Soha nem állítottam magamról, hogy szent lennék. Annak ellenére, hogy viszonylag normális életet élek, dolgozni járok, vannak barátaim és nem távolodtam el a családomtól nekem is voltak mélypontjaim, de nem ezek határozták és határozzák meg az életemet. Nem vagyok érzéketlen, viszont képes vagyok kizárni magam körül azokat a dolgokat, amelyek úgy történtek meg, hogy nem volt rájuk befolyásom. A továbblépés érték, erény, örülhet, aki megkapta vagy kifejlesztette ennek a képességét. Törődöm azokkal, akik fontosak nekem, teljes vállszélességgel kiállok a hozzátartozóim mellett, akár a vérre menő harcot is bevállalnám értük ha ezzel csak egy kicsit is növelhetném annak esélyét, hogy nekik nem esik semmi bajuk. Sokkal inkább jellemez az összeszedettség és az ezzel együtt járó nyugodtság, laza életstílus, nevetésre való hajlam, mint a karótnyeltség, talán emiatt is tűnhetek néha nagy gyereknek. Persze tudom én, mikor kell megkeményíteni a tekintetemet, de egyáltalán nem áll tőlem távol a haverjaim kölykeivel való rohangálás a kerti partikon. Szeretek tisztában lenni azzal, mi folyik körülöttem, hogy vannak a számomra fontos személyek. Könnyen teremtek kapcsolatokat, közvetlen vagyok, ám akivel nem találom meg a közös hangot és nem találom érdemesnek arra, hogy időt fordítsak rá, azzal nem foglalkozom. Az élet túl rövid ehhez.
A megállapodással és a túl hosszú ideig tartó dolgokkal sajnos problémáim vannak, pedig nem vagyok a konkrét lehorgonyozás ellen, valahogy mégsem érzem azt, hogy a társadalmi normáknak megfelelve készen lennék a családalapításra vagy arra, hogy lemondjak a rossz szokásaimról. Az egyik akadályozó tényező a kalandvágyásom, imádok utazgatni, szinte a világ összes szegletében jártam már, viszont így is van még rengeteg hely, amit nem láttam és szeretném meglátogatni. Ezt a fajta szabadságvágyat nem sokan kultiválják.
Nem fogom vissza magam, ha vitára vagy véleménykülönbözőségre kerül a sor, kiállok az igazam mellett, de beismerem, ha valamit rosszul ítéltem meg. Kissé ambivalens, egyszerre nyugodt és izgága személy vagyok, igyekszem a kellő alkalmakkor elővenni egyik vagy másik tulajdonságomat. A lényeg, hogy szeretem a létezésem formáját és nem igazán tervezek kiszállni belőle egy darabig vagy lassítani a tempóján.


Elég magas termettel rendelkezem, meghaladom 190 centit, ez már akkor is jól jött, amikor a középiskolai és az egyetemi kosárcsapatban játszottam. A testalkatom nem csupán genetika eredménye, a sport az életem szerves részét képezi: a reggeleimet futással kezdem, egy héten kétszer-háromszor általában szakítok időt arra, hogy megizzasszam magam, ezen kívül soha nem mondok nemet arra, ha ki lehet próbálni valamilyen extrém tevékenységet ezen a téren, arról nem is beszélve, hogy tizenéves korom óta hódolok a küzdősportoknak is. Szőkésbarna hajam, kék szemeim és a kívülállók elmondása szerint elbűvölő mosolyom néha megkönnyíti a dolgomat, amit nem is bánok, de nem játszok rá pluszban arra, amim van.

Név »
Kor »
Multik »

Vancouver, 2004. január 01.

Szakadt a hó, az orromig sem láttam, nemhogy át a szélvédőn. A reflektor világított, ma éjszaka senki sem választotta az országutat szórakozása helyszínéül, pedig azt hittem, több olyan idióta lesz utakon, mint amilyenek mi is voltunk. Az anyósülésen ülő haverom a karomat csapkodta, miközben meghúzta a sörét, a hátsó ülésen hárman ültek, egy pár órája megismert srác és a barátnője éppen egymást falták, míg a másik csoporttársam az ablakot támasztotta a fejével és maga elé motyogott valami érthetetlen halandzsát, aminek néhány szavát kibogozva sem lehetett felfogni, miről próbált beszélni. Hajnalodott, de inkább volt még sötét, mint világos és a társaságban én voltam az, aki éjfél óta egy kortyot sem ivott, hogy legalább a szállodáig el tudjam fuvarozni magunkat. Tudnám, honnan jött az a felettébb jó ötletünk este, hogy kocsival induljunk útnak a fene se tudja hová. Ha más nem, az vigasztalt, hogy jó buli volt, a kanadaiak aztán értettek a hangulatcsináláshoz.
Egyetlen percre vettem le a szemem az útról, hogy arrébb lökjem az öntudatát éppen elveszt ő Jeff-et a saját ülésére. A hirtelen mozdulattól megszaladt a kormány a kezemben, éreztem, hogy az autó elkezdett kisiklani alólunk, a jeges, havas, csúszós út nem biztosított neki biztos talajt, próbálva menteni a menthetőt a fékre tapostam és elkezdtem csavarni a kormányt, hátha megállnánk az út közepén és nem sodródnánk le a fákkal szegélyezett peremre, de nem uraltam a helyzetet. A kocsi oldala belecsapódott az egyik vaskos törzsű fába, hallottam a csattanást. A légzsákok kinyíltak, a biztonsági öv a nyakamba vágott, fél szemmel láttam, ahogy a barátom átrepült a szélvédőn. Aztán képszakadás.

New Orleans, 2010. október 26.

Majdnem hat éve volt annak, hogy minden hónap telihold előtti napján már előre éreztem az átváltozás fájdalmát. Azt hittem, hogy kezdem megszokni, aztán mindig rájöttem, hogy ehhez nem lehet csak úgy hozzáidomulni, mint a fejfájáshoz. Nem figyeltem oda, meghalt az egyik jó barátom, egy fiú kómába esett, szinte csak nekem nem lett komolyabb bajom azon kívül, hogy eltört az orrom, a karom és megrepedt két bordám. Azóta folyamatosan elpattantak a csontjaim és az sem segített, hogy időközben megismerkedtem valakivel, akinek feltett szándéka volt kideríteni, milyen genetikai háttere van az állapotomnak. Willow lelkesedése néha magával ragadó volt, szívesen alávetettem magam a kísérleteinek, mégsem bíztam bennük, hiszen… az átkokra nincsen orvosság, maximum elkerülni lehetett őket, de én erről a lehetőségről már lecsúsztam. Együtt élni lehet vele, viszont Willow reménykedő mosolyát látni teljesen más tészta volt: üdítő és minden egyes alkalommal újnak ható, amely engem is mosolygásra kényszerített. Csodálatos nő… sokkal szegényebb lennék, ha nem futottunk volna egymásba az egyetemen és ha nem láthatnám hetente minimum ötször. A személyisége, az intelligenciája, az először elég nehezen való megközelíthetősége, aztán kinyílása lenyűgözött.

New Orleans, 2015. augusztus 10.

Ha nem tudnám, hogy nem vagyok hajlamos a megőrülésre azt hinném, hogy a sarkon beforduló hajtömeg tulajdonosát jobban ismertem, mint az átlagos járókelőket. Lehet, hogy még nem hatott a kávé, pedig éppen ideje lett volna, hiszen tíz perc múlva elkezdődött a rendelés és nem volt szokásom álmosan pislogó szemekkel a kezeim közé fogadni az általában négylábú pácienseimet. Ezért is csóváltam meg a fejem: Crystal messze élt New Orleans-tól már akkor is amikor az egyik tavaszi szünetben találkoztunk… tökéletes példája volt annak, hogy nem volt egyszerű megmaradnom senki mellett sem.