Gyerünk, nyissa már ki! – kiáltottam a páncélterem ajtajánál, bár jól tudtam, hogy nagyjából nulla az esélye annak, hogy ebből halljanak is valamit. Az ilyen termek általában elég jól hangszigeteltek. Ez általában nem jelentene rosszat, most viszont a legrosszabb rémálmom válik miatta valóra. Nem, nem a bezártság az, ami megrémiszt. Voltam már cellában, sok sötét vegasi lyukban, de egyikben sem a lányommal kellett összezárva lennem. Persze, erre mondhatná az ember, hogy ez sem más, mikor együtt reggeliztek. Nagyon is az. Olyankor mehetek akármerre ha olyan a helyzet, itt viszont nincs menekülési alternatíva. Csak egy ajtó van, és az az ajtó is úgy tűnik, hogy most pont adta meg magát.
Ha egy héttel ezelőtt történik, talán a rablót is el tudták volna kapni, és most nem lennék itt. –próbálom elviccelni a helyzetet. Az ügyfelem volt az, aki kirabolta ezt a bankot. Bár nem vallotta be, mikor rákérdeztem, de nem nehéz rájönnöm. Épp elég ideje védem már a hozzá hasonlóakat, hogy tudjam mikor bűnös valaki. Nem mintha ez olyan elképesztően sok mindenben befolyásolna. Szerencsére a béremet össze tudta kaparni, a lopott pénzből semmiképpen nem fizethet ki, legalábbis addig nem, amíg valahogy tisztára nem mosta azt. De az már az ő gondja. Ez meg itt az enyém.
Remek, úgy tűnik, hogy határozatlan időre itt ragadtunk. – pillantottam a lányomra, majd a falnak dőltem és szép lassan a földig csúsztam. Mondhatni, kényelembe helyeztem magam, jobbat itt úgyse fogok találni. Wanda is csak azért van itt, mert gondoltam használhat az, ha látja, miként megy ez. Mármint nem az, hogy egy ügyvéd keresi a lehetséges pontokat, amik alapján megtudja majd védeni az ügyfelét. Hanem azt, hogy egy nagyon jó ügyvéd mit is csinál pontosan. Én pedig az vagyok. Asszisztálhat az ügyhöz. Ezek után nem kéne, hogy még mindig én legyek a főellenség, de gondolom a helyzet változatlan. Éljen az apaság!

Mérgemben az ajtóba bokszoltam, de egyből meg is bántam a dolgot és a fájdalomtól morogva ráztam meg a kezemet. Remek. Úgy látszik most lesz néhány elfecsérelt órám ezeknek a hülyéknek köszönhetően. Csak azt remélem, hogy nem a biztonsági rendszerük ment tönkre, mert akkor még csak azt sem tudják, hogy itt vagyunk, amíg ki nem javítják a hibát. – Nem arra lett tervezve, hogy telefonáljanak itt. – vontam meg a vállamat. Ennek a teremnek az a lényege, hogy kint tartson mindent, ami kívülről jön, és bent tartsa azt, ami bent van. Ilyen szempontból nézve a dolgot, mondhatni tökéletes a kivitelezés, de ez most egyáltalán nem jelent jót.
Akkor személyes érintettségem miatt el sem vállalhatnám az ügyet. – mondtam minden további reakció nélkül. Hányszor megkaptam már az évek alatt ezt. A volt feleségemtől, kollégáktól, Bryantől… annyit hallottam, hogy már kívülről tudom. – Tudod, pont azért nem történik ilyen, mert őket védem. Kifizetődő üzlet minden szempontból. –jó vagyok, tehát sokat fizetnek, és mivel nem  minta polgárok, ezért visszajáró ügyfeleim, folyton megvédem őket, cserébe pénzt kapok és a ”barátságukat”. Van, akinél ez a szó tényleg azt jelenti, ami, másnál viszont csak az egymástól való függés egyik kifejezése. Én védem őket, és egy bizonyos mértékig ők is engem. Mindenki jól jár. – De ha már ennyire erkölcsös vagy, jusson eszedbe, hogy ők is megérdemlik a védelmet a törvény előtt. – vonom meg a vállamat. Igaz, kicsit jobb védelmet kapnak általam, mint érdemlik, de ez már csak az üzleti része a dolgoknak. Amúgy is, felmentik őket általában nekem köszönhetően, tehát nem bűnösök. Kimondva legalábbis nem. Azt hittem már sikerült megértenie azt, hogy nem az igazságról szól ez az egész.
Az élet tele van a nagyobbnál nagyobb gondokkal. Jövő héten is elmehetsz velük bulizni. – bezárva viszont nem mindennap lehet egy páncélterembe, igaz? Nekem sem éppen ez a legkényelmesebb helyzet, lenne dolgom, akárcsak neki.
Óránként talán. Ha a biztonsági rendszerük romlott el, akkor talán három-négy óra, mire megtudják, hogy itt ragadtunk. – ami nem éppen biztató. Legalább a szellőző üzemel, így van levegőnk. Bár, ebben a helyzetben talán azért is hálát adnék, ha legalább annyira kevés lenne, hogy elájuljunk. – Tegyük fel, hogy nem romlott el. Egy óra. – vontam meg a vállamat. Nem vagyok éppen túlzottan optimista ember, a tények alapján szoktam ítélni, és általában azok soha nem mutatnak semmi jót sem. Viszont semmi kedvem órákra itt ragadni, főleg nem ebben a helyzetben.

Hát… ha elkezdünk fulladozni, akkor majd kiderül. – nem voltam ezzel kapcsolatban túl derülátó. A levegő valóban probléma volt, de bízok benne, hogy legalább a tartalékrendszer működésbe lépett és az ellátja ezt a feladatot. Ha nem, akkor jó nagy bajban vagyunk, már, ha addig nem nyílik ki végre az ajtó. – Pár órára biztos van elég oxigén. Ha a tartalékrendszer működik, akkor még többre. Ne ess pánikba, attól nem leszünk jobb helyzetben. – nekem is nehezemre esik, hogy ne kezdjek el ordibálni dühömben és csapkodni, de nem használna, sőt, talán csak még rosszabb helyzetben lennénk. Nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet, de már megtanultam: soha nem lehetünk elég nagy szarban.
Egy hiba még nem a világ vége. Talán csak kórház lenne belőle, talán az sem. – kimondva elég viccesen hangzik, de az ügyfeleim nem annyira vadállatok, mint gondolják róluk. Nem sok mindenki vállalná el őket, én ezek kevesek egyike vagyok, nem érdekük megölni engem. – Nem nyerhetek meg minden ügyet, nem is nyerek meg. A titok az, hogyha vesztek is, kihozom a lehető legjobbat a helyzetemből. Az pedig már majdnem olyan, mint egy győzelem. – elvégre nem vereségként van elkönyvelve. Sok bűnözőt védhetek, nem adhatom be  mindig, hogy ártatlanok. Néha csak azt tudom elérni, hogy kevesebbet üljenek. De nekik már az is elég. Harminc és tíz év között van különbség.
Az alapító atyák kimondták, hogy mindenkit megillet a törvény előtti egyenlőség, őket vedd elő ezért. – ilyen a rendszer. Én pontosan tudom, hogy rossz, elvégre én képviselem azt a felét, aminek nem kéne léteznie. A rendszer soha nem igazságos. Ez örök tény marad. – Mindenki követ el hibákat. Ami azt illeti, te is követtél el, igaz? Mégsem egy börtönben, vagy intézetben vagy. Akkor sem kellett volna megvédenem téged? – beszéltem a megfelelő emberekkel, lefizettem azokat, akiket kellett, hogy ne tudja meg senki, mit tett. Van gyilkos azok között, akiket védek. Ő is megölt valakit, akár véletlen volt, akár nem, elintéztem, hogy ne vonják érte felelősségre.
Mi a különbség köztük? Ugyanazokkal az emberrel iszol és táncolsz, nem? – mikor én voltam fiatal, nem volt valami nagy különbség a bulik között. Talán Bryan. Nem mindegyikre jött el, ő csendesebb volt, jobban szerette, mikor csak kevesen voltunk. – Akkor nem ártana lélekben felkészülnöd erre. – vontam meg a vállamat. A munkám egyik nagy előnye az volt, hogy rendkívül sok sértést és fenyegetést kaptam már, hogy a lányom ne tudjon ezekkel igazán felbosszantani. A szakmám nem valami békés, megszámolni sem tudnám hányszor akartak már félholtra verni. – Tudod, ha szólsz, akkor is elvihetted volna. – húztam el a számat, ahogy átvettem a bort és kinyitottam azt. Nem vagyok olyan maradi, hogy ne engedjem inni. Voltam fiatal, jól tudom, hogy teljesen mindegy mit engedek és mit nem egy fiatalnak, úgy is azt teszi, amit akar. Kortyoltam egyet, majd visszaadtam az üveget. A kérdésére nem válaszoltam egyből, előbb összeszedtem a gondolataimat. – Egyszer biztosan. De nem huszonkét évesen. Akkor más az ember, nem való szülőnek. – javasolnám neki, hogy ne essen teherbe, de aztán inkább magamban tartom ezt. Remélhetőleg magától is tudja. – Főleg az olyan huszonkét éves, mint én. Egy gyerek lemondásokkal jár,áldozatokkal, amit huszonkét évesen nem vagy képes meghozni. Gyerekként könnyű boldognak lenni, elhiszed, hogy a világ varázslatos hely. Később viszont rájössz, hogy rosszabb nem is lehetne. – ebben a világban pedig mindenki feljebb akar jutni, elérni valamit, amire építheti az álmait. Nekem ez részben sikerült, részben nem. Egy biztos. Túl fiatalon lettem szülő.

Az biztos, hogy lényegesen könnyebb úgy beszélgetni, hogy nem kell percenként forgatnom a szemem. Ezért hálás is vagyok! – de még mennyire, valószínűleg meg is őrülnék, ha ezt kéne csinálnom addig, amíg ki nem jutunk innen. Nem vagyok egy túlzottan nyugodt ember, elég könnyű felidegesíteni, pont ezért szoktam én felpiszkálni másokat, hogy ők már ne tudjanak.
Ne aggódj, nem fogok meghalni! Sem kórházi gépre kötve élni még úgy harminc évet. Ez a munkám, jó vagyok benne, ha eddig nem vert még senki sem, nem most fognak majd. – nem mondom, hogy nem próbálkoztak már meg a dologgal, mert hazudnék. Sok mindenki akart már engem félholtra verni, de nem sok sikerrel szerencsére. Fiatalkoromban megesett néha, hogy kék-zöld foltokkal mentem a bíróságra, de azóta szereztem vagy húsz év rutint, most már tudom, hogy az ilyen helyezeteket miként kell a helyén kezelni. És az ügyfélköröm szerencsére olyan, hogy cselekednek, ha éppen rólam meg az épségemről van szó.
Nem is arról szól, hogy igazságos legyen. A bíróság soha nem igazságos. Azonban, ha valakit csak úgy kivégzünk, nem etikus, nem törvényes, akár megérdemli, akár nem. Egy ember nem dönthet, ezért van a bíróság. – én is lehetnék az, aki a bűnözők ellen van, de… nem az vagyok. Elég egyszerű oka van: nem fizet jól. Miért dolgozzak szegényeknek apró pénzért, ha dolgozhatok gazdagoknak annyi pénzért, amiből egy szállodát is vehetnék? Nekem ez anyagi kérdés volt, én nem csak jó akartam lenni, hanem gazdag is, eltökéltem, hogy elérek valamit az életben, és sikerült is. Az, hogy mennyire etikusan, az már más kérdés, de nem is kerül szóba gyakran, ha más nem veszi elő. – Nem számít, hogy direkt volt-e, vagy sem. A lányom vagy, kötelességem megvédeni, akármit is teszel. Mást, ha véletlen tesz ilyet, elítélik egy életre. Sokféle bűn van, és sokféleképpen lehet elkövetni. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy megtudja fizetni a védelmét. – neki nyilván nem is kellett, mert az apja vagyok, a saját lányamtól csak nem fogadok el pénzt a munkámért. Főleg úgy, hogy ott tárgyalás sem volt, elintéztem mindent fű alatt, nem akartam, hogy nyilvánosságra kerüljön a dolog. Nem csak miattam, miatta is. Egy ügyvéd, aki ölt? Bármilyen ügyet kap, elveszti. – A siker megvár. De… gratulálok. – tettem még hozzá egy büszke pillantással jutalmazva. Az egyetemre sokáig csak azért jártam, hogy csináljak valamit, nem egyből történt meg a nagy elhatározás. Ezért is volt olyan jó, hogy Bryan-nel barátok voltunk. Nem csak barátok voltunk, de látva azt, hogy ő milyen jó volt, motivált engem is. – Ha zavarna, akkor azt az időt is sajnálnám, amit a fogantatásodra szántam, nem igaz? – ebbe remélhetőleg nem akar ő sem jobban belemenni, mert én sem. Egyrészt, az anyjáról nem szeretnék beszélni, másrészt az apja vagyok, az ilyesfajta témákról nem hinném, hogy nekem kéne beszélgetnem vele. A szavaira csak felsóhajtottam. Igaz, hogy elégé hangulatfüggő ember vagyok, de emlékszem még, mikor én is fiatal voltam, akármit mondtak, azt tettem, amit akartam, így hát tudom azt, hogy mondhatok bármit az alkoholról, végül inni fog, ha inni akar.
Nem, nem bántam meg. – ráztam meg a fejemet. – Örökbe adni? Dehogy is. Huszonkét évesen rá kellett jönnöm arra, hogy felelősséggel tartozom érted is, nem csak magamért. Azóta felnőttként viselkedek. Szülőnek lenni… nem könnyű, akkor sem, ha nem vagy jó szülő. Majd, ha lesz gyereked, te is megérted, hogy nem lehet csak úgy lemondani róla. – ez nem ilyen egyszerű, és mikor az anyja lelépett, sok minden megfordult a fejemben, de az nem, hogy valami vadidegennek odaadjam. – Tudom, hogy nem voltam valami jó apa. De ennek ellenére, annyira nem is sikerültél rosszul. – mosolyodtam el, elkérve tőle az üveget. Van, hogy a hiába rossz szülő valaki, mégis jól sikerül a gyerek. Ritka, de megesik néha.

A lényeg, hogy tudok vigyázni magamra. – felelem kurtán. Aki az én szakmámban van, annak muszáj is. Pontosabban annak, aki jó ebben, mert egy senkit ki akarna bántani? Viszont én a legnagyobb rosszindulattal sem vagyok senkinek titulálható. Már hosszú évek óta a legjobbak közt vagyok, megszereztem a sikert, vele együtt a hírnevet és a pénzt. Nyugodtan kimondhatom, hogy a pályám csúcsán vagyok, és még leszek is sokáig, hacsak nem vétek valami fatálisan nagy hibát, de erre aligha kerül sor. A figyelmetlenség nem tartozik a negatív jellemvonásaim közé, ha munkáról van szó, akkor mindig száztíz százalékon teljesítek. Szeretem a munkám, és még jobban szeretem, hogy ennyire jó vagyok benne.
Nézd, a pénz azóta uralkodik az emberen, hogy megalkottuk, mindig is az fog előnyt élvezni, akinek van pénze. Mindenki inkább lenne gazdag, mint szegény, akármit mond. – nem hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy inkább kevesebb pénzt akarnak, de több szeretet az életükbe. Ez hülyeség, parasztvakítás, nem több. – Minden szabály alól van kivétel, ez igaz a törvényekre is. Van, aki megtehet bármit felelősségre vonás nélkül. Éppen ezért, nálunk soha nem azok a sikeresek, akik igazságra éheznek. – én sem ilyen vagyok. Én csak szeretem elvégezni a dolgomat, a dolgom pedig általában az, hogy bűnösöket védjek. Akad ugyan kivétel, de nem gyakori, nem fizetnek annyira jól, hogy foglalkozzam velük.
Ügyvédek körében rossz szokás, mindent leplezünk. – vonom meg a vállamat egy félmosoly kíséretében, de persze tudom, hogy ennél azért jóval többről van szó, de nem igazán akarok belemenni ebbe jobban, mert úgy jönnék ki belőle, ahogy nem akarok. Mit kéne mondjak? Nem volt előttem jó apa példa, és nem is jókor lettem apa. Nem nekem lett ez kitalálva. – Ennyire azért nem ritka. – talán igaz, hogy nem osztogatom túl gyakran, de azért, ha kiérdemli, hát kiérdemli. Tudom, hogy milyen nehéz megdolgozni  érte, apám életében egyszer nézett rám büszkén, hiába is dolgoztam keményen azért, hogy elismerjen. Nem tette, mostanra pedig túl büszke, hogy kimondja. Nem mintha szükségem lenne rá.
Oh, nem, dehogyis! – ráztam meg a fejemet nevetve. - Előbb kötném fel magam, minthogy anyáddal még egy percet eltöltsek! - eléggé.. elfajultak köztünk a dolgok az anyjával. A végére inkább megölni akartuk a másikat, nem hiányzik sem ő, sem a szex vele. Az elmúlt években nem voltak magánéleti sikereim, de nem is akartam, hogy legyenek, nem hiányzik a nagy szerelem, amit mindenki keres manapság. Megvagyok anélkül is. – Még egy gyerek? Eszem ágába sem jutott! – az kéne még, hogy legyen még egy gyerekem. Minek rontsam el egy kölyök gyerekkorát? Nem vagyok jó szülő, és nem akarok több gyereket sem, soha nem voltam valami családias, csak azért jártam haza, mert anyám ragaszkodott hozzá, amúgy gyötrelem volt az egész. Folyton öltük egymást. – Ha benne van az, hogy terhes, akkor inkább ne, megmentenéd egy srác farkát vele. – csóváltam meg a fejemet. Hallani sem akarok arról, hogy terhes. Nem mintha tudnám, hogy az, de… remélem, hogy nem. Nem látszik rajta semmi, de kitudja, nem értek ehhez, és ha nagyapa leszek, valószínűleg helyben elásom magamat. – Mindkettőnknek, mondjuk. Én nem buktam meg annyira, mint apa, te meg ennek ellenére nem lettél sorozatgyilkos. Éljen! – emeltem meg a borosüveget, mielőtt ittam volna belőle. Na igen, egy sorozatgyilkos nyomait lényegesen nehezebb lenne elrejteni, örülök, hogy nem kötelességem egyet sem védeni. Vannak azért elveim nekem is, ha valami túl durva, akkor én nem vállalom el. Ilyen egy sorozatgyilkos, főleg, ha kölyköket ölt. Gyilkosságokat általában nem vállalok, csak ha jó okom van rá.

Szerinted, ha mondjuk kell egy új szív, kitudja megfizetni majd? Én, mert van rá pénzem. Abból veszel ételt, gyógyszert, abból fizeted a számláid, veszel ruhát…  a pénz fontos. – persze, jöhet itt az olyan közhelyekkel, hogy szerelmet nem lehet pénzért venni, de erre én csak ezt tudom mondani: pénzt sem lehet szerelemmel szerezni. A kettő nem függ össze, attól, hogy valaki sikeres a munkában, lehet a magánéletben is. Én nem ilyen vagyok, elhanyagoltam a magánéletemet ebből a szempontból és nem tűztem ki elsőszámú feladatomként, hogy az igazira vadásszak. Felnőttem, és ennek a legnagyobb hátránya az, hogy olyannak látom a világot, amilyen.  A világ pedig ilyen. Igazságtalan és a legrosszabb emberek mindig a legsikeresebbek. – Bryan? Bryan remek ügyvéd, de oka van annak, hogy tanár elsősorban. Az oka pedig pont az, hogy nem elég rossz ember ehhez a pályához. – én nem tartom magamat rossz embernek. Én sikeres ember vagyok, a sikerhez vezető út pedig nem virágokkal volt díszítve. Bryan jó ügyvéd, az egyik legjobb, akit ismerek, de nem elég gerinctelen, hogy megtegyen olyan dolgokat, amiket én megtettem, hogy itt tartsak most. Nem szégyellem érte magamat, mindent ugyanúgy csinálnék, ha visszamehetnék az időben. Úgy vágtam neki ennek, hogy a legjobb akarok lenni, és lám, az egyik legjobb is vagyok.
Erre most mit mondjak? Te sem vágytál annyira a figyelmemre. – nem emlékszem, hogy így lett volna. Én tudom, hogy nem vagyok jó apa, soha nem mondtam, hogy az vagyok. Azonban az én hibáim mellett azt is meg kell jegyezni, hogy ő sem különösebben törte magát.
Nem, a helyzet pompás, mert nem beszélünk egymással. Szeretném, ha ez így is maradna. – sokat veszekedtünk, akkor sem illetünk össze igazán, és most sem, sőt, most már még kevesebb dologban értenénk egyet. Elég sérelme van mindkettőnknek, hogy ne akarja látni a másikat soha többet, én pedig ezt tiszteletben tartva, nem akarom látni őt. – Nem akarok családot alapítani. – az lenne a legutolsó dolog, amit szeretnék. Nem, nem vagyok olyan családcentrikus, soha sem voltam. Nő tényleg van a világon elég sok, de olyan, akivel én családot szeretnék alapítani, egészen biztosan nem létezik. Ez pedig jól van így, majd mások csinálnak helyettem is gyereket. – A te dolgod, hogy akarsz-e gyereket, vagy sem, én csak azt mondom, hogy várj vele. – fiatal, semmi értelme tönkretenni az életét egy gyerekkel. Majd, ha már meg voltak a legjobb évei, ha tényleg tud felelősséget vállalni, mert akármennyire is felnőttnek hiszi magát, még gyerek, és ez idő, míg változik. Egy gyereknek pedig nem egy gyerek kell szülőnek, ezt én is megtapasztaltam.
Ha nem tudok róla, nincs vele bajom. – rántottam meg a vállamat. Nem beszéltem komolyan, a kérdést sem vettem hasonlóképpen. – Ha így lenne, akkor semmi értelme annak, hogy a gyilkosokat akarod lecsukatni, nem?  Képmutatásnak hívnák. – amit én például mindig nagyívből elkerültem. A képmutatás olyan dolog, ami engem nem jellemez, hazudni hazudok, de soha nem olyat, ami ily módon másnak tüntetne fel.

Nem, mindent tényleg nem. De sok mindent. – vontam meg a vállamat. Amit nem tudsz megvenni, az lenne az igazán értékes? Legalábbis ezt mondják. Nekem azonban ott a házam, megtudtam venni és elég értékes. Igaz, más nem tudja, számára meg ezért értékes. Az, hogy kinek mi a legdrágább, elég szubjektív dolog. – Talán, lehet róla szó. – bólintok a szavaira. Nem vagyunk már fiatalok ugyan, de … attól még ez miért állítana meg minket? Bryan amúgy is most van túl a házasságán, én már rég kihevertem, most rajta a sor, ebben pedig segíteni fogok neki. Most jönnek a legjobb évei, mikor bármelyik apakomplexusos fiatalt megkaphatja.
Előtte én passzoltalak le hozzá. Nem minden csak fekete és fehér. – nem találkoztunk sokat, nem keresett, én sem őt, a munkámba temetkeztem és nem igazán jutott az eszembe az, hogy van egy lányom. Ugyan sok mindenben nem értek egyet az anyjával, de nem mondom, hogy jobb szülő lennék, mint ő. Ugyan már, csak azzal köröket vert rám, hogy ő szült. – Soha többet ne mondd azt, hogy pótmama. – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. Hallani sem akarom ezt a szót. Pótmama… alapból utálatos egy szó, másrészt, elég nagy, hogy ne pótmama kelljen neki. – De, van, csak 41 éves vagyok, az ember ilyenkor már nem veti bele magát mindenbe. – és nem keres mindent olyan elvetemült bátorsággal. Habár, én soha nem tartoztam azok közé, akik hajtották volna a szerelmet, vagy az egyéb hasonló dolgokat. Én mindig úgy voltam vele, hogy megtörténik valami, ha meg kell történnie. Eddig nem történt, talán nem is fog, ez csak később derülhet ki. – Házasodni pedig soha nem fogok már, ebben biztos lehetsz. – egyszer elég volt, tudom, hogy milyen, tudom, hogy minek tűnik, és hogy valójában mit jelent. Nem akarok többet férj lenni, nem akarok gyűrűt az ujjamon, nem akarok feleséget. Egyszer ezt mind megtettem már, soha többet.
Erről ne most hozz döntést, fiatal vagy hozzá. Majd, évekkel később, mikor munkád van, otthonod, és barátod. – egy gyerek különleges dolog, az ember gondolhat bármit, de mikor a kezében tartja, már is másképp lát mindent. Azonban a családalapításhoz nem csak két ember kell. Biztos anyagi háttér, és két olyan szülő, akik nem ölik meg egymást. – Minden gyilkosban az lappang, különben nem ölne. – vontam meg a vállamat. Sokféleképp lehet ölni, sok mindenért. Van, hogy nem tehet róla az ember, van, hogy igazságos, de a gyilkosság az gyilkosság, a törvény előtt pedig nincs különbség köztük. Az én dolgom azt megtalálni, ezért fizetnek az emberek. – Nem vagyok egyszerű ember. –ráztam meg a fejemet. Nem. Gazdag vagyok, sikeres, jóképű és majdnem mindent elértem, amit akartam. Sikeres ember vagyok, nem egyszerű. – Mi lennék, ha nem ember? – kérdezek vissza. Nem értem, hogy mire gondol. Emberek vagyunk. Persze, jó lenne istennek lenni, és abban is biztos vagyok, hogy jobb lennék, mint a mostani.

Okosabb vagyok, mint anyád, ez biztos. – vontam meg a vállamat. Megházasodni megint… az ő dolga, én nem akarok belefolyni, szerencsére nem is hívtak meg, bár nem is mentem volna el, hiába imádom az esküvői baleseteket. Ha én ott vagyok az esküvő biztosan katasztrófába torkollott volna. Mindegy is, hiszen minden házasság akkor romlik el, mikor működnie kéne. – Ráadásul lassan felnőtt vagy, így könnyebb. – én soha nem voltam jó abban, hogy kisgyerekekkel elbeszélgessek a semmiről. Könnyebb akkor, ha már nagyobbak, ha van egy kis eszük, és nem kell magamat visszafognom. Van, aki jó szülő, van, aki nem. Én ebbe az utóbbiba tartozom, az ellenkezőjét soha nem állítottam. – Úgy nézek ki, mint aki olyan lányokra vadászik, akiknek az apja lehetnék? – kérdeztem vissza mosolyogva. Direkt lányt mondtam és nem nőt. Az embernek kell egyfajta mentális és érzelmi érettsége legyen, hogy férfinak, vagy nőnek hívhassuk. Amíg ez nincs meg, tulajdonképpen gyerekek vagyunk, akiket felnőtt testbe zártak. – Nem vetem meg őket, csak már nem vagyok az összesre vevő. – vontam meg a vállamat. Én kiéltem magamat már, volt részem nagyon sok mindenben, és sok mindent megtanultam. Például azt, hogy a szenvedélyt túlértékelik. Jó dolog, rendkívül erős, de… előbb-utóbb megszűnik és nem marad utána semmi, nem lehet rá építeni. Így tanul az ember, a korral. – A házasság egy biztosít. Ha valami működik, akkor nem kell. Ha pedig valaha eljutok odáig, nem fogom veszélybe sodorni egy szerződéssel. Anyád megértette velem ezt. – szép kis válás volt az, nemcsak pénzembe, de időmbe is került, az agyamra ment az a nő már akkor is, mostanra szerencsére minden szerződésbe foglalt dolgot lezártunk, így nem kell a minimális kapcsolatot sem tartanunk a másikkal.
Erre inkább nem válaszolok. – ráztam meg a fejemet. Nem igazán szeretnék tudni a fiú ügyeiről. Elég rugalmas vagyok, sok mindenről is lehet velem beszélni, de ez az a fajta téma, amit inkább elkerülök, ha tudok. – Anyád boszorkány, ezt eddig is tudtam. De… milyen farkasról beszélsz? – pillantottam rá értetlenül. Az anyja egy hárpia, egy boszorkány, ráadásul a legrosszabb, ez eddig sem volt titok. Már csak egy seprű kéne, hogy legyen nála és el is hinném, hogy léteznek boszorkányok. – Anyád nagyon sok mindenbe nem…   nem tudom befejezni a mondatot, mert ekkor látom meg a kezét. Hirtelen pattanok fel meglepettségemben és hátrálok pár lépést. – Ez mi volt? – valami elfogadható választ akartam hallani. – Vagyunk? Nem, én nem vagyok semmi! – nem értem mire ez a többesszám, az én kezem nem változik manccsá. Akármit is csinált… én ilyet nem csinálok.

Most azt mondtad, hogy nem vagyok olyan okos, mint anyád? – kérdeztem vissza kissé meglepetten, de végül csak megráztam a fejemet. Nem vártam erre választ. Lehet, ő volt okosabb. Ő félredugott, lehet nekem kellett volna. Nem mintha szent lennék, én is… találkozgattam másokkal, de egyikükkel sem feküdtem le. Azt hiszem elkerülhetetlen volt az, hogy félrelépjen, az már kevésbé, hogy ne álljak a magam gyerekes, de mégis stílusos módján bosszút érte. – Annyira fiatalokat azért nem akarok elbűvölni. ¬– ráztam meg a fejemet. Apa vagyok, beteges lenne, és aki a lányával egyidős nőkre vadászik, megérdemli, hogy jó alaposan tökön rúgják. Vannak azért határok. Arról nem is beszélve, hogy én jobban szeretem, ha egy nő tapasztalt és tényleg nő. Ezt nem feltétlen a kor teszi, de az is. Tapasztalat, kisugárzás és a többi. Ez mind fontos, egyesek elfelejtik. A természetes vonzalom mindennek az alapja, ez az, ami végső soron számít, nem mindenféle érzelmi elköteleződés, aminek semmi értelme hosszú távon. – Ha valakivel komolyabbra fordulna, elkerülhetetlen lenne, hogy találkozz vele. – nem mondom ugyan ki, de nyilván be kéne mutatnom. Azonban nem állok itt senkivel sem, és a közel jövőben nem is fogok, mivel nem keresek kapcsolatokat, hosszú távra semmiképpen sem. Van, aki próbálkozik egy tönkrement házasság után, én inkább az a fajta vagyok, aki az élet más területeire koncentrál a magánéletét pedig…  minimális érzelmi szinten éli, talán ez a legjobb szó rá.
Micsoda? – kérdezem meglepetten és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. – Ezek mesék, Wanda. Filmek és könyvek, semmi valóságalapjuk nincsen. Anyád boszorkány, de biztos vagyok benne, hogy szerelmet nem varázsol. – nevettem fel. Nem, ezek mesék, az ember ezeken nő fel, de aztán egy bizonyos kor után megtanulja, hogy a valóság más, és kinövi a meséket. Fura, hogy Wanda most ezzel jön, azt hittem már évek óta nem kinőtt ebből. – Wanda…szedsz valamit? – pillantottam rá komolyan, mikor vérfarkasokról kezdett el beszélni. Más logikus választ nem látok, csak a drogokat, ezt viszont ejtem, mikor meglátom a kezét. Vagyis, ami a helyén van. Továbbra is értetlenül bámultam és elfordultam néhány pillanatra, próbálva megemészteni a hallottakat és a látottakat. – Átok? Mégis milyen átok? Megölsz valakit és… ez lesz? – nem értettem, hogy miről beszél. Átok, boszorkányok, vérfarkasok… mintha valami mesebeli világba kerültem volna. – Szóval az állattámadások is… te és a … többiek voltatok? – tulajdonképpen a lányom beillik egy sorozatgyilkosnak. Nem semmi, ez aztán az információ. Meg kéne lepődnöm, hogy az anyja nem mondta, bár… boszorkány…  istenem.

Bevallom, soha nem voltam túlzottan erkölcsös személy. Az erkölcs olyan, mint a bilincs, vagy… mint az erényöv. Valami elképesztően jó dologban gátol. Sok mindent tettem, sok írott és íratlan szabályt szegtem meg. A munkámban és azon kívül is. Nem vagyok sem becsületes, sem tisztességes. Én sikeres vagyok, ahhoz pedig elengedhetetlen az, hogy az ember megszabaduljon a gátlásaitól. Amint eldobtunk mindent, ami visszatart minket, a sikerhez vezető úton már csak végig kell menni. – Ugye tudod, hogy lassan nagykorúvá válsz? Saját munka, saját kereset… saját lakás. – nem mintha elakarnám kergetni őt. Elég sok pénzem van, nem különösebben zavar, hogy eltartom, hiszen a lányom és… jelenleg jogilag is kötelességem ez. Ugyanakkor, ha már készen áll rá, szeretném, ha előrébb lépne.
Ha egy kaland lettem volna, akkor nem jön hozzám. Téged pedig nem tart meg. Mindkettő megtörtént. – egy hárpia volt mindig is, de voltak azért szebb idők is. Nem tudom pontosan, hogy romlott el az egész, de nem is igazán szeretném már tudni. Nem volt szép időszak a vége, de sikerült valahogy lezárni minden tekintetben, éppen ezért boldogabb nem is lehetnék. – Felébrednék. – rántottam meg a vállamat. Ez nevetséges. Álmomban sem képzelném, hogy egy olyan világban élek, ahol vámpírok és vérfarkasok kergetik egymást. Ezek mesék, ismerem őket, mikor gyerek voltam ezekkel ijesztgettek a szüleim. Talán őt is ijesztgetni kellett volna velük
Farkasgént? Az mi? – nem hinném, hogy hordozok, akármi is az. Talán az anyja. Az anyja elég sok mindent hordozott… leginkább valaki mást magában. De nem most itt az ideje ennek! – Az erdőbe? Miért, mi van az erdőben? – a fákon és a rohadt rovarokon kívül. Elvettem tőle az üveget és nagyot húztam belőle. Lehet többet ittam eddig, mint hittem és csak hallucinálom az egészet. Milyen jó is volna – Fogalmam sincsen, hogy mikor áll vissza a rendszer. Addig meg… mondd csak el! – még az sem biztos, hogy a kamerák működnek. Fogalmam sincsen, hogy miként működnek itt a rendszerek, és amúgy sem vagyok hozzáértő. De azt biztosan tudom, hogy egy normális világban ilyennek nem kéne az emberek eszébe se jusson, nemhogy megtörténnie! Boszorkányok, vérfarkasok… farkasgén… ez több, mint sok hirtelen.

Anyád is folyton ezt mondta. – tőle szinte a nap minden percében megkaptam azt, hogy nem vagyok valami jó apa. Igaza volt, tényleg nem voltam, de ettől még a legkevésbé sem adtam neki igazat. Dolgoztam, nem is keveset, pályakezdőként mindent megtettem, hogy előrébb jussak és az eredménye most ez a ház, a kocsik lent a garázsban, nyaralók, kapcsolatok és a többi. A kollégáim kis túlzással utálnak, ami tejesen rendben is van, ez jelenti azt, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Ha pedig valamiben jó vagy, miért csinálnád azt ingyen? Mindenki jól akar élni, egyeseknek sikerül is. Én ezek közé tartozom, és ezért soha nem jutott még eszembe bocsánatot kérni. – A végét pedig már mind a ketten ismerjük. – vicceltem, persze. Nyilván nem fogom kidobni, de azt sem szeretném, ha örökre a nyakamon maradna. Nem hinném, hogy ott fog, egyébként sem. Velem együtt élni, már amikor otthon vagyok, nem gondolnám, hogy aranyélet, főleg nem egy fiatal számára.
Az ördögi túlzás. Csak tinédzser vagy még. – ami valahol közel áll ugyan hozzá, de áltatnám magam azzal, hogy én ebből olyan elképesztően sokat láttam. Mivel keveset voltam otthon, túl sokat vele sem foglalkoztam, más apáknak biztos sokkal inkább meggyűlt ezzel az életkorral a gondja, mint nekem. – Ha nem lennél, valószínűleg egy ördögi feleségem lenne. Így jobban jártam. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Nem akarnék házas lenni megint, és ha nem gyerek, lett volna más gond is, ami miatt majd elválok. Ennek így kellett lennie. Nem hiszek a sorsban, de ez biztosan az volt. Ezt pedig nem köszöntem még meg elégszer. – Még te mondod? Mintha valami ”Verjük át az apánkat” showban lennék. – ezek mesék, én ezeken a meséken nőttem fel, az, hogy valóságosak legyenek, nem éppen egy reális gondolat a számomra és nem is tudok rá úgy tekinteni.
Hát… az apám egy seggfej, de nem láttam egyszer sem, hogy farkassá változik és állatokat belez ki. – de láttam már szinte mindenhogy, ami emberi. Soha nem voltunk jó viszonyban, a testvéreimet sokkal inkább szerette, mint engem. Ennek az okát nem tudom, de egy idő után meg is untam, hogy keressem. Onnantól fogva mindent megtettem, hogy bosszantsam. – Le is lehet takarni. Bár… utána egy kihallgató szobában lennénk. – hiába engem bíztak meg, és hiába nincs szükségem lopottpénzre, jó eséllyel kérdéseket tennének fel, ha azt látnánk, hogy letakarom a kamerát. Ezt inkább kihagyom, voltam már eleget kihallgató szobákban, egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. Az életnek sajnos meg van az a hibája, hogy valóságos. – Szóval… azt akarod mondani, hogy te valami farkasember vagy, akit megátkoztak? – pillantottam rá kétkedve. Ha ezt gondolja, tényleg elég rossz apa voltam, mikor egyáltan ott voltam.  

A szavaira én is csak megrántottam a vállamat. Nem igazán tudnám azt mondani, hogy nincs igaza. Soha nem voltam apának való, hirtelen lettem az, nem készültem fel rá, és… nem is igyekeztem soha eléggé. Van, akinek megy ez, és van, akinek nem. Ennek ellenére annyira talán nem végeztem rossz munkát. – Én nem így fogalmaznék. – nem teljesen jó a megfogalmazás, elvégre, még így is keveset látom, szóval… itt lakik inkább. Amivel nekem nincs bajom, az én életem egy adott ütemben zajlott, ami valamennyire megváltozott, hogy az anyja  miatt, de a lényegi pontok megmaradtak. Nem borult fel az életem, csak mert itt van.
Anyád nem volt rossz, csak…   újfent megrántottam a vállamat. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Nem volt rossz, egyszerűen csak nem jöttünk ki egymással, megváltoztunk, más dolgok érdekeltek. Előbb kötöttük össze az életünket, mint kiderült volna, kibírunk egy kis változást. Nem ment, ennek pedig nem lett valami szép vége. – Ebben anyád lánya vagy. – húztam el a számat. Az  anyja is imádta, ha az agyamra mehetett. Eleinte nem is volt bajom ezzel, szerettünk egymás idegein táncolni, de ahogy múltak az évek, egyre kevésbé toleráltuk, különösképpen én. Most is az jellemző rám, hogy én táncolok mások idegein, nem ők az enyémeken.
Ebbe inkább ne menjünk bele. – leginkább ezt akartam volna az egésszel kapcsolatban. Az egész elég abszurdumnak tűnt, irreálisnak. Én mindig is kétlábbal álltam a földön, Wanda pedig úgy beszél, mintha valami filmben lennénk. A végén még tényleg kiderül, hogy ez az egész csak átverés volt. Előrébb hozták a bolondok napját. – Volt már rosszabb is. – rántottam meg a vállam. Elég sok mindennek hívtak, egy-két nagyobb ügyem után pedig nem túl szép jelzőkkel illettek az újságok, hírcsatornák. Ez így van jól, az én szakmámban az a sikeres, akit elegen utálnak. Engem jó páran ki nem állhatnak, tehát, valamit nagyon jól csinálok.  – Szóval… vérfarkas. – ismételtem meg őt, de én inkább még mindig hitetlenkedve. – Vérfarkas, mint a… mesékben? Telihold, falka… és hasonlók? – emlékszem, hogy ezekhez hasonló mesékkel riogattam a testvéreimet. Most pedig Wanda azt mondja, hogy ezeknek van igazság alapja, mi több, tulajdonképpen ő is az. Ha ez tréfa… nem valami jó.