Sierrát egy igencsak különleges külsővel áldotta meg a sors, melyet francia és spanyol felmenőinek is köszönhet. Jellegzetes arca kitűnik a tömegből, melyre szőke hajzuhataga csak rátesz egy lapáttal. Nagy őzike szemei, a formás ajkai és a vonásai egyszerre keltik egy ártatlan és bájos, ugyanakkor egy kemény nő látszatát. Sierra igazság szerint mindegyik kasztba beletartozik. A múltbeli történések megedzették őt, és ha lehet így fogalmazni, eltűnt belőle a gyermeki báj, a lelkében pedig az évszázadok során átvette a helyét a keserűség. A férje - akihez még emberként ment hozzá és gyermekük is született - szintén vámpírrá vált Sierrával együtt. Régen imádta a férfit, és ez bár mind a mai napig így van, lassan a nőt felemészti a bánat, ami túl sokáig volt az élete része, így jelenleg igyekszik eltaszítani magától a férjét, pedig ezzel csak önmagának árt. Mióta olyan tragikus módon elveszítette a gyermekét, egyre lejjebb csúszik az érzelmi lejtőn, ahonnan előfordulhat, hogy már nem is lehet visszarántani. Túlságosan sokáig emésztette magát, ezáltal tönkretéve a saját életét is. Mivel a férjét most nagyban próbálja ignorálni, mert úgy érzi, nem érdemli meg a szerelmet, az egyetlen örömöt az életében azok a gyerekek jelentik, akikre egy családnál vigyáz. Hiába múlt el már 700 éves, nem tartozik a kegyetlen vámpírok közé...már jó ideje. A gyerekek pedig tényleg az öröm szikráját csempészik az életébe.

Név » Lady K.
Kor » 20
Multik » vannak ^^

- Drágám, hagyd abba. Az elmúlt évszázadokat azzal töltöttem, hogy megpróbáltalak visszaszerezni, de már rég nem az a nő vagy, akibe beleszerettem.
- Akkor miért nem hagysz el végre? Mindkettőnk öröklétét megkönnyítenéd. - Rá sem nézek, csak odavágom a szavakat. Szinte érzem, mennyire bántják a szavaim. Nem baj, épp ez a cél. Talán lassan végre felfogja, hogy menthetetlenek vagyunk. Hogy én az vagyok. Szeretem őt, de eleget szenvedett mellettem, azt akarom, hogy végre továbblépjen és elfelejtsen. Egyébként sem normális, hogy az irántam érzett szerelme még mindig ugyanúgy ezer fokon ég, mint mikor elvett feleségül...1320-ban. A fenébe is, ennyire felemésztő érzelmeket sosem vágytam. Soha. És megkaptam. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy én is imádom őt. Egyszerűen csak a zsigereimben érzem, hogy a felét sem érdemlem meg a szerelemnek, amivel még ma is bombázni próbál. A szemében szikrányi gyűlöletet sem látok, pedig megérdemelném. A rohadt életbe, csak és kizárólag azt kéne kapnom tőle. A sírás határán állok, de erősnek kell maradnom. Az érzelemmentesség álcáját kell felöltenem. Sajnálatos módon az emberségem tényleges kikapcsolását nem léphetem meg, ahhoz én túlságosan szeretem azt a két lurkót a másik utcában. Már három éve vagyok a bébiszitterjük, és nem is szándékozom faképnél hagyni azt a családot, pláne nem kinyírni őket, mert voltam olyan ostoba és gyenge, hogy a kikapcsolás gombot válasszam. Ebben a pillanatban mellém ül Arturo és megfogja a kezem, én azonban hirtelen felpattanok az ágyról és üvöltve hozom fel azt a témát, amit szerintem mindketten szerettünk volna elkerülni. De a francba is, már nem bírom ezt tovább.
- Hogy lehetsz még mindig itt? Az elmúlt 700 isten se tudja, hány évben egyszer sem hagytál el. Miért nem? A fenébe is, miután megöltem azt a vadászt, és jöttek a hallucinációk, foghattad volna a gyereket és leléphettél volna. Ehelyett ottmaradtál...
- Azért, hogy ne tehess kárt magadban.
- És mire mentünk vele? Megöltem a fiunkat! - Mély csend telepedett a szobára. Olyan csend, ami az elmúlt 424 évben a mindennapjainkból sosem maradhat ki. 424 éve múltak el a több mint két évszázadig tartó kínzó hallucinációk, melyek során megszámlálhatatlan alkalommal próbáltam végezni magammal, de Arturo megakadályozott benne. Mióta tiszta az elmém, érzem csak igazán, hogy az őrület határán állok, és folyton azt kívánom, bár végre lelépne, és ne vigyázna rám folyton, nehogy levegyem a napgyűrűt és kisétáljak a napra. Az elmúlt 424 évem volt csak igazán borzalmas. A fiam hiánya, és a tudat, hogy egy téveszmém alkalmával én magam vetettem véget rövid kis életének...hát ez még a férjem iránti szerelemnél is jobban felemészt.