Mit látsz, ha ránézel? Minden bizonnyal egy bájos arcot, aki sokat mosolyog, kedvesség árad belőle, amivel minden körülötte lévőt megajándékoz, ráadásul valószínűleg gyenge virágszálnak tűnhet az első találkozás alkalmával. Olyasvalakinek, akit könnyű eltaposni. Azt gondolhatod, hamar meg lehet törni, gyorsan feladja, még talán némi félelmet is felfedezni vélhetsz a szemében. Azonban ha ezt szűröd le, 90%-ban tévedsz. Szép, igen. Mosolyog és kedves. De hogy gyenge lenne? Kizárt. Nem beszél az érzéseiről, mindent magában tart. Az összes fájdalmat, amin az eddigi 25 évében keresztül kellett mennie. Sokat szenvedett, és úgy védekezik a világgal szemben, hogy mimózának mutatja magát. De sokkal több van benne. Ott van kapásból az akaratereje, aminek köszönhetően ki tudott lábalni a depresszió közeli állapotból, ráadásul még ő tartotta a lelket másokban, holott nem egyszer érezte, hogy nem bírja tovább. Elvesztette a hitét mindenben és mindenkiben, mégis összeszedte magát. Nem ad fel semmit, a végsőkig küzd és kiáll azokért, akiket szeret. Önmagáért is. Zárkózott, ez is igaz. Azonban mások gondjait szívesen meghallgatja, nem véletlenül tendálódott a pszichológusi pálya felé. Szeretne segíteni, és mások problémái mellett legalább nemigen jut ideje a saját nyomorult életével foglalkozni. Ez is egy szempont. Elbújik a személyes fájdalma elől, de ki hibáztatná? Túl sok rossz történt vele, talán jobb is addig nem szembenézni mindennel, amíg úgy érzi, nem tudná hogy feldolgozni a kegyetlen valóságot. Egy valami viszont biztos: ha félelmet látsz a tekintetében, akkor mélyebbre kell nézned. Más van a háttérben, sokkal komplexebb az egész. Ha készen állsz őt megismerni, ha tényleg, igazán meg szeretnéd őt ismerni, muszáj a teljes képet látnod.

Ma 17 éve, hogy életem legszörnyűbb éjszakáját kellett megélnem, a fájdalom terhe pedig azóta is mázsás súlyként nehezedik a vállamra. Olykor azt kívánom, bár elfelejthetném az egészet, és a bűntudat érzése nélkül élhetném az életemet, de aztán rögtön eszembe jut, hogy ez nem megoldás. Ráadásul meglehetősen önző gondolat is részemről. Mármint melyik gyereknek fordul meg a fejében, hogy bárcsak ne emlékezne a szüleire, mert úgy egyszerűbb? Na ugye...csak én vagyok ilyen elcseszett. Igazság szerint igyekszem elzárkózni ettől az egésztől, mert az úgy kevésbé fájdalmas, és képes vagyok depressziómentes életet élni. Azonban ilyenkor, a haláluk évfordulójának napján megrohamoznak a negatív sugallatok, a "mi lett volna, ha" képzetek. Mintha bármi is megváltozna, csak mert elég erősen gondolok rá. Mármint jelenleg azt vázolom fel a fejemben, hogyha anno nem lettem volna olyan nyivákolós kisgyerek és nem ugrasztom őket az éjszaka közepén, hogy jöjjenek értem, talán még ma is élnének. Talán más lenne az életem. Nem panaszkodhatok, tekintve, hogy mindent összevetve igenis jó életem van. Vannak barátaim, a pszichológiában megtaláltam, amit kerestem. Azt tanulom, amit szeretek, amivel a jövőben foglalkozni vágyom. Egyúttal pedig ez egyfajta mentsvár is lett a számomra, aminek hála nem őrültem meg vagy vágtam fel az ereimet egy ponton. És hamarosan végre elkezdhetek praktizálni. Azt hiszem, akkor mondhatom el ténylegesen azt, hogy egész normális mederben halad az életem a szomorú múltamat tekintve. Sőt dehogy a múltam, hiszen mindezt a földön eltöltött utolsó percemig magammal fogom hordozni. Még ha képes is lennék valamikor a jövőben bűntudat nélkül tükörbe nézni, a bátyám ridegsége - mondjuk ki nyugodtan -, gyűlölete folyton emlékeztetne rá, hogy a tragédia okozója a hisztis gyerek kiadásom. Ez pedig félek, hogy előbb-utóbb felemészt. Annyira szerettem a bátyámat, és nagyon fáj, hogy ennyire semmibe vesz. Pedig nemrég nagy szükségem lett volna rá, amikor Steven...tessék, már megint potyognak a könnyeim.
- Cait, nem akarlak siettetni, de el fogsz késni már az első napodon.
- Tessék?
- Jesszus, te nagyon nem vagy képben, csajszi. Még jó, hogy van egy jófej lakótársad, aki minden hülyeségedet megjegyzi. Hahó, ahhoz a Grayson sráchoz kell menned, aki vak, a szülei meg rád szálltak, hogy vigyázz rá, mint a hímes tojásra, mert mióta nem lát, az agyára is sötétség borult, tiszta depis és bunkó lett. Vagy már eleve az volt...erre nem emlékszem. Mozdulj már! - Mondjuk most a hátam közepére sem kívánom ezt a srácot, de elvállaltam a munkát, ráadásul remek gyakorlás, az önéletrajzomban pedig pláne szuperül fog majd mutatni. Szóval összekapom magam, és ha törik, ha szakad, én elvégzem a rám bízott feladatot. Szóltak a szülei, hogy nehéz eset, de állok elébe. Szeretem a kihívásokat. A kihívásoknak köszönhetem lényegében, hogy nem omlottam még össze. Szóval...lássunk neki. Bár talán ezt a mondatot nélkülöznöm kéne, mikor odaérek.