Nos, akkor most egy kicsit mesélek magamról, hogy könnyebben testet tudjak ölteni. Először kezdeném a külső tulajdonságaimmal, hiszen arról sokkal egyszerűbb beszélnem. Ami így nagy kertekben elmondható rólam az nem más mint, hogy elég magas vagyok, alapjáraton vékony, de a sok sportnak hála azért izmos, szálkás is, illetve én azért jóképűnek mondanám magam. A bőröm napbarnított árnyalatú az év minden napján, ami talán egy kicsit egzotikussá tesz, legalábbis nekem ezt szokták mondani. Emellett a bőrszínem még kiemeli a hosszú végtagjaimat, és a kisportolt alkatomat is. Az arcberendezésem amúgy nem mondható igazán átlagosnak, hiszen egy ázsiairól az ember gyermekének általában valami cuki, alacsony, fehér bőrű lányka/fiú jut eszébe. Nos én ennek teljesen az ellentéte vagyok. A bőrszínem már teljesen rácáfol a dologra, ahogyan az is, hogy nem éppen vékony az alkatom, de erről már nem szeretnék többet beszélni. Az arcom sem mondható éppen kisfiúsnak, még annak ellenére sem, hogy ugyanolyan pisze orrom és rózsaszín, telt ajkaim vannak, mint úgy alapjáraton a többi koreai fiúnak, ráadásul ha elmosolyodom, akkor az arcom két oldalán megjelennek az apró gödröcskéim is. Még sincsen meg bennem az a kisfiús báj. Talán az egyik oka ennek az, hogy az arcom nem olyan szív alakú, mint nekik, hanem inkább ovális, de persze nincsen tojásfejem, meg ilyesmi. Az orrom sem annyira pisze és lapos mint nekik, inkább határozott vonala van. A szemem persze mandulavágású, és nekem is megvannak a kis duzzanatok alatta, illetve a dupla szemhéj is. Nem mellesleg teljesen fekete színnel büszkélkedhet a tekintetem, szóval olyan akár egy nagy és sötét lyuk, aminek mélységében elvesznek az emberek. A hajamat általában rövidre nyírva viselem, illetve fel szoktam zselézni, mert nekem így tetszik, és nem kívánok ehhez több magyarázatot fűzni.
Az öltözködésem igazából nagyban igazodik a munkámhoz. Soha nem viselek nagyon kirívó cuccokat, inkább az elegánsabb vonal képviselői közé tartozom, így maximum sima nadrág, esetleg farmer jöhet szóban az esetemben. Általában öltönyt viselek, de ha éppen nem így van, akkor is inget, esetleg kötött pulcsit veszek magamra, csak otthon veszem elő a mackónadrágot meg a pólókat, meg persze ha edzeni megyek, de az más tészta. Hidegebb idő esetén mindig szövetkabátba bújok. Színekből inkább a föld árnyalatait (zöld, barna, drapp), illetve a szürkét, a feketét, és a fehéret kedvelem. Néha hétköznapi viseletként veszek fel zakót, farmerral, de ezt tényleg csak akkor, ha mondjuk leugrok a sarki boltba. Az ékszereket nem igazán szeretem, kivéve az órákat: egész gyűjteményem van belőlük.

Ami viszont a felszín alatt van… Nos hát az… Igazából elmondhatom magamról, hogy egy teljes mértékben átlagos, 30 éves férfi vagyok egészséges önbizalommal és életfelfogással. Már nem igazán járok bulizgatni, inkább a családalapítás gondolatával játszadozom, illetve a munkámnak élek, de azt hiszem, hogy ebben nincsen semmi különös. Szerintem így első körben elmondhatom magamról, hogy egy határozott, viszont kíméletes és kedves ember vagyok, aki nem fél véka alá rejteni a véleményét, viszont azért arra odafigyel, hogy hogyan tálalja a mondandóját, ami a munkámmal kapcsolatban is fontos, mivel nem dobálhatok senkit székekkel. Emellett elmondhatom magamról, hogy nagyon keményen tudok dolgozni, és kifejezetten szorgalmas is vagyok: ezt bizonyítja az is, hogy az elemi iskolát Japánban jártam ki, egy elit oktatási intézetben, jeles eredményekkel, a gimnáziumi éveimet Szöulban töltöttem szintén a legjobb iskolában, ahol kitűnő eredményeket értem el minden évben, az diplomámat pedig a Yale-en szereztem meg, amit gondolom senkinek sem kell bemutatni. Szóval ebből az emberek nagy része azt szokta gondolni, hogy okos vagyok, ami igazából valahol igaz is, hiszen hét nyelven beszélek, emellett ott van a fejemben az a rengeteg törvény is. Emellett elég nyugodt természetem van, ami miatt a legtöbb helyzetet könnyedén a helyén tudok kezelni, és jó stratégának is mondanám magam. Persze biztosan nem ez a legkiemelkedőbb tulajdonságom, de mindig elő tudok állni valami tervvel ha éppen egy kényes helyzetbe kerülök. Nem szokásom megváratni vagy lehúzni az embereket: gyors és precíz munkaerő vagyok, éppen ezért ajánlanak rengetegen az ismerősüknek, aki válni akar. Általában pontos vagyok, habár ennek inkább csak az az oka, hogy a határidőnaplómat nagyon gondosan vezetem, és a lakásom is teli van színes kis cetlikkel szinte mindenhol, hogy ne felejtsem el az ügyfeleimet. Ugyanis minden jó tulajdonságom ellenére elmondhatom még azt is magamról, hogy nagyon feledékeny vagyok, de ezzel a technikával könnyedén ki tudom védeni a dolgot. Emellett még jellemző rám a trehányság; mindig megfogadom, hogy majd egyszer rendet rakok a fiókomban, de szinte soha nem sikerült ezt betartanom, ezért rengeteget szívok. Hihetetlenül sokat kell keresgélnem a papírjaimat, mert szinte soha nem találok semmit, ami persze teljes mértékben az én hibám, de mit tehetnék? Egyszerűen erről a totyogó korom óta nem sikerült leszoknom, pedig tényleg nagyon igyekeztem… Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet ha egy kicsit megerőltetném néha magam és rendet raknék… Amúgy meg az egyetlen bűnös szenvedélyem az, hogy sok csokit eszek, de ezen kívül szerintem minden rendben van velem.

Név » Sallalina
Kor » 18
Multik » Ich bin Einzelkind

Újabb nap, újabb kihívások. Valamiért viszont most nem tölt el ez örömmel, inkább csak nyűgös leszek a dologtól. Általában örültem amikor vakrandira mentem, most viszont ezzel nem voltam így. Érdekes, hogy a koreaiak nagyrészt így keresnek maguknak párt. Beregisztrálnak egy oldalra, ahol kitöltenek egy kép nélküli profilt, aztán bejelölik azokat a tulajdonságokat, amik megfelelnek az ideális típusuknak és kidobja nekik azt a nőt vagy férfit, aki számára a tökéletes partner lehet. Én soha nem voltam ezeknek a randizási szokásoknak a híve ami azt illeti, szóval egyetlen ilyen oldalon sem voltam fent. Na jó, ez nem teljesen igaz, 15 éves koromban kipróbáltam a dolgot, de ennyi, nem kifejezetten jelentett nekem sokat, hogy találkozhattam egy lánnyal aki elvileg megfelelt az ideális típusomnak, de valahogy mégse. Még most is emlékszem a dolgokra amiket bejelölgettem: magas, egyenes, hosszú hajú, vicces lány, aki szereti a kávét. És hát igen, így utólag belegondolva ez elég idióta ideálnak tűnt, de akkor még úgy gondoltam, hogy ez valami hihetetlenül jó, és én fel fogok szedni egy bomba csajt. Nos másnap, mint egy idióta, teljesen kiöltöztem, még a fodrászomhoz is bejelentkeztem, hogy minden jó legyen, és már az első korty kávémat nyeltem volna le, amikor leült az asztalomhoz egy lányra hasonlító valami. Tényleg a legnagyobb jóindulattal is ezt kell mondanom. Az első elborzadásomat okozta az, hogy magas volt, de olyannyira, hogy még hozzám képes is égimeszelőnek tűnt, pedig akkor már megvoltam legalább 178 centi. Emellett nem volt valami vékony, illetve a hosszú fekete haja egészen meg volt töredezve, és hogy teljes legyen az összkép: az arca sem volt valami szép. Én akkor ezt Isten csapásának gondoltam, viszont akkor még nem hallottam azt a borzalmas röfögésre emlékeztető hangot, ami igazából a nevetése volt, de mire erre rájöttem amúgy az három nap volt. Szóval igen, ezekkel a netes oldalakkal eléggé kell vigyázni, azóta rá sem bagóztam ezekre, inkább leültem egy parkba és random elkértem a csajok telefonszámát, általában sikerrel is jártam.
Arról nagyon sokáig viszont fogalmam sem volt, hogy anyám nagyon szeretne már unokát, ezért legalább 10 ilyen oldalra beregisztrált. Mondjuk az tény, hogy rendesen kikérdezett arról, hogy milyen lányok tetszenek nekem, de igazából nem nagyon tetszik nekem ez a dolog. Utálom ha valamit a hátam mögött szerveznek, de ha a vénségének ez okoz örömet, akkor legyen, egy két randit néhány amerikai koreaival kibírok azt hiszem. Ma is egy ilyenre voltam hivatalos, viszont most a helyszín nem mindennapi volt. Egy francia étterembe beszélte meg a találkát. Gondolom arra számított majd, hogy vagy a nőt, vagy engem kiüt annyira a sok bor, hogy utána kénytelen leszek elvinni haza és kihasználom majd az alkalmat. Oké, hogy férfi vagyok, de ilyet nem igazán tennék, mert egyáltalán nem vallana rám a dolog, meg amúgy sem szokásom nőket teherbe ejteni. Néha komolyan fogalmam sincs arról, hogy anyám ennyire hülyének néz, vagy pedig csak szimplán töketlennek gondol. Komolyan azt hiszi, hogy még életemben nem vitten el nőt az ágyba, hogy ne tudjam hogyan kell biztonságosan eufórikus örömökhöz jutni? Na mindegy, nem szeretem lobogtatni a diplomáimat, szóval inkább csak szépen felvettem egy fehér zakót ugyanilyen színű nadrággal és ehhez egy halványzöld inget és inkább elindultam az étterem felé.
A partnerem aki érkezett természetesen gyönyörű volt; most már szinte furcsának találnám ha nem egy ilyen hölggyel ülnék be valahova. Udvariasan köszöntöttem, kihúztam neki a székét, aztán helyet foglaltam magam is és böngészni kezdtem az étlapot. Természetesen tudtam, hogy maximum egy pohár bort fogok rendelni magamnak mert utálom a francia ételeket, de azért előszeretettel eljátszottam, az érdeklődő vendéget. A dolog pont úgy történt ahogyan megjósoltam, aztán kezdetét is vette az ismerkedésünk. Megint ugyanaz a sablonos dolog, a családi hátteremről érdeklődik, és azt próbálja nekem bebizonyítani, hogy mégis miért lenne érdemes elvennem őt feleségül. Hallgattam egy ideig amit magyaráz és próbáltam a leginkább érdeklődő arckifejezésemet mutatni felé, de aztán hamar meguntam ezt az egészet. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy a koreai nők hihetetlenül felszínesek és unalmasak. Erre akkor jöttem rá, amikor egyetemista voltam, mert amúgy Japánban nem nagyon ismerkedtem tekintve, hogy kisfiúként kezdtem ott a pályafutásom.
- Bocsásson meg egy pillanatra kérem – mosolyogtam rá a nőre, aztán elindultam a mosdók felé. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt semmi dolgom, de ezt neki nem kell tudnia. Hihetetlenül untatott a jelenléte, én meg nem akartam ezt neki kimutatni, egyáltalán nem szokásom az ilyesmi. Az ajtót becsukva megpillantottam a földön kuporogni egy nőt, aki éppen zokogott. Tudtam, hogy nem kéne beleavatkoznom, nagyon sokan utálják az ilyesmit, de mégis elmosolyodtam és odaléptem mellé, hogy átnyújthassam neki a zsebkendőmet. Na mi ez, ha nem egy jel, hogy be kell fejeznem az ostoba randikat? Alapból is úgy éreztem, hogy nem hagyhatom így itt a nőt, ha már egyszer megtaláltam a földön sírva, de be kell vallanom, hogy nem csak ez vezérelt abban, hogy odalépjek hozzá.