Ha csak a tükörsima felszínt nézzük, egy hideg, számító gazember vagyok, akinek kevés dolog szent, aki bármit megtesz a céljai elérése érdekében, szinte szó szerint semmitől nem riad vissza. Általában nem beszélek sokat, és akkor is csak rövid, tömör mondatokban közlöm, amit mondani szeretnék. Meglehetősen távolságtartó vagyok. Nem nyílok meg senki felé, ha társaságra vágysz, valami mélyen szántó eszmecserére, nem én vagyok az embered, keress mást! Kivéve persze, ha üzletről van szó, mert akkor a tiéd minden figyelmem. Egyedül a munka köt le, a különböző megbízásaim, és azoknak a pontos kicentizése, legalábbis igyekszem, hogy így legyen. Valaha katona voltam, megtanultam a rendet, a fegyelmet, és azóta is nagyon precíz vagyok, és nagyon jó stratéga.
De ha kicsit mélyebbre ásunk, megbolygatjuk a rideg felső réteget – amit inkább nem ajánlok – máris egy érzelmi vihar kellős közepén találjuk magunkat. Nyomokban talán találhatunk bizonyítékot arra, hogy valaha sokkal kedvesebb voltam, hogy a komorságom ellenére igenis van humorom, csak mostanra kicsit megkopott, és találhatunk egy kazalnyi kusza érzelmet, fájdalmat, szerelmet és szeretetet, illetve azt a bűntudatot, csalódást, sötétséget, ami mindezt elnyeli. Én azt mondom, minden sokkal egyszerűbb, ha nem kezdünk turkálni mindennek a sűrűjében. Neked is, nekem is jobb, amíg tartjuk a három lépés távolságot, és nem akarod megvizsgálni közelebbről, hogy mit takar a komoly külső.
És ha már a külsőnél tartunk: azt hiszem, elsőre neked is a katonás szó jutna eszedbe rólam. A kemény tartás, a világos, rövidre nyírt haj, a harcban kisportolt test, az átlag fölé emelő, tekintélyt parancsoló magasságom, a többnyire érzelmeket nem mutató tekintetem mind-mind azt sejtetik, hogy valaha én is a seregben szolgáltam. Az öltözékem általában sportos, hisz az sokkal kényelmesebb, könnyebb benne mozogni, a munkára tökéletes. De láthatsz olykor öltönyben is, ha egy-egy komolyabb üzleti megbeszélés úgy kívánja. A felsoroltak ellenére, úgy gondolom, mégis világos kék szemeim a legfeltűnőbbek rajtam. Ez az élénk színbe szőtt sötétebb szálak egyszerre sugallnak ridegséget, és árulkodnak valamicskét arról a viharról, amely folyamatosan bennem dúl.

Név » B.
Kor » XXY
Multik » van egy-kettő

Vér cseppen az aszfaltra, a férfi azonban még mindig tartja magát. Én viszont egyre kevésbé. Az eredménytelenségünk egyre inkább dühít, és emiatt a vérszomjamat is nehezebb visszatartani. Főleg így, hogy a fazon már több sebből vérzik. Mégsem mondja el, amit tudni akarok.
- Utoljára kérdezem meg – figyelmeztetem, és teszek felé egy fenyegető lépést. Elhúzódna, de nem teheti, hiszen a két szárnysegédem szorosan tartja őt. Rángatózni kezd, de semmi haszna, így hamar fel is adja. Elengedi magát, és ernyedten csüng a két nagydarab között. Csak a fejét emeli fel lassan, hogy felpillantson rám, majd sűrűn pislogni kezd, amint a halántékán levő sebből is a szeme felé kezd csordogálni egy ér. - Hol... van... a chip? - tagolok lépésenként egy-egy szót, és a mozdulat sor végén szorosan a fejéhez szegezem a pisztolyom. Válaszként azt kapom, hogy felém köp egyet. A türelmem rohamosan fogy, félek, hogy a pasas halott, lesz, mielőtt bármi értelmes infót kiszedhetnék belőle. Persze minden könnyebb lenne, ha egyszerűen csak megigézhetném, hogy daloljon nekem, de az illető, akinek dolgozik, meglehetősen előrelátó volt, és a tudta nélkül verbénával tömte a pasast. A szerencsétlenje még azt sem tudja, hogy milyen lények élnek az éjszakában. Nos... ami azt illeti, talán éppen ideje, hogy megtudja. Az íze nem lehet túl jó, de az éles szemfogak kivillantásával talán nagyobb hatást tudok elérni, mint az öklömmel, vagy a fegyverrel. Tekintetem fokozatosan sötétül el, szemeim alatt kirajzolódnak az erek, és amikor arcomra vicsorítás szerű vigyort húzok, már láthatom a férfi szemébe költöző félelmet.
- Rossz válasz – ingatom a fejemet a korábbinál mélyebb, veszélyesebb hangon szólalva meg, majd elkapom a nyakát, és egy kézzel kitépve őt a két fogva tartója közül, egyenesen a szemközti falnak vágom. Mielőtt egyáltalán levegőhöz jutna, már előtte is vagyok, egy gyors mozdulattal felrántom, fejét a falba ütöm, és készen állok rá, hogy rávessem magam. Ha rajtam múlik, a legkegyetlenebb fájdalmak között fog búcsúzni ebből a világból, elég lassan ahhoz, hogy közben bármelyik percben megeredhessen a nyelve. És ezt ő is kiolvashatja a szemeimből.
- Várj! Oké, rendben. Beszélek. Beszélek, csak engedj el...


- Megvan, amit kértem? - farkasszemet nézek Davrosszal nagyjából három másodpercig, majd anélkül, hogy levenném róla a rezzenéstelen pillantásom, a kabátom belsejébe nyúlok, és az asztalra dobom a borítékot.
- Nagyszerű! Hogy sikerült szóra bírnod azt a kis szarházit? Murdock leghűségesebb pincsijét még senkinek nem sikerült megtörnie... - jegyzi meg lenyűgözve, majd int egyet a kezével, mire fél percen belül poharak kerülnek elénk, és már csorog is bele a méregdrága whisky.
- Megvannak a módszereim – válaszolom érzelemmentes hangon, még mindig szinte teljesen mozdulatlanul. Csak az éber tekintetem árulkodik róla, hogy valójában mindent szemmel tartok magam körül, minden kis neszre odafigyelek Davros arcrángásától kezdve az emberei fegyvereinek számán át a pincérnő remegő kezéig..
- Nos igen, valóban. Azt mondják, az egyik legjobb vagy ezen a területen – bólint, majd ő is kitesz az asztalra egy kisebb csomagot, amelyben minden bizonnyal a fizetségem van, és rögtön mellé egy összefűzött mappát is. - Lássuk, hogy birkózol meg ezzel! - teszi hozzá. Majd anélkül, hogy egyebet mondana, fejével a dokumentumok felé bök.
- Mi ez? - kérdezek rá, de közben már nyúlok is érte, és kimért mozdulatokkal veszem magamhoz az iratköteget. Az első papírról egy csinos, fiatal nő mosolyog rám. Kissé különcnek tűnik, olyannak, akit a mai fiatalok „kockának” neveznek, de a maga módján nagyon is bájos. A kép alatt pedig egy név: Violet Rosalie Caine. Érdeklődve pillantok fel Davrosra.
- A következő megbízásod. Már ha vállalod...