Sikerült egy olyan problémát maga elé görgetnie, amiben én nem segíthettem neki. Legalábbis a szó szoros értelmében nem vette volna hasznomat. Ennek amúgy is inkább erkölcsi értéke volt. Túl sok olyan problémát tapasztaltam az évek során, kezdve a sajátommal, és azzal sem tudtam kibékülni ennyi év eltelte után sem. Szerettem volna neki segíteni, valahogy megoldást találni arra, ami nyomasztotta, de először nekem sem ártott volna felfogni, hogy miről is szólt az egész. Tegnap még egy emberi világban éltem, és úgy gondoltam, hogy mindenre tudok magyarázattal szolgálni. Most pedig kiderült, hogy az ember csak egy töredéke a valódi világnak, és már ki tudja, hogy mióta, de nem voltunk egyedül. És nem is földönkívüliek támadták meg a civilizációt. Talán még ezt is könnyebben megemésztettem volna, elvégre tudós volnék, és mióta az eszemet tudtam, valami ilyesfajta szenzációra éheztem. Mit kaptam helyettük? Vámpírokat. És ki tudja, mi jöhetett még. Rá sem mertem kérdezni, miről volt még tudomása, mire kellett még felkészülnöm, mielőtt ismét kilépnék a lakásból. - De megbántad. - bukott ki belőlem halkan, közben rá sem nézve, inkább a szőnyeget bűvöltem mindkét szememmel. Nem volt nehéz beleképzelnem magam a szituációba, habár az enyém csak nagyon hasonlított, de mégsem mondhattam rá azt, hogy ugyanaz. Hibásnak érezte magát, csak úgy, mint én. Pedig Jemmának mindig is jobb életet akartam, a legjobb barátom sokkal jobbat érdemelt. Úgy tűnt, egy-egy démon mindig bújkált a sötétben, csak hogy elénk ugorva ismét akadályokat görgessen elénk. Sejtelmem sem volt arról, hogy ezekkel mégis miként lehetett megküzdeni. - Ki tud még róluk? Mármint erről a vámpírosdiról. Ha azt mondod, hogy külön részlegünk is van, ahol tucatnyian a vámpírokat elemzik, biztosan eldobom az agyam. - szaladt ki a számon. Mindannyian ismertük a helyünket a vállalati hierarchiában, mi sem tudhattunk mindent. Én legalábbis nem kaptam engedélyt arra, hogy ide-oda bejárkáljak, de őt illetően már nem voltam biztos ebben. Lehunytam a szemeimet, majd hátradőltem, csak azért, hogy lendületet vegyek, és a konyhába sétálva a kávéfőzővel kezdjek babrálni. - Azt hiszem, tudom, hogy miért vagyok itt. Én is ezt tettem volna a helyedben. Szükségem lenne rád. - vallottam be, közben majdnem elejtve az egyik bögrét. Bennem volt némi szerencsétlenkedés, ezt ő is tudta rólam, de fontos helyzetekben tudtam uralkodni magamon. Többnyire. - Tudod, mit szoktam erre mondani. Egy jó fekete után megoldjuk. - nyújtottam felé a gőzölgő bögrét majdnem egy percnyi csend után, majd visszaültem mellé, megfogtam a kezét. Szüksége volt rám. Csak most fogtam fel igazán, hogy mennyire...
| Köszönöm a játékot, szépségem Várom a következőt! |
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 08, 2016 2:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Fitz & Jemma
•••••• i can't imagine my life without him ••••••
Utáltam a csendet. Egyébként is, de most, hogy miattam telepedett rá a szobára és éppen Fitz volt az, aki nem szólalt meg, rémesen éreztem magam. Ha ő nem szólalt meg, akkor baj volt, nagy baj és a jelenlegi helyzetre tényleg ráillet ez a leírás. Nem szerettem volna, ha az elkövetkezendőben az elmondottak határozták volna meg a kapcsolatunkat… már ha egyáltalán ezek után hajlandó lesz szóba állni velem. De ki mással oszthattam volna meg, amit tettem, amiért itt voltam és ami foglalkoztatott? Szinte ő volt a másik felem, akivel minden nap találkoztam és több időt töltöttem vele, mint egyedül. Befejezte a mondataimat, kitalálta a gondolataimat, ahogy én az övéit. Nem volt olyan, amit ne tudtunk volna egymásról… legalábbis eltekintve attól, hogy szinte felbujtója voltam egy gyilkosságnak. - Nem is akarom elmondani neki. Addig, míg külön városban éltünk sokkal egyszerűbb volt, de most, hogy mindketten itt vagyunk, akárhányszor látom őt, a nevét a telefonom kijelzőjén vagy eszembe jut, hogy másnap találkozni fogunk, rögtön eszembe jut, hogy mi csináltam. – A vég biztosan eljött, Fitz felállt és italt töltött magának, én pedig még a számat is eltátottam. Aztán rájöttem, hogy ha ő állt volna elő egy ilyen hírrel, lehet, hogy én is így reagáltam volna. Bár én beszédesebb lettem volna, biztosan be nem állt volna a szám, miközben belőle is megpróbáltam volna minél többet kihúzni. De jelenleg én voltam porondon, akkor is, ha elkaptam egy félmondatát, miszerint pontosan tudja, milyen érzés, ha… meghal egy szerettünk? Erre tudtam csak következtetni, de nem értettem őt. A szülei éltek, még a nagyszülei is, a családtagjai között eddig maximum a kiskutyája elvesztésével kellett megbirkóznia. Ám inkább hallgattam, kettőnk között én voltam a ludas és elterelni a szót magamról felettébb gyerekes lett volna. - Én eredetileg azért jöttem ide, mert ebben a városban több vámpír van, mint ember és úgy gondoltam, hogy… talán előrébb lehetnék egy kicsit a kutatásommal, de… most már sokkal inkább úgy gondolom, hogy abba kellene hagynom az egészet. – Igazából fogalmam sem volt, miért foglalkozok még ezzel, miért nem hagyom annyiban. Konkrét célom nem volt, csak meg akartam ismerni a természetfelettit, azt, amiben sokáig nem hittem és amiről nem fogadtam el, hogy varázslat az alapja. A varázslat is tudomány, olyan, amit eddig még nem fejtettünk meg és engem felettébb birizgált a természete, a mibenléte. Csak meg kellett kérdeznem magamtól, hogy ért-e annyit a próbálkozásom, hogy elveszítsem a körülöttem lévőket? – Hogy te miért vagy itt, azt nem tudom. Annyit tudok, hogy azért hívtalak, mert szükségem van rád… nem a munkatársamra, hanem a barátomra. – Több volt ő nekem, mint a barátom, nélküle nem igazán tudnék már létezni és reméltem, hogyha szemet nem is huny a ballépéseim felett, mellettem lesz.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Sok olyan pont volt ebben a történetben, ami nem tette egyszerűbbé a gondolatok szabad áramlását a fejemben. Az volt a legkomolyabb problémám, hogy még soha ennyire mélyen nem kaptam betekintést Jemma fejébe, abba, hogy mi minden történt, amiről én nem tudtam. A titkai úgy ütöttek fejbe, mintha szándékosan erre készült volna, pedig tudtam, hogy sosem bántott volna szánt szándékkal. Barátok voltunk, méghozzá úgy gondoltam, hogy még egy olyan nem lehet az életemben, mint ő. Megértett, én pedig igyekeztem megérteni őt. Eddig úgy gondoltam, nincs olyan, amit ne bírnánk el közösen. De alapjaiban véve rengette meg a hitemet azzal, amit ma mesélt. És még nem volt vége a napnak. Féltem attól, hogy mit hallhatok még, ha ez folytatódik, mert nem szoktam hozzá ahhoz, hogy a stressz ezen fajtája minden másodpercben legyűrje a józan képességeimet. Megráztam a fejemet. - Ez... nem tudom, mit mondhatnék. -kezdtem bele, bár eléggé úgy tűnt, hogy ezzel le is zártam. Nem jöttek a gondolatok. Most még arra se futotta, hogy össze és vissza beszéljek valamiről, mert éreztem, hogy minden egyes szőrszál feláll a testemen, végigfutott rajtam a hideg. A lány, akire az életemet is bíztam volna, veszélybe sodorta valaki életét. Nem szándékosan tette, mert annyira már ismertem, hogy tudjam, azt sose tenné. Mégis, annyi de annyi mindent találtam, amiért hibáztatni tudtam. Nem az én egyik családtagom lett áldozat, nem tudtam úgy átérezni ezt a tragédiát, mint Jemma vagy Stacey. De ezt a terhet cipelni nap mint nap, anélkül, hogy rajta kívül bárki tudta volna... mibe keverte bele magát ezzel az egész vámpírkodással? Felálltam, és nagy nyelésekkel kockáztattam meg magamnak egy pohár elég rossz minőségű bourbont. Nem szoktam inni, Jemma tudta már, mit vált ki belőlem az alkohol, de most nem tudtam visszafogni ezt a vágyat. Józanabb már se így, se úgy nem lennék. - Stacey tényleg nem tudhatja meg soha. Tudom, milyen az, mikor a halál megérinti az... - Nagyot nyeltem, és megráztam a fejemet. A saját testvérem jutott eszembe, akiről szándékosan nem beszéltem, és még időben elharaptam a mondatomat. Inkább újabbat kortyoltam, és lehúztam az egész pohár tartalmát. Éreztem, hogy kiver a víz, a verejték gyöngyözni kezdett a homlokomon. - Ez mikor történt? Azóta csináltál hasonlót? Ezért vagyunk itt? - fordultam vissza felé. Tudta, hogy ha ő jön, egy idő után én is követem, mert nem tudtam nélküle dolgozni. De tényleg szüksége volt rám, mint barátra, vagy előrrébb lenne az én szakmai tudásommal ebben a borzadványban?
Alig vártam, hogy megszólaljon. Mindegy, hogy mit mondott volna, csak szólaljon meg. Bélyegezzen ostobának, felelőtlennek, vágja hozzám, hogy elment az eszem, nem érdekelt volna az sem, ha azt mondja, hogy oké, akkor most álljak fel és tűnjek a lakásából… de a csend megőrjített. Főleg, hogy Fitz-nek egyáltalán nem volt szokása csendben maradni, akkor is beszélt, amikor nem kellett volna és mindketten sokkal jobban jártunk volna, ha elhallgat. Persze ez rólam is elmondható volt, hajlamos voltam a leglehetetlenebb szituációkban kinyögni a legnagyobb butaságokat, hogy utána inkább azt kívánjam, bárcsak a föld alá süllyednék. Jelenleg ugyanez járt a fejemben, szerettem volna kiugrani az ablakon és meg nem történtté tenni az elmúlt fél órát. De ha Fitz-nek nem mondom el azt, ami évek óta nyomja a lelkemet, akkor kinek mondanám? Bármiféle túlzás nélkül, ő volt a másik felem, aki nélkül már el sem tudnám képzelni az életemet és akinek eleve nem eshetett jól, hogy eddig eltitkoltam előtte a viselt dolgaimat… abba pedig bele sem mertem gondolni, milyen véleménnyel lehet rólam azok után, amit előadtam. Vér tapadt a kezemhez, ezen nem volt mit szépíteni. És ő? A légynek sem tudott volna ártani, nemhogy emberéletek megszűnéséért legyen felelős. - Nem tudja. – Csóváltam meg a fejemet, miután nagyon sóhajtottam. Megszólalt. Haladás. – Senki sem tudja rajtad és azon kívül a férfin kívül, aki megmentette Stacey-t a vámpírtól. Nem tudom, miért éppen abba a házba tért be, amikor több utcát is átkóborolt és bárkit… bárkit bánthatott volna. – Nagyon nyeltem. – Amint elszabadult, hívtam a férfit, aki elárulta, hogy ezek a lények léteznek és aki elhozta nekem azt a vámpír is… ő egy vadász, arra szakosodott, hogy elkapja őket és amikor a vámpír megszökött, kétségbe estem… - Idéztem fel a történteket. – Először azt hittem, engem fog megölni, de nem érdekeltem, csak azzal foglalkozott, hogy kiszabadult és… a város másik végében állt meg. – Nem néztem Fitz-re, nem akartam látni a tekintetét. Azt hiszem, a saját tükörképemet sem lettem volna képes elviselni ebben a pillanatban, rosszul voltam magamtól. – Stacey-nek nem… nem fogom tudni soha elmondani. Mégis hogy közölhetném vele, hogy a szüleit az a vámpír ölte meg, akin én kísérleteztem? Ha kicsit jobban figyeltem volna, akkor az egész elkerülhető lett volna… - A hajamba túrtam és csak ekkor emeltem a tekintetemet Fitz-re. Önkínzó üzemmódba kapcsoltam, ám lehet, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem akarom elkerülni a véleményét. Elvégre azért mondtam el neki mindezt, mert bíztam benne és mert fontos volt nekem. - Bele sem merek gondolni, mi járhat most a fejedben. – Motyogtam a térdeimre támaszkodva és újonnan az asztal sarkát kezdtem el fixírozni. Ide a kávé és a süti nem volt elég.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Minden igyekezetemet abba fektettem, hogy ne jelenjen meg ösztönös reakció az arcomon, miután majd felfedi, mi az a nagy titok. Ami szerinte rossz. Rosszabb, mint hogy eltitkolta előlem ezt az egészet. Jemma ezen oldalát még nem ismertem, mindig is úgy élt előttem, mint barát, aki mindent megoszt velem, még ha tudtam, hogy nekem is voltak titkaim előtte. Amikről nem beszéltem volna szívesen, de úgy éreztem, bennem soha nem lesz annyi magabiztosság, hogy felfedjem a titkomat előtte. Nem akartam csalódást okozni, vagy fakóvá tenni azt a képet, ami a fejében élt rólam. Nem volt minden színes és rózsaszín, a munkánk is megkövetelte, hogy magabiztosak, talpraesettek legyünk, és a naivitás legkisebb szikráját is felejtsük el. Nem fértek össze ezek a dolgok. Bár ez még mindig nem a rendőrség volt, nem titkosügynökként tengettük a napjainkat, és attól nem tartottam, hogy egyszer valaki rájön, milyen fontos nekem a munkatársam. A két fős csapatunkban ő volt a szív és a lélek egy az egyben, míg én valami egészen mást tettem hozzá ehhez a kettőshöz. Felvontam a szemöldökömet, mikor belekezdett. Méghozzá azzal indított, hogy kapott egy vámpírt. Ez még inkább kíváncsivá tett, mégis hogy tudta elrejteni előlem, vagy egyáltalán úgy titokban tartani, hogy ne sejtsek semmit. Régóta ismertem, és nem hinném, hogy még az én előtti időkben sikerült volna belekeverednie ebbe az egészbe. Nem, itt tényleg minden az orrom előtt zajlott, de vagy nem akartam észrevenni, vagy tényleg nagoyn ügyesen mozgatta a szálakat, hogy még csak véletlenül se tudjak gyanakodni. Jeges csend borult a helyiségre, ami leginkább az én szünetem volt, miután ő befejezte, és a reakciómra várt. De nem tudtam, hogy mit kellett volna mondanom. A vámpír, akinek beadott valamit, elszabadult. Megőrült, és megölt két ártatlan embert. Az a jobbik eset, ha csak kettőt. - Stacey. - ismételtem a lány nevét. Emlékeztem a történetére, arra, hogy Jemma gyerekkori barátja volt. Még az is felrémlett, ahogy én ezt követően hozzátettem, hogy nekem nem voltak gyerekkoromban barátaim, mert mindenki különcnek tartott. - Pont az ő... az ő házukba? - kérdeztem nagyot nyelve. Nem tudtam elképzelni azt, mit érezhetett Jemma odabenn, nem mintha az arca nem tette volna nyilvánvalóvá, hogy nem volt könnyű neki. Kinek lett volna? - Ő tudja ezt a történetet? Hogy az a vámpír, aki odament, kísérletek alatt állt előtte? - gondoltam tovább az egészet. Nekem is nehezen mondta el, ki tudja, hogy az a lány egyáltalán sejt-e valamit.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 07, 2016 10:41 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Fitz & Jemma
•••••• i can't imagine my life without him ••••••
Minek kellett nekem megszólalni? Elég lett volna, ha azt a nyakába zúdítom, hogy vámpírok és egyéb lények márpedig léteznek és eddig hiába próbáltunk úgy tenni, mintha kötés lenne a szemünkön, nem lehet őket kikerülni. A mai napig rosszul voltam attól, hogy a természetfeletti létezése szinte megmásítja a tudományt, de próbáltam a lehető leginkább tudományos útra terelni ezeknek a fajoknak a létezését… okokat és miérteket kerestem, kézzel foghatóvá akartam tenni az embereken kívül álló fajok rendszerét. Fitz viszonylag jól viselte a hírt, miszerint nem vagyunk egyedül, ám ezt betudtam annak, hogy sokkhatásként érte a bejelentésem és még nem kezdte el az agya kellőképpen feldolgozni az információt. Én is éppen így viselkedtem, amikor Jason közölte, hogy a vámpírok köztünk jártak: rögtön a kíváncsiság támadt fel bennem, az igazi megrökönyödés csak akkor jött, amikor egyedül maradtam és a kanapéra ültem. A falat bámultam, megijedtem és azt sem tudtam, mit szóljak a hírhez. - Ne… csak nem akadj ki. Vagyis… kiakadhatsz, nem mondom meg, hogy mit csinálj, csak… - Sóhajtottam egyet és elengedtem a kezét. Mély levegőt vettem, jó néhány hosszú másodpercig nem szólaltam meg, sőt arról sem volt fogalmam, hogyan szedjem össze a gondolataimat és tárjam elé. A számomra legfontosabb embernek készültem meggyónni az egyik, sőt, a legnagyobb bűnömet és… mi lesz, ha véglegesen elfordul tőlem? Ha látni sem akar azután, hogy elmondtam, gyilkos vagyok? Egyáltalán van nekem ahhoz jogom, hogy még több csalódást okozzak neki? Nem akartam őt bántani és ami sokkal önzőbb volt, nem akartam, hogy nagyobb törés keletkezzen köztünk amiatt, amit mondani készültem. De nem tarthattam magamban, így is közel voltam ahhoz, hogy megőrüljek és… most ígértem meg neki, hogy nem fogok titkolózni többé. Nem mehettem máris szembe a saját ígéretemmel, akkor sem, ha rosszul jövök ki abból, hogy elmondom az igazságot. - Csináltam egy nagyon rossz dolgot még akkor, amikor elkezdtem foglalkozni a természetfelettivel… - Végül csak megszólaltam, de a hangom annyira remegett, hogy sokkal inkább tűnhettem egy ijedt nyuszinak, mint felnőtt nőnek. Az ujjaimat kezdtem tördelni, először rá sem mertem nézni Fitz-re, nagy erőfeszítésbe tellett, míg ráemeltem a tekintetemet. – Kaptam egy vámpírt és kísérleteztem vele. – Kimondva még szörnyűbben hangzott, mint a fejemben, de már nem volt visszaút, hiába gondoltam meg magam ötször, mióta beszélni kezdtem. A részletekkel inkább nem nyomasztottam, arra szerintem egyikünk sem volt felkészülve, bár biztos voltam benne, hogy Fitz egyszer majd kihúzza őket belőlem. Már ha szóba áll velem a jövőben. – Én csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen hatással van rá az a vegyület, ami a Petri-csészében megakadályozta a sejtjei regenerálódását, de… megőrült. Elszabadult és kikerült az utcára, betévedt az egyik házba, ami… Stacey-ék háza volt. A gyerekkori barátomé. – Meséltem már neki Stace-ről, ám azt rendre kihagytam, hogy az én kísérletem miatt haltak meg a legközelebbi hozzátartozói. – A vámpír megölte a szüleit.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Vissza kellett volna fognom azt, hogy úgy néztem rá, mint akinek az egész Csalódás-hegy bújkált a szemében. Nem voltam egy haragtartó típus, nem gyakorta szolgáltam rá arra, hogy valaki dühös vagy csalódott legyen velem kapcsolatban. Még ha voltak furcsa tréfáim vagy csínyeim az intézetben, de ezt mindenki tudta viccként kezelni. Soha nem léptem át egy bizonyos határvonalat, most mégis azt éreztem, hogy Jemma egy azon oldalát fedte fel előttem, aminek a létezéséről sem tudtam, de még csak nem is sejtettem, hogy van olyan oldala, amit eddig titkolni tudott előttem. Nem állt jól a vádaskodás, az, hogy azért pikkeljek rá, mert hazudott és titkolózott, hisz én ezt a nap huszonnégy órájában teszem, már azóta, hogy ismerem. A húgom halála az én lelkemen száradt, sosem mertem beszélni róla senkinek. Nem szándékosan tettem, ez nyilvánvaló volt, mégis ott volt a felelősségem. Ha én nem tettem volna azt, amit, egy ártatlan emberi élet tovább folytatódott volna. Valamit keresztülhúztam, pedig ki tudja, mi lehetett volna abból a csöppnyi gyerekből. Már nem tudjuk meg. Emiatt pedig ismét fúrni kezdett a bűntudat. Vissza kellett fognom magamat, nem bort inni, és vizet prédikálni, mert akkor egy újabb képmutató megnyilvánulás kerülne a listám élére. Éppen ezért bólintottam egyet, jelezve, hogy nem szükséges a további magyarázkodás. Sejtettem, hogy nehéz lehetett neki mindent eltitkolni, magamból indultam ki, aki minden szakmai sikere után őt kereste először. Nehéz lett volna olyan kutatási területet találnom, aminél ez nem így lett volna, de ki tudja, nyilván a dolog titkos mivolta miatt ő sem folyamodhatott ahhoz, hogy mindenről jelentést tegyen nekem. Meg kellett értenem, és pár lélegzetvétel után már egészen jól haladtam. - Tényleg. - erősítettem meg aztán szavait, majd halványan elmosolyodtam, mikor megfogta a vállán pihenő kezemet. Azt hittem, ezzel itt és mindenkorra tisztáztuk az egészet, nem lesz több meglepetés, de úgy tűnt a következő szavak alapján, hogy ez az első felvonás volt. Bele se mertem gondolni, mi jöhet még ezek után, és mennyire rengeti meg az új információ az eddig valóságosnak tűnő világomat. - Jól van, legyünk túl azon is. - hunytam le a szememet egy nagy sóhajtás kíséretében. Kíváncsi voltam, erre az egészre mivel tud még rákontrázni.
Legszívesebben ordítozva toporzékolni kezdtem volna, miközben arra kérem, hogy ne haragudjon, sajnálom, hogy nem mondtam el neki és bizonygatom, hogy nekem is nagy rossz volt nélküle vizsgálódni, de úgy éreztem, nem lett volna helyénvaló ennyire óvodás módon viselkedni. Megbántottam a számomra legkedvesebb és legfontosabb embert, ezzel pedig olyan volt, mintha a saját szívemben forgattam volna meg a kést. Belegondoltam abba, mi lett volna, h ezt ő csinálja velem: valószínűleg sok idő kellett volna, hogy magamhoz térjek a sokkból, amit az a tudat okozott volna, hogy Fitz-nek nincs többé szüksége rám és nem igényli a velem való munkát és időtöltést. Bár nálam sem ez volt a helyzet. Egyszerűen csak... belekeveredtem és nem szerettem volna őt is magammal rántani abba a fertőbe, amiben én úszkáltam egy ideje. Miért dobjam őt is a vámpírok közé, amikor az sem volt biztos, hogy én rejtve tudok maradni és garantálhatom a saját épségemet? Ha Fitz-nek bántódása esett volna... nem tudom, mit csináltam volna. - Hidd el, akárhányszor rájöttem valamire vagy elakadtam, mindig meg akartam szólalni, hogy "Fitz, nézd csak!" vagy "Fitz, látsz valamit, amit én nem?" és nagyon nehéz volt visszafogni magam, hogy ne hívjalak fel, amikor még éjszaka is a laborban ültem, de... - Elharaptam a mondat végét. Azt hiszem attól is féltem, hogy ostobának fog nézni, de most már ez egyáltalán nem érdekelt, ezért is avattam be. És nagyon hiányzott a társam, az, hogy nem mondhattam el neki, mi nyomaszt és miért vagyok hajlamos jobban felkapni a vizet apróságokon is, pedig ő aztán tényleg nem csinált semmit. Az eddiginél is jobban elszomorodtam, amikor elsétált mellőlem. Olyan érzésem támadt, hogy nem fog nekem megbocsájtani vagy azt fogja mondani, egy kis időt kér, aminek leteltével sem lesz már minden ugyanolyan. Bár a vallomásom alapvetően megváltoztathatja az egész kapcsolatunkat, a bizalmat sajnos alapjaiban rengettem meg. - Tényleg? - Csillantak fel a szemeim a szavai hallatán. Nekem első lépésként ez is megtette, bólogatni kezdtem a kérésre, aztán megfogtam a vállamon pihenő kezét. - Akkor lenne még itt valami, ami... ennél is rosszabb. - Olyan voltam, mint egy kis óvodás, aki már a bűne bevallása előtt bocsánatért esedezik. Csak egy kis megerősítés kellett ahhoz, hogy elmondjam neki azt, ami Stacey szüleivel történt és amit eddig szintén nem mondtam el senkinek.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Nagyot nyeltem a bocsánatkérés hallatán. Ritkán volt szükség arra közöttünk, hogy bocsánatot kelljen kérnünk, a gondolkodásmódunk nagyban megegyezett, egy rugóra járt az agyunk, így sok lehetőségünk sem volt az összekülönbözésre. Ezért is volt szokatlan ez az új helyzet. Nem szerettem volna rá haragudni, azt sem akartam, hogy kényszernek érezze a bocsánatkérést, csak mert betört az orrom, és ezt szóvá is tettem. Minden barátsághoz hozzátartozott az, hogy hibáztak a felek, esetleg egy titkot őriztek, mint most esetünkben. De előtte nem volt rá példa, és még nem sikerült megszoknom ezt az új helyzetet. Már el is felejtettem, hogy milyen dühösnek lenni, vagy csalódottnak, kivéve a szüleimet illetően, de ők egy egészen más lapra tartoztak. Megráztam a fejem, majd felsóhajtva dőltem előre, pár másodpercre eltakarva az arcomat a tenyeremmel. - Segíthettem volna. -dörzsöltem meg a szemeimet, majd újra a térdeimre könyököltem, és megkerestem a tekintetét. Már kezdtem összerakosgatni magamban az információkat. Valószínűleg ezért tűnt néha gondterhesebbnek, mint általában, még ha éppen nyugalmas munkát is kaptunk.- Nem kellett volna egyedül csinálnod. Rám bármikor számíthattál. -fűztem tovább a gondolataimat levegővétel nélkül, majd elcsitultam, és ismét nagy levegőt vettem, elmerengve a padlószőnyeg irányába. Azután, hogy megfogta a kezem, pár másodpercre rá felálltam, elengedve ezzel ujjait, és átsétáltam a másik oldalára, a fotel karjára ülve. Még mindig nem találtam a megfelelő szavakat, éppen akkora gombóc volt a torkomban, mint az övében, és a reakcióidőm is átváltott lassú üzemmódba. A munkánk miatt már megszokhattuk, hogy nincs időnk tökölni, feleslegesen pazarolni az értékes másodperceket, most mégsem tudtam rögtön felelni, de még a gondolatok sem akartak jönni. - Nincs több titok. Oké? - kérdeztem végül, a vállára téve a kezemet, és halványan elmosolyodtam. Próbálkoztam feloldódni, elvégre ő volt a hétökznapjaim szerves része. Az egyetlen állandó az életemben a munkámon kívül. Nélküle már azt hiszem, én sem léteznék.
Jobbnak láttam nagyjából mindent egyszerre letudni ezzel a témával kapcsolatban. Nagyon sok időbe tellett, míg egyáltalán rávettem magam arra, hogy beszélni kezdjek és ha már benne voltam, akkor a lehető legtöbb információt akartam kiadni magamból, mert ki tudja, talán máskor már nem leszek képes kinyitni a számat... és lehet, hogy a mondandóm felét Fitz elfelejti és emiatt nem sokkolja le annyira, hogy... ne szóljon többé hozzám? Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha magára veszi a titkolózást és úgy dönt, inkább nem közösködne velem, sőt, a munkától elkezdve minden egyéb kapcsolatot felfüggeszt, ami közöttünk van. Nem veszíthettem el a munkatársamat, a legjobb barátomat, a másik felemet. Erre akkor kellett volna gondolnom, amikor egyáltalán megfordult a fejemben, hogy nélküle kezdek bele bármibe. Meg is lett a böjtje, mos magyarázkodhattam és egyébként is... Fitz nélkül a munka sem volt igazi. - Fitz, ne haragudj. - Néztem rá őszintén. Nagyon jól ismertem őt, pontosan tudtam, mennyire rosszul esik neki a hallgatásom. Csak később nézett a szemembe, ami nálam felért egy megkövezéssel. Mit csináltam? - Mindig is el akartam mondani, de soha nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Az én életembe is hirtelen ütött be ez a téma és sokáig fogalmam sem volt, mihez kezdjek bele... egyszerűen csak elkezdtem elemezgetni a mintákat és mire észrevettem már halomszámra álltak mellettem a papírok és a fejemben a kérdések. - A keze után nyúltam, de féltem, hogy azt sem fogja megengedni, hogy hozzá érjek. Egyre inkább gombóc kezdte szorongatni a torkomat, ám nagyon nyeltem, hogy tovább beszélhessek. - Azért hívtalak ide, mert szükségem van a segítségedre. Nem a konkrét szaktudásodra, hanem arra, hogy velem legyél. - Mondtam komolyan, szinte kérlelően nézve rá. Abban reménykedtem, hogy még nincsen minden veszve, talán nem fordít nekem hátat. - Lehet, hogy nem hiszed el, de a titkolózás volt a legnehezebb. Megszokni, hogy egy fiókot mindig kulcsra kell csuknom, mert ha kihúznád, akkor minden kiderülne... - Sóhajtottam egyet. - Nem akartalak belekeverni ebbe a világba. Nem akartam az esélyét sem megadni annak, hogy bármi bajod essen. - Azt elmondani, hogy én is többször megégettem magam a vámpírokkal és az egyik kis híján meg is ölt, amikor elszabadult, nem tűnt jó ötletnek. A további hallgatás viszont sokkal rosszabb opció volt. - Kérlek, ne haragudj rám.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Nem erre a helyzetre vágytam évek óta. Láttam már éppen eleget a világból, azt gondoltam, hogy mindenre megvan a sajátos magyarázat, de arra még nem készültem fel, hogy Jemma ilyesmivel álljon elő. Évek óta ismertem, szinte már olyan volt, mintha a születésünktől fogva ismertük volna egymást, és mégis észre sem vettem, hogy valami titkot őrizgetett magában. Ez egy fájó pont volt, becsapottnak éreztem magamat, még ha próbáltam is viccelődéssel oldani a feszültséget. Az inkább nekem kellett volna, hátha nem fojt meg a gyomromban éledező mardosó szörnyeteg, de úgy tűnt, hogy erre kevés az esély. Főleg most, ebben a kezdeti stádiumban, ahol még semmi újat nem tudtam meg, csak azt, hogy nem álmodtam a tegnapi beszélgetésünket. De nem voltam álomkóros, ezt már felkelés után is tudhattam. Titkon bíztam abban, hogy Jemma a betoppanásával közlni, hogy csak egy rosszul kivitelezett tréfa áldozatává estem, elvégre imádtuk heccelni egymást, de ez túl komoly lett volna viccnek. Lehunytam a szemeimet, és nagyot sóhajtottam. - A hallgatás a legrosszabb. Rosszabb, mintha hazudtál volna. Legalábbis ha rólam van szó. Fordítva vagyok bekötve. - mormoltam csendesen. Elég kevés dolgot nem osztottam meg vele, de lényegében mindent tudott rólam, amit kellett. És amit nem kellett, de ez már részletkérdés. Azt hittem, neki sincsenek titkai, de ma sikerült rácáfolnia erre a hitre. Vagyis, inkább már tegnap sikerült. Még egy hazugságot is könnyebben benyeltem volna, legalábbis azt hiszem. Próbáltam felfogni a szavak jelentését, amikkel elkezdett bombázni. Vámpírok, vér, minkák, vadászok. Valaki, aki belerángatta. Azt hittem, mindenkit ismerek, akit ő is, de ezek szerint még akadtak kivételek. - És mit vársz most tőlem? - kérdeztem aztán, lassan felemelve a fejemet, hogy megkeressem a tekintetét. - Évekig csináltad nélkülem, most mégis eljöttél idáig, és azt akartad, hogy veled jöjjek. Miért? - vált kíváncsivá a hangom. A tudásunk egyforma szinten mozgott, még ha a szakterületeink némileg különbözőek is voltak. Talán csak a megbántottságom beszélt belőlem, hisz évekig kihagyott az egészből, és most mégis azt akarta, hogy utána jöjjek. Nyilván nem egy kis nyaralás miatt hívott ide, hogy amíg ő itt dolgozik, én napozzak. Főleg ebben a hideg évszakban.
Inkább csak a saját termoszom tetejét bámultam, miközben belekortyoltam a hozott teámba. Csak harci felszerelést nem hoztam magammal, de innivalóból és kekszből feltankoltam, hiszen biztos voltam benne, hogy sokáig fogok itt időzni, amit nem bántam volna, ha más témákról kellett volna szót ejteni. Persze a számat nem tudtam befogni tegnap este és kijött rajta az, amit eddig hét lakat alatt tartottam… valahol örültem, ám egy részem szidta magamat, amiért most már Fitz-et is belekevertem ebbe a dologba. Nélküle eddig is olyan volt, mintha csak fél kézzel, fél mindennel dolgoztam volna, most viszont felmerült annak a lehetősége, mi van ha ismét elrontok valamit és akkor ugyan csak pár pillanatra, de nem csak én leszek veszélyben, hanem ő is? Azt is nehezen tűrtem, ha egy komolyabb nátha miatt két napig nem jött be dolgozni, nemhogy miattam essen bántódása... az még mindig egy külön, jelenleg előreláthatatlan fejezet volt, hogy egyáltalán hogy fogok neki töviről-hegyire elmondani minden úgy, hogy fokozatosan adagoljam és ne nézzen bolondnak. - Tudom, tudom. - Bólogattam elkerülve a tekintetét, előredőlve a térdeimre és a hajamat a fülem mögé tűrve. Kezeimmel a nyakamat nyomkodtam, mintha ez kissé elősegítette volna a vérkeringést, de egy cseppet sem éreztem magam okosabbnak. - És sajnálom, Fitz, tényleg. Ezért akartam neked most már minden elmondani, hogy ne kelljen tovább hallgatnom... rájöttem, hogy a hallgatás nem csak neked esik nehezedre. - Sehogy sem éreztem magam kényelmesen, inkább felhúztam a térdeimet magam és erőt vettem magamon, hogy rá nézzek. Így mégiscsak normális emberi beszélgetés hangulatára hajazott a szavaim egymás mellé rakása. - Évek óta dolgozom ezeken a mintákon. - Válaszoltam a feltett kérdésére. - Nem magamtól bukkantam rá, egy ismerősöm vitt bele a dologba... kaptam tőle egy kis vért, ami túlzottan fura és érdekes volt, de először nem kaptam választ arra, hogy mi volt a kémcsőben, csak miután elmondtam neki, hogy soha nem láttam még ehhez hasonlót. - Mondtam komolyan. - Vámpírvér volt és Fitz... egyszerűen félelmetes, mennyire más volt, mint egy emberi minta. Aztán kaptam még egyszer és megint. Később én kezdtem el utánuk keresgélni és a vadászok, akikkel kapcsolatba léptem segítettek. - Talán túl sok volt ez így egyszerre, szünetet tartottam, hogy tegye fel a kérdéseit, ha szeretné. Vagy fűzzön bármit hozzá a szavaimhoz.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
- Mármint melyik arckifejezésre gondolsz? - kérdeztem, miközben pontosan azt a pofát vágtam, amit akkor szoktam, mikor belekortyolok a kávéjába. Nem voltam az a fajta, aki szívesen fikázta azt, amit csinált, de mindenképpen azt javasoltam neki, hogy maradjon a laborjában, és inkább nézegesse a lombikokat, esetleg játsszon velük szívárványosat, minthogy megforduljon a fejében az, hogy kávéval lep meg. A teájából két kannával is simán lenyomtam bármikor, főleg ha náthától dőltem az ágynak, de a kávé tényleg nem volt az erőssége. Én is lehúztam a tányérról egy darab kekszet, majd felváltva kortyolgattam a kellemes hőmérsékletű koffeint, csak ezt követően haraptam bele. Jó kis beszélgetésnek indult, de tartottam attól, hogy nagyon hamar fogom a végét könyörögni a históriának, csak hogy aztán tiszta fejjel tudjak nekiesni a délutánnak. Nem gyakorta mondtam azt, hogy félelmet ébresztett bennem valami, de Jemma tegnapi beszéde igencsak erre hasonlított. Fogalmam sem volt arról, mégis mivel fogja bizonyítani azt, amit szerinte talált. Egyáltalán hogy tudta ilyen fokig elvinni a kutatásait, miközben engem egy apró morzsába sem avatott bele. Kihagyott az egészből. Pedig lehet, hogy jobban fogadtam volna, ha az egészben részt veszek, mintsem hogy ki tudja, mennyi idő eltelte után avat bele ebbe az egészbe. Nagy sóhaj kíséretében tettem le a lassan kiürülő papírpoharat, majd beletúrtam a hajamba, hátradőlve a fotelban. - Nem jó ez így, Jemma. Eltitkoltad előlem, és ez még az egész hegyes fog és vérgőzös tekintet párosításnál is jobban elrémiszt az egésztől. Én még azt is elmondom, hogy milyen színű zokni van rajtam. - hajtottam le a fejem. A beszélgetésünk fénypontja volt, mikor napi szinten kicsúszott a számon ez a lényegtelen információ. Bár fontossági sorrendben tény, hogy az általa tálalni készült információadag némileg komolyabb, mint az, hogy páros-e a zoknim vagy nem. Megdörzsöltem az arcom mindkét tenyeremmel, majd nagy sóhaj kíséretében néztem rá ismét. - Honnan szedted azt a mintát? Mikor kezdted el a kutatásokat, és... milyen vérszívókról beszéltél tegnap? - Ezek jutottak először eszembe. - Mondd, hogy csak vérszívók vannak, más ehhez hasonló szarságok pedig nem léteznek, mert... - Nem tudtam folytatni. Egészen jó hangulatom volt, míg fel nem hoztam ezt az egészet. De én sürgettem, szóval egy szavam sem lehrtett.
Megforgattam a szemem, de jókedvűen tettem mindezt. A Fitz-el töltött idő mindig felvidított és elfeledtette velem minden gondomat vagy problémás tennivalómat, ezért is nem tudtam otthon olyan hatékonyan dolgozni a másik munkámon, mint ahogy akartam és úgy gondoltam, hogy egy kis távollét tőle előre lendíti a kísérletezgetéseimet, de nem így lett… sokkal jobban hiányzott attól, hogy munkára koncentráljak, méghozzá normálisan. - Fitz. – Néztem rá rákönyökölve a konyhapultra, mély levegőt véve. – Nincs is macskád. És persze, hogy nem én főztem, mert nem akartam kitenni magam annak az arckifejezésnek, amit akkor vágsz, amikor az én kávémat iszod. Tudod, hogy teában vagyok jó. – Rágcsálni kezdtem egy kekszet. Éhes voltam, tegnap vacsorázni sem volt időm, tudat alatt leginkább azon járt az agyam, hogyan készíthetném fel Fitz-et és hozhatnám a legjobb kedvébe, mielőtt a nyakába öntök egy külön világot. Tegnap este végső kétségbeesésemben már kijött belőlem a lényeg, ám sok minden volt még, ami megbeszélésre várt. - A Walking Dead lehet jobb szórakozás, mint az, amit én mondtam. – Motyogtam az orrom alatt és meghallva az invitálását, miszerint térjek a lényegre, sóhajtást csikart ki belőlem, most már a rosszabb kedvű fajtából. Nem szerettem, amikor komoly volt, mert akkor valami volt a háttérben, ami biztos nem jó volt. Jelenleg én voltam ez a valami, én tettem arról, hogy a hangja ne a viccelődési formulát vegye fel, így nekem kellett viselni ennek a keresztjét. Inkább visszaültem a kanapéra és onnan néztem rá. - Tegnap hirtelen mondtam el azokat a dolgokat, amiket jobb lett volna adagolni, úgyhogy ha szeretnél, akkor most… kérdezhetsz. – Ajánlottam fel neki a lehetőséget várva, hogy ő is helyet foglaljon és ne úgy érezzem magam, mintha a rendőrségen vallatnának és bármelyik percben jöhetnének értem, hogy bilincsben vigyenek el. Soha nem izgultam még előtte ennyire és nem féltem attól, mit fog szólni ahhoz, amibe belekeveredtem. Azt hittem ismertem őt, az összes lehetséges reakcióját, de jelenleg semmit sem vettem biztosra. – Bármiről és én válaszolok, mert titokban tartani előled eddig sem volt jó ötlet, de most már végképp nem az. – Vallottam be törökülésbe helyezkedve, várva a kérdések armadáját.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Csak azért nem forgattam a szememet, mert nem volt szokásom. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy a negatív reakciókat próbáljam minél távolabb tartani magamtól, miután nem vált előnyömre a karrierem elején. Nyilván mindenki tudja, hogy cseppet sem mókás a főnökünk reakciója sem, ha a szemünket forgatjuk, miközben beszél hozzánk. Meglett a maga böjtje, azóta valahogy kordában tudtam tartani ezeket a rossz szokásokat, bár csak azért, mert ennyi idő elteltével semmi kedvem nem volt új munkahely után keresgélni. - Tudod, hogy még a porszívót se tudom bekapcsolni. - legyintettem, miután én magam is körülnéztem. Tényleg nagy volt a rumli, de még nem stresszeltem magamat emiatt. Azt a pár dobozt seccperc alatt kipakolom, ha lesz rá indíttatásom. Amúgy pedig az angol királyné nem jön délután teázni hozzám, úgyhogy semmi sürgető tényt nem tudtam felsorakoztatni, ami rávett volna a tevékenységre. Megköszörültem a torkomat, magam is a játékra néztem, és egy pillanatra megjelent mind a harminckét fogam kínomban. - Ööö. Unatkoztam. - válaszoltam aztán, bár erre joggal lehet visszavágni, hogy akkor pakoljak ki a dobozaimból. De ahhoz egészen másfajta unatkozás kell. Leült a kanapéra, én pedig hogy hasznosítsam magamat, felvettem a kabátját, és a fogas felé indulva felakasztottam. Most már tudom, hogy fogas is van. - A reggeli forgalom zaja hiányzik a legjobban. - sóhajtottam fel, visszatérve a nappaliba, és belekortyoltam a kávéba, amit hozott. Finom, édes íze volt, habár a kávés részekre tényleg kényes voltam. Ez kellett ahhoz, hogy beinduljanak az agytekervényeim, és ez ma már a második volt, de kávéból sosem elég. - Érzem, hogy nem te főzted. - bámultam magam elé pár másodpercig, hangom komolynak tűnt, de kicsi szemtelenség tűnt el benne, majd követtem őt a tekintetemmel, és teljes komolysággal álltam ott, mikor megláttam az arcán azt a bizonyos dolgot, reagálva, hogy csak egy tányérom van. - Most mi az? A többit összetörte a macskám. - rántottam egyet a vállamon. Ebben csak egy bökkenő volt, nincs és nem is volt macskám, főleg hogy allergiás vagyok a bundájukra. - Két nap elég volt ahhoz, hogy megtanuljam kinyitni az ablakot. Az már megy. - biccentettem, majd odasétáltam a pulthoz, és letettem a kávés papírpoharat, közben azon gondolkodva, mégis milyen beszélgetésre kell felkészülnöm ma. A tegnap esti kezdetleges beszélgetés semmi jóval nem kecsegtetett. - Azok után, amiket mondtál, hazajöttem, bebújtam a takaróm alá, és nem mertem onnan kimászni. Félelmetes volt, ráadásul Walking Dead ment a tévében. - nyeltem nagyot, mintha tényleg le lettem volna sokkolódva, majd komolyságra váltottam, és halványan elmosolyodtam. Ez gyakorta előfordult tőlem, ahogy az is, hogy már én tartottam magamat fárasztónak. Jó néhány olyan dolog volt, amiből nem volt jó viccet csinálni, és úgy éreztem, ez a következő azon a bizonyos listán. - Talán térjünk rá a lényegre, jó? - kértem aztán kicsit csendesebben. Tudtam komoly lenni, ha akartam és szükségszerű volt, csak általában kevésszer akartam. Csak néha volt monoton az életünk, de akkor igencsak ránk fért, hogy mosolyogjunk is néha.
Én lettem volna a legjobban meglepve, ha frissességtől, munkavágytól izzó szemekkel találtam volna szembe magam, de hát miért is hibáztattam volna? Hétvége volt, a pihenés két napja még nekünk, szinte a laborban lakóknak is, ettől függetlenül megmosolyogtatott, hogy pizsamában nyitott ajtót. Bár Fitz-nek azzal is sikerült felfelé görbítenie az ajkaimat, hogy egyáltalán megszólalt, mondhatni minden napom miatta kezdődött jól. Mindig volt valami, amivel elérte, hogy felnevessek akkor is, ha éppen a mikroszkóp felett görnyedtem vagy szívesen bújtam volna be az egyik fiókba, hogy senki se lásson meg, mert nem volt kedvem semmihez. - Költözés vagy nem, elég nagy a kupleráj. – Figyelmeztetett, de muszáj volt megjegyeznem. Kettőnk közül én voltam az, aki szerette a rendet és aki akkor húzta fel magát, ha az asztalán nem úgy talált valamit, ahogy otthagyta. Fitz-et emiatt még nem láttam idegeskedni. - Nélkülem kezdted el a játékot? – A felnyitott laptopra néztem és összevontam a szemöldökömet. Miatta szoktam rá a videojátékra, noha én nem űztem olyan szinten az ipart, mint ő, néha magával tudott ragadni ez a világ. Feszültséglevezetésnek tökéletes volt és arra is, hogy előtte aludjak el, amikor már ténylegesen leragadni készültek a szemeim, de valamiért csak forgolódtam az ágyban. - Szinte egész éjszaka a csendet figyelem napok óta. Túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy vagy dudálás vagy káromkodás, ordítás kelt fel, itt pedig semmi. Várom, hogy jön a csúcs az ablakom alá, de nem jön és ez nagyon zavaró. – Sóhajtottam egyet és leültem a kanapéra, miután levettem a kabátomat. Egy emelettel laktam feljebb, de a kávéért el kellett ugranom a kávézóba. Nem kockáztattam meg a saját, pocsék kávémnak a hozását... a teában jobban otthon vagyok és azon a helyen egyébként is isteni koffeines italt árulnak, miért rontottam volna el Fitz kávézását azzal a löttyel, amit én alkottam volna? - Gondoltam, hogy a kávéhoz kell majd valami a hasadba is. Meg az enyémbe, úgyhogy beugrottam a pékségbe. Micsoda orrod van... – Kihúztam a táskámból a kekszet és felálltam a nemrégiben elfoglalt helyemről, hogy a konyhaszekrény felé vegyem az irányt, ahol összesen egy darab tányért találtam. Nem is volt szükség többre, de Fitz-et megjutalmaztam a "komolyan?" nézésemmel. Fejcsóválva pakoltam rá a kekszeket a tányérra. - Neked tényleg nem volt elég két nap a kipakoláshoz. Tegnap este járkáltál még a városban? – A pultra tettem a tányért. Nem feledkeztem el a huzalmamról, miszerint terveztem a legtöbb dolgomba beavatni, de nem volt kedvem rögtön ezzel kezdeni. Ki akartam élvezni, hogy kis ideig még nem úgy néz rám, mint egy őrültre.
I’m not strong enough to live in a world that doesn’t have you in it
Zatakolt a szívem. Mint minden alkalommal, mikor rémálom gyötört éjszaka, és már hajnal négykor azon törtem a fejemet, mégis mivel kellene csillapítanom azt az émelyítő fejfájást, amit az alvás hiánya okozott. Mert ha valaki, hát én nem voltam képes visszaaludni, ha rémálom ébresztett fel. Az egész annyira nevetséges szokás, egyesek elég jól orovoslják ezt a problémát, mégpedig azzal, hogy nem figyelnek oda, mi zajlik a fejükben, én azonban túl nagy gondolkodó voltam ahhoz, hogy ne próbáljam megfejteni azt, mi okozza ezeket az álmokat. De csak egy sima mérnök voltam, az efféle dolgok inkább Jemma szakterülete voltak, és nem is tudtam, hogy hozhatnám fel neki azt a témát, hogy kisfiúként megöltem az egyetlen testvéremet, majd a szüleim a létezésének minden jelét megpróbálták eltüntetni, remélve, hogy akkor majd nem fogok rá emlékezni. Hát, tévedtek. Ezt még nem tudtam tálalni, a megfelelő körítést sem találtam meg hozzá, arról nem is beszélve, hogy ha ezt elmondtam volna neki, nagy eséllyel nemcsak a barátságunkból, de belőlem is kiábrándul. De az már megnyugtató volt, hogy talált programot magának. Egészen addig az is marad, míg nem keveri magát bajba. Ez szokása volt, méghozzá állandó jelleggel, de eddig még soha semmi nem került az életébe - szerencsére. Reggel kilenc volt, a gép mögött ülve még mindig pizsamában ütögettem a klaviatúrát. - De most miéééért? Még volt egy életem! - bukott ki belőlem zsörtölődve, mikor a háromszemű szörny kinyírta a lovagomat, mjad nagy levegőt vettem, és pont ekkor hallottam meg a kopogást. Ki tudja a címemet? Nem kellett hozzá sok gondolkodás, hogy rájöjjek, Jemma beszélgetést ígért nekem mára. Felpattantam, nem törődtem azzal, hogy még mindig pizsamában rohangálok össze-vissza, és kinyitottam az ajtót. - Hallod ezt? - jött ki belőlem rögtön a kérdést, miközben egyik kezemmel a kávét vettem át, másik kezem mutató ujjamával pedig felemelve buzdítottam hogy figyeljen. - Hallod? Csend van! Egész éjszaka ez a nagy csendesség... - ráztam meg a fejemet, majd kitártam az ajtót, és hagytam, hogy bejöjjön. A hülye indításaim már nem voltak meglepőek, mindig megtaláltam a módját annak, hogy egy idegen totál bugyutánk kiáltson ki. Jemma viszont már hozzászokhatott. - Gyere csak, gyere. - csuktam be mögötte az ajtót, majd szétnéztem. - Egy. Csak két napja jöttem, tudom, hogy kupi van. Kettő. Az ott csokis keksz ami kilóg a táskádból? - mozdult meg az orrom.
Reméltem, hogy itthon találom Fitz-et, méghozzá úgy, hogy nem a kopogásom fogja felébreszteni, hiszen túlságosan a lelkemre venném, ha miattam kászálódna ki az ágyból és szakítaná meg a pihenését, amit az igazat megvallva igazán megérdemelt már abból kiindulva, hogy nem tudtam olyan időpontot mondani, amikor előbb elszabadult volna a munkahelyünkről, mint én azzal a felkiáltással, hogy ő márpedig hazamegy és aludni fog. Egyikőnk sem élt az alanyi jogon álló szundizással, bár be kellett vallanom, hogy az elmúlt napokban nem volt annyi kedvem felkelni, mint eddig és nekikezdeni a napnak, ám mióta Fitz megérkezett a városba, vagyis tegnap óta rögtön vidámabban vágtam neki az előttem álló óráknak. A tudat, hogy ismét egy helyen tartózkodunk és lesz kinek elmondanom mindent, ami az eszembe jut, azon sem kell aggódnom, hogy esetleg nem érti, amit magyaráznék vagy simán csak kijött a számon. Abban viszont reménykedtem, hogy a tegnapi beszélgetésünk után nem az volt az első dolga, hogy visszapakolt a bőröndjébe és olyan gyorsan hazament, mint amilyen sebességgel ide jött. Képtelen voltam tartani a Mystic Fallsban való tartózkodásom okát, akárhányszor rákérdezett, miért jövök ide mindig összeszorult a mellkasom, mert hazudnom kellett a legjobb barátomnak. Egyébként is borzalmas hazudozó voltam, még füllenteni is nehezemre esett és rögtön lebuktattak az arcomra kiülő vörös foltok, valamint a kezeimmel való babrálás és… egyszerűen szükségem volt Fitz-re ahhoz, hogy ne őrüljek meg, amiért huzamos ideje nem szóltam senkinek arról, ami már szervesen az életem részét képezte. A természetfeletti után való kutakodásom meghatározó volt, de nem annyira, hogy különválasszon attól a személytől, aki a világon a legtöbbet jelentette nekem és elérje, hogy hazudozzak neki. Tovább nem. Az sem érdekelt, ha Fitz totális bolondnak nézett, végre legalább volt fogalma, hogy miért viselkedtem saját magam számára is furcsán. Idefelé beugrottam a kávézóba és a lehető legnagyobb kiszerelésű kávéjukat kértem, bízva, hogy ennyi elég lesz Fitz-nek. Megígértem neki, hogy én állom a reggeli koffeinadagját, ugyan már elmúlt 9 óra, úgyhogy ismerve őt már túl van az első csésze élénkítőjén. Sebaj, lesz neki a nap további részére. Bekopogtam és vártam, hogy kinyíljon előttem az ajtó, amikor pedig ez megtörtént, széles mosollyal a házigazda kezébe nyújtottam a még gőzölgő folyadékot. - Jó reggelt! Hogy aludtál? – Kérdeztem kedvesen.
Kezdőlap
Várom a következőt! 
|
