Hogy külsőre milyen vagyok? Elég, ha rám nézel. Majdnem száznyolcvan centis magasságommal eléggé kitűnök a női tömegből, de nem csak azzal. Minden porcikám tökéletes, de ezt láthatod te is, minek fényezzem magam? A lábaim hosszúak, a fenekem feszes, a hasam lapos, és bár nem büszkélkedhetek százas mellbőséggel, ez a tény mégsem von le semmit a vonzerőmből. Minden vonásomban ott rejtőzik skandináv származásom, a hajam szőkeségében, az orrom, a szám vonalában, a kék szemeimben. Jól nézek ki, és ezt szeretem is megmutatni, legyen ez akár egy elegáns ruha, ami rövidebb, vagy éppen kevesebbet takar, mint az illő volna.
Nem kevés ellenséget gyűjtöttem magamnak az életem  során, irigyeket, bosszúra szomjazókat, de mindig odafigyeltem, hogy érdekükben álljon inkább életben tudni. Szeretek úgy irányítani másokat, ahogy az nekem tetszik, és ennek legtöbbször köze sincs a vámpírvérrel magamba szívott képességhez. Egyszerű szavak, amik símogatják a füledet, és olyan dolgokat ígérnek, amikre vágysz. Csupán egy csipetnyi boszorkányság…
Hogy valójában milyen vagyok, azt kevesen ismerik. Szeretek, mit szeretek, imádok játszani. No nem szerencsejátékot, bár ez is vehető olykor annak. Inkább szerepeket. Egyszer naiv szendét, máskor femme fatale-t. Minden a kedvemtől függ, és persze tőled. Attól, mire vágysz azért, hogy megkaparintsam tőled az információt, amire szükségem van.

Név » K.
Kor » Egyre több
Multik » Egy, de titok

Gyönyörű nevet választottak nekem a szüleim. Kegyelem, Isten jegyese… no soha nem készülte apácának, annak idején tökéletesen illettek rám ezek a nevek. Annak ideje… az 1700-as évek közepe. Bár boszorkánynak születtem anyám vérvonalán, soha nem használtam rosszra, mások kárára az erőmet. Mindig becsületes voltam, jó és engedelmes, és mit kaptam cserébe az élettől? Halált. A családom egyike volt a kevés norvég nemesi családnak, akik időnként fényűző bálokat rendeztek, hogy prezentálják saját vagyonukat és befolyásukat a többiek előtt. Bár nem volt rossz élet, cseppet sem volt az a romantikus maszlag, amit a mai kor emberei gondolnak róla, fényes páncélú lovagokkal és megingathatatlan erkölcsökkel. De Játék volt. Olyan játszmák sora, melyeken bárki nyerhet vagy bukhat, és én jól beletanultam már akkor, hogy kell ügyesen forgatni a szavakat.
Aznap este gyanútlanul ültünk be a kocsiba, hogy hazatérjünk a birtokra. Azóta már tudom, ki volt az, aki akkor este megtámadta a kocsinkat. Egy vámpír. Boszorkányként nem az volt az első találkozásom a természetfelettivel, de mindenképpen a legmeghatározóbb, hiszen elvette tőlem az életemet. Ahogy ott feküdtem az út szélén a mocsokban, éreztem, hogy az a kevés vér, ami még maradt az ereimben, cseppenként keveredik össze az esővel. Alig érzékeltem a külvilágot, már félelmet sem éreztem, csak a kimerültség nyugalmát, az ólmos fáradtságot a pilláimon, a fémes ízt az ajkaimon...
Aztán ahelyett, hogy örök békére leltem volna, új életre ébredtem… és iszonyatos, gyötrő vérszomjra. A férfit, aki ott volt mellettem az ébredésnél, és aki egy ernyedten lógó, feltépett csuklót tartott a szám elé, Quinnek hívták. Azokban a pillanatokban nem törődtem ilyesmivel, csak állati mohósággal lecsaptam a felkínált vérre, és addig ittam, amíg volt belőle. Mikor hetekkel később foltokban visszanyertem a józanságomat, rájöttem, hogy mi mindent veszítettem. A családomat, a normális élet reményét, és ami a legrosszabb, a boszorkány-képességemet. Nem tudtam értékelni, amit kaptam cserébe, gyűlöltem Keitht, amiért megölt, gyűlöltem Quinnt, amiért megmentett, gyűlöltem önmagam, mert megváltoztam, és a világot is, mert létezett..
Visszatértem a családi birtokra, és kvázi remete-életet éltem.Quinn sokszor megfordult nálam, ellenőrzött, még ha nem is kértem a segítségéből. Eleinte. Aztán valahogy ráébredtem, hogy ha már így alakult, akár meg is találhatnám a jó oldalát a vámpírlétnek. Tanultam Quinntől. Harcolni, használni a képességeimet, és még szeretni is. Minden téren. Hiszen a gyűlöletet csak egy hajszál választja el a szerelemtől, ezt szokták mondani. Visszatértem a társasági életbe, az éjszakai bálok forgatagába, immáron sokkal gyakorlottabban, ragadozóként. De nem tudtam soha teljesen elfelejteni, mi történt, belém égett, és minden perc, amit Quinnel töltöttem, kín volt. Valahol édes kín, én pedig elég mazochista alkat vagyok, de egyszer mindennek vége kell legyen. A norvég létem sem tarthatott sokáig, hiszen évről évre egyre feltűnőbb lett, hogy nem öregszem. Egy idő után már túl sok pletyka terjengett rólam a környéken, így kénytelen voltam magam mögött hagyni mindent, ami valaha az enyém volt, és Angliába költöztem. Egyetlen apró mulasztásom volt, hogy elfelejtettem említeni Quinnek, hova készülök. Valójában nem volt bátorságom elbúcsúzni, így elhagytam.
A londoni udvari intrikák feladták a leckét, és megkeményítettek, minden szempontból. Levetkőztem az összes gátlásomat, megtanultam, hova és hogyan kell helyezkedni, hogy mindig én jussak feljebb és előrébb. Az eleje pokoli volt. Ekkor éreztem először, hogy áldás a vámpírlét, hogy el tudom szigetelni magam az érzelmeimtől, a bűntudattól, a félelemtől, az undortól. Nem vagyok büszke arra a néhány évtizedre, de tény, hogy ott építettem fel azt az alapot, amin most az életem áll. A kapcsolati tőke sokszor nagyobb érték, mint egy zsáknyi arany.
Londonban ismerkedtem meg Crispinnel. Majd’ nyolc évtized után ő volt az első, aki felcsillantotta előttem a lehetőségét annak, hogy visszanyerhetem a boszorkány-képességeimet. Nem adta olcsón, mégis hajlandó voltam belemenni a feltételeibe, és eladni neki a lelkem, méghozzá azért, mert élveztem. Ugyanolyan intelligens vehemenciával űzte a Játékot, mint én, de sokkal jobb volt nálam benne, én pedig tanulni akartam. A kapcsolatunk az eleje óta halálra volt ítélve bármilyen formában, hiszen mindketten túl dominánsak voltunk, de sokáig nem akartunk tudomást venni erről. Volt idő, mikor megpróbáltam megváltozni a kedvéért, hozzácsiszolódni, de rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Egyenlő partnerek voltunk, de egyszerre többek és kevesebbek annál.
Mikor az 1800-as évek végén úgy döntöttem, hogy Amerikába megyek, Crispin nem akart velem tartani, és tudtam jól, hogy igaza van. A mi történetünk ennyi volt. Észak-Amerika akkoriban még mindig a lehetőségek hazája volt, ahogyan a mai napig is az sokaknak. Mint kiderült, az volt Quinnek is. A mi sajátos, szélsőséges érzelmekkel telített macska-egér játékunk azóta is tart. Se veled, se nélküled. Kin vezetnéd le a feszültséget, ha nem azon, aki a legközelebb áll hozzád? Az Úr is azokat bünteti, akiket szeret...
Sok minden voltam már életem során, de a szabadságomhoz mindennél jobban ragaszkodom. A világ pedig, bár változik, mégsem annyit, mint gondolnánk. Ma már a bálok helyett gálák vannak, és a társadalmi rétegek elnevezései is változtak, de még mindig van úr és szolga, én pedig senki szolgája nem leszek. Csak alkalmazkodom a változásokhoz, és játszom a szerepemet… mindig.