Soha nem jártam még előtte Mystiv Fallsban, de a legfrissebb nyomok ide vezettek. Aimee... hol lehetsz? Habár talán felesleges volt a mennyország nem létező kapuját keresni. Ez itt nem az angyalok és démonok világa. Jó ideje élek már, de vízköpőkön kívül még semmivel sem találkoztam. Eleinte azt gondoltam, hogy Nefertiti kellőképpen elvonja majd a figyelmem a tényről, hogy őrülten kutassak életem fő alkotóeleme után, főleg most, hogy alig kaptam vissza a húgomat... de mindez nem így történt... vagyis, csak egy ideig. Seattle-t már bejártam. Most egy attól távoli városban kutatok, csak mert azt beszélik róla, hogy itt mindenre választ kaphatok... Mostanában túlontúl gyakran tört rám az éhség, és nem szándékoztam tenni ellene. Lehetnék fakír, ám mit érnék el vele? Mondjam azt magamnak, hogy "Fogd vissza magad, Godric, nem ehetsz, mert nem táplálkozol emberből ha nem muszáj!"? Mégis, ennek ki dőlne be? Egyáltalán, kitől várom el, hogy bedőljön? Az életem üres... Nefertiti az egyedüli, akivel törődöm... aztán ott volt a húgom... akit alig kaptam vissza... és el is veszítettem. Nézzük csak végig az egészet... volt egy már idős vámpír, aki megölte az apját, és úgy vált vámpírrá... utána pedig mindenképpen el akarta kapni a testvérét, aki megszökött előle, de nem bántani akarta, csak egyesíteni a családot. Egyedi történetken tűnik. Nem hazudom, ha azt mondom, életem legrosszabb időszakát most élem. Megvolt mindenem, mégis... még így, ragadozóként is maximum árnyéka lehetek annak, aki egykoron voltam voltam. Ez nem rossz egy bizonyos értelemből, mert így legalább csak megjavítani akarnak azok, akiknek betekintést adok az életembe, nem rögtön nyársra tűzni, amihez még úgy sincs kedvem, mint megjavulni. Nem zavart az, hogy egy népes kis bolt mellett találtam magamnak egy gyönyörű kis hölgyeményt. Nem volt túl idős, tehát a vére rendkívül ígéretes, és zamatos. Ez kell nekem, mert ez fel fog tölteni. Energia, élet, minden, ami csak kell. Egy pillanat múlva már ott álltam mögötte, és mélyen, komoly tekintettel igéztem belé a következőket: - Nem mozdulsz. Még csak meg sem rezzensz. Pislogást sem akarok látni - nyúltam máris a nyaka után, és végigsimítottam ütőerén. - Éhes vagyok... rád éhezem... - súgtam már fülébe, majd kegyetlenül nyakába haraptam. Sosem voltasm ilyen durva előtte. Mintha ezzel bárkit meg tudtam volna büntetni a gyászomért, pedig én tehettem a húgom haláláról... egyedül én. Most mindenkivel éreztetni akartam a saját fájdalmamat... élvezetet okozott volna az is, ha hallom közben sikoltozását, de nem akartam lebukni. Itt és most voltam éhes, nem volt időm elvonszolni innen valahová. Mikor végeztem, élet már aligha volt benne... nem töröltem meg ajkaimat, csak néztem rá, az élettelenül pislákoló szemekbe. Felsóhajtottam, és az égnek emeltem tekintetemet, miközben éreztem a friss vért végigszáguldani minden érszálban. Milyen csodálatos, isteni érzés... minket erre teremtettek, ez a mi feladatunk. Az enyém legalábbis. Belőlem mindig, mindenkor kitörhet egy ördög, egy átkozott éhező ragadozó, aki úgy csap le az áldozatára, mint szomjazó a sivatagban az egyetlen vízforrásra. Csak azt nem vettem észre, hogy időközben valaki kisétált az üzletből...
Nem minden esetben tesszük ami helyes és nem minden esetben helyes amit teszünk. Egy régi, de az élet számos dolgára igaz mondat, és tulajdonképpen én magam is úgy vélem, hogy a világunkat elég komoly mértékben határozza meg. Melyik világot? Bármelyiket. Azt amelyikről tudomásunk van és azt is amiről sokan még csak nem is sejtenek semmit. Ó az ártatlanság gyönyöre! Néha nem tudom eldönteni, hogy a helyes dolgot teszem éppen azzal a fajta élettel amit folytatok, vagy éppen megteszek e mindent amiről a családom vagy éppen az úton lévő bátyám úgy vélekedne, hogy éppen megfelelő. Nem lenne rossz időnként egy iránymutatás, egy kis fény, valami ami segítséget adhat számomra abban, hogy eligazodjak. Persze lehetne azt mondani, hogy minden esetben a dolgokat az örök elégedetlenség és kíváncsiság valami szokatlan kombinációja mozdítja előre, ahogyan azt is lehet mondani, hogy bennünket, akik ismerik a mélyben szunnyadó tudást valami egészen másfajta attitűd hat át. Igen, mindezt lehetne mondani, de az igazság az, hogy vagyunk egy páran akik bármit odaadnánk azért, hogy visszakaphassuk azt az időszakot, amikor még másképpen láttuk az egészet. Az élet csak annyi volt, amit végigjárunk és amely bevégeztetik majd egykoron, és nyomát sem érzékeltük benne semmiféle időtlen állandóságnak, amelyet a vérfarkasok és vámpírok jelentenek benne. Ezek akkoriban számomra és mások számára is régi mesekönyvek lapjain élő misztikus lények voltak, semmint a valóság egy szelete. Most pedig, több mint egy évtizede hurcolom magammal a tudást és szerzek tapasztalatokat, állapítva meg, hogy miképpen az emberek sem egyformák, úgy ők sem. Eredendően megátkozottak, és romlottak, de vajon mi van azokkal akik nem önként választották a létnek ezt a kicsorbult változatát? Kutatom őket, semmint ártanék nekik, noha számos alkalommal éppen a naív és hovatovább végzetes hiszékenységem lett majdnem a vesztem. A testem nem csupán az idő változásával veszít egykorvolt szépségéből, hanem az életem során elszenvedett támadások is hagytak rajta jócskán nyomot. Voltak alkalmak és pillanatok, amikor a gyász olyan mértékben rántott magával, hogy nem bántam volna, ha így ér véget, ilyen egyszerűen, bár kevésbé fájdalmasan. Roppanó csontok, talán még a fülembe is súgná utolsó átkait, noha a vérem nem lenne számára tápláló. Az évek óta bevitt verbénának hála, mostanra leginkább egy két lábon járó méreg vagyok számukra, semmint eledel, de pont ez szokta feldühíteni őket. Nem magára a társadalmukra vagyok végtelenül és szenvedélyesen dühös, csak arra az egyre, kinek nyomairól egy hónapja írt a bátyám. Vajon megtalálta? Semmit nem tudok, és ez szépen, akkurátusan felőröl, a türelmem és a kitartásom utolsó morzsáit élem fel nap nap után és már rengetegszer megfordult a fejemben, hogy elmegyek innen. Elköltözöm máshova és úgy teszek mintha egy lennék az emberek közül, mintha én is hozzájuk tartoznék. Hozzájuk, a tudatlanokhoz, az örökké és ártatlanul mosolygókhoz, akik rendes bár végtelenül és álságosan hazug életet élhetnek. De nem mozdulok, ujjaim alatt egyszer sem nyikordul meg a kilincs, nem fordul kulcs a zárban és nem nézek vissza utoljára, egy röpke búcsúpillantást hagyva ennek a városnak, amely sok éve magába fogadott. Már ez az otthonom, itt nőttem fel ide köt temérdek emlék, az egykor volt családom, kiknek emléke néha fájdalmasan kopik az idő múlásával. Én mégis kapaszkodom beléjük, az álmokba és a gondolatokba mint tengerre engedett és vihar tépázta vitorla, mely minden napfelkelténél dacol a feltámadó széllel, és nem ereszt. Én sem megyek innen sehova, a gondolataim és az emlékeim gyökeret vertek és ideláncolnak. Az otthonomat azonban valahogyan ritkán hagyom el, nem mozdulok ki a házamból, csak amikor nagyon szükségét érzem, vagy már hiányzik az a kevés barát, akiket annak nevezhetek. Nem mindegyik ember, nem mindegyik halandó életű, és vissza is jutottunk ahhoz a tézishez, hogy nem ítélhetem meg őket pusztán azért, hogy hová is tartoznak. Ez a kérdés sokkal több újabb kérdést vet fel, melyek megválaszolására az én emberöltőm, de talán több emberöltő is kevés lenne. És az is. Nem véletlenül nem találtam ezzel kapcsolatosan apám könyvtárában és iratai között feljegyzéseket válaszokkal. A mai nap semmiben sem különbözött a többitől. Nem indult másképpen, nem voltak szokatlan és furcsa előjelek, rossz előérzetek, semmi nem volt. Csak a szokásos rutin bevásárlásnak indult, amelyet minden héten kétszer szoktam megejteni, de ma a temető nem volt tervben az úticélok között. A múltkor tett látogatásom alkalmával a szokásosnál is jobban elgyengültem, így aztán azt a döntést hoztam, hogy egy darabig most nem megyek. Nem tudom....fogalmam sincs miért most tört rám ez a furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, hogy miért most szakadt ki belőlem és borult felszínre a gyászom. Talán ahhoz van köze, hogy az ember tulajdonképpen a saját fájdalmával szemben, főleg ami a lelki fájdalmat illeti, csak egy bizonyos mértékig toleráns. Csak pár szüksége holmi hevert a közepes méretű doboz alján ezek is zömében tisztítószerek voltak, és persze néhány kesztyű a kerti munkákhoz. Tavasztól őszig képes voltam lekötni magam, a téli hónapok okoztak nehézséget csupán, kiváltképp ha egyedül kellett töltenem őket. Most azonban nem csak a természet éled fel kicsit, hanem talán én is, hogy kiűzzem a fejemből a felesleges és sehova nem vezető gondolatokat. Kedves csilingeléssel zárult mögöttem a bolt ajtaja, még talán vissza is fordultam, hogy a maszatos üvegen át intsek a bent kiszolgáló apró, idősödő tulajdonosnak, aztán felpillantottam az égre. Lógott az eső lába, noha már kissé délutánba hajlott az idő mégis a fények olyan szürkék és elmaszatoltak voltak, mint egy vászonra borult, kiszáradt festőpaletta. A bolt melletti kis kiszögellés felől halk nyekkenés hallatszott, akárha egy macska vagy valami rágcsáló futott volna tovább. Kavics csikordult, és valamiért ösztönösen fordultam arra, két lépést meg is téve abba az irányba. Végül dermedten álltam, ujjaim kitartó konoksággal markoltak rá a holmikkal telt papírzacskóra. Nem kaptam a jobbomon, az övembe rejtett késem felé, annyira magával ragadott a látvány, hogy egyszerűen ledermedve álltam. Nagyot nyeltem, ajkaim elnyíltak, és csak egy óvatos, talán egy fuvallattal felérő sóhaj hagyta el az ajkaimat. A szavak benn maradtak, nem tudtam semmit mondani, meg aztán mit is mondhatnék egy ilyenre? Ritkán lehet olyasmivel találkozni, hogy egy vámpír a nyílt utcán kezd bele féktelen és szinte a végletekig élvezetes játszadozásába, melynek végén a vér úgy telíti el a szervezetét, akár nekünk embereknek egy kiadós ebéd. Nekik a vér a táplálék, hogy életben maradjanak. Nem helyeslem, ahogyan sok minden mást sem, de ahogyan már elmondtam a filozófiám e tekintetben elég sajátos, ahogyan nem mindennapi talán, hogy egy vadász akár hónapokig is rejteget egy rebellis hibridet a vérszívók elől.Az élet védelme mindenek előtt. Kérdés ki mit tekint életnek. Két eshetőséget láttam: vagy megveszett és megőrült, ami nem lenne szokatlan tekintve azt, hogy némelyikük egy idő után képtelen ép ésszel felfogni a végtelen időt amely megadatott számára. Vagy pedig valami olyasmi történt, ami arra késztette, hogy a nyílt utcán támadja le a prédáját. Cselekednem kell mielőtt szárazra szívja azt a szerencsétlen akit a karjai között tart. Ebből a távolságból még azt sem nagyon láttam, hogy férfi vagy nő az illető. A testalkatából ítélve a vérszívó férfi lehetett. Lepillantottam a lábam elé és egy nagyobb méretű kavicson akadt meg a tekintetem. Megemeltem a bal lábamat és belerúgtam. A kődarab az ereszcsatornának koppant, aztán pedig végigszánkázott a földön és a konténerek közé esve fémes visszhangját elnyelték a tűzfalak. Megzavartam az étkezésében, de éppen ez volt a célom: ha egy másik vadász talál rá akkor nem biztos, hogy kímélni fogja, ha mások látják meg azokat meg ő nem biztos. És nincs veszélyesebb mint egy kontrollt vesztett vérszívó. Hogy én? Nekem egy ideje mindegy....és én egy ideje nem fegyverekkel harcolok. Néha a szavak veszélyesebbek és ingoványosabbak mintha pengékkel vagy egyéb fegyverekkel hadakoznék. Miután elrúgtam a követ a másik irányba mozdultam, és tekintetemet nem vettem le a vámpírról. Ha elég gyors, akkor utolér, de akkor már a sikátornál....ami mégsem a nyílt utca. Aztán majd kiderül mennyire sikerült felingerelnem, hogy az étkezése közben zavartam meg.
Hallottam a kavics becsapódását, majd visszhangját az ereszcsatornán. Régen voltam ennyire mohó, hogy nem figyeltem a részletekre. Arra, hogy még mindig egy olyan helyen állok, ahol bárki észrevehet, én mégsem türőtztettem magamat, helyette rögtön betámadtam, és szárazra szívtam egy védtelen nőt. Bár az egészben az zavart a legkevésbé, hogy védtelen, mert... nem minden egy ártatlan külső. Mindannyian voltunk már a jó és rossz oldalon is, tudtuk azt, hogy milyen titkos fegyverek akadnak a kezünkbe egy-egy rossz szituációban, de néha az elménk és brilliáns agyunk volt a legélesebb lőszer egy esetleges ellenfél irányában. Sosem akartam gyilkos lenni, már emberként is elítéltem azokat, akik késsel vagy fegyverrel emberi életet oltottak, mindössze pár fillérért. Mert erről szólt a világháború utáni időszak... pénzről. Éhségről. Hazaszállingózó lelencekről, öregekről, lesérült katonákról. Senki nem osztott pénzt, nem voltak adományozó szervek, nem volt akkoriban semmi és senki, aki segített volna, hát a legjobb eszközt kellett megragadni ahhoz, hogy ne haljon éhen valaki. Raboltak. Vagy egyszerűen kannibálok lettek, s megették elhunyt bajtársaikat. Gusztustalan volt ez mai szemmel, de én már láttam ilyet. És éppen ezért lepődtem meg azon, hogy viszonylag normális lettem. Tekintetem szinte rögtön a nőre tapadt. Mert láttam, hogy nő volt, aki belerúgott az apró kis kőzetbe, hogy félbeszakítson. Nem volt szerencsés lépés, tekintve, hogy kevés rosszabb dolog van egy vérgőzös vámpírnál. Mindig megpróbáltam visszafogni magam, de a húgom halála túl kegyetlen volt az élettől. Mintha azt éreztette volna velem, hogy nincs hatalmam felette. Nincs hatalmam a halál felett, és bármit is tegyek, ő majd válogatás nélkül szólítja magához azokat, akiket szeretek. Először csak a névteleneket, majd az ismerősöket... aztán azokat, akikkel érzelmeken osztozom. Szeretteken. A halál nem válogatott. De miért nem vitt magával engem? Annyira könnyű préda lettem volna... Szinte rögtön a nyomába indultam. A fülemmel remekül hallottam, hová is viszi az útja, és nem is sietett annyira, vagy csupán az én érzékeim lassultak be. Annak ellenére, hogy most táplálkoztam, én magam sem voltam túl gyors, talán még mindig abban a furcsa extázisban voltam, annyira vágyódtam arra, hogy ismét feltépjem valaki nyakát... veszélyessé váltam másokra, saját magamra. És nem volt itt Nefertiti, hogy visszafogjon. Nem volt itt senki. Az ég szerelmére, valaki kötözzön le, döfjön belém valakit, ne fájjo nennyire ez az átkozott marcangolás! A belső démonok a gyomromat tépkedték, hegyes körmeik vért ontottak, de hiába vártam, hogy egyszer és mindörökre megfojtsanak, a pillanat nem akart eljönni. Muszáj volt saját démonokat kivetíteni másokra, és úgy tenni, mintha elpusztíthatnám egy nyaktöréssel. - Hé. Tudom ám, hogy hová sietsz. - vigyorodtam el, mikor már magának ásott sírjába, egy sikátorba érkezik. Nem féltettem a lábaimat. Szinte rögtön ott termettem előtte, amint meggyőződtem arról, hogy csak ő látja vámpíri gyorsaságom. - Esetleg szeretnél valamit? Csak mert... eléggé meggondolatlan lehetsz, ha egy vámpírt evés közben zavarsz meg ezzel a bájos cipellővel. - utaltam a kavics rugdalására, majd megvillantottam fogaimat egy széles mosoly kíséretében.