De másnap minden világossá vált. Az egyik pillanatban még a kocsimban ülök. A következőben pedig egy férfi bukkan fel az úton a semmiből és, mikor kimegyek megnézni, hogy van a zsebemben pedig már a telefonomért turkálok, ami nem mutat térerőt így kétségbeesetten próbálom megállapítani, hogy életben van-e a férfi, de végül csak egy szúrást érzékelek a nyakamnál és minden elsötétül.
Mikor magamhoz tértem nem éreztem mást csak hatalmas fájdalmat, ahogy minden egyes csontom kettétörik. Fogalmam nem volt, hogy mi történik velem. Vagy egyáltalán miért történik. De hallottam Gerard - Thayer mostohaapjának - a hangját. Akkor még fogalmam nem volt arról, hogy mi történik velem.. De mostanra már tudom, hogy Thayer keze volt a dologban. Ő tette ezt velem, hogy együtt lehessünk. Tudván azt, hogy a családomban egyetlen egy női vérfarkas sem élte túl az első átváltozását sem..