Külcsín: Hajam mogyoró barna, szemem szintén. 160 centimmel alacsonynak számítok. Alkatom vékony, törékeny. Bőröm kifejezetten világos. Nem vagyok a Nap szerelmese. És szoláriumban sem süttetem magam, nem hódolok be a „legyél te is bronzbőrű” divathullámnak. Ritkán mosolygok. Vonásaim zárkózottak. Öltözködési stílusom nőies, visszafogott. Nem viselek mélyen dekoltált blúzokat, miniszoknyákat. Ám szívesen hordok finom kelmékből varrt, elegáns darabokat. Sminkelni módjával szoktam, körmeimet ritkán festem, de mégis, akkor a természetes, rózsaszínes, barackos árnyalatokat részesítem előnyben.
Belbecs: Sosem viseltem könnyen a loppal engem vizslató, furcsálló tekinteteket. Ezért az idegenekkel zárkózott és bizalmatlan vagyok. Visszahúzódó, félénk, melankolikus jellemet tudhatok magaménak. Tisztelem a Természet minden megnyilvánulását, többre tartom az állatokat az embereknél. Falak mögé zártam magam, ahonnan csak nagyon ritkán bújok elő és akkor is igen rövid időre. Saját börtönöm őre vagyok. Többnyire a szobraimhoz és a könyveimhez menekülök a Világ elől. Sosem találtam a helyemet az átlagos emberek között. Érezték rajtam, hogy más vagyok, még ha nem kívánt "érző képességemet" igyekeztem is titokban tartani. Nem mertem megnyílni senkinek, ezért sosem építettem ki bensőséges kapcsolatokat. Nem mintha bárki is közeledni akart volna hozzám, hiszen csodabogárnak, sőt, őrültnek véltek. Aztán egy idő múlva, már én sem akartam közel engedni senkit. Tüskéket növesztettem. Emberkerülő lettem. Megvoltam egyedül. Pontosabban a nevelőszüleimmel. Ők voltak az egyetlenek, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Tolerálták alkotói megszállottságomat, tudták, hogy valami nem stimmel a fejemmel. Ők mégsem mondtak le rólam, irántam táplált szeretetük feltétel nélküli és elapadhatatlan volt. Szívesen velük mentem volna. Ám élnem kell, míg meg nem találom azt, aki kiszaggatta belőlük az Életet. Addig ők sem nyughatnak.
A férfiakhoz fűződő viszonyom egy szóval írható le: "Nincs." Sosem volt dolgom férfival. Mármint romantikus értelemben. Beszélni azért beszélek velük, ha úgy adódik. De tartom a három lépés távolságot. És általában ők is tartják velem.

Hangosan kopognak cipősarkaim a szemerkélő esőtől nyálkás, grafitszürke utcaköveken, miközben sietősen vágok keresztül a didergő városon. A hideg harapású késő őszi szél hűvös vízpermetet vág szemembe, belemarkol tincseimbe, dühödten tépi, vadul kavarja őket arcom körül. Hunyorogva, karomat arcom elé emelve próbálom távol tartani a szúrós, parányi vízcseppeket, melyek picinyke tűhegyekként karistolják fel a járomcsontomon és a homlokomon feszülő bőrt. Dideregve állapítom meg, hogy az időjárás határozottan kezd bekeményíteni. Lassan visszahúzódik a fákat sárga levélkabátba öltöztető ősz, hogy helyet adjon a Világot jégbe dermesztő télnek. Végigpillantok magamon és bosszankodva veszem tudomásul, hogy túlontúl vékonyan öltöztem fel esti sétámhoz. Csupán egy béleletlen, combközépig érő, tevebarna szövetkabátot, szénfekete farmernadrágot és nyitott, kabátom színével harmonizáló lábbelit viselek. Valamint egy azúrkék, könnyű szövésű kendőt a nyakam köré tekerve. Kurta sarkú körömcipőm máris beázott, a lábbelim illesztékein átszivárgó hideg esővíz a lábujjaimat, talpamat, lábfejemet fagylalja.
Arcomhoz emelem jobbomat és festetlen ajkaim elé húzom a nyakamban kéklő, hártyavékony anyagból szőtt kendőt. Ez a szitakötőszárny-szerű holmi aligha fogja megóvni torkomat a meghűléstől. Felvésem képzeletbeli jegyzettömbömbe, hogy okvetlenül be kell szereznem egy csomag lándzsás útifüvet, mely a fájós torok és a megfázás egyik legkíválóbb orvossága. És ekkor mintha csak iménti gondolatmenetem megerősítése volna, orrom szúrni kezd és eltüsszentem magam. Még feljebb húzom arcomra a vékony kendőt, így most már orrom hegye sem látszik ki a finom szövet mögül. A fölém magasodó, kovácsoltvas utcai lámpák narancsosan szikrázó fénysugarai alatt haladok, miközben tekintetem az út mentén ácsorgó, kusza ágrendszerű fák során siklik végig. Némelyikük elveszítette már lombkoronáját, levéltelenül, kopáran szürkéllik a lassan alászálló, csillagtalan estében. Másikuk még őrizget néhány kanárisárga és rozsdavörös levelet hajdani lombékük hűlt helyén. Noha a Természet elszenderedése normális folyamat, mégis szívettépő látni, ahogy a növényzet mélyalvásba merevedik és elkopárul, kiüresedik a táj. Mély levegőt veszek, miközben homlokomhoz emelem kezemet, hogy kihűlt ujjaimat tincseim közé merítve kísérletet tegyek arra, hogy megzabolázzam arcomba áradó, nyirkos fürtjeimet. Ahogy haladok kifelé a szélostromolta, esőverte városból, egyre fogynak köröttem az épületek, elmaradoznak a kandeláberek, helyüket hiányos öltözékű fák, lemeztelenedett cserjék, piros termésüket kínáló csipkebogyó bokrok, palackzöld levéltakaróba burkolt örökzöldek veszik át. Kiérek a kőfalú házak fedezékéből és a bősz szél újult erővel, az eddigieknél is vehemensebb lökésekkel indít ostromot ellenem. Jobb híján saját kabátom gallérjába kapaszkodom, hogy ne döntsön fel a fák között cikázó, jégkarmú légáramlat. Dacolva a széllel és a vele érkező, szemerkélő esővel, fogaimat összeszorítva, ajkaimat egymáshoz préselve, rendíthetetlenül lépkedek előre. Idővel talpam alól kikopnak a kockakövek, murvával felszórt, kanyargós ösvényen vezet tovább utam. Didergek, lassan átnedvesedő ruhám alá belopakszik a lúdbőröztető légáramlat, melynek süvítését fülemben hallom. És akkor megérzem. Érzem azt a különös, „valaki figyel a sötétből” típusú, tarkópihéket égnek meresztő sejtelmet, mely ott motoszkál az agyam hátsó szegletében, tudatom elrejtett, sötétbe vont bugyrában. Ott motoszkál, apró, éles karmaival egyre csak karistolja elmém falait. Szemek… Szemek merednek rám. Tekintet, melynek kereszttüzében vagyok. Ereimben meghűl a vér. Torkom elszorul, gyomromban pillangók tucatjai verdesnek hímporos szárnyaikkal. Arcomhoz kapom kezem, lerántom szám elől a légvételeimtől átmelegedett, fojtogatónak érzett kendőt. Hideg levegő, esőáztatta avar és föld illat robban orromba. Zaklatottan kapkodok levegő után. A félelem fantomujjai megragadják vadul hánykolódó szívemet és nagyot csavarnak rajta. Szemeim riadtan pásztázzák a körülöttem sarjadó, árnyleplet öltött növényzetet, jobbra-balra forgatom fejemet, hátha megpillantom a rám tapadó tekintet tulajdonosát. Nem látom őt. Rejtve marad. Jéghegy hízik gyomrom helyén, ahol az imént még lepkék szárnyaltak. S most lassan elfagyok belülről. Megdermeszt a félelem. Józan eszem riadót fúj fejemben. Futni. Menekülni. El innen. El a csontig hatoló tekintet hatósugarából. Megránduló combizmom eltép a földtől. Rémület sanyargatta lélekkel, bukfencező szívvel a mellkasomban rohanok. Ágak kapnak hajamba, ruhámba. Tarajos kavicsok csikorognak, sírnak talpam alatt. Az ösvény, melyen menekülő vadként nyargalok hirtelen kiszélesedik és egy tisztáson találom magam. Hatalmas, rozsdamarta vaskapu állja utamat. Megtorpanok. Rebbenő tekintetem a kapun túl tarkálló sírkövekre és a távolban komorló, sötétségburkolta kriptára vetül. Temetkezési hely… Földben nyugvó holttestek, s a hozzájuk tartozó, egykor bennük élő, most sírjuk körül bolyongó, attól elszakadni képtelen kísértetek… A lehető legrosszabb hely a számomra. Tudom, hogy nem szabadna bemennem. Tudom, hogy milyen következményekkel jár, ha egy átlépem egy sírkert küszöbét. Tudom, hogy szellemek sokasága fogja lerohanni elmémet. Ám a hátam mögött érzékelt fenyegetés annyira vérfagylaló, hogy nem látok más utat. Mély levegőt veszek, megerősítem az elmémet óvó, „érző” képességemet elzáró mentális falat, felemelem jobbomat és belököm a résnyire nyitva álló, időrágta vaskaput. Ami éppen olyan dobhártyaszaggató, baljós nyikorgással tárul fel előttem, ahogy a horrorfilmek forgatókönyveiben meg van írva. Ujjaimat ösztönösen tokrom köré fonva, tétován óvakodom be a gazzal benőtt, elhagyatott halálkertbe. Zaklatott pillantásomat végigjáratom a hematitszürke, mészkőfehér és éjfekete sírkövek sokaságán. Többségükön már megkopott az írás, moha futja be oldalukat, repedések hálózzák be felületüket. Némelyeken fejüket vesztett kőgalambok fehérlenek, másikukon szárnyfosztott kőangyalok kulcsolják imára kezüket. Pillantásom megállapodik egy nálam legalább két fejjel magasabb szobron. A megkövült angyal kitárt karokkal éppen áldást hint a temetőben nyugvókra. Egy itt ragadt Mennyei Lény. Az Úr mészkőbe zárt szolgája. Mintha csak egy álnok kedvű, kátránylelkű démon sötét erejét mozgósítva szoborrá átkozta volna. A szárnyas faragványt aranysárgával sávozott, méregzöld levelű borostyán futja be. Vadul kalapáló szívvel, borsódzó háttal lépek a délceg angyal elé. Komor vonások közé zárt, habfehér kőarcára emelem tekintetemet.
- Segíts… - suttogom reszkető szájjal, valamiféle csodában reménykedve, majd hogy legalább hátulról fedezve legyek, nekivetem hátamat kemény mésztestének és űzött vad tekintetemet az előttem duzzadó, feneketlennek rémlő sötétségbe fúrom és félelemfagylalta szívvel várok. Várok Rá. Várom Őt... Várom, hogy kilépve az árnyékból megmutassa végre arcát… Legyen az bármily rémületes is…