A saját törvényeim szerint élek. Nem vagyok egy világmegváltó személyiség, de nem is azért jöttem a világra. Ha mégis.. Hát, akkor már rég elértem volna valamit. De jelen pillanatban csak annyit mondhatok el, hogy egy vámpír életének a megmentése van az eddigi nagybetűs listámon, amely az életem nagy mérföldköveinek összefoglalását tartalmazza. Elszomorító, nemde? Hát lehetséges, de különösebben nem érdekel. Igazából mindent félvállról veszek és próbálok egy-egy poén mögé rejteni néhány komolyabb gondolatot rejteni. Nem fogok veled vitatkozni a fizika törvényeiről, ahogyan matekból sem foglak korrepetálni. Mondhatni ezek a dolgok kimaradtak nagy részében az életemből, de egyáltalán nem is hiányzik. Megvagyok én tökéletesen enélkül is. Szabad vagyok, még akkor is, ha ezért a szabadságért küzdenem kellett. Vámpír vagyok. Húha. Sosem gondoltam, hogy ezt ki fogom mondani, de hát minden lehetséges, nemde? Most már határozottan azt mondom, hogy igen.
Kicsit lehet, hogy szeszélyes vagyok, vagy éppen már túlságosan is sokat keresem a logikát a dolgokban. Vagy én magam hagyom el a fenébe az egészet. Különösebben nem számít. Változó természetem van. A helyzet adja, hogy követem a szabályokat, vagy inkább áthágom őket. Persze nem árulok el nagy titkot azzal, ha megjegyzem, hogy igazából a második gyakrabban előfordul. De, ahogy okoskodni sem az én dolgom, nem is nekem kell a mintapolgárt játszanom. Láttam szörnyűségeket, amelyek, mint mindenkit engem is megviseltek. Elmondom egyszer, de többet már soha nem beszélek róla. Minek rágjam tovább, jobb lesz? Nem hiszem. Ha nem beszélsz róla az esetek nagy részében a ködbe vész és nem kell vele foglalkoznod. Persze egészséges, ha néha elmondod, de elhiheted, hogy senki nem hallgatja ugyanazt a problémát újra, meg újra, mint valami beakadt lemezt. Lépj túl a szarságaidon és élj. Akár lehetne ez a mottóm is. Már, ha lenne mottóm..

Ha pedig nem ijesztettelek el idáig, akkor már csak rám kellene nézned. Tetoválások borítják a testem nagy részét. Talán bajod van ezzel? Bocsi, de a panaszkönyvem már betelt. Meg azt hiszem a múltkor lángra is kapott. Ha valami bajod van, nyugodtan mondd ki. De nem garantálhatom, hogy érdekelni fog.  

Név » hellfire
Kor » 20
Multik » you know them

Tudod milyen az, amikor teljesen tisztában vagy azzal, hogy hol vagy, mit csinálsz, de valahogy mégis valami teljesen mást csinálsz, mint kellene? Mármint valamit, ami normális állapotban eszedbe sem jutna. Hmm.. Hadd találgassak. Úgy körülbelül két-három vodka után éred el ezt a tudatállapotot. Ha pedig tovább bírod, akkor most hivatalosan is elnézést kérek, mert egyáltalán nem érdekel, hogy kinek milyen magasan van a határa. Teszek rá magasról. Különösebben nem hat meg engem, na de visszatérve a lényegre.. Nem az alkohol okozta nálam ezt a rendkívül furcsa elmeállapotot. Egyszerűen ittam a csatorna vízéből, ahogyan ő kívánta, mintha maga lett volna az ördög és nem volt esélyem, hogy ellenálljak neki. De nem is akartam. Az egyik pillanatban még undorítónak találó csatornavizet eszeveszetten vonzónak találtam. A legjobb mód volt abban a helyzetben a túlélésre. Még a mai napig, ha visszagondolok az ízére kavarogni kezd a gyomrom. Minden, amit abban az időszakban tettem a túlélésért volt. De nem a sajátomért. Előbb adtam volna fel az életemet, mintsem a csatorna vízéből éljek. Csak, akkor fogalmam sem volt arról, hogy más fordulatot is vehet az életem. Hogy van más módja az életnek. Amit jelen pillanatban is élek, de most nem ez a lényeg.
Úgy éreztem hosszú hónapokon keresztül, hogy nem vagyok más, mint egy használati tárgy. Akkor még fel sem fogtam igazán. Ott voltam a testemben, de mintha csak lebegtem volna és külső szemlélőként néztem volna végig az események sorozatát. Nem volt beleszólásom. Azt tettem, amire ő kért. Mindezt azért, hogy ő túlélhesse. Szüksége volt rám és igaz, hogy az idő kilencven százalékát betegen vészeltem át, de ma már itt állhatok. Egy hatalmas trauma van mögöttem, ami másokat tönkretenne annyira, hogy talán ki sem bújna az ágyából. A francba, én is ezt tettem volna.. Csak valami történt velem. Hálának szánta gondolom, de sosem voltam oda az égető, viszkető érzésért a torkomban, ami már szinte a torokfájáshoz hasonlítható. Csak éppen tudsz beszélni minden probléma nélkül, de mások vére az, ami gyógyíthatja. Itt már a Strepsils sem segít sajnos. Bármennyire reklámozzák. Találnának fel már valamit a vámpírok számára is! Ja, hogy ezt nem szabadna senkinek sem tudnia? A francba.. Hát mindig van valami, ami nem úgy jön ki, ahogy kellene, na mindegy. Egyszerű, hétköznapi ember voltam, aki élte a már szinte unalmas hétköznapjait a háborús időszak kellős-közepén. Természetesen az édesanyámmal lerágtuk a körmünket aggódásunkban az apámért, de ebben is ő vitte el a pálmát. A szíve nem bírta és mielőtt még bármit hallottunk volna apáról ő, már nem volt itt, hogy hallja. Aztán pedig beleestem a túlélésért folytatott mókuskerékbe, aminek nem is akartam a részesévé válni, de nem az én választásom volt. Viszont pontosan ezért élek a saját szabályaim szerint azóta is. Nekem aztán meg ne próbálja mondani valaki még egyszer, hogy milyen finom a csatorna vize, mert annak kitekerem a nyakát. Ja, igen.. Erre is képes vagyok. Hahaha.