Hosszú barna hajam van ami általában lágy hullámokban hagyok a vállaimra omlani. Ha most rám nézel akkor egy normális termetű és alkatú lányt láthatsz. A hajam háromnegyede be van festve szőkére, a fentebbi részt pedig meghagytam az eredeti hajszínemre ami a barna. Gyönyörű mogyoró barna szemeim vannak. Ami az öltözködési stílusomat illeti, szeretem a vagányabb ruha darabokat, torna cipő, csőfarmer és változó póló. Nem nagyon szoktam viselni magassarkú cipőt, sminkelni viszont szoktam, de természetesen nem kenek sosem 1 kg vakolatot magamra, mert annak nem sok értelme van.
Személyiség... A szüleim haláláig imádtam a vad életet, bulizás, fiúk, minden amitől a szüleim óvni akartak, de nem hallgattam rájuk. Makacs vagyok, önfejű, mindig megyek a saját fejem után és csak akkor bánom meg a tetteimet amikor már elkövettem őket. Nehezen kérek bocsánatot, egyszerűen nem tudom rávenni magamat arra, hogy valaki szemébe nézzek és bocsánatot kérjek tőle. Viszont tudok én kedves is lenni, erre a baleset után jöttem főként rá, főleg, hogy szükségem van a legjobb barátomra aki segít megvédeni engem, így hát muszáj voltam előhúzni a kedvesebbik énemet, hogy ezt a barátot megtarthassam, s ennek hála a kedves énem a felszínen maradt.

Név » K.
Kor » 15
Multik » Sarah, Chloe, Amara

A nevem Lyla Hathaway és dhámpír vagyok. Az életem cseppet sem egyszerű, nem is hétköznapi, de hova sietek a magyarázattal? Mindent szépen elmagyarázok.
Apám vámpír volt anyám pedig ember. Valamilyen különleges okból kifolyólag egymásba szerettek és apa vámpíri mivoltjából mégsem bántotta sosem az anyámat. Szerették egymást, igaz szerelem volt köztük, így jöhettem létre én 20 évvel ezelőtt. Milyen gyerekkorom volt? Hm, kezdetben teljesen átlagosan éltem a mindennapjaimat, de ahogy elkezdtem idősebb lenni, mikor elkezdtem felfogni a körülöttem történő dolgokat akkor a szüleim leültek velem beszélgetni. Nem, itt most nem a felvilágosításra gondolok. Kb 3-4 éves lehettem mikor megpróbálták nekem elmagyarázni, hogy mik vagyunk mi, hogy ők micsodák és, hogy én mi vagyok. Először nem akartam elhinni, hiszen olyan hihetetlenül hangzott a történet, de aztán ahogy teltek-múltak a napok rájöttem, hogy igazuk volt. Szükségem volt némi vérre, viszont ugyan úgy nőttem fel, mint egy normális ember. Az emberi dolog miatt viszonylag normális gyerekkorom volt és normális tini lettem, vagy is fogjuk rá.
16 voltam mikor eljött nálam az a bizonyos "lázadó-korszak". Nem fogadtam szót, folyton eljártam otthonról, buliztam és természetesen vért is többet ittam, de arra nagyon ügyeltem, hogy ne váltsam ki a teljes átkot, nincs szükségem gyorsaságra, erőre, kifinomult érzékre. Szeretem a napot és nem akarom, hogy zavaró tényező legyen az életemben.
Egy autóbalesetben mikor elutaztunk Seattle-ből sajnos a szüleim meghaltak én pedig 1 hétig az intenzíven voltam. Nem azért, mert nem gyógyultam meg, hanem azért, mert nem voltam hajlandó megszólalni, nem tudtak rólam semmit az ott dolgozók, teljesen letaglózott a hír miszerint a szüleim meghaltak, az pedig még rosszabb volt, hogy azon az estén (is) veszekedtünk, haragudtak rám én pedig már nem tudom jóvá tenni a sok rossz dolgot. Magamra maradtam a nagy világban, senkim sem volt aki segített volna.
Fél évig nem csináltam semmit, vettem egy házat Mystic Fallsban és otthon voltam, próbáltam össze szedni magamat, hogy vissza tudjak térni a viszonylag normális életembe. Mikor úgy éreztem, hogy készen állok mások társaságára akkor beiratkoztam a Mystic Fallsi középiskolába, sikeresen leérettségiztem és rengeteg barátra tettem ott szert. Ott ismerkedtem meg a legjobb fiú barátommal akiről később kiderült, hogy boszorkány. Az, hogy ő is természetfeletti még erősebbé tette e kettőnk közt lévő köteléket.
Hamarosan rájöttünk, hogy az én vérem különlegesebb, mint egy emberé, vagy egy másik vámpíré. Vonzza a vámpírokat, de még a vérfarkasokat is megbabonázza, így hát célponttá válok. Eldöntöttük, hogy csinálunk egy kiképzést, hogy megtudjam védeni magamat, hiszen mind ketten egyet értettünk abban, hogy nem akarok meghalni. Mai napig is szoktunk gyakorolni, eleinte elméleti volt meg futás, de végre elkezdtünk harcolni.
Szóval igen, így élem én a mindennapjaimat.