Látsz engem? Látsz többet annál, mint egy apró termetű gyermek? Pedig tizenhat múltam... tekintetem alatt a fekete karikák azonban elmesélhetnének számodra egy egész történetet... volt egyszer egy apró, kicsiny lány, kit a nagynénje nevelt fel szeretetben. Szerette a játékait, a palacsintát, a hétvégi ebédeket, de ezeknél jobban csakis a bátyját imádta. A szeretett, amit szülőktől kellett volna kapnia, megadta neki más. Éveken keresztül olyan volt, mint a legtöbb gyermek; attól a ténytől eltekintve, hogy árva volt. Tanult, kitűnő bizonyítványokat hordott haza, fűtötte a tisztelet és a bizalom. Imádta a lányregényeket, mikor belépett a kamaszkorba, elpirult, mikor a szomszéd fia rákacsintott. Ám a lelkét is kiszipolyozta a halál besomfordáló jelenléte, a vér, amely tenyeréhez tapadt, a kés, amely kioltotta hőn szeretett nagynénje életét. A lány, aki volt, hirtelen eltűnt, a gondolatok szavakká, hangokká változtak, a tettek rémálommá, és mi több, már nem volt gyermekkor, nem volt játékokkal teli szoba, szerelmes ígéretekkel teli könyvek a polcon. Egy rideg, párnázott fal volt a választóvonal közte és a külvilág között.
Megkomolyodtam. Küzdöttem az ellen, amit megpróbáltak rám erőszakolni. Egy gyilkosságot, amelyhez nem volt közöm. Fájt belül, hogy mindenkit elveszítettem, és azt hiszik, hogy emiatt már ép ítélőképességem sem maradt. A fekete karikák még erősebbek lettek az évek alatt, az alakom elveszített minden nőies formát, csupán csont maradt és bőr. Kék szemeim már nem ragyognak úgy, mint egykoron, mikor a bátyám meglepett egy kis édességgel. Már nem vagyok annyira rugalmas, annyira hajlékony és aktív. Néha azt hiszem, még a magasságom is egy helyben rostokol, s nem hajlandó tovább fejlődni egyetlen csontom sem, csupán azért, mert én magam makacs vagyok. És kitartó. Ha nem lennék az, már régen megölt volna a koszt, a kenyér, a víz. De még nem ért véget a fejezetem, vár még rám valami, ami mosolyra késztet, ha egymagam vagyok. Azt sem tudtam, hogy erre még képes vagyok, magam lepődöm meg a legjobban, ahogyan néha észreveszem, ahogyan mosolyra görbül a szál. Egyetlen emberre vágyom. Arra, aki él még a családomból. S ő is tudja, hogy ragaszkodásomat nem fogja megállítani egyetlen párnázott fal.  

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Évekkel ezelőtt:
A kezeimet néztem. Mindkettőt sár borította be. Homok, piszok, por... minden, ami ebben a pincében csak rátapadhatott a koszos földön. A nagynéném ebben a helyiségben nem foglalkozott a tisztasággal, ennek ellenére gyakorta választottam helyszínnek ezt a placcot a játékaimhoz, alapos fejtörést okozva ezzel a nagynénémnek. Csak mosolygott rajta, látszólag zsörtölődött, de tudtam, hogy valójában nem bosszantja ez a furcsa szokásom.Nagyon sokszor hallottam az emelet felől, ahogy takarít, szorgoskodik... finom ételt főz a bátyámnak és nekem. Milyen gyakran kaptunk csirkesültet krokettel... mellette boldog emlékeket egy asztal körül. Sosem volt emlékem anyáról és apáról, de úgy éreztem, hogy nincs is rá túlzottan szükségem, sosem éreztem magam árvának, s nem is éreztették ezt velem.
Azt tudtam, hogy félek az idegen emberektől. Nehezen szoktam meg a közelségüket. Az osztálytársak is eleinte annyira idegenek voltak, és azt hittem, sosem jön el annak az ideje, hogy tudomásul vegyem, ők nem akarnak rosszat nekem. A széltől is óvtak egész gyermekkoromban... egyértelműen megszoktam azt, hogy félek még a legapróbb rezdüléstől is.
A kezeim remegtek. Vér vegyült a homok mellé, és könnyek áztatták tökéletesen sima arcomat. - Renn. Renn. - bukott ki belőlem remegve, ahogy kihúztam a néném testéből azt a kést, és rázkódni kezdtem attól, ahogyan élettelen szemekkel nézett a mennyezet irányába. Hol van a bátyám, miért nincs most itt? Összeszorítottam a szemeimet, elképzelve, hogy ez csak egy lidérces álom. De nem jött ébredés... aznap végetért a gyerekkorom. Végetért a szabadságom időszaka. Kalitkába zártak. Határok közé.


Órák óta a sarok adott helyet. Puha, párnázott falak között ültem, míg ismét rám nem jött a sötétség.. teltek a napok itt benn... összekuporodtam, vártam, hogy történjen valami, hozzanak nekem vacsorát, de néha azt is elfelejtették. Néha hangokat hallottam az ajtóm irányából. Fadeszkák ropogását úgy, hogy tudtam, itt nincs ilyesmi. Emlékeztem arra az éjszakára, mikor a nagynéném testét megtalálva hallottam azokat a lépteket az emelet felől... aztán újabb hangokat... majd egy idő elteltével sikolyt... egy erős hangot... majd még egyet... kiabálás. Rohanás, mint akit üldöznek... majd puffanás... utólag rájöttem, nagynéném teste volt az, amely fájdalmasan esett a padlóra.
Nem reagáltam sehogy. Akkor még sírni is elfelejtettem, ahogy betoppantam a pince apró helyiségébe. Még nem is éreztem semmit. Egy kis félelmet sem. Még akkor sem, mikor valakit láttam... és láttam, hogy cipője vérnyomokat hagy a fa lépcsőzeten.
Senki nem hitt nekem. Csak bedugtak ide. Azóta is hallom azokat a hangokat, néha fájdalmaim vannak, és akkor sem kapok mást, csak pár altatót és nyugtatót. Néha nem vagyok hajlandó enni. A bátyámat akarom. De sosem hívták ide. Az én kérésemre nem. Vége lesz valamikor ennek a rémálomnak?