Soha senki nem tudta egészen pontosan, hogy ki vagyok. Mi lakozik bennem. A családom szemében védelmező voltam, az otthon érzetének megteremtője és fenntartója. Kívülállók szemében rezzenéstelen arcú, keményen döntő, szinte már teljesen merev úrinő. A szüleim szemében az idősebbik, az, akit egyszerűen lecserélhettek egy ifjabb lányra, miután úgy döntöttek, hogy nem elégszene meg egyetlen gyerekkel. Nem felejtettem el könnyedén ezt a tüskét, évtizedekig éreztem a heget a szívemen és a bőrömön is. Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy ha egyszer saját családom lesz, nem fogok különbséget tenni a gyerekeim között. Ugyanúgy fogom szeretni őket, mindegy, hogy fiúk vagy lányok, kicsik vagy nagyok, esetleg okosabbak vagy sem, mint a többi korukbéli. Minden követ megmozgattam, hogy ne függjek a felmenőimtől, már elég nehéz volt rájuk úgy tekinteni, mint szülőkre. A húgom, amint leesett a fenekéről a tojáshéj, engem vádolt meg, hogy hálátlan csemete vagyok, aki ellenszegült, megtagadta a vérét, azt, amiből született. De sosem éreztem bűntudatot emiatt, talán mert már volt mivel lekötnöm magam. Három gyereket felnevelni nem tűnt gyerekjátéknak, mégsem éreztem teljes kudarcnak, mikor végignéztem rajtuk a kamaszkoruk végén. Nem voltam a legjobb. Sőt. Csak egy boszorkány voltam, aki néha a mágia segítségével oldotta meg a gondjait. Mindig megkapták a méltó büntetésüket, ha másokkal packáztak, vagy bántották a gyengébbet. De ahogyan megbüntettem a sajátomat, úgy nem tűrtem el mások gyerekeitől, hogy kezet emeljenek a sajátjaimra. Kudarcot vallottam. Hosszú ideig hittem, hogy a lehető legjobb szülő voltam, de rácáfoltak. És ez a cáfolat akkor a legrosszabb, ha a saját véredtől érkezik.
Beszélhetnék külön arról, milyen voltam én, mikor még a saját testemet tudtam használni, de a belső tulajdonságaink ellenére rettentő módon hasonlítottunk külsőleg a testvéremmel. Az új test nem tér el sokban tőlem, a hajkoronám ezúttal is szőke színt kapott, a szemeim pedig kékek. A magasságom átlagos, de még nem árt rásegíteni egy-egy magassarkú cipővel. A ruhatáram eléggé kirívó, már régen is imádtam az elegáns darabokat, a feltűnő kiegészítőket. Erről nem tudtam csak úgy lemondani.

- Csak hallgass! - bukott ki belőlem ingerülten, miközben a hajamba markoltam. A tükör előtt álltam, a gyomromban furcsa feszültség keringőzött, miközben összeszorított szemekkel próbáltam nem összeroppantani a drága berendezési tárgyat. Tudtam, elég lenne egy élesebb gondolat, és máris ezer darabban hullana a földre, de ezt kellett megakadályoznom. A hirtelen kitöréseket. Mindig visszafogott nő voltam, ebben a szellemben neveltem a gyerekeimet - kinél több, kinél kevesebb sikerrel. De a testvérem más volt... ő heves, lobbanékony nő hírében állt. Azt beszélték a háta mögött, hogy sosem tudott igazán felnőni, belül egy makrancos, szeleburdi, örökké fiatal kislány maradt. És most itt volt... belül. A fejemben. A mellkasomban. Mintha nem egy, hanem két szív dobogott volna odabenn, és míg én elhatároztam valamit, a fülembe súgta, mennyire ostoba vagyok. Utáltam ezt az új életet, amit kaptam. Nem így terveztem, nem a húgom testében akartam ideiglenes vendég lenni. Sosem volt elég erős boszorkány ahhoz, hogy el tudjon puszítani. És ezúttal én sem kockáztathattam, hogy vele együtt magamat is elűzzem. Nem tudtam lecsitítani. Állandóan suttogott, mint valami átkozott lelkiismeret. Márpedig ha valaminek híján voltam, az a tiszta lélek volt. Már ezer évvel ezelőtt is felkészültem a gyerekeim háborújára. Arra, hogy mindent el akarnak majd venni, ami a jog szerint őket illeti. De nem osztozkodnak... elpusztítják egymást. Nem engedhettem, hogy megtegyék. Teljesen logikus gondolatnak tűnt varázslatot kiszórni rájuk. Öljék meg egymást - de mind meghalnak. És tudtam, hogy volt valami, amit még a mocskos vagyonon kívül is jobban szerettek. A hataloméhes, durva, halhatatlannak vélt életüket.
- Okkal jöttél vissza ennyi idő után. Legalább csináld rendesen! - jött a dorgáló hang. Szinte magam előtt láttam húgom arcát. Ez nem is volt nehéz. Az ő arcával néztem bele ebbe a tükörbe. A saját testemet már régen eltemették. - Láttál te már engem félmunkát végezni? - kérdeztem a tükörképemtől, és a düh elillant. Helyét egy rögeszmés, telt mosoly vette át.