Nehezen kezdek bele jellemábrázolásokba, valamit nehéz szavakkal elmondani. Ki vagyok én? Aki meg akar ismerni - de ha nem, hát az sem szegi kedvem, megismertetem magam -, nagyon gyorsan információt kaphat arról, milyen vagyok. Önző és manipulatív. Amit akarok, elérem. Aki az utamban áll, eltűntetem. Akire szükségem van, azt használom, akár akarja, akár nem. Nem jelenti persze azt, hogy nem vagyok képes barátságos lenni. Hiszen de. Ha érdekekeim fűződnek hozzá, megerőltetem magam, és eltörlöm azokat a bizonyos szabályokat. Gyakorta vannak érdekeim, de nem vagyok teljes mértékben hálátlan. Az a nagy gyilkos típus sem, de volt már rá példa, hogy megvezettek és átvertek. Ezt egyáltalán nem tudom díjazni, és ilyen esetek után gyakorta tapad vér a kezemhez. De emelje fel a kezét az, aki soha nem került még pillanatnyi elmezavar közelébe, főleg a célvonalban. Ne érts félre, nemcsak manipulálni tudok, de szeretni is... viszont ez a szeretet valami furcsa méreg, egy átok. Bár joggal mondják, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Szinte szabad kezet kaptam.
A koromat illetően fél úton járok az ifjak és vének között, de egészen jól tartom magam. Jóképű vagyok, talán ezért is vagyok képes annyi női szívet egyszerűen széttaposni, de nem ez a kedvenc elfoglaltságom. Mondhatjuk úgy is, hogy van jobb dolgom, mint azt strigulázni, hogy hányan sírnak utánam. Magasságom jóval az átlag fölött van, a súlyomat pedig jól látható izomtömeg gyarapítja. Testemen nem egy tetoválás található, bár ezek könnyedén eltűnnek, ha felöltözöm.

A kis bárba belépve rögtön a pult mellett kerestem egy helyet. Szoknom kellett a környezetet, hiszen itt még sosem jártam. Nem is nagyon volt időm arra, hogy mindent megismerjek a közelben. De a helyet alaposan befoglalták az asztaloknál, így oda nem is tudtam volna leülni.
Égtem már a szomjúságtól. Nem tudtam, mi okozza bennem ezt a felvadult tüzet, ezt a különleges lángolást, de teljesen bizonyos lehettem abban, hogy csak egyetlen módon csillapíthatom: italozással. A múlt számomra sosem volt feledhető. A nő, akiért idáig jöttem, legutóbb távozott a kis kávézóból, engem pedig észre sem vett. De nem is tudta, hogy keresnie kellene azokkal a gyönyörű szemekkel, amelyek megannyi vér kiontását nézték már végig. Azon tűnődtem, vajon mennyi ideig kell árnyékban élnem ahhoz, hogy aztán méltó bosszúval én törjek az életére? Ki kellett várnom a soromat. Nagyobbat kell ütnöm.
Apró sóhaj, majd italrendelés. Mindegy, hogy mi, csak erős legyen. De az illat, mely megérintette orromat, mikor az ajtó ismét kinyílt... talán hallucinálok. Igen. Egészen biztos. Valami már megártott az agyamnak, talán a kor, és az, hogy a küllememen nem látszik a valós életkorom.
- Még nem ittam, de talán  nem is kéne. - suttogtam, de hátra sem pillantottam. Tudtam, hogy nincs ott, akit ott láttam. A húgom, aki már azóta kísértett, hogy meghalt. Folyamatosan ott volt mellettem, és nem engedte, hogy eleresszem a bosszút. Voltaképpen ha ő nem lett volna ott, mint valami furcsa, morbid lelkiismeret, már régen feladhattam volna.
Még mindig az érzelmek viharának kellős közepén éreztem magam. Olyan ez, mint mikor egy kisgyermek elveszít egy játékot, majd évekkel később ismét megtalálja, de már csak az újdonság ismételt varázsa miatt dobog tőle úgy a szíve és vált ki belőle olyan jóízű kacajokat, de már tudja, hogy ezen régen túlnőtt, és kinőtt belőle... de tényleg ezt érzem? Már magam sem tudom. Férfi vagyok, tudható hogy nem vagyok - sokakhoz hasonlóan - érzelmi központú, és nehéz erről bneszélnem. Sosem tettem. Volt kinek? A szüleim idő előtt haltak meg, a nővérem régen nem él már szintúgy... nekem csak azok maradtak, akikkel a rövid életem során találkoztam, de valószínűleg ők sem mászkálnak már úgy a világban, mint eddig. De az a nő... ő igen. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen közel járok.
- Egészségedre. - emeltem fel poharamat, a semmi felé intve, majd legurítottam az egész tartalmát.