Hogy mit szeretek a külsőmön? Nem is tudom. Igazából egészében vagyon megelégedve magammal. Magas és sportos "fiatalember" vagyok, akin meg-megakad az ember szeme. A gének. Karakteres arcom van, és a már említett tipikus német szőke kékszemű gének természetesen nálam is megmutatkoznak. Szeretem a szemeimet. A hideg kék szín és egy átható pillantás sok mindenre képes ... már ha érted mire gondolok. *huncut mosoly* Öltözetem kézen fogva jár a kedélyállapotommal. Vannak napok, amikor nagyon szívesen magamra öltök egy drága öltönyt, megkötök egy nagykendőt és örömmel töltök el egy teljes napot, amit mások sokszor nyavalyogva kényelmetlennek tartanak. Az elegancia kiment a divatból úgy érzem. Nem nálam. Viszont vannak napok, amikor nem minden rózsás. A napok, amikor úgy nézel ki mint az utolsó tini, mert melegítőben és kapucniban, kócos hajjal mész le bevásárolni, miközben a kapucnit olyan mélyen az arcodba húzod, hogy még véletlenül se ismerhessen fel senki, már ha valaki egyáltalán ismer. Sokoldalúnak tartom magam, Mellettem sosem unatkozol. Minden nap egy új kihívás, minden nap egy új élmény. Sőt minden nap egy új én. Ha 20 ha 200 éves vagy, élned kell az életed és minden egyes napért hálásnak kell lenned. Találnod kell magadban és a mindennapjaidban valamit, amiért élsz, ami visz téged előre. Ami megőrzi az emberségedet. Igen. Az is nagyon fontos számomra. Életem során voltak már sötétebb fejezeteim. A sötétség bennem van. Van, hogy magával ránt az éhség és az éjszaka. Van, hogy pusztán vadászni és ölni akarok. A bennem élő sötétség, amely örökös táncot jár a bennem élő fénnyel. Nem vagyok egyszerű eset. De ha valaki fontos számomra, azért a világ végére is elmegyek. Ilyen emberek viszont már nem nagyon vannak. A családom tartozott ebbe a kategóriába, s ők már mind halottak. Egy nap talán megtalálom a másik felem, s lesz egy új családom. Addig is, próbálom megtartani az egyensúlyt önmagamban.

Név » krizsi
Kor » 21
Multik » i'm brand new baby

Csak ültem az asztalnál és vártam, hogy az előttem álló csésze tea egy kissé meghűljön, mert még túl forró volt ahhoz, hogy ihassak belőle. Ezalatt az ablakon merengtem ki és az üvegen végigcsorduló esőcseppek egy messzi messzi emlékbe ringattak vissza.
1871. Megalakult a Német Császárság és április 16-án kiadták az alkotmányt. De még valami megtörtént ezen a napon. Valami sokkal fontosabb. Anna Marie és Albert Mayer számára legalábbis. Ezen a napon született meg harmadik gyerekük: Lukas. Ahogy felcseperedtem megtudtam, hogy nem mindennapi család vagyunk. Kiváltságosak voltunk. És nem, nem az aranyra és a birtokra gondolok, amit a császártól kaptunk hű szolgálatainkért. Valami magasabb rendű dologról beszélek. A Mayer név az Európai természetfeletti körökben ismert, tisztelt vagy akár félt név. A Mayerek egy nagy varázsló család, akik főként Németországban honosak, de az évek múlásával elterjedtek Ausztria és a Svájc területén, lévén német nyelv országok és azon pár kalandvágyó egyednek közönhetően, akik nem féltek az idegen kihívásától, Európa más nagyvárosaiban is fellelhető egy-egy Mayer.
Ebbe a családba születtem tehát bele. A varázslat szinte a bölcsőbe lett rakva velem együtt. Nem menekülhettem volna előle, akkor sem, ha akartam volna. De ki akar elmenekülni az elől, hogy különleges és képességei vannak. Én biztosan nem. Én nagy örömmel és odaadással tanulmányoztam mind azt, ami az örökségünk és létezésünk részét képezte. Testvéreimmel és szüleimmel együtt.
Egyszer csak kopogtattak. Visszatértem a gőzölgő teárcsészéhez és észleltem, hogy egy ideje már elmélázhattam. Felálltam és ajtót nyitottam. Posta. Kézzel írott levél. Ez csak Hanna néni lehet ... vagy inkább Hanna dédunokahúg. Vagy olyasmi. Angliai rokonság, akivel kapcsolatot tartok, hiszen a család azon része átsegített életem egyik legnehezebb részén.
Azon az időszakon, amikor egyedül maradtam. Húszas éveim elején beleszerettem valakibe, akitől az egész világ távoltartani kívánt. Nappal és éj. Két véglet, amely nem férhet meg egymás mellett, én mégsem tágítottam. Megismertem Nicolas-t. Igen. Egy férfi. Nem vagyok a dobozok és feliratok híve, de abba a csoportba sorolom magam, akik saját nemüket preferálják az ellenkező helyett. A családom ezt el is fogadta és voltak "normális" kapcsolataim, amelyek viszont nem tartottak sokáig, mert a titkok mint méreg hatnak az emberekre. Senki sem bírta sokáig mellettem, mert mindenki azt hitte szörnyű titkokat rejtegetek előlük. Egészen addig, míg Nicolas fel nem bukkant az életemben. Családom szerint a természet rendje megkívánta, hogy végezzek vele, vagy legalább hagyjam ott, s majd más elvégzi a feladatot, viszont egy biztos, nem találkozhatok vele. Mindig is rendes és engedelmes gyermek voltam, viszont ha a boldogságom a tét, makacs tudok lenni. Hála a sok félresikerült próbálkozásnak. Ezért nem tágítottam, hiszen a Nicolas-ban lakozó sötétség és misztikum egyszerűen vonzott magához. Olyan akartam lenni mint ő.

Egy este miután megitatta velem a vérét és azt hittem minden jó lesz, hirtelen minden megváltozott. Boszorkányok rontottak ránk és elszánták magukat egy végső lépésre: Nicolasnak vesznie kell. Minden olyan gyorsan történt. Kántálás itt, fények ott ... és egy karó. A rossz szívben. Legalább is szerintük. Vak szerelemtől vezérelve közbeavatkoztam, hogy megmentsem azt, akit mindennél jobban szerettem. Ez okozta a vesztemet.

A boszorkányok ekkor még nem tudták, hogy Nicolas vérével a szervezetemben haltam meg és én csak reménykedtem benne, hogy ez a váratlan fordulat elég lesz ahhoz, hogy Nic elmenekülhessen, vagy akár ahhoz, hogy a boszorkányok szörnyülködve felhagynak tervükkel, hiszen megöltek valakit, aki közülük való. Én emberi életem utolsó pillanatában csak arra gondoltam, hogy nem halok meg végleg és amikor visszatérek, minden jó lesz.

Tévedtem. Szeretteim nagy meglepetésére újra az élők között jártam, viszont nem emberként. Egy részem most már az éjszaka teremtménye volt. Vámpír lettem. Mi mindenre készen voltam, csak hogy vele lehessek. Ő viszont nem volt sehol. Nem mert a boszorkányok végeztek volna vele. Nem. Szabad akaratából hagyta el Berlint. Levelet is hagyott.

Sajnálja ... de túl nehéz neki mindez.

Nehéz? Neki? Én meghaltam érte! Aznap megtanultam milyen a világ legrosszabb fájdalma: az összetört szív szilánkjainak szúrása.

Ezen kívül rá kellett eszmélnem arra, hogy a családomnak végig igaza volt. Ők továbbra is szerettek, még akkor is, ha egy részem azzá vált, ami ellen küzdöttünk, ami ellen hívatottak voltunk. De részben még mindig egy voltam közülük. Az élet visszatért egy majdnem normális kerékvágásba, hiszen velük maradtam. Eltekintve attól, hogy az évek rajtam nem, rajtuk viszont annál inkább meglátszottak, ott voltunk egymásnak. Viszont az emberi élet múlandó és fél évszázadon belül mind halottak voltak. Én pedig nem akartam ott maradni, ahol egyedül vagyok és kísért a múlt. De a családom nélkül, az őseim nélkül egyedül vagyok. Egyedül és erőtlen. Nem. Vannak boszorkányok, akik az elemeket hívják segítségül. Vannak, akik halottaik maradványaihoz fordulnak, s ezért azok végső nyughelyeihez vannak kötve. Az európai családok, akik sokszor hagyták el otthonukat és vándoroltak a világban ezt nem engedhették meg maguknak. Az elhunytak lelkeit drágakövekben helyezték végső nyugalomra, hogy ha kell segítségre hívhassák őket. Arra eszméltem, hogy a nyakamban lógó kék követ markolom. Visszaültem az asztalhoz és belekortyoltam a hideg teába. Remek. Mi sem jobb, mint egy csésze hideg zöldtea egy esős napon.

A teát szürcsölgetve elolvastam a levelet, ami ráébresztett arra, hogy mégsem vagyok annyira egyedül a világon mint gondolom, hiszen vannak, akiknek számítok. Mint például a londoni rokonok, akikhez ellátogattam, miután elhagytam Berlint. Próbáltam megtalálni Nicolas-t, viszont 240 év alatt nem jártam sikerrel. Nem tudom, hogy él-e még, vagy már rég karót döftek a szívébe, s azt sem, hogy tudni akarom-e. Hogy képes lennék-e egyátalán ránézni még az évek után. Ez egy örök rejtély marad.