Bánatos szemmel figyelem a körülöttem lévő embereket, akik két lábon járhatnak oda, ahová akarnak, a nélkül, hogy valaki bántsa őket. Csak figyelem őket, miként fogja meg egy édesanya gyermeke kezét, és miként óvja a kis csemetét az akadályoktól, hogy az ne botladozzon el. S mily szomorú, hogy ezt a világot csupán csak messziről szemlélhetem, valahol a hegyek közt, ahol engem viszont nem lát senki sem. Érdekesnek tűnik a tény, hogy miért nem láthatom az embereket közelebbről, vagy, hogy én miért nem kelhetek s járhatok két lábon a föld bármely pontján. Az én helyzetem jóval bonyolultabb, főleg, hogy senkinek sem mondhatom ki a problémáimat. Az én világomban egyedül én vagyok, és a gondolataim. Csak is magamat tanácsolhatom, csakis én vagyok egymagam, csöndemben...
E gondolatok közepette lefekszem a hamvas fűbe oldalamra, ahogyan végül egyik fejemet megemelem, szempáromat lehunyom, s halkan hegyezem egyik fülemet. Csak pihenek. Élvezem, ahogyan a hegyek felől besüt a pezsdítő nap, ami jó, elvégre közeledik a tél, nekem pedig nem lesz hová mennem. Talán valami barlangban megbújok, vagy valami vastag kérgű fának kikaparom az alsó részét, hogy végül oda bújjak el a kemény tél elől. Ráadásul ennem sem igazán lesz mit, tekintve, hogy így sem fűlik ahhoz a fogam, hogy egy itt élő erdei állatot megegyek, legyen az bármi, vagy netán ha emberről beszélünk. Amikor nagyon rákényszerülök, akkor megteszem, de különben nem szokásom másokat bántani, képtelen vagyok arra, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak...
Az erdő néhány dalos madár énekétől zeng, megannyi ének összegyűlik a távolból is egyaránt, ahogyan haladunk felém, szinte ezer madár hallhatja mindezt. Csak is én hallom oly tisztán, és erősnek, erre egy ember képtelen lenne. Még azt is hallom, ahogyan a nedves, almazöld pázsit közt apró hangyák motoszkálnak, s még is, egy ember számára milyen idegesítő lehet ezt hallani, de én elég időt éltem így, hogy megszoktam a természetnek ezen jellegzetét, amibe bizony bele kellett törődnöm. Bár... ez a  legkisebb bajom az életben.
Érzem, hogy a nedves orromat valami hideg érzés csippentette meg. Valami apró, de még is akkora hatást gyakorolt rám, hogy a forró testemet azonnal hatalma alá keríti a jéghideg érzet.
Ezt követően éjsötét szempáromat kinyitom, hogy lássam, mi volt mindez, s akkor látom, hogy ami ezt tette, abból ezer darab hullik rám, és már engem is belepett a fehér hótakaró.
Négy lábamra nehezedem, ahogyan kihúzom magam, és egy határozott mozdulattal lerázom magamról a hideg takarót, ahogyan az végül a többi fehérség között elvegyül. Szinte zaklatottan kezdek el ugrálni, amikor végül bőrpárnáimat a hideg éri. Ha rendelkeznék hegyes karmokkal, amiket bele tudnék vésni a fa kérgébe, s meg is ragadna ott, akkor bizony most felfutottam volna egy fenyőfa tetejére, hiszen itt a hegyekben csak fenyőfák vannak.
Most már nem hallom a madarak énekét sem, s ha sírni tudnék, akkor most biztos, hogy ezer könny zúdulna arcomra. E helyett inkább nyüszítve dörgölőzöm neki az egyik fenyő vékony törzsének, fogalmam sincs, hogy miért. Fogalmam sincs, mivel nyugtassam magam. Minden évben eljön a tél, és olyankor a legveszélyesebb számomra itt élnem. Egyedüli mentségem minden hónapban a telihold, az egyetlen támaszom, vigaszom, szeretőm, ami felszabadít egy éjszakára rabságom alól.
Rohamos futást veszek valahol az erdő közepe felé. Csak rohanok, mint egy őrült, akit már nem fognak a kötelek végre vissza. El akarok innét tűnni, nem akarok itt lenni!
Egy elhagyatott, kissé romos faházba térek be, amelyet már csak a lélek tart szinte egyben. Ha lenne rá alkalmam, avagy lehetőségem, hogy rendbe rakjam, és újjá tegyem ezt a házat, akkor megtenném, de sajnos tehetetlen vagyok, mint egy növény.
A hideg padlóra nehezedem le fáradtan, majd egy nagy tömeg szakadt rongyok közé vonszolom magam, hogy melegítsem magamat.
Halkan nyüszítek, ahogyan a törött ablakon át látom, hogy a hó mennyire esik. Gyűlölöm a telet, s félek mindentől.  Számomra csak egy édes emlék maradt; Oroszország, Moszkva, Szentpétervár... az én hazám Oroszország, mennyire is hiányzik!