Mindenki életében van egy pillanat. Az a momentum, mikor úgy dönt, nincs tovább folytatni azt az életet, amit azelőtt élt, mert szimplán nincs értelme. Nekem ez a pillanat körülbelül tíz évesen köszöntött be. Talán mert akkor tudtam meg, mi történt valójában anyámmal. Valószínűleg az apám ölte meg, csak remekül tudta eltüntetni a nyomokat. És a testvérem... hát igen. Tudtam, hogy valaki megölte őt. Én pedig még arra sem méltattam, hogy eltemessem. Azóta is hajtott a kíváncsiság, vajon ki tette, muszáj volt rájönnöm, hogy ki tette. A mai napig nem sikerült. De helyette találtam mást, amivel levezhetem minden feszültségemet. Nem mindennapi hobbi. Persze mostanság már minden bokorból kiugrik egy-egy vámpírvadász, de én nem az vagyok. Valami rosszabb... ők rögvest megkönyörülnek a vámpíroknak azzal, hogy megölik őket. Vagy fordítva történik. De én hagyok nekik időt, hogy mindenen elmélyüljenek. Végiggondolják életük minden egyes megtörtént pillanatát. Mert tudom, hogy az őrjítő számukra. Mindegyikük képes megtörni egy idő után. Én kivárom az időmet. Mintha nem sütne rólam, hogy türelmem egyszerűen határtalan és végtelen. Már gyerekkoromban is szembetűnő volt az a másságom, amit egyszerűen senki nem értett. A pszichológus, akihez járattam magam néhány éve, puszta kíváncsiságból, na meg hogy nevessek egy sort a mai orvostudományon, annak tudta be, hogy hiányoznak a szüleim, és még nem dolgoztam fel azt a monumentális tragédiát, amit a családom halála okozott a lelki világomban. Imádtam ezeket a blablákat. Nem mondanám, hogy nekem sokat segített az a pár óra hossza egy csomó pénzért.
Persze ők meggazdagodtak. Én meg maradtam olyan elvetemült más fajzat. Talán egy normális pszichomókus megakadályozta volna, hogy ilyesmivé váljak. Mert mi más az oka, ha nem a szeretet és a nevelés hiánya?
Mystic Falls a tökéletes hely volt számomra. Tipikusan az a hely, ahol én tökéletesen boldog lehetek. A sok vámpír... a sok remek hely, ami elrejt minket a világ elől. Persze nem sikerült mindig minden. Néhány nem bírja sokáig. Ezért sem szokásom újszülött kicsikékkel kezdeni, mert ők simán hagyják magukat, és abban semmi szórakozás nincs.
Viszont a kérdés valamennyinél újra felbukkan, méghozzá a saját szájukból. Mikor kattantam be ennyire? Hehehe, nevetséges. Nem őrült vagyok. Hataloméhes. Bár talán ehhez őrült módszerek párosulnak. De rá kell jönnöm, hogy mi okozza a másságukat. Miért nem képesek járni a napon, vagy éppen miért képesek olyan gyorsan meggyógyulni. Úgy tűnik, senki sem foglalkozott ezzel túlságosan eddig, hiszen ha tudnák, akkor nem halnánk meg mi sem, földi halandó emberek. Na jó, boszorkány vagyok, ettől eltekintve viszont emberibb, mint a vámpírok.
Már kora délután óta kiválasztottam magamnak egyet. A nyomában voltam, és észre sem vette. Az efféle szórakozóhelyek mindig is nagy kedvencei voltak az ilyeneknek, mint ez a vámpír lehet, de nem bántam. Ha ez kell ahhoz, hogy újabb áldozat nevét véssem a listámra, hát még az efféle bulikban is részt veszek.
Amire viszont nem számítottam, hogy a tömegben megpillantok valakit. Valakit, aki csupán a képzeletem szüleményének tűnt. A gyomrom görcsbe rándult. Taán tényleg ideje lenne visszavonulnom. Éles fájdalom hasított a fejembe, a legutóbbi emlékem szerint a földön feküdt, vér folyt a teste köülönböző szegleteiból és... egy vámpír táplálkozott belőle. Ariel?  

©

Azt mondják, hogy a halál az élet vége, hogy onnét már nincs menekülés, de ez egyáltalán nem igaz, legalábbis rám nézve. Nálam a halál csak a kezdett volt. Vámpírrá változtatott, megtanított ölni, a megérzéseimre hagyatkozni és arra is, hogy miként játszadozhatom az áldozatommal. Én döntöm el, hogy ki és miként hal meg. Az angyali fürtök ellenére bennem szerintem részben a ördög lánya bújt meg. Sose tudtam igazán vegetáriánus lenni. Szeretem kiszimatolni az emberek vérének mámorító illatát, majd pedig megkóstolni. Egy vad már nem ekkora mulatság, de néha azért ráfanyalodok, ahogyan a mirelit vérre is. Viszont sose értettem azon társaimat akik ezeken élnek, hiszen abba mi a jó? Az emberek fantáziája legalább valóra válhat, ha megtalálod a ritka és zamatos "vörösbort", akkor akár még többször is visszajárhatsz, szórakozhatsz az elméjükkel. Mondhatni arra használod fel szegény muglikat, amire akarod. Lehetnek a szolgáid, a gyilkosaid, a füleid vagy a szemeid, vagy éppen valamelyik fogás.
Az ártatlanság mintaképét se rólam mintázták, hiszen ha így lett volna, akkor nem vontam volna ki a forgalomból a teremtőmet se. Nem öltem meg, egyszerűen csak egy boszorkány segítségével rövid időre bezártam, vagyis azóta már jó pár évtized eltelt, de eléggé elfoglalt voltam, hogy megpróbáljam újra életre kelteni. Nem kell egy olyan személy, aki állandóan a nyakamra jár. Én a magam ura vagyok, s ezen senki se fog változtatni. Nem volt egyszerű a testvérem nyomára bukkanni, de néha sikerült. Olyankor pedig direkt húztam keresztbe a számításait, vagy ha éppen volt valakije, akkor megesett, hogy eltűnt vagy meghalt. De az életben vannak balesetek és én csak segítek abban, hogy a statisztikában minél szebb szám szerepeljen.
Jó pár napja már eme város levegőjét szívtam és néha egy-egy taggal, lakóval is elszórakoztam, ha nagyon unatkoztam. Ha pedig éppen elfoglalt voltam, akkor a testvéremet figyeltem a távolból. Minden apró rezdülését. Oly rég volt már az, amikor a karjaimban tartottam őt, vagy ő engem, de ő úgy tudja, hogy meghaltam és ez egészen mostanáig nem is túlzottan zavart. Legalább meg tudtam húzni magam az árnyékban, hogy utána úgy, mint egy tornádó lecsapjak és elpusztítsak mindent és mindenkit, aki számomra nem jelent semmit se. Szerettem vámpírnak lenni, de ugyanakkor eléggé hiányzott az erőm... Ezért is van rá szükségem, hogy visszaadja, mert eddig egyetlen egy boszorkány se volt képes. Az erőmet akarom, s nem számít, hogy ezért mit kell tennem. Mennyivel mókásabb lehetne már az élet vámpírként és boszorkányként egyszerre. Sokkal több "jóságot" tudnék véghez vinni.
A zene ritmusára mozog a testem, a tömeggel együtt táncolok. Elvegyülök a fiatalok között, de közben pedig az áldozatomat keresem és hamarosan meg is lesz. Közelebb táncolok és szerencsére a srácnak sincs ellenére a dolog. Majd pedig egyszerűen megigézem és tánc közben kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy megkóstoljam a mámorító illatú vérét. Kicsit felsértem a nyakán a bőrt, majd egyszerűen kicsit "megcsapolom". Mámorító a vérre és még inkább tele leszek energiával, de csak pár másodpercig tart a dolog, utána folytatódhat az ártatlan táncolás. Percek telnek el így, amikor megérzek egy ismerős illatot és egy pillantást is magamon. Mosolyogva fordulok a testvérem felé. Rövid ideig csak figyelem őt, majd végül elindulok felé, de eltűnök újra a tömegben, hogy végül mögé lopózzak. Kezem a szemére siklik, majd mosolyogva szólalok meg.
- Hiányoztam? - hangom játékosan cseng, majd végül elé sétálok és úgy fürkészem őt.
- Úgy nézel ki, mint aki kísértetet lát. - teszem hozzá egy hamiskás mosoly keretében. A zene hangja már nem is tűnik olyan hangosnak, de a szívverése annál inkább.


|| Bocsánat a késés miatt.
 

Éreztem, hogy berepednek az aprólékosan összeforrasztott darabok, amelyek a poharat képezték. Csak reccsent egyet, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy akit látok, az nem a húgom. Csak hasonlít rá, de már régóta halott, szóval felesleges azon gondolkodnom, hogy ő az, nem? Az isten szerelmére, pont most kezd el játszadozni velem az elmém? Mindenre vágytam, csak erre nem, de az is lehet, hogy az otthon elfogyasztott alkohol kezdte el megtenni a kiváltságos hatását, és szimplán amiatt képzelődöm. Már bármi előfordulhat.
Kinyitottam a szemem, majd becsuktam, és pár másodpercig így is tettem, mikor meghallottam a hangját. - Te meghaltál. Láttalak, láttam a testedet - nyeltem nagyot, miközben magammal is próbáltam elhitetni, hogy ez így volt igaz. Nem érdekelt a fájdalom sem már, mely időközben beleállt az ujjaimba a törött pohár miatt.
Régóta nem láttam már magam előtt a húgom sziluettjé, bár régen, még pár évtizede rögeszmém volt azt hinni, hogy még él, és ezért olyan voltam, mint valami szerencsétlen balfék, odaképzeltem a saját húgomat magam mellé. Azt hittem, hogy beszélgetek vele. Vagyis, akkoriban azt hittem, hogy az ő. Aztán valahogyan képes voltam elengedni őt. Magam sem tudom, hogyan. Egyik napról a másikra, néhány nagy sóhajtás kellős közepén eltűnt. Nem láttam azóta sem. És most ismét itt van... de eszembe sem jutott ma! Mi folyik itt?
- Mert nem az vagy? Nem csak kiszálltál a névtelen sírodból fél órára, hogy halálra ijessz? - kérdeztem türelmetlenül. Valaki nagyon játszadozik az érzékeimmel. De isten lássa lelkem, én ezt az egészet valahogy... egyáltalán nem tudom felfogni. A légzésem egyszerűen csak felgyorsult és pár pillanatra ismét összeszorítottam a szemem. Az elmém játéka lenne? Nem hiszem... egyszerűen nem lehet, hogy ennyire élethűen ábrázoljon valakit, akit nem látott már közel háromszáz éve... nem tudom elhinni... - Ki vagy te valójában?  

©

Abban biztos voltam, hogy eléggé hatásos lesz az újboli felbukkanásom, hiszen egy normális testvér talán egyből bekopogott volna a bátyusnak, de mi egyáltalán nem voltunk azok. Igen, egyikünk se volt teljesen normális, de ez nem is gond. Őrültek nélkül elég unalmas lenne az élet, illetve én is igazán kapkodtam el a felbukkanásomat, hiszen szerettem volna előtte kiélvezni az életet. Amikor megpillantottam őt, akkor már nem volt kérdés, hogy tiszteletemet teszem előtte, de a viselkedése eléggé meglepett. Oké, a pohár érthetően törött darabokra a keze alatt, miközben a vére kiserkent. Vérének illata meg egyszerűen körbe lengett, mintha a legédesebb és legnemesebb nedű lenne e földön. Boszorkány volt, vagyis warlock, így nem is értem, hogy miért oly hihetetlen, hogy itt vagyok.
Amikor lehunyta a szemeit, akkor még közelebb sétáltam hozzá, mint egy szírén úgy duruzsoltam a fülébe, de amikor még mindig nem nyitotta ki, akkor egyszerűen elé sétáltam és elég közel hajoltam hozzá, egy apró csókot leheljek ajkainak szélére, orcájára, amolyan viszont látás örömére. Ezt talán el fogja hinni, hogy valós és nem csak képzelgés, de ki tudja, hogy mily gondolatok leltek termő talajra egykoron elméjében. Az biztos, hogy sose lesz belőle szent, mert ahhoz eléggé ördögi elméje volt korábban, vagyis akkoriban, amikor még, amikor emberek, vagyis boszorkány voltam én is.
- Azt láttad, amit látatni akartak veled. – a hangom talán túl aranyosan is csendül a zene által átitatott helységben. De nem érdekel. Valahogy el kell érnem azt, hogy végre kinyissa a szemét. Az ujjaimmal lassan simítok végig arcának a vonalán, majd amikor végre a szemei kinyílnak, akkor mosolyogva és ártatlan arccal nézek rá.
- De valójában csak kiszálltam, mert ma van a „Csináljunk hülyét Curtis-ből világnap.”- ekkor már sokkal inkább negédesen csendül a hangom, de nem érdekel. Sose voltam a kedvesség és a türelem mintaképe. Az elmúlt évtizedek alatt meg még kevésbé lettem az. Mosolyogva figyelem őt, majd játékosan végig húzom az ujjamat ajkain. – Ha képzeleted szülemény lennék, akkor itt lennénk és ezt tenném? – kérdezem tőle egy hamis mosoly keretében, majd az ujjaim lejjebb vándorolnak a mellkasára, mintha semmi se lenne szent, de számunkra egyáltalán van olyan dolog, ami az?


|| Remélem jó lesz.
 

Próbáltam nem tudomást venni róla... arról, hogy ez az egész valószínűleg csak egy nevetséges, és ráadásul gyerekes álom. Vagy képzelgés, mert az biztos, hogy ébren vagyok, tehát álom nem nagyon lehetne. Az már egészen más tészta, hogy... a képzelgésekből is kinőttem pár éve. Vele gyakorta folytattam olyan beszélgetéseket, amelyekről tényleg azt hittme, hogy megtörténtek, csak mikor befejeztem jöttem rá arra, hogy amúgy már régen halott. Vagy mégsem? Dehogy lehet életben! A képzelségek egy idővel eltűntek, nem jelent meg többet a szemem előtt, de ezzel együtt nem értettem, hogy most miért kezdődik elölről az egész rémálom... azt hittem, már túl vagyok az Ariel fejezeten, de ezek szerint tévedésben éltem. Valami nagyon nagy gubanc van itt, méghozzá a fejemben. TAlán tényleg meg kellene nézetnem magam egy orvossal, mert ez így már nem állapot.
Ahogy csókot nyomott a szálam szegletébe, nagyot nyeltem. Nem tudtam megszólalni. Ez már kellőképpen valóságosnak tűnt... egy szellem vagy egy általam beképzelt valami... nyilván nem képes ilyesmire. Ugye? Naná, hogy nem képes. De akkor mégis... mi erre a magyarázat? Láttam őt. Életem legrosszabb pillanatai közé soroltam, mikor meghalt. És én láttam, hogyan feküdt ott. Már nem élt, ebben biztos voltam.
- Ariel - bukott ki belőlem halkan, csendesen, és elfordítottam a fejem. Tényleg ő volt. De nem értettem. Ki akarta, hogy halottnak higgyem? És mi ennek az egésznek a magyarázatA? Miért csak most fedi fel magát előttem? Túl sok itt a kérdőjel... és én meg nem értek semmit sem.
Hirtelen kaptam el a kezét, ami a mellkasomra tévedt. A húgom volt, de kettőnk kapcsolata alapjaiban véve bonyolultabb volt ennél... sokkal... bonyolultabb. Ott kezdődött az egész, hogy az apánk egy beteg ember volt, és engem már öt éves korom óta magával rángatott a beteges kísérleteihez. Arielt pedig, amint anya meghalt, nekem kellett tőle megvédenem. De egyszer Ariel is láttam, mit művelt egy szerencsétlennel... nem tudtam, mit keresett ott. Akkor valami megrepedt bennem. Az agyamban. És elveszítettem azt, ami azelőtt normálissá tett. Talán Arielnél is akkor jött el az a bizonyos törés. - Élsz? - kérdeztem úgy, mint egy esetlen kisfiú, akinek egy kereke legalább hiányzik. - Ariel, mégis... ki akarná, hogy halottnak higgyelek? - Ez volt az első, ami eszembe jutott... nem tudtam másra gondolni. Csak arra, hogy van egy ellenségem. Vagy ellenségünk... de ha ő itt van, akkor... - Vámpír vagy?  

©

Tudtam jól, hogy ebben a városban él, de még nem döntöttem el, hogy mikénti s toppanjak be az életébe ennyi év után. Tisztában voltam azzal, hogy mindenki halottnak hitt, de csöppet se bántam azt, hogy így van. Így legalább élvezhettem az életet és nem kellett semmivel se törődnöm. Egyszerűen csak olyan voltam, mint valami kamasz, aki szeret bajt keverni és megízlelni az élet apró-csetlő örömforrásait, vagy talán, mint egy vad, aki könnyedén és ajkán a legbájosabb mosollyal játszadozik a kiszemelt prédával. Tökéletesen értettem ahhoz, hogy elhitessem a férfiakkal azt, hogy ők irányítanak, amikor valójában ők voltak a játékszereim.
Nem gondoltam volna, hogy az élet közbe fog szólni és ő sodor a testvérem, a bátyám útjába, de nem bántam. Arckifejezése mindenért kárpótolt. Mosolyogva figyeltem őt, s ajkaim huncut mosolyra húzódtak, hiszen akár lehettem volna valami fura látomás is, de nem az voltam. Ez a valóság volt, s annak ellenére, hogy ezt igyekeztem vele elhitetni, annak ellenére is élveztem ezt a rövid és rögtönzött műsort, hiszen látszott rajta, hogy azt hiszi csak a képzelet játszik vele. Ezek szerint ő is gondolt még.. „Ohh, én drága bátyám!” Még szélesebb mosoly, ajkaim majdnem ajkait érintik, de csak a szájának szegletébe kap egy puszit. Figyelem őt, miközben angyali fürtjeimmel játszadozom.
- Curtis. – csilingelő és búgó hangon szólalok meg, talán pontosan úgy, ahogyan egy szírén tenné. Ujjaim mellkasára vándorolnak, miközben figyelem őt. Ravasz és kicsit talán ördögi mosolyom továbbra se tűnik el, de a szemeim bármennyire is ártatlanul festenek, én egyáltalán nem voltam az. Múltunk se volt egyszerű, de én még is olyannak tűntem, mint aki egyszerűen csak túljutott az ott elkövetek dolgokon, de szó se volt erről. Egyszerűen csak megtanultam leplezni azt, amivel esetleg sebet lehet rajtam ejteni. Mind a ketten kicsit talán kifordultunk önmagunkból. Talán apánk miatt, vagy csak ő adta meg a kezdő löketett ahhoz, hogy a burokból egyszerűen kitörjünk.
- Téged ismerve, szerintem elég sokan akarnák ezt, de talán pontosan az, aki tönkre tette az életünket. – ohh, érezni lehetett az undort. Undorodtam az apánktól, legszívesebben megöltem volna, hiszen ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ő mozgatta mindig is távolról az eseményeket, viszont maga helyett mindig mást küldött. – Sajnálatos módon igen, míg másrészt egész móka. De se ölelés, se puszi? – biggyesztettem le az ajkaimat és olyan nézéssel pillantottam rá, mint egy szomorú kiskutya tenné. Mindig is jól értettem ahhoz, hogy nála is célt érjek, ha valamit nagyon akartam és nem csak hiányzott, hanem szükségem is volt rá, mert az erőmet is akartam és ő visszaadhatja azt, vagyis nagyon remélem….



©

Lehunytam a szemeimet...  ismét lejátszódott a jelenet, mikor utoljára láttam őt... valamiben nem értettünk egyet, ezért ott hagytam őt az erdő közepén, hogy a saját fejem után menjek... de megbántam. Ő volt az egyetlen, akire egész életemben számíthattam. Hagytam volna csak ott? De késő volt... elkéstem... mire visszatértem, a nyakát feltépték, ő ott feküdt... valami csodával határos módon lógtam meg én is, hiszen nem értettem, hogy a vámpír, aki megcsapolta édes vérét, engem miért nem vett célba, miért engedett szabadon elmenni, miközben elméletileg hallania kellett, hogy valaki közeledik... az volt az utolsó csepp... azóta kíméletlenül bánok minden vámpírral, aki bejön az utcámba, még ha csak képletesen is értem mindezt. De hát... mit kellene tennem, hagyjam megtorlás nélkül egyetlen testvérem halálát? Bár... most itt van... mit sem értek... valaki megátkozott volna?
- Még mindig kételkedem - motyogtam egészen csendesen. Elég sokat képzelegtem már vele kapcsolatban. - Sosem tűntél elég halottnak a halálod után sem... - motyogtam mint egy félnótás, és elfordítottam a pillantásomat, miközben megnyaltam az alsó ajkamat. Bizonyára őrültnek néz, de nem áll tőle távol a valóság sem. Nem érti nyilván, hogy miután láttam őt holtan, és megjelent a szemeim előtt, sosem tűnt halottnak... az elmém mondjuk egy eléggé bravúros szerkezet, sok olyat láttat velem, amit jobb lenne nem látnom. De az, hogy... itt van... én...
- Miért jöttél? Miért pont most, ennyi idő elteltével? - kérdeztem. Tudomást sem vettem egyetlen üdvözlési formuláról sem... még hogy ölelés meg puszi... hogyne. Öt perce még azt sem tudtam, hogy létezik, él még.

// a kövi jobb lesz.
   

Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire hihetetlennek fogja tartani ezt a dolgot. Vámpír lettem, haragudhattam volna rá és talán kicsit haragudtam is, amiért otthagyott egyedül az erdőben, egy vámpír karmai között. De azóta sok idő eltelt, én pedig rájöttem, hogy annyira nem is rossz dolog ez az élet. Úgy játszhatok mindenkivel, mintha csak valami bábu lenne, az én személyes babaházam a nagyvilág lett. Imádtam velük szórakozni, s most a bátyám volt terítéken. Sose voltam ártatlan bárányka, aki nem játszana a saját vérével. Főleg a bátyámmal, hiszen szemmel láthatóan még mindig nem akart hinni a szemeinek. Ennyiszer elképzeltél drága bátyám? Ohh, mily édes, mily szívet melengető, hogy a halálom után is még a látomásaid és az álmaid részese lehettem.
- Ha annyira hiányoztam miért nem próbáltál meg a pokol tornácáról visszahozni? – billentem oldalra a fejemet, s mosolyogva figyelem őt. Boszorkány, vagyis warlock, így akkor gondot nem jelenthetett volna számára a mutatvány. Legalább nem csak a képzeletében jelentem volna meg, hanem teljes valóban boldogíthattam volna. – Hiányoztál? Régóta nem érezhettem az érintéseidet, azt ahogyan ölelésedbe zársz? Vagy ez túl hihetetlen? – kérdeztem tőle ártatlanul, de széles mosollyal az arcomon, végül pedig a szőke tincseimbe túrtam. – Esetleg elmehetnénk valami csendesebbe helyre, vagy jobb szeretnél szórakozni kicsit? – s közben kicsit hozzá simultam, az ujjaim mellkasán játszadoztak, majd ajkaira siklott, s mindeközben egy ártatlanul figyeltem. – Jaj, gyerünk már Curtis, hiszen nem szellemet látsz. – s azzal a lendülettel elkaptam a kezeit és kerekded idomaimra raktam, majd egyre lejjebb indultam el, ha csak el nem rántotta. – Ezek igaziak, ahogyan érzed… - de a mondatot már nem fejeztem be, hiszen ki tudja, hogy miként reagál rá.



|| <33

- Sosem voltam elég erős ahhoz, hogy visszahozzalak - vallottam be csendesen, bár nem szívesen tettem. Az ég szerelmére, ki nem állhattam, ha valaki csak azt tudta éreztetni velem, hogy... gyenge vagyok. Csak lehajtottam a fejem, ahogy egyre inkább úrrá lett rajtam egy érzés. Bűntudat. Az érzés, amely a halála után - legalábbis akkor még azt hittem, hogy meghalt - évekig gyötört engem. Olyan volt, mint éhezőnek az éhség, szomjazónak a szomjúság... és most, hogy láttam, mindent sikerült bennem feltépnie. Vigyáznom kellett volna rá... mit gondol, én erre nem gondoltam még? Hogy nem bántam meg ezerszer akkor, hogy úgy bántam vele, és otthagytam, hogy egyedül kóboroljon az erdóben? Az ellenségemnek sem kívántam ilyen halált... vagy ilyen balesetet... vagy már nem is tudom, mi volt az ott. Azt tudom, hogy most mi van. Itt áll előttem, és hirtelenjében azt sem tudom, vajon mit kellene mondanom még, amely ki tudná fejezni azt, mennyire megbántam már azt, hogy úgy bántam vele... és egyedül hagytam őt...
- Csak... - kezdtem volna bele ismét, de végül nem tettem, nem bocsájtkoztam a folytatásba. A szívem - amelyről mellesleg sokáig azt hittem, hogy nem is létezik, csak az üres mellkasomban dobog valami érzelemmentes szerv - vadul zakatolt, ahogy ismét ránéztem. Egy évet sem öregedett, olyan volt, mint amilyennek utoljára láttam. A stílusa is változott... legalábbis azt hiszem. Régen sem volt egy csendes, szende lány, bár azt kell mondanom, hogy apám elvárta tőle, hogy mindig szép ruhákat öltsön magára, valamint azt, hogy úgy viselkedjen, mint egy úrinő... de ennek most csupán abban volt nyoma, ahogyan besétált ide. Meg kell mondanom, hogy igen, most azt az úrinői stílust keltette. Amit általában eddig körülbelül csakis Tatiánál tapasztaltam.. - Nem tudhatod, milyen érzés volt azt ott látni az erdőben... szerinted hányszor kívántam azt, hogy bár én mentem volna arra? - kérdeztem nagyot nyelve, mégis kimondva a gondolatokat, melyek először megfordultak a fejemben, de az előbb elcsitultam, és nem mondtam el.
Kezeimre kulcsolódtak ujjai, majd egy pillanat alatt tenyereim alatt éreztem formás idomait. Hát, furcsa mód, ezek sem változtak semmit. Kettőnk beteges viszonyának aligha maradtak nyomai, legalábbis minden formában kihagytam az életrajzomból, hogy mégis milyen szálak fűztek ehhez a nőhöz. Mert az volt. Egy eléggé csinos darab. - Mást is érzek - jegyeztem meg aztán, és éreztem elrejtőzni egy valódi jéghegyet a hangomban. - Nem boszorkány vagy. Nem amiatt maradtál életben. Az vagy, amit a legjobban gyűlölök - váltam ingerültté egyik pillanatról a másikra és elhúztam a kezem. Nem akartam vele elmenni sehová. Félő volt, hogy közös vér ide vagy oda, de megölöm, már csak azért, mert vámpír lett. A legnagyobb ellenségem.


//
   

- S gondolom továbbra is túl büszke voltál ahhoz, hogy esetleg egy nagyobb boszorkány, esetleg egy warlock segítségét kért, igaz? – pillantottam rá kicsit bosszúsan, majd alig hallhatóan elszámoltam háromig és lassan kifújtam a levegőt, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, mintha csak valami őrült lennék. – Bár ahogy látom ahhoz azért van önbizalmad, hogy a hasonmások egyike után csorgasd a nyáladat. Ezek után inkább nekem kellene kételkednem abban, hogy mennyire is hiányoztam, vagy tévedek? – kérdeztem tőle kicsit gúnyosan, majd szőke tincseimbe túrtam, majd újra végig pillantottam a tömegen. Rengeteg finom falat volt itt és biztos voltam abban, hogy jobb társaságra is lelhetek, mint a bátyám. Elsőnek jó ötletnek tűnt megjelenni itt előtte és felforgatni az életét, de annyira hitetlen volt, vagyis annyira nem akarta elhinni, hogy itt vagyok, mintha maga Jézus jelent volna meg. Pedig biztos vagyok abban, hogy remekül ismeri eme testet, eme ajkakat, szempárt és csilingelő hangot. – Csak mi? Gyerünk, mond ki. Hirtelen már elvitte a cica is a nyelvedet? – kérdeztem tőle kissé bosszúsan, hiszen egyre inkább olyan irányt vett ez a találkozás, ami nem túlzottan tetszett. Azt hittem, hogy örülni fog, de tévedtem. Ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy a bátyámnak még számítok valamit. Képtelen volt megölni, vagy akár üdvözölni normálisan, mintha azon a napon teljesen megszűntem volna létezni számára. Mámorító volt hallani azt, hogy eleinte azt hitte, hogy csak képzelődik újra, de minden egyes szavával egyre inkább rosszabb lett ez a helyzet. Talán el kellene sétálnom és inkább élveznem az életet. Legalább újra összezavarodna és akkor hihetné azt, hogy az egész csak a képzelet szüleménye, de én azt akartam, hogy tudja itt vagyok és nem csak megőrült! Egyszerűen csak fel akartam forgatni az életét, s talán azt a barnaságot is kizárni az életéből! – Nos, ha ez megnyugtat, akkor nem csak te kívántad ezt! Én is néha eléggé bosszús voltam, hogy nekem kellett meghalni, de aztán rájöttem, hogy a halál annyira nem is áll távol tőlem. Régebben is eléggé szerettem a végzete asszonyokat a filmekben, így meg volt időm olyanná válni. – mosolyodtam el ártatlanul, miközben ujjaimmal gyengéden simítottam végig az arcán, majd vöröslő ajkamba haraptam, s úgy pillantottam rá. Kár lett volna tagadni, hogy eleinte nem hibáztattam érte, de azóta már megbékéltem és imádom az életemet. Kivéve azt a részét, hogy nincs meg az erőm. Szükségem van rá.
Utána pedig egyszerűen a tettek mezejére lépek, mintha nem is a bátyámmal társalognék, de mindig is fura volt a mi kapcsolatunk. Talán sokan betegesnek tituláltál volna. Kíváncsian pillantok fel rá. – Valóban, de ezen könnyen változtathatnánk. Például visszaadhatnád az erőmet, s akkor már annyira nem is lennék az, akit annyira gyűlölsz. – pillantottam rá ártatlanul a nagy boci szemeimmel. Mindig is tudtam, hogy eme nézés a gyenge pontja, nekem pedig nagyon kellett az erőm. Újra érezni akartam, ahogyan a természet az én oldalamon áll…


||

- Utólag már semmit nem tudok tenni, azon kívül, hogy sajnálom. - Megköszörültem a torkom. Hát, örömmel semmiképpen nem töltött el, hogy a temperamentuma egyáltalán nem változott, hiszen régen is volt hangja, ha hallatni akarta a nézőpontját és a saját véleményét. Az megint más kérdés, hogy ezt nagyon ritkán érvényesíthette apánkkal szemben. Ez azonban nem meglepő.... vele nem sokan kezdtek. De hát látva azt, hogy mik kerültek a műtőasztalára... meglepő, hogy senki nem illette egy rossz szóval sem? A fene se tudta, ki lesz a következő, aki ott végzi, majd pár nap múlva valahol elkaparva a közelben... az a sötét középkor volt, legalábbis a szememben. Senki nem kereste azokat a szegény parasztokat. - Arra viszont látványosan volt időd, hogy utánam szaglássz. Különben hogyan is szerezhettél volna tudomást a kedvenc hasonmásomról... - sóhajtottam fel költőien. Próbáltam minél előbb észhez térni. Nem hagyhattam, hogy nála legyen az előny, elvégre... ha megteszem, képes lenne kicsinálni. A gyengeség nem nekem való eszköz, ahogyan a döbbenet sem. Szükségem volt arra, hogy minél előbb észhez tudjak térni, és úgy állhassak meg előtte, hogy aztán... szóval ne tudjon fogást találni rajtam.
- Csak sajnálom. Ennyi az egész. De nem tehettem mást, egyszerűen... azt hittem, hogy vége van - ejtettem ki a szavakat lassan, de határozottan. A halála olyan volt, mintha a vérvonalunkat ketté vágták volna. Kettőnk közül még ő lett volna az esélyesebb, hogy valamilyen csoda és véletlen folytán gyereknek ad életet. Tovább vihette volna az egész tébolydát. Viszont az én bűntudatom egy olyan dolog, amelyről neki fogalma sem lehet. Ismerni biztosan ismer, hiszen nem sokat változtam. Talán még kegyetlenebb lettem a halála után, de a viselkedésem és lelki világom továbbra is a régi. És ha én valamit tényleg sajnálok, akkor az úgy is van... nincs ezen mit megkérdőjelezni.
- Talán ha így folytatod, ismét a végzet asszonyává teszlek, de abból nem lesz felébredés. Nélküled mentem tovább, nem bántam meg semmit, ez tény. De leginkább miattad lettem a vámpírokkal kapcsolatban ilyen brutális szörnyeteg - vallottem be a nyilvánvalót, majd nagyot sóhajtva folytattam. - Most, hogy itt vagy és élsz... azt hiszem, igazságtalan voltam, és egy nem létező bűnt vertem el rajtuk. És látva téged, nem biztos, hogy megérte - nyeltem egyet. A húgomból vámpír lett. Ez már felér egy csapással. Hol van ehhez képest Mózes akárhány csapása Egyiptom kapcsán? Ez egy nagyon nagy pofon az élettől. Boldog is lehetnék, hiszen itt van és él. De a legnagyobb ellenségeim egyikét testesíti meg. Egy vámpír. Nem cimborálok velük. Nem tehetem meg.
Amikor viszont kibújt a szög a zsákból, egy pár másodperc néma csend után kibukott belőlem a nevetés. - Áh, szóval ezért fújt ide az északi szél! Már mindent értek - nevettem tovább. - Bocsáss meg, de erre ismét innom kell - töltöttem teli a poharam az imént eltulajdonított üveg nyakára markolva, és nevetéssel rejtettem el, hogy mennyire pocsékul esik, hogy ezúttal sem azért keresett fel, mert testvérek vagyunk és hiányoztam neki, hanem önös érdekekből. - És ha nem kellene boszorkánynak lenned ismét, akkor nem is jöttél volna? Éltünk volna tovább, mint két idegen a nagy világban. Micsoda testvérek vagyunk! - emeltem fel a hangom indulatosan ekkor már, és ahogy belekortyoltam a poharamba, egy mozdulat után a falhoz vágtam azt, amely millió darabban hullott le a földre. De nem érdekelt, hogy tömegben vagyunk.  - A pokolba!

//
   

- Ohh, ez az állandó sajnálom. Az emberek is azt hiszik, hogy jelent még ez a szó valamit, közben már ez is elveszítette ennyi évszázad alatt a jelentéstartalmát, de mégis ragaszkodnak hozzá. – sóhajtottam egyet lemondóan, s közben szőke tincseimmel babráltam, s hallgattam a zene ritmusát, vagy inkább az ütőerek ritmusát? Nos, az egyelőre még az én titkom, hiszen ha túl sokáig fog ez tartani és túlzottan felhúz, akkor ne csodálkozzon azon, ha egy-két hullát hagyok itt neki búcsúként, hogy másképpen megkeserítsem az életét. Talán még a teremtőm is segítene benne, vagy azok, akik félnek tőlem. Nem mondanám magamat utálatosnak, egyszerűen csak szeretem azt, ha félnek tőlem. Nem érhetem el azt, hogy mindenki szeressen, de annál inkább azt, hogy féljenek tőlem. – Szeretem tudni, hogy mibe toppanok bele, meg amúgy is szerintem már a fél város tud rólatok, hiszen nem éppen szégyellsz vele mutatkozni, így nem értem, hogy min vagy ennyire meglepődve. Esetleg túl régóta nem melegítette fel az ágyadat? – kérdezem tőle ártatlanul, de sejtheti, hogy csöppet se ártatlan a kérdésem. Szinte legszívesebben undorral ejteném ki a nevét. Egyik hasonmáson se értem, hogy mit esznek a férfiak. Nincs bennünk szinte semmi se, de ha már választani kellene, akkor biztosan Katharine lenne a befutó, hiszen neki legalább van egyénisége és stílusa. Na, meg a két szép lábán is meg tud állni, s imád játszadozni a férfiakkal. Szerintem ennyi indok elég is a mellette szóló voksomként.
- Mert te tényleg a lemondásról vagy híres… - pufogtam tovább, de inkább a végét inkább már lenyeltem, mert az agyamra megy a sok bocsánatkérése. Tudom, hogy számára mit jelent ez a szó, ahogyan azt is, hogy tőle még talán képes vagyok elhinni eme szó jelentését is. S pontosan emiatt nem mondtam már semmit se, csak bólintottam egy lemondó sóhaj keretében. Egyedül csak az számít, hogy újra itt vagyok, s egy percig se kellett a pokol tűzében égnem. Inkább csak lapozzunk és haladjunk tovább, mert ma még szeretnék szórakozni és jól is lakni.
- Ez most komoly? Mond, hogy ez csak egy vicc? Miattam? Megölnél? Ugyan már Curtis, ismerlek, s nem véletlenül hitted azt, hogy csak képzelődsz. Vajon, ha ténylegesen a te kezedhez tapadna a halálom, akkor mennyi időmbe telne, hogy megőrülj ebbe a tudatba? – kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül, majd hátráltam pár lépést. – Talán igazságtalanul bántottad őket, de még se mindet ölted meg, hiszen valamelyiket jobb magadhoz édesgetni... S mielőtt engem vádolsz meg azzal, hogy szörnyeteg lettem, nézz magadba, hogy te mennyire vagy az! Megölnéd még a saját húgodat is, aki annyiszor melletted állt, s meghalt még helyetted is! – s az undor egyre inkább növekszik a hangomban, nem érdekel már semmi se. Talán tévedtem, talán már nem is él a bátyám, akit egykoron ismertem. Mintha már nem is ő állna előttem, aztán amikor a pohár repül, majd hangosan csattan a falon mellettem, akkor ijedten rezzenek össze, s pár pillanat erejéig csak pislogok. – Megvesztél!? Hogy mondhatsz ilyet?! Nem vagyok Petrova, hogy csak mások kihasználása érdekeljen!!! Aggódtam érted és látni akartalak, de hamarabb nem leltelek! Én legalább kerestelek, nem pedig belenyugodtam a dolgokba! – a szavaim egyre hangosabban szelték át a köztünk lévő teret és már nézőközönségünk is volt, majd egy férfi lassan elindult felénk. – Minden rendben van, esetleg kell segítség lekoptatni ezt a seggfejet? – kérdeztem meg az illető, mire dühösen pillantottam a bátyámra, aki mindig is minden férfinál fontosabb volt számomra, de hirtelen mintha szép lassan ez a fajta hűség meghalni látszott volna. Nem feleltem, csak figyeltem őket, mert magam sem tudtam, hogy mit akarok.



||

- Mégis mihez ragaszkodnának? Eléggé elfogytak azok a lehetőségek, amelyek még jelenthetnek valamit az életben... - sóhajtottam. Bár nekem aztán nem kellett arról eszmecserét tartanom, hogy milyen a ragaszkodás, hiszen évtizedek óta nem fáradtam bele a vámpírok üldözésébe. És tény, hogy én soha nem voltam a vámpírok bajtársa. Barátja pedig főleg nem. Egyiknek sem. Egyszerűen utáltam őket. Az ok máig ismeretlen, bár tökéletes alibinek minősül az, hogy azt hittem, ők végeztek a testvéremmel. Úgy tűnik, hogy kénytelen leszek ezután kitalálni valami ennél is jobbat. A kreativitás nagymestere vagyok, szóval bizonyára nem lesz vele problémám. Elvileg. Gyakorlatilag meg: itt van a testvérem. Foglalkozzak inkább ezzel? Célravezetőbb lenne, ez biztos.
Megforgattam a szemeim. Megvolt a magunk köteléke, de soha nem osztottuk meg egymással minden apró titkunkat. Ellenben sok más dologgal, de az is más lapra tartozott. - Nem ágymelegítésről van szó, drága húgom. De örülök, hogy ennyi idő elteltével is érdekel a magánéletem - jegyeztem meg szinte foghegyről. Sosem fogja megérteni, hogy mi ez az egész köztem és Tatia között. Ez nem olyan volt, amit egy hétköznapi ember csak úgy fel tudott fogni, vagy el tudott fogadni. Megcáfoltunk minden modern "törvényt", szokást... nem voltunk mindennapiak. És nem is bántam, hogy nem tettünk pórázt egymásra, ennyi szabadon töltött év után nem is tudtam volna eltűrni magamon egy nyakörvet.
Megforgattam a szemem, majd sóhajtottam egyet. Ha másban nem, hát abban nagyon is hasonlítunk, hogy egy és ugyanazon vér folydogál az ereinkben. Ezt pedig nem fogom tudni megtagadni soha. Eddig mondjuk nem is akartam. Most azonban, hogy van egy vámpír a családban, meggondolom, hogy vajon tehetek-e ez ellen valamit. A válasz azonban félő, hogy eléggé... kiábrándító lesz, ha sokáig gondolkodom rajta. Szóval jobb, ha ezúttal másra cseszem el a drága időmet. - Vicces vagy. Azt hiszed, még nem bolondultam meg - mormogtam az orrom alatt. Ő volt nagyjából az első, aki azt hitte, hogy még rendelkezem normál gondolatokkal. - Tettem már olyat, amire a régi énem nem lenne büszke. De tudod mit? Kit érdekel, mit tenne a régi Curtis? Kitáncoltál az életemből több, mint kétszáz évre! Ezt tetted, nem mást! Hát most ne akard nekem megmondani, hogy mire lennék képes - fortyogtam magamban még mindig, ahogy ezt a falon széttört pohár is eléggé nyomatékosan jelezte.
Egy ideig csendben hallgattam éledő haragját, az undort, amely felütötte fejét a hangjában, majd felálltam a székről. - Annak mondd, akit érdekel - jegyeztem meg félvállról. - Most mit vártál tőlem? - kérdeztem széttárt karokkal. - Sajnálom, hogy nem vártalak lufikkal, és sajnálom, hogy jelenleg annyi szeretet sincs bennem, hogy azt mondjam, megvédelek más hozzám hasonlóktól - rántottam egyet a vállamon. Az sem érdekelt túlzottan, hogy röhög rajtam, mert tulajdonképpen tényleg... hidegen hagyott jelenleg minden. Hm, ki gondolta volna, hogy nemcsak a vámpíroknak megy az érzelemmentes élet? Szerettem a húgomat, de a halála egy visszafordíthatatlan folyamatot indított el. És ennek még ő sem tudná az útját állni.
Tekintetem a közben odaérkező férfira vándorolt. - Magadat koptasd le, paraszt - néztem rá nyomatékosan, majd közelebb léptem Arielhez. - Bár talán a húgomnak tetszel. Miért nem kérdezed meg tőle? Elég sok mindenre lehet... kapható - fűztem még hozzá egy ravasz vigyor kíséretében.

//
   

- Csak maguknak köszönhetik azt, hogy nincs mihez már ragaszkodniuk. Ahogy mondani szokták az emberiség magát pusztítja el, mi meg legfeljebb kicsit rásegítünk. – rántom meg a vállaimat, mintha semmi jelentősége nem lenne annak már, hogy valaki él. Engem se kérdezett meg senki se, hogy akarok-e élni vagy inkább élőhalottá változom, így érthető, hogy mások kívánságaira vagy igényeire csöppet se vagyok kíváncsi. Meg lehet próbálni túl élni, de előbb vagy utóbb mindenkit elér a vég. Én legalább nem okozok szenvedést, kivéve akkor, ha éppen ahhoz van kedvem. Azt meg a vak is látja, hogy a bátyámnál is megvan még mindig a ragaszkodás valamilyen formában, hiszen különben nem akart volna bosszút állni a halálomért. Milyen nagylelkű tett, de most még se tudom értékelni igazán, hiszen ahhoz túl bosszantó ez az egész. Persze én se tagadhatom azt, hogy van egy kötödés felé, amit képtelen vagyok megszakítani, mert ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt, hanem élném az életemet vígan, ahogyan eddig tettem. – Szeretem tudni, hogy milyen kígyók férkőznek be a családomba, ez talán nem akkora vétek. Talán csak féltem a csökönyös fejedet, ez baj lenne kedves bátyám? – kérdezem tőle negédes hangon, a fejemet picit oldalra billentem és ártatlanul figyelem őt. Nem akarok beleszólni az életébe, de csöppet se tetszik, hogy kivel osztja meg az életét, vagy a vágyait. Egyszer talán a fejébe fog kerülni, akkor viszont nekem kell majd bosszút állnom. Ez az állandó bosszúállás. S eme gondolatra még egy apró sóhaj is elhagyja az ajkaimat…
A kifakadására felvonom a szemöldökömet, majd pedig a körmeimet kezdem el fixírozni, mintha még az is érdekesebb lenne a testvéri hisztinél. Talán néha még jobban fel kellene kötnie a tökeit, mint néhanapján teszi. Persze ez csak az én szerény véleményem, amikor pedig befejezi, akkor újra rápillantok. – Befejezted a gyermekek felülmúló hisztit, bátyus? – kérdeztem tőle kíváncsian, de mielőtt bármit is mondhatott volna folytattam a dolgot. – Mégis mit kellett volna tennem? Egy őrültnél ébredtem fel, megfosztott az élettől, tőled és még a közeledbe se mehettem, mert ha megteszem, akkor most nem beszélgetnék. Bosszút álltál miattam, köszönöm, de használd kicsit az eszedet, ha egyből megkereslek, akkor halott lennél, hiszen a véred túl csábító lett volna, utána meg történtek olyan dolgok, amikre nem számítottam és távol tartottak tőled. – vallom be neki a dolgot dühösen. Élveztem az életet, ez tény, de azért megvolt a saját bajom is, amikkel előbb szembe kellett néznem, s csak utána tudtam megjelenni itt. Meg amúgy se tűnt olyannak, mint akinek túlzottan hiányoznék. – Amúgy meg mondhatsz bármit, mert tudom, hogy utána nem bírnál még a saját lelkedbe se belenézni. Talán mind a ketten az ördög szolgái lettünk a magunk módján, de a testvérgyilkosságra nem hiszem, hogy képes lennél. – mondom neki egészen közelről, miközben mélyen a szemébe nézek. Megpróbálhat meggyőzni, de nem járna túl sok sikerrel. Ismerem már ennyire. Megváltozhatunk, de a lényünket teljesen nem tudjuk megölni.
- Üres szavak, amelyek mégis oly ékesen szólnak, mint a királyok korában az árulok szavai, akik behízelegték magukat. – jegyzem meg undorral, majd hamarosan pedig társaságunk akad. A testvéremre pillantok és láthatja, hogy nem vagyok éppen rózsás kedvemben. Sikerült felhúznia, s úgy érzem, hogy ez még csak egy apró szikra volt, ami hamarosan talán lángokba fogja borítani a várost.
- Ebben igaza van, én sokkal inkább szórakoztatóbb vagyok, mint ő. – pillantok a férfira ártatlanul, majd másod percek alatt sértem fel a nyakát, majd pedig hagyom, hogy rövid időre a bátyámat szennyezze vére, mielőtt kitörném a férfi nyakát és eltűnnék a helyről, ha csak valahogy meg nem állít. – Még látjuk egymást. – suttogom az éjszakába, s ha nem bírt valahogyan maradásra, akkor talán hamarosan én magam alkotom meg a vöröslő tengert itt, hiszen bosszús voltam és az ölés vágy újra elhatalmasodott rajtam.