Ahogyan az életemet, úgy a személyiségemet is két részre tudom bontani. Van a jelenlegi életem, amely könnyednek ugyan nem tekinthető, de mára már szórakoztat. Nem könnyű minden reggel felkelni, tudván azt, hogy az álmaim egy részét folyamatosan halasztgatom, és nem sietek azzal, hogy megvalósítsam őket, de az egyetem egy ideje már nem fér bele az életembe. Sokat köszönhettem a barátaimnak, a kissé vadóc, szabadszájú stílusomat kevesen érezték magukénak, de találtam olyat, aki minden zokszó nélkül hajlandó volt velem egy padba ülni, ha közös asztaloknál kellett helyet foglalnunk egy előadáson.
De ott az a másik szelete az életemnek, amelyről nem szeretek beszélni. Egy élet, még azelőttről, hogy a húgom életét vesztette egy felelőtlen baleset következtében. Akkoriban próbáltam szelíd maradni, akár egy dalos kismadár, de nem voltam a helyzet magaslatán. A húgom halálát követően azonban már nem maradt miért szelídnek lennem. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a szelíd dalospacsirta megvadult, és szarvakat növesztett egészen addig, míg meg nem jött az esze, és valaki rá nem világított, hogy a húga nem lenne büszke rá, ha így látná. A baleset után a szüleimnek majdnem három naponta kellett bejárnia az iskolába, hiszen a lányukból a legnagyobb bajkeverő lett. Kaptam elég pofont, amellyel nevelni akartak, de csak azt érték el, hogy még inkább megvaduljak. Ekkor martuk el egymást, és a kapcsolatunk azóta is meredeken működik. Meredeken, értsd úgy, hogy a lejtőn lefelé.
Nem akartam soha híres lenni, de túl átlagos sem. Vágytam valamire, ami nemes egyszerűséggel ad nekem némi hírt magamról. Hogy élek! Ez egy minimális szintű feltűnési viszketegség. Szeretem, ha néha rám is fordítanak figyelmet. Talán ezért annyira nagy a szám. De minden tettem ellenére, ez a nagy száj, és néha bántó modor egy érző szívet takar.
A külsőm átlagos, bár talán azt is mondhatjuk, hogy a koromhoz képest vézna vagyok, túl alacsony. A testem domború, igazán nőies tudok lenni, ha éppen akad egy olyan gönc, amivel ezt ki tudom hangsúlyozni. Az ékszerekért nem vagyok oda, egyedül a gyöngyöt szeretem, de abból is az igazit. Ócska utánzatok... mire jók azok?
Szoknyát nem hordok, a kényelmes farmer híve vagyok, és az ujjatlan toppoké, de néha egy-egy többet mutattató ruhát is hajlandó vagyok felvenni.  

2008.
Rám soha senki nem mondhatta azt, hogy nem vagyok egyedi stílussal rendelkező, modern felfogású lány. Ha valahol bárkinek is keresnie kellett, minden bizonnyal nem a pompom lányok közé kellett sétálnia. Mindig is utáltam azokat a színes szoknyákat, és ösztöndíjra sem pályáztam soha.
Nem, az én helyem a bajkeverők oldalán volt, mindenki tudta, hogy ahol baj van, ott én is ott vagyok. Ne érts félre. Soha nem ártottam senkinek, nem gúnyoltam senkit, nem firkáltam össze az igazgató autóját, és nem írogattam sértegető üzeneteket a mosdó falaira. Az én rosszaságom fogható arra, hogy még fiatal vagyok, valamint hogy a humorom eléggé páratlan. A móka éltet, és ez néha átlök egy bizonyos egyenesen, melyből nem tudok csak úgy visszakanyarodni... már több, nagy hibát követtem el.
- Boldog születésnapot, Tamara! - gondoltam magamban, mikor hazaértem, és táskámat egyszerűen a sarokba vágtam. Nem szerettem a szobámban tárolni, s aki ismert, tudta jól, hogy nem a tanulásból fogom életem palotáját megépíteni. Tizenöt évesen egy normális fiatal csak úgy álmodozik, de én nem vehettem ki a részem ebből. Már az is kész küzdelem volt, hogy a másnapot megéljem néhány viharos nap után...
Halkan felsóhajtottam, mikor a fürdőbe léptem, és a tükör előtt megállva még az ajtó felé fordulva meggyőződtem arról, hogy bezártam magam mögött a zárat. Megvolt a magam kis titka, s mikor odakintről azt a kegyetlen és semmivel nem törődő ordibálást kellett hallgatnom, a saját fájdalmammal próbáltam kontrolállni azt, hogy ne veszítsem el teljesen az eszem, s ne másban, hanem saját magamban tegyek kárt. Ekkor általában a borotvapenge került napvilágra, majd miután fájdalmam élesedésével minden, ami bennem tombolt, egyszerűen enyhülni kezdett, én magam is megnyugodtam. A vér mindig egyszerűen folyt le a lefolyón, nem hagyott nyomot maga után, de a lelkem annál inkább. Minden egyes vágás után tudtam azt, hogy lehet ennél még rosszabb is.
Lehunytam a szemem, és ebben a helyzetben engedtem meg magamnak azt, hogy sebezhető legyek. Ma a fél napot ismét az igazgató irodájában töltöttem, amiért megtéptem egy csajt. Hát igen, azokért a szőke hajszálakért igencsak kár. Kinő majd újra, nem? A szüleim ezúttal emiatt veszekedtek. De már hozzászoktam. Egyáltalán nem törődtek azzal, hogy én magam milyen körülmények között fejlődöm mentálisan. Főleg ha nem mozgott egy tequilás üveg a képben.
Mikor azon a sötét estén baj történt... közel hat évvel ezelőtt... akkor is veszekedtek. Mocskos szavakat vágtak egymás fejéhez. Nem figyeltek a járni tanuló húgomra... a veszekedés hevessége miatt nem hallották, ahogyan Sophia kiabált, sírt... csak akkor figyeltek, mikor az a kis test legurult a lépcsőn, és már nem volt mit tenni. Hiába vitték kórházba, a húgom meghalt. A szülők persze egymást hibáztatták. Azóta nem vagyok hajlandó őket anyának és apának hívni, még akkor sem, mikor szemtől szemben kell velük beszélnem. Nem érdemlik meg ezt. Annyi szülő küzd azért, hogy gyermeke legyen... és ezek nem becsülték meg.

2015.
Azóta minden megváltozott. Benőtt a fejem lágya. Megkomolyodtam, beértem... mégis, képes voltam bajba sodorni magam. Van valami, ami fúrja az oldalam... belül. Minden nap erre ébredek. Az űrre. Valamit elfelejtettem. Valakit... a férfi arca újra és újra felvillant. Mosolygott. Majd könnyek mosták el azt az örömetli gesztust. Sosem láttam még férfit sírni. Tudtam, hogy valahol láttam már... de az álom mindig ugyanúgy ért véget. A férfi térdre roskad egy sír előtt... amelyen az én nevem szerepel.