Sok embert megváltoztat az, hogy vámpírrá változik. Nem állítom azt, hogy engem nem változtatott meg, hogy nem fertőzte meg a személyiségem a szörnyeteg, amivé változtam. Összeolvadt azzal, aki voltam. Nem törölte el, mert amíg hajlandóak vagyunk kapaszkodni abba, akik vagyunk, sosem veszítjük el önmagunkat. Nem teljesen. A világ mindig formálni fog és a körülöttünk lévő emberek. Egy életen át is rengeteget fejlődik a személyiségünk, igazodik a megadott környezethez. Mégis a gyökerekben semmi és senki nem képes megváltoztatni minket.
A legnagyobb hiba, avagy gyengeség, amit lelkesen kihasználnak az emberek nem más, mint a szívem. Túlságosan is törődök másokkal, néha már azt is elfelejtem, hogy milyen önzőnek lenni és a saját álmaimat kergetni. De az idő múlásával ez megváltozott bennem. Lehet, hogy a vámpírlét hozta elő belőlem, de az is lehet, hogy az idő múlásával amúgy is felütötték volna magukat az önző gondolataim. Mégis, inkább a testvéreimet támogattam, mert mindaz, amit akartam elérhetetlenné vált számomra azzal, hogy vámpírrá változtam. Nem lehetett családom. Mégis sóvárogtam mindazért, ami legközelebb vihetett ehhez. De nehéz volt mindezt megkaparintani úgy, hogy egy céltábla volt a hátunkon.
Lehet, hogy menekülésre voltunk kényszerítve, de a legfontosabb dolog mégis a család volt. Lehet, hogy veszekedtünk, de milyen testvérek nem kapnak össze néha? Bár velünk talán a magas létszám miatt voltak gyakoribbak. Mégis, szerettük egymást. Nem számított, hogy milyen negatív tulajdonságokkal rendelkezünk, vagy mi történt velünk. Egyben biztosak lehettük, hogy örökkön-örökké ott leszünk egymásnak. Vámpír testbe zárt emberek vagyunk, amit eszeveszetten próbálunk elrejteni. Mert félünk attól, ha rájönnek az évszázadok során szerzett ellenségeink rájönnek, hogy mi sem vagyunk többek embereknél, hogy ugyanolyan könnyedén irányíthatnak minket az érzelmeinken keresztül. Akkor megvillanthatnánk az örök gyengeségünket, ami minden vámpírban ott rejtőzik, egyfajta törékenység. Megpróbálhatsz elmenekülni az érzéseid elől, egy képzeletbeli kapcsoló segítségével, de bármennyire is próbálod elrejteni mindazt, amit érzel egyszer utat talál. Átfúrja magát egy apró résen és egyszerre mindent átkúszik majd, ami végül olyan lesz számodra, mintha egy bomba robbant volna benned és összedőlsz az érzelmek súlyai alatt.
Tényleg azt hittem, hogy a családunk képes lesz összetartani, hogy apánk iránt érzett félelmünk elég lesz ahhoz, hogy örökre összetartson minket, de idővel széthúzódott a családunk, de persze ennek nem pusztán az időhöz volt köze, voltak különböző tényezők, amik közbenjártak. Egyike ezeknek a tényezőknek talán az, hogy Niklaus előszeretettel pakolt minket a koporsókba, hosszú évekre. De azt hiszem én, Elijah és Nik örökre egy olyan mag maradunk, ami soha nem vész el. Bármit tesz is, mi mindig ott leszünk neki. Úgy gondolom Elijah vakon hisz abban, hogy egy nap talán képes lesz meglátni a világban a jót és megváltozni. Én pedig csak úgy, mint a többi testvéremet visszavonhatatlanul, őszintén szeretem. Bármennyi fájdalmat is okozott nekem azzal, hogy a szerelemtől újra és újra megfosztott. Soha nem lennék képes elhagyni őt. Nem teljesen.
Ugyanakkor önző módon vágyom egy kis térre, szabadságra, hogy elszakadhassak a családomtól, hogy kideríthessem, hogy ki is vagyok nélkülük. Azt biztosan tudom, hogy a meggondolatlanságom és a hirtelen felindulásból való cselekvésem a közelükben rendkívül érvényes. Egykoron képes lettem volna elvágni apánk torkát az álmában csak azért, hogy megóvjam önmagunkat a további szenvedéstől, de talán leginkább Niklaus-t féltettem. Mert lehet, akárhányszor belépett az ajtón megfagyott az ereimben a vér, Niklaus számára ez sokkal rosszabb volt. Mindaz a terror, amit el kellett viselnünk az évszázadok során, a fájdalom, ami folyamatosan körüllengte a Mikaelson családot nem változtatott minket szörnyeteggé. Erre pedig Hope hívta fel a figyelmemet. Mert mellette rájöhettem, hogy azaz emberség, ami bennem volt nem veszett el. Lehet, hogy kihunyt egy évezred elteltével mindannyiunk lángja és mindössze már csak parázs maradt utána, ez az apró gyermek képes volt arra, hogy könnyedén újra hatalmas lángokat ébresszen fel belőle. Nem kellett más, mint egy mosoly, ami megmelengette már szinte jéggé fagyott szívemet. Hiszen akárhányszor szerettem, mindig elveszítettem. De tudtam, ahogyan a családomért is, érte is képes leszek akár a végső pillanatig harcolni. Ha összefogunk, mint testvérek. Senki nem árthat neki. Senki.
Őszintén elismerem, hogy nem várom azt a pillanatot, amikor vissza kell adnom Hayley-nek és Klaus-nak. Önző lennék miatta? Meglehet. De végre valahára igazán közel érezhetem magam ahhoz, amire mindig is vágytam. Egy család, egy emberi élet. Mert míg Hope-al vagyok elfeledem azt is, hogy vámpír vagyok. Habár a szükségleteim nem tehetem semmisé mégsem érzem azt, hogy bennem tombolna a szörnyeteg, amivel nap, mint nap szembe kell néznem. Mert egy angyal, akit a karjaimban ringathattam, minden áldott este, megfosztott a sötétségemtől és megosztotta velem a benne ragyogó fényt. Azt hiszem egyszerűen csak voltam elég naiv, hogy elhiggyem ez az időszak tovább fog tartani.

Természetes szőke hajam, apró hullámokban hullik a vállaimra, de az évszázadok során már ezer meg ezer frizurát kipróbáltam. Kék szemeim úgy ragyognak, akár csak a színtiszta kék ég. Telt ajkaimat rengeteg férfi megízlelné, de bármennyire is vágyom kétségbeesetten a szerelemre nem érintheti mindenki. Porcelánfehér bőröm, könnyedén simul a testemre és teszi tökéletessé, vékony, kecses alakomat. Hosszú lábaimért mindig is hálás leszek és azért is, hogy nem lettem túl alacsony, de nem nőttem olyan magasra, hogy görnyedve kelljen lenéznem másokra, avagy a magas sarkúval úgy nézzek ki az emberek között, mint valami óriás. Külsőm egyáltalán nem változott az idő múlásával pont ezért is van az, ha valahová beülök, akkor vagy úgy néznek rám, hogy milyen fiatalon iszik, vagy egyszerűen elkérik a személyimet. Igazán megható, de ugyanakkor az idő múlásával már idegesítővé válik. Lehet, hogy még húsz sem voltam, mikor átváltoztam, de úgy gondolom, hogy nem úgy nézek ki, mint akinek még ott lóg a fenekén a tojáshéj. Habár a mai világban, már könnyedén idősebbé teheted magad egy kiló vakolattal. Bár régebben még az emberek féltek attól, hogy idősebbnek látszanak a koruknál. Mára azonban már ez a felfogás is megváltozott. Persze jómagam is szoktam sminkelni magam, habár sokkal visszafogottabban. A napi sminkem, már szinte természetes hatást kelt az emberekben. Van, hogy többet is felviszek különlegesebb alkalmakkor. Egy bál, vagy valami ehhez hasonló ünnepség során, de tudom hol van a határ és nem esek át a ló túloldalára.
A ruházatomat általában mindig az adott divat határozza meg. Erre alapozom. Ez alapján válogatom meg, hogy mit veszek fel, ahhoz pedig milyen kiegészítőket. Igen is adok a külsőmre, mert fontosnak tartom, hogy jól nézzek ki. Nem ez számomra a világ közepe, mert vannak nagyobb dolgok, amiért aggódnom kell, de sosem tudnék kimozdulni anélkül, hogy legalább pár pillantást vetnék magamra a tükörben. Nem megszállottság, bizonytalanság. Sokkal inkább igényesség. Habár követem a divatot azért nem hordok hupilila színű ruhadarabokat. Leginkább a fekete, a szürke, a barna és a fehér szín az, ami lelhető fel a ruhatáramban.

Név » -
Kor » -
Multik » -

Minden történet valahol elkezdődik, de sokan azt hiszik, hogy csak onnantól, hogy megszülettünk, de szerintem már a fogantatás pillanatától. A magzatok is sok mindent megértenek, érzik azt, hogy várják őket, vagy csak terhet jelentenek-e. Én voltam a legapróbb gyermek, akire mindenki vigyázott, de ez már nagyon régen volt. Olyannyira, hogy talán igaz sem volt, amikor a csillagok az égen tényleg megvilágították a tájat és nem pedig a mesterséges fények áradatában jártak az emberek, mintha ezekkel is az éjszakai démonaikat szeretnék távol tartani. Pedig előlük nincs menekvés, mert ahhoz a lelkünket kell megtisztítani…
Elmesélhetném, hogy milyen volt emberként az élet és miről ábrándoztam akkoriban, miként játszottam a testvéreimmel és miként szerettem a szüleimet, vagy esetleg csak lapozhatnék pár évet, s elmondhatnám azt, hogy milyen volt vámpírként újjászületni. De téged tényleg ez érdekelne? A régi idők meséi, az hogy miként éltem meg a világ változását, miként dobbant minden egyes szív úgy, mintha az lenne a legkellemesebb dallam? Vagy ugorjunk pár évtizedet, esetleg évszázadot? Meséljem el, hogy milyen kalandokban volt részem az elmúlt ezer év alatt? Miként szerettem és miként hulltam a porba? Miként álltam ki a bátyáim mellett, miként próbáltam rájuk vigyázni és a helyes úton terelgetni őket? Sok mesélni valóm lenne, sok minden történt velem és minden apró hibám, vagy esetleg nagyobb bukásom pontosan annyira formált, ahogyan minden apró boldog percem, mosolyom és kacajom is, de akár egy-egy olyan pillanat is, amikor arcomon egy apró és néha „ezüstszínben” pompázó könnycsepp végig gördült az arcomon. Talán a világot sose váltottam meg, de a testvéreimre vigyáztam és „töretlenül” szerettem őket, még akkor is, amikor legszívesebben mindennek hátat fordítottam volna. A kistestvér mindig ott volt, még az után is, amikor újra és újra elvesztem a sötétségbe és kiesett az idő, mert a bátyám így döntött. Úgy döntött, hogy rövid időre Csipkerózsika álmát játssza velem. Szerettem őt, még akkor is, amikor ajkaim esetleg mást mondtak és minden egyes pillanattal talán a szívemből egy apró darab halt meg, amikor álomba küldött, de láttam az arcán végig gördülő könnycseppet olyankor. Ő is képes érezni, de túl konok ahhoz, hogy kimutassa, viszont én mindig is igyekeztem felnyitni a szemét, hogy az érzések részben talán a gyengeség jele, de ugyanakkor erősebbek is lehetünk általuk, viszont téged valószínűleg nem a múlt érdekel, hanem a jelen.

A múltra fény derülhet a jelen eseményeiből is, de a múltból a jelenre nem jöhetsz rá…

Az álmom valóra vált, de milyen áron? Tudom, hogy nem fog örökké tartani, de mégis úgy vigyázok az unokahúgomra, mintha ő lenne a világ legértékesebb kincse és talán így is van.

Minden testvér kapcsolatában vannak hullámvölgyek, de amikor Klaus rám bízta a lányát, akkor úgy éreztem, hogy a néha meginogni látszó kötelék újra erőre kap és még nem veszett el minden. Tisztán emlékszem arra is, hogy milyen volt, amikor kiderült, hogy Klaus apa lesz, hogy Hayley, a kis farkas lány babát vár. Egyáltalán nem állítanám azt, hogy mindig tökéletes volt a kapcsolatunk, hiszen nem minden kötelék kezdődik barátsággal. Előbb általában kicsit meginog, de a történések áradatának köszönhetően viszont ez változott. Védtem őt, láttam azt, ahogyan Elijah és Klaus változott a közelében, a mosolyukat, amit ő csalt az arcukra. Láttam néha a félelmet és a tanácstalanságot a szemeiben, de végül megszerettük egymást. Az unokahúgom növekedett a szíve alatt, így nem volt kérdéses, hogy vigyázni fogok rá. Ez a város, a híres New Orleans szinte semmit se változott, talán csak annyit, hogy még inkább zűrösebb lett az évek alatt. S itt pillantottam meg azt a férfit is újra, akit egykoron szerettem, de természetesen a védelmező bátyám, Klaus ezt se nézhette jó szemmel, de mégis a tűz nem aludt ki. Ott lángolt közöttünk, de újra csalódtam. Talán naiv voltam, hiszen ő is inkább a hatalmi játékot választotta, ahogyan az élet által kiválasztott és apának szánt testvérem.
Ebben a városban láttam újra Elijah, a másik bátyám szemében megcsillanni a szerelem apró szikráját. Próbálta elrejteni, de tudtam, hogy Hayleyt nem csak a baba miatt védi, hanem azért is, mert beleszeretett. Egy kistestvér sok mindent észrevesz, még olyat is, amit nem biztos, hogy kellene vagy illene. Viszont én se rejtetem véka alá azt, amit láttam. Tudtam, hogy veszélyes játék lehet belőle, de mégis mélyen legbelül reménykedtem abban, hogy legalább ő megtalálhatja a szerelmet, de néha kezdem úgy érezni, hogy nem csak örökéletre vagyunk kárhozatva, hanem a szerelemben is elátkoztak minket. Vagy olyanba szeretünk bele, aki tiltott gyümölcs számunkra, vagy a személyes gardedámunknak, Klausnak köszönhetően elveszítjük őket vagy egyszerűen túl vakok vagyunk felismerni az érzéseink és mire rájönnénk, addigra már túl késő...

Most pedig hol vagyok? Merre találsz meg? Ha elárulnám, akkor megszegném az ígéretemet, amit Klausnak tettem és ebben eléggé hasonlítunk, hogy vagy nem szegjük meg vagy csak nagyon ritka esetben, s nem túl egyszerű körülmények között.

A nevét talán el se találhatták volna jobban, Hope… Mindenki számára ő a remény, de ugyanakkor mindenki szívében más miatt. Sokak számára részben ő az, akitől remélik azt, hogy esetleg Klaus végre képes lesz érezni, pedig ő már most is képes, egyszerűen csak túl makacs, nem tud túllépni a múltban történteken… Viszont talán a lánya végre beforraszthatja a sose gyógyuló sebeket, vagy csak egyszerűen olyan boldogságot csempész a szívébe, ami képes elfedni azokat és esetleg úgy elhozni a gyógyulást számára.
Örültem, boldog voltam úgy, ahogyan talán már rég, amikor megkeresett azzal, hogy vigyázzak Hopre-ra. Emlékszem miként ábrándoztam arról, hogy egyszer anya leszek, miként vágytam arra, hogy újra ember lehessek és mellette mind a kettőt megtapasztaltam. Mellette nem éreztem magamat szörnyetegnek, viszont kicsit úgy éreztem magam, mint egy édesanya, de tudtam jól, hogy ő nem az enyém sose hitettem volna el a csöppséggel ezt. Én csak a pótmama voltam, a nagynéni, aki álomba ringatta, aki az álmát őrizte és arra ügyelt, hogy megismerje a családját. Minden apró mesében volt egy apró igazság, a szereplők pedig valódiak voltak. Sose felejtem el azt, hogy miként hallgatta, miként kezdte el szép lassan felfedezni a világot. A kéklő eget idéző szempárban ott csillant a kíváncsiság, az értelem és a szeretet apró szikrája. Különleges volt, de több értelemben is. Ő képes volt egyetlen egy mosolyával begyógyítani a sebeket, a gügyögésével, „beszédével” pedig azt, hogy a hangja legyen a legkedvesebb dallam az emberek számára. Tanítottam őt, miközben óvtam őt azoktól az emberektől, akik megakarták fosztani a világot egy újabb csodától. Mosolyogva játszottam vele, miközben a napokból hetek, hetekből pedig hónapok lettek és végül az évszakok változtak. Ő pedig mozgolódni kezdett, végül pedig felült. Alig akartam elhinni, de ugyanakkor Hayley is sokszor eszembe jutott, hiszen biztos nem lehet neki se könnyű ez az egész. Őt megfosztották egy időre az álmától a vágyaitól, míg én rövid időre megkaptam azt a lehetőséget a sorstól, hogy az álmom valóra váljon, még ha nem is úgy, ahogyan egykoron ábrándoztam róla. De egyedül az számít, hogy beteljesült és boldog lehetek. Rövid időre kikerülhettem a bátyaim bűvköréből, miközben a reményre vigyázhattam és eme pillanatokban is egyre inkább nőtt a bizalmunk egymás felé…

Tudtam, hogy egy nap eme csoda is végett fog érni, de még is reménykedtem abban, hogy nem ennyire hamar. Viszont Elijah látogatása nyilvánvalóvá tette azt, hogy lassan itt az idő, de ugyanakkor egy apró kósza gondolat elültette a csiráját elmémben, de még én se tudom, hogy mit hoz a jövő. Egyedül azt tudom, hogy vigyázni fogok rájuk, még akkor is, ha ők nem is kérik.. A család mindig az első lesz, történjen bármi…