Nem fogok szenteskedni. Magasból teszek rá, hogy kinek a zsebében nyúlkálok. A pénz az pénz, nekem pedig szükségem van rá. Megvédem azt, ami az enyém, ha az én zsebemben matatnak, akkor odacsapok, ők miért nem teszik meg? Vigyázzanak arra, ami az övéké, ha pedig nem így tesznek, akkor ne sírjanak azért, hogy nincs már meg a tárcájuk. Nem egy gazdag családban nőttem fel, az apám sokat dolgozott azért, amije volt. Na jó, ez így nem igaz, sokat vett el másoktól, hogy legyen valamije. Dolgozott is, de közel sem élvezte annyira, mint mások zsebeiben turkálni. A bátyám és én szintén így tettünk, egy gyerekben senki nem lát veszélyforrást, nem? A különbség csak annyi köztünk, hogy a bátyám meggondolta magát és most a kitörésre készül. Nekem meg elég volt ez. Nem idegeskedem miatta, vannak, akiknek soha nem volt jövője. A szokásos napi rutinomat csináltam. Miután le tudtam a kötelező takarítást, amit a bíróság adott, illetve, amint jelentkeztem a felügyelő tisztemnél, már mehettem is a dolgomra. Seattle egy nagy város, a bűnözés ehhez mérten szintén nagy, de senki nem szereti ezt kimondani. A tömegben könnyű elvenni az emberektől az értékeiket. Nem tűnik fel annyira az, ha neked mennek. Arra figyelsz, hogy ne ess el, hogy merre mész, nem arra, hogy mások keze hol jár. Általában nem nézem meg az arcukat. Mégis minek? Úgyse látom őket soha többet, nem jelentenek semmit sem. Könnyebb úgy, ha nem tudsz semmit az áldozatodról. Bár, ha tudnék, akkor sem tennék máshogy. Egy kicsit talán megszánnám, de… majd legközelebb jobban odafigyel. A tömeggel mentem ide és oda, hagytam, hogy az emberek lökdössenek egymáshoz, néha „véletlen” meglöktem őket annyira, hogy elejtsék a táskájukat. Olyankor persze rendkívül segítőkész voltam. Akkor még meg is köszönték ezt nekem, utána viszont… képzelem, hogy miket mondhattak rólam. A mai világban mindenki óvatlan. A nők nem húzzák össze a zipzárt a táskájukon, könnyebb belenyúlni, mint hinnék, főleg, ha valami másra figyelnek oda. Például, hogy azt csinálják, amit én. Őszinte leszek, nem a táska keltette fel a figyelmemet. Először a seggét láttam meg, nem mondanám, hogy különösebben szégyellném ezért magamat. Utána tűnt csak fel az, amit csinál. Persze, óvatos volt, de, ha figyelnek, ráadásul úgy, hogy szakmabeliek, akkor le fogsz bukni. Én vettem először észre őt, úgyhogy nálam volt az előny, amit ki is használtam. Elvettem azt, amit addig keresett, minden különösebb morális baromságok nélkül. Nem kellett belenézek a tárcába, hogy tudjam, szép kis summát szedett össze. Volt súlya, úgyhogy felesleges lett volna számolgatni. Kissé meglep a hang, amit hallok, pihenni ültem le, nem számítottam arra, hogy odajönnek hozzám. Bosszúsan is fordítottam a hang forrása felé a fejemet és szerencsére sikerül lepleznem azt, hogy felismerem őt. Bár, az arcát annyira nem néztem meg amúgy sem. – Helló, igen, nem zavarsz, kösz, hogy kérdezted! –mosolygok rá kissé színpadiasan. Nem kínálom hellyel, van még hely a padon, majd leül, ha akar. – Bocs, de szerintem összekeversz valakivel. Nincs semmim, ami a tied lenne. – ráztam meg a fejem. Ez még igaz is, nem? Csak az van nálam, amit ő vett el másoktól. Ez miért lenne az övé? – Most pedig, ha megbocsátasz, üldögélnék tovább anélkül, hogy olyat keresel rajtam, amim nincs. – na persze, akármilyen jól is adom a hülyét, aki nem érti miről beszél, mindketten tudjuk, hogy nincs ez így. De azt is tudjuk, hogy nem fogom visszaadni neki a pénzét.
Sok mindenre akadt már példa életem során. Nem volt jellemző az, hogy kikerültem az élet hozta lehetőségeket, vagy az utolsó pillanatban beijedtem volna. Mindig kellett valami kis plusz, az, hogy újdonság legyen a mindennapokban, és ehhez kellett a változatosság. Talán maga a célcsoport változott meg, akik közé járni szerettem. Vagyis, szeretni éppen nem szerettem, de a szükségletek ezt diktálták. Úgy voltam vele, ez majdnem olyan, mint a munka. Csak jobban kerestem vele. Ez már tényleg teljesítménytől függött. Gyakorta inkább bele sem gondoltam, kitől veszem el... egyértelműen ezért is váltottam célcsoportot, és kezdtem el azok után kullogni, akiknek volt a számláján pénz, és nem sír pár apró dollár után. Azelőtt túlzottan zavart az, hogy talán olyasvalakitől veszem el, akinek gyerekei vannak, esetleg nyakig ül az adósságban. Nem voltam az a kifejezetten családcentrikus, és ha valaki megkérdezte volna, rezzenéstelen szemmel hazudtam volna egy indokot, miért a pénzeseket választom. Ez volt a berögződésem. Közöttük nőttem fel. Tudtam mozogni úgy, hogy ne keltsek feltűnést. Szóval... kilógott a sorból ez az egész mizéria, ami ma délután történt. Szerettem csak spontán sétálgatni a belvárosi utcákon, a nagy tömeg kifejezetten az én közegem volt, nem is vették észre azt, hogy eltűnik valami a zsebükből. De a mai sétálgatás után csak annyi tűnt fel, hogy az én táskámban sem az van, amit én beleraktam. Hiányzott valami, mégpedig az, amiben a mai zsákmányomat tartogattam. Nem csekély összeg volt, és szinte láttam magamat, hogy szétdurranok a méregtől, arcom paprikavörössé változik, de nem a pirongástól. Beletelt egy időbe, mire sikerült minden kis darabot egymás után raknom. Mit láttam vagy éppen kit a közelemben. Volt idős, virágot vásárló nő. Volt, aki csak rohant egyik pontról a másikra, na meg jó pár egymással játszadozó gyerek. Nehezemre esett visszaemlékezni, hiszen eleve nem arra éleződtem ki, hogy arra figyeljek, engem ki akar meglopni. És az a kis mocsok sem tudja még, kivel kezdett ki. Talán tényleg csak az üvegcipő hiányzik a lábamról, gondolnák sokan, de nagyot tudok rúgni, méghozzá kényes területekre. A sétányon sétálgatva állt össze a teljes kép. Valószínűleg azért, mert az egyik padon ücsörgő fickóról eszembe jutott a délután egy apró másodperce. Láttam őt délután. Na igen, elég jellegzetes feje van. Hogy miért nem jöttem rá rögtön, hogy ő sem más, mint én, abból él, amit elvesz... annyi a különbség, hogy rajta látszódott. Bár jó pont, hogy nem egy koszos padon számlálgatja a "saját bevételét". Az túl átlátszó lenne. Jobb esetben mosolyt erőltettem volna az arcomra, és elegánsan odasétálva a lábai közé térdeltem volna, mert ez tükrözte volna leginkább a temperamentumomat, végül erőt vettem magamon, és zsebre vágott kezekkel sétáltam oda, mint aki éppen nem tudja, hol jár. A fejemet félrebillentettem, mikor megálltam a pad előtt, lenéztem rá, de mindennemű mosoly elkerülte az arcomat. - Tudod, bármilyen remek közhely, de nem minden szőke nő ostoba. És szerintem van nálad valami, ami az enyém. - Nem féltem a lényegre térni, habár tudtam mi következik. Nem tudja, miről beszélek. De akkor esélyes, hogy a drámai változatra módosítok, és tökön rúgom.
- Szeretem, ha valaki elővigyázatos. - Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy ha tehetem, nem kavarodom bele más emberek életébe, inkább meghagyom az efféle lehetőségeket az akaratgyenge boszorkányoknak, éhséget érző vámpíroknak, és a holdra vonyító farkasoknak, csak hogy kicsit is fontosnak érezhessék magukat. Személy szerint én elég fontos voltam a saját világomban, ha másnak nem, hát magamnak eléggé, és ki nem állhattam, ha valaki átlépte ennek a világnak a határait, és esetlegesen megpróbált a bőröm alá fészkelni. Egyszerre éreztem dühöt és furcsa eufóriát, hiszen nem éltem az újdonságokkal, én megmaradtam a megszokott dolgoknál. És lássuk be, inkább legyek önző és éljek évszázadokig, mint legyen önzetlen és két nap után kitépjék a szívemet. Sokan ezt felejtik el, túlzottan is előtérbe helyezik a másikat, pedig évszázadok óta... sőt, évezredek óta ez a titok: és bárhogyan nézzük, ezt burkoltan úgy lehet közölni, hogy önzőnek kell lennünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Már az ősember is az volt, ölt féltékenységből, ösztönből, éhségből... ugyan, mi változott azóta? Pár felhúzott épület és a választékos ruházat? Nem hittem ezekben, az ember nem változik, maximum megpróbálja elnyomni azt az ösztönt, amely hívja a születésétől fogva. De szégyen bevallani, most szükségem van erre a lányra. Animágusokat pedig nem találok minden utcasarkon. Viszont kiváltott belőlem egy élénk szemforgatást, mikor éppen hangot adott annak, hogy mégis mit képzelek arról, hogy a feláldozásáról fantáziálok. Hm. Érdekes kérdés, habár bíztam abban, hogy a humora nem hagyta cserben, vagy nem maradt a másik nadrágjában, de úgy tűnt, hogy ebben teljes mértéknem tévedtem. - Hm. Szóval nem egy humoros animágussal van dolgom. Ez igencsak szomorú, de igazad van, miért is lenne szükségünk humorra egy lehetséges üzlet kellős közepén? - kérdeztem költőien. Bár igazat adok neki annyiban, hooogy... eléggé morbid, abszurd és félelmetes humorom van, hát nem véletlen, hogy ráhoztam a frászt. Istenem, még a végén tényleg megsajnálom, és elkezdem komolyan venni azt, hogy normális legyek. Normális? Egyáltalán mi a francot jelent ez a szó? Annak ellenére, hogy eléggé hevesre sikeredett a reakciója, én még akkor is vigyorodtam, mikor hátat fordított nekem, és elindult az ellenkező irányba. Imádtam a heves nőket, de erre momentán kicsit sem érek rá. És nem tetszett, hogy próbára teszi a türelmemet. - Szerintem nem mérted fel a helyzetet tökéletesen - léptem oda mellé, ám nem állítottam meg, felvettem a tempóját, és nem nézve rá, csak az utat figyelve lépkedtem mellette az ő ritmusában. - Egyrészt cukrosbácsinak túl ártatlan vagyok, másrészt ha lenne benned némi üzleti érzék, rájönnél, hogy egy hozzám hasonlóval egyezségre jutni azt jelentené, hogy soha többé nem emel rád kezet senki. Sőt, azon is képes lennél bosszút állni, aki ezelőtt megtette. Hát ennyire kegyetlen a biztonság érzetének ígérete? - kérdeztem zsebrevágott kézzel. Nem hiszem, hogy sokáig fogom viselni az ellenkezését.
Mivel nem bíztam az előttem álló férfiban, leellenőriztem, valóban az e, aminek vallja magát. A boszorkányok, warlockok mellett kellemes érzés fogott el, bizsergető melegség. Szerettem a társaságukban lenni, ezért gyakran lógtam a nagyi vagy az unokatestvéreim nyakán. De ők a családom voltak, ez a férfi pedig egy ismeretlen. Mégis az érzés ugyanaz volt a közelében. Egyszerre tartottam volna távolságot tőle és öleltem volna magamhoz. Nagyon fura, igaz? Nekem legalábbis morbid volt a szituáció. Főleg azok után, amilyen gyorsan átváltott barátságos tekintetből totál érzelemmentesbe. Hogyan is bízhatnék egy ilyen pasasban, aki egyik pillanatban még kedves, a másikban meg olyan üres, mint egy kiszáradt sivatag? - Bárki, bárhol, bármikor, bármit hazudhat a másiknak, csakhogy elérje a célját. Főleg, ha az egyik személy túl sokat tud a másikról. Logikus nem? Nem bízom meg csak úgy egy idegen szavaiban. De bebizonyosodott, hogy valóban az vagy, aminek vallottad magad. - feleltem a kijelentésére. Két lépést hátrált, azt hittem, hogy túl közvetlennek találta az előbbi kis akciómat, de hamar kiderült számomra, hogy nem azért tett két lépést visszafele. Inkább, hogy jobban megbámulhasson. Túl intenzíven vizslatott a tekintetével, a kezeim automatikusan összekulcsolódtak az altestemnél. Ez már szinte akaratlanul jött. Nem szerettem, ha a férfiak túlságosan megnéztek, mindig két gondolat fordult meg a fejemben. Az egyik, hogy talán ennyire látszódik rajtam, hogy még soha nem voltam férfival? A másik, tudtam, mennyire nem voltam tökéletes és hogy vajon mit gondolhatnak rólam ilyenkor? Elhessegettem a zavaró gondolatfoszlányokat. Lehet, csak azért nézett, hogy felmérje, mennyire lehetek jó véráldozat. Vagy a fene se tudja. De mielőtt bármit is szólhatott volna, felvázoltam neki a jelenlegi helyzetemet, hogy figyelmeztessem, nem jár jól, ha bántani áll szándékában. Erre csak nevetni kezdett. Pedig én komolyan gondoltam. Halálosan komolyan. De az ő baja, ha ezt ennyire nevetségesnek találja. Már megint ködösített, de azt nem árulta el, tulajdonképpen mit is akart tőlem, azt később szándékozott megosztani velem. - Miféle alapokkal? - kérdeztem vissza. Mikor hangosan elmerengett a szavaimon, hogy szerinte nem lenne rossz ötlet ez a feláldozósdi, majd lemondó sóhajjal legyintett, hogy majd máskor, felszaladt a szemöldököm. Nem akartam neki ötleteket adni, de ez a férfi tényleg elképzelte, milyen lenne feláldozni engem. - Nem lesz olyan, hogy máskor! És ha ezt nem fejezed be, még a sétány végéig sem megyek veled! - szakadt ki belőlem picit hangosabban a kelleténél. Elképesztő, hogy a fülem hallatára és a szemem láttára próbált meg a sorsomról dönteni, ha csak gondolatban is. Mert a gondolatok szülik a tetteket. Aki egyszer ilyesmiről fantáziál az bármikor eljuthat a megvalósítás szintjéig. Beteg elme! És még ezek után mutatkozzak be neki??? El nem tudtam képzelni, hogyan is várhatta ezt. - Tudtad, hogy ijesztő egy pasas vagy ezekkel hangos elmélkedésekkel? Hogyan is várod el, hogy egyáltalán bárhová is menjek veled azok után, hogy milyen elmélyülten képzelegtél a feláldozásomról? - néztem rá felvont szemöldökkel. Egyre kevésbé éreztem szükségét annak, hogy vele tartsak. De az a fránya kellemes érzés még mindig kísértett. Miért? Hisz simán feláldozna egy kősziklán! Szemernyi emberség sem szorulhatott belé ezek szerint. Egyszer már majdnem megöltek, nem akarok még egyszer egy férfi halálos játékszere lenni. - Tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. Felesleges lenne elárulnom a nevem hisz nem szándékozom már egyezségre jutni veled. Nem vagyok hülye, csak mert szőke a hajam. Még tíz évvel ezelőtt sem dőltem volna be a cukrosbácsiknak. Nem is olyan régen majdnem megölt egy átkozott férfi, nem adom meg az esélyt arra, hogy egy másik is az életemre törjön. Azt hiszem jobb lesz, ha más áldozat után nézel, nekem elegem volt az áldozat szerepéből. Ezegyszer én akarok a vadász lenni! Szóval én megyek erre, te pedig menj arra! Minden jót! - mutattam az ujjammal az ellenkező irányba, majd hátat fordítottam neki és elindultam az általam választott úton, ami a belváros felé vezetett. Warlock volt a férfi, de ha szerencsém van, nem annyira erős. Nem akartam megküzdeni vele, de ha rám támad, nem adom könnyen az életem, harcolok, míg csak erőm engedi. Nem leszek olyan gyáva nyúl, mint akkor, amikor az a hibrid…Összeszorítottam a fogaim, úgy haladtam tovább az alkonyba borult sétányon, de a gyomrom az nem nyugodott. Az idegesség miatt remegni kezdtem. Mély levegőt vettem, egyenletesen fújtam ki, majd szívtam be ismét. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy csillapodjon a gyomorideg és a remegésem. Minden rendben lesz, bemész egy gyorskajáldába, eszel valamit, aztán hazamész, megmosakodsz és olvasol egy könyvet a kanapéra dőlve. Holnap pedig új állás után nézel és ez a találkozás a feledés homályába vész.
⤿ episode 3 ⤾
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 17, 2015 11:29 pm
Meg is lepődtem volna azon, ha nem kezd el gyanúsan méregetni. Valamiért mindannyian így reagálnak rám, habár ez nyilvánvalóan nem véletlen. Egyrészt képes vagyok a lehető legfurcsább szavakkal kommunikálni, illetve a tekintetem sem midnig a legtisztább, néha nagyon el tudom veszíteni a kontrolt, bár általában eléggé tisztán tartja a fejemet az a tény, ha nyilvános helyen vagyunk. Nem mintha momentán lenne körülöttünk bárki is, de ez bármikor változhat. Közterület... bármikor idesétálhat valaki, és mondhatja azt, hogy tűnés. Vagy hogy mit csinálok én szegény kicsi, ártatlan lánykával. A legtöbb már régen nem ártatlan, legalábbis szeretik azt a benyomást kelteni, mintha a világ minden tisztasága bennük gyűlt volna össze, de ez leginkább csak valami nyomasztó álarc. Ha őket nem is, engem nyomaszt. - Micsoda szaglás - sóhajtottam fel a furcsa rituálé után, meglehetősen összeszűkült szemekkel, bár ez leginkább annak volt köszönhető, hogy előtte még sosem volt dolgom ilyesmivel. A lánynak ezek szerint már volt dolga boszorkányokkal és warlockokkal, bár ez tiszta tény. Valahogyan animágussá kellett válnia. Hacsak nem vele született adomány, hiszen akkor... nem kötelező a mágia egy hívét sem ismernie. - Remek. Ha egyszer elárulod, hogy mi okom lett volna hazudni, azért küldök egy csomag bonbont - tettem még hozzá rezzenéstelen arccal, momentán semmit nem tudott volna leolvasni az arcomról. Meglehetősen kegyetlen tudtam lenni, ha akartam, de nem azokkal, akik közel álltak a fajámoz. Boszorkányt még sosem öltem, animágusokat sem tervezek irtatni, megmaradok a vámpíroknál és azoknál a lényeknél, akik ezt a... hát nevezzük génnek - vámpírságot hordozzák magukban, még ha csak félig is. Tulajdonképpen a saját testvéremet is képes lennék megnyúzni, amiért vámpírboszorkány, és a szemem sem rebbenne. Tettem egy lépést hátra. Majd még egyet, végül pedig összefontam ijjaimat a hátam mögött, hogy így méregessem őt. Ő is megtette az előbb, én pedig valószínűleg már sokadjára csinálom, de végül is... inkább tudjam, mivel vagy kivel is állok szemben. Az egész nem merül ki annyival, hogy animágus és egy kis ártatlan nebántsvirág. Ennél nyilvánvalóan bonyolultabb a képet, és nem is szándékoztam rögtön az első lépcsőfoknál megállni. Ha egy egész hegyet átszelő lépcsősorozatot kell átszelnem, hát megteszem, de semmi hangulatom új animágus után szaladgálni. - Elég sok mindenben, de nem akarlak rögtön lerohanni, kezdjük inkább az alapokkal - billent oldalra a fejem, majd elvigyorodtam. A szavak csak úgy dőltek belőle, én pedig már meg sem lepődtem. A nők rengeteget beszélnek, én pedig általában csak hallgatok. Nem azért, mert nem lenne mit mondanom nekik, inkább mert a világ levegője sem lenne elég két sokat beszélőnek egy légtérben. Mindenesetre egy nevetést kiváltott belőlem. - Bátor dolog ennyire nyíltan elmondani, hogy ki vagy te és hogy mennyire keresnek, meg hogy... mi történne, ha egy kőszírten találnának feláldozva. Nem is rossz gondolat - tűnődtem el, majd végül mintha elvetnék egy gondolatot, felsóhajtottam. - Majd máskor - vontam egyet a vállamon. - Tulajdonképpen mindent elmondtál, csak a nevedet nem. Nevezzelek Jane Doe-nak? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - És ha ennyire éhes vagy, hát térjünk be valahová, egy közösségi helyre - adtam meg magam. - És együnk. Mellette elmondom, miről is lenne szó. És hogy mire is mennék én a te animágus adottságaiddal. Nos?
A mosoly próbálkozásom gyorsan lefagyott az arcomról. Hamar kibújt a szög a zsákból. Az elején kedves, barátságos turistának tűnt, de hirtelen stílust váltott és hogy is mondjam? Nem tudom rendesen szavakba önteni milyenné vált. Furcsa volt az egész jelenség. A hozzám hasonló lányok? Nem hozzám hasonló lányok??? Mire akar kilyukadni?? Ez a pasi talán utcalánynak néz? Pedig most elég rendezett a külsőm, néztem körbe magamon, majd értetlenül, összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá. Mi-re a-kar ki-lyu-kad-ni??? Elég ködösen fogalmazott, csak a neve volt számomra világos. Curtis, aki hozzám hasonlót keresett és tudta mi vagyok. Nem tudtam kiigazodni rajta. Aztán felvilágosított arról, mire is gondolt pontosan. Szóval innen fúj a szél! Úgy hánytorgatta fel azt, hogy a boszorkányok teremtették meg hosszú, hosszú idővel ezelőtt az animágusokat, mintha ezzel jogot formálhatna bármelyikőnkre is. Csak mert egy sámán alkotott meg minket, az nem jelenti azt, hogy mindjárt az ő vagy más boszorkány, warlock tulajdona leszek. Nem vagyok senki tulajdona sem, a magam ura vagyok. Az ijedtségem hamar dühvé formálódott. - Szóval warlock vagy. - jegyeztem meg halkan, karbafont karokkal, miközben tetőtől talpig végigmértem. Egyszerre volt megnyerő és ijesztő a pasas. Az a nyájas mosoly pofátlansággal párosult. Fogalmam sem volt, hogyan is viszonyuljak hozzá. Pár pillanatig hezitáltam, aztán elé léptem és megfogtam az egyik tenyerét, majd felpipiskedve a nyakába szagoltam. Ugyanazt a kellemes fuvallatot, azt a meleg érzést éreztem, mint a boszorkány családtagjaim közvetlen közelében. - Tényleg warlock vagy. - jelentettem ki. És nem egy részeges őrült, állapítottam meg magamban a mondat másik felét, majd elléptem tőle megtartva a kellő távolságot. Hiába a kellemes, családias érzés, a férfi idegen volt számomra, nem bíztam benne, főleg azok után, amiket mondott. Vajon miért is tett meg hosszú utat, hogy egy animágust találjon? Mennyi az esélye annak, hogy kiült ide a park közepére arra várva, hogy egy animágus majd errefele kószáljon? Elég kevés. És mért estem pont én bele ebbe a kevéske százalékba? - Tulajdonképpen mire lehetnék én hasznodra? - tettem fel azt a bizonyos mindent eldöntő kérdést. Három lehetséges válasz fogalmazódott meg a fejemben. Az elsőt mindjárt ki is zártam. Képtelenség, hogy azért keresett egy random alakváltót, hogy összekapcsolódjon vele. Hisz ki bízná a lelke egy darabkáját egy tök idegen személyre? Én ugyan nem. Nekem bizalom kell, kötődés. A titkaimat nem fedem fel egy idegen pasas előtt. És ahogy néztem őt, az volt az érzésem, hogy neki is voltak titkai, sok sok furcsa titka, amit nem teregetne ki csak úgy egy random idegennek. Ráadásul felvetődött bennem a kérdés, hogy van a köteléknek valamiféle jele? Érez valamit az alakváltó, ha a megfelelő boszi a közelébe kerül és fordítva? Hiába kérdeztem ezt meg anno nagyitól, ő mosolyogva azt felelte, hogy majd meglátom, ha itt lesz az ideje. Sajnos ezt ő már nem érheti meg. De lehetséges, hogy én sem fogom megérni. A második lehetőség a kémkedés. Talán bevállalom, ha megfizet érte. Inkább az, minthogy hányadékot sikáljak egy gazdag, öntelt picsa fürdőszobájában. A harmadik lehetőség az ijesztő volt. Most azt mondja, hogy nem fog bántani, de ki tudja? Elcsal egy kietlen helyre és aztán feláldoz egy sötét oltáron. Elvégre nem tudhatom, hogy a pasas milyen mágiát űz, feketét vagy fehéret. Nem bíztam benne, nem bíztam senkiben sem, csak magamban. - Elöljáróban azért annyit megjegyeznék, ha azt tervezed, hogy elcsalsz egy kietlen helyre és ott feláldozol valami sötét szertartás közepette, akkor ne pazaroljuk tovább egymás idejét. Ma még nem ettem semmit sem, éhes és fáradt vagyok, nincs kedvem fogócskázni. Ráadásul nagyon rosszul tennéd, ha megölnél. Először is, még kiskorúnak számítok itt az államokban és nem szeretik a börtönökben azokat, akik kiskorúakat bántalmaznak, molesztálnak vagy gyilkolnak meg. Másodsorban a rendőrség is a nyomomban jár, kis túlzással, de fél Seattle engem keres. Szóval ha holtan találnának egy vértócsa közepén valami oltáron, akkor nagyon megütheted a bokád, ugyanis a rendőrség lehet még rád sózna egy családirtást is. Nem viccelek. Harmadrészt pedig van egy nagyon fontos, elvégezetlen ügyem e világon és ha megölsz, nemcsak hogy a rendőrség szakad a nyakadba, de az én dühös kísértetem is. Mert kísérteni foglak, nem hagyok neked egy nyugodt percet sem, ott teszek keresztbe, ahol csak tudok, ott okozok fájdalmat, ahol csak tudok, nem szabadulsz meg tőlem. Azt hiszem, ennyi lenne. - fújtam ki magam a magyarázatom végén. Mikor lettem én ilyen bátor??? Talán az adrenalin volt az oka. Bár sokkal inkább hajtott a bosszúvágy. Nem halhattam meg, élnem kellett. Holtan akartam látni azt hibridet, aki elvette a családomat és tönkretette az életemet. De előtte azt akartam hogy szenvedjen, ugyanúgy szenvedjen, ahogy minden egyes családtagom szenvedett, mikor Istent játszva kioltotta az életüket. - Szóval ki vele, mit akarsz tőlem azon kívül, hogy nem akarsz bántani? - érdeklődtem tőle bizalmatlanul méregetve.
El sem hiszem, hogy ez a lány ennyire kis kedves és barátságos. Na nem azért, első ránézésre pont ilyennek tűnik. Próbáltam megállapítani, vajon mi lehet a foglalkozása, emiatt néhány másodpercre csak hallgattam, és az arcát fürkésztem. Lehet akár bébiszitter is, ahhoz tökéletes alkata van, és az arca is megnyerő. Minden szülő szívesen bízza ilyenekre a gyerekét, és az életkora sem lehet több húsznál, de megkockáztanám, hogy még azt sem töltötte be. Pont tökéletes. Már most egészen nevetségesnek és egyben ördöginek érzem magam, hiszen az ilyen ártatlan szépségű lányokat sosem szoktam kipécézni magamnak. Az én választásom általában a romlott, erkölcstelen, mocskos nőkre irányul, habár tény, hogy soha nem szexuális partnert kerestem, és emiatt lényegében... teljesen mindegy volt, hogy kikkel kezdek és hogy milyen a ruhájuk, az arcuk... vagy éppen a pofacsontjuk. Ezek lényegtelen információk. Talán itt az ideje stílust váltani, pontosan ezért szemeztem annyit a lány árnyékával is, mikor felbukkant. Valamiért azt akartam, hogy megálljon, és az a valami eléggé nyomatékos indoknak bizonyult. Még ha ő nem is sejtette az okát, de én igen. És csupán ez az egy fontos van a történetben. Szeretem a résztvevőket, de ez a lány nem vámpír. Nem-nem. Velük amúgy is egy másfajta játékot szoktam játszani. De ez a lány... animágus. Az, amire most mindennél jobban szükségem van. Mintha némi félelmet, legalábbis ijedtséget véltem volna felfedezni a tekintetében, mikor kiejtettem a szavakat. Érdekes reakció, bizonyára azt gondolta, hogy hasfelmetsző ismét felütötte a fejét, de valamiért azt éreztem, hogy egyáltalán nem volt jó napja. Hát, lehet, hogy én sem varázsolom jobbá. Hacsak a társaságom nem olyan lenyűgöző, hogy azt gondolja, ezért megérte felkelni. Még mindig nem tudom, mivel foglalkozik! - Nem-nem. Nem lesz szükségem a helyismeretre. Arra sem, hogy különböző nevezetességeket mutass be, vagy fogalmam sincs, hogy egy magamfajta férfi mit szokott még kérni a hozzád hasonló lányoktól... vagy épp ez az, hogy nem hozzád hasonlóak? - gondolkodtam el, saját szavaimra reagálva. Tőlem ezt el kell fogadni, én elég gyakran rreagálok a saját gondolataimra rögvest. Nem véletlenül élem úgy a napjaimat, hogy tudom, két személyiség lakozik bennem. Egy higgadt, nyugodt Curtis, és egy másik, aki úgy vágyik a vérre, mint szülinapozó kisgyerek a tortára. - Áh, hagyjuk! Nem ez a lényeg! - legyintettem, és elmosolyodtam, elővéve azt a negédes vigyort, amely rám nem gyakran jellemző, de talán még ijesztőbb voltam így, mint a komor, mogorva bámulással. - A nevem Curtis. És elég hosszú utat tettem meg ahhoz, hogy találjak egy hozzád hasonlót. Mert tudom, hogy mi vagy... - billent oldalra a fejem, még közelebb lépve hozzá. - A magamfajták teremtették a fajtádat. Bár ezt minden ostoba tudja - sóhajtottam fel a szememet forgatva. - És kérlek, kímélj meg az... ijedségtől. A sikítástól. És az egyéb ilyen finomságoktól. Nem foglak bántani, ezt az egyet megígérhetem.
Már legalább két órája takarítottam, és éppenséggel a tolaettet sikáltam, rendesen megizzadtam vele, mert mire kivakartam a hányadékot a kagylókból és a kádból, azt kívántam, bárcsak haltam volna én is meg és ne kelljen szenvednem. Bár már egészen hozzászoktam a szagokhoz, meg a tisztítók virágos, gyümölcsös illatához. Úgy kezdődött a nap, hogy jelentkeztem egy hirdetésre, egy igencsak kétes vállalat takarítókat keresett nemre, korra való tekintet nélkül. Kapva kaptam az alkalmon, jelentkeztem és azonnal ki is küldtek egy helyre. Egy hátizsáknyi takarító eszköz volt nálam, de a megbízóim azt mondták, a világ összes takarítóeszközét odaadják, csak siessek. Annyira siettem, hogy nem egészen tíz perc alatt kiértem a belvárosból. Kívülről pompázatos volt az épület és véleményem szerint kicsit rivalkodó is. Kopogtattam az ajtón. Egy szemét dörzsölgető lány fogadott egy sport tikóban és egy sortban. Mikor beléptem a házba, azt hittem, menten elájulok. Ölelkező, hányadékukban fekvő fiatalok hevertek mindenütt, úgy kellett átlépkednem rajtuk. A ház felfordult állapotban volt, mindenhol piás és sörös üvegek hevertek, chips, tortilla és pattogatott kukorica darabok és morzsák tarkították a padlót és a szőnyeget. A sortos lány közben élesztgetni kezdte a barátait majd gyorsan kipaterolta őket. Miután ezzel megvolt, intett a fejével, hogy kövessem és megmutatta, hol találom a portörlőt, porszívót, felmosót, meg a konyhát. Az egész ház úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. - Egyébként Bree vagyok. - mutatkozott be a lány, majd végigmért és felszaladt a szemöldöke, de nem tett megjegyzést. - Négy óra múlva csillognia kell a háznak, érted? A szüleim öt óra múlva hazajönnek, addigra látni sem akarlak. 800 dolcsiban egyeztünk meg, igaz? Ha végeztél és egy porszem sem maradt, megkapod az egészet. Előlegben itt van 400. - nyomta a kezembe a pénzt. - Bocsi, de…lezuhanyozhatok gyorsan, miután végeztem? - érdeklődtem félredobva a büszkeségemet. Azon a lepratelepen, ahol meghúztam magam, nem volt meleg víz. És nagyon rossz volt jéghideg vízben mosdani. - Felőlem. De csak négy órád van rá, úgy haladj. - egy vállvonással távozott otthagyva engem a szeméttelep közepén. Tempósra vettem a figurát, először a mosatlanokat tettem be a mosogatógépbe és míg az dolgozott, addig szépen összeszedtem a szemetet. Négy hatalmas szemeteszsák megtelt velük. Utána a takarítógéppel kitakarítottam a szőnyeget, leszedtem a bútorokra tapadt foltokat, felporszívóztam, kiporoltam, felmostam és befújtam egy kis üde illatosítóval. Több, mint két óra eltelt ezzel, úgyhogy sietnem kellett. Ezután az emeletre siettem és benéztem a szobákba. Az egyik helyen épp egy intim helyzetben fekvő párocskára találtam, úgy döntöttem, azt a szobát kihagyom, rájuk csuktam az ajtót. A másik szoba ugyan üres volt, de elfogott a rosszullét, mikor beléptem. Fogadni mertem volna, hogy az a szoba volt a házibuli fénypontja, a piros szoba, ahol a libidót kezelték. Mindenhol használt óvszerek hevertek, a lepedő gyűrött volt, ráadásul fura szag terjengett a szobában. Szélesre tártam az ablakot, majd vettem egy mély levegőt és nekiálltam bezacskózni az undorító kis ondótasakokat. Még kesztyűvel is alig mertem hozzájuk érni, ki tudja, milyen szexuális úton terjedő fertőzés tapadt rájuk. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami az egyik fürdőszobában várt. Már így is épp eléggé émelygett a gyomrom, azok után egyenesen felfordult. A számon próbáltam levegőt venni, miközben körbefújtam mindent a wc illatosítóval, majd nekiveselkedtem. Nem maradt már sok időm és vágyakoztam a meleg zuhany után. Amin végeztem és szikrázott a fürdő a csillogástól, kifújtam magam. Nagyon elfáradtam. Összepakoltam a holmijaimat, majd levetkőztem és bebújtam a zuhanyfülkébe. Maradt még tizenöt percem. Jól esett a forró víz alá állni végre és rendesen lemosdani. Gyorsan lezuhanyoztam, magam köré csavartam a bekészített törölközőt, majd kiléptem a fülkéből, de máris megtorpantam. Ugyanis egy széles vigyorú pasival néztem farkasszemet. - Bree mondta, hogy fent találom a takarítónőt. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem. Ezért a látványért engedd meg, hogy egy százassal többet adjak. - magyarázott, majd meglóbált előttem négyszáz ropogós dollárt és hozzátett még egy százast. Kényelmetlenül éreztem magam, a pasas végigkukkolta, ahogy zuhanyoztam. Hirtelen nem mertem mit mondani neki, leblokkoltam, annyira megijesztett a dolog. - Nem akarlak megijeszteni, nyugi, hozzád sem érek. De ha leveszed azt a törölközőt és nézhetem, ahogy felöltözöl, akkor még egy százassal gazdagabb lehetsz. Semmi tapi, ígérem, csak nézlek. - hozakodott elő a perverz ajánlatával, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. Ez a pasi beteges! - Szeretnék kukkolás mentesen felöltözni, szóval visszautasítom az ajánlatod. - feleltem a szemébe nézve. Máris undorodtam a pasastól, de próbáltam palástolni az ijedtségemet. - Te tudod. Itt az ötszáz dolcsi, öltözz fel, aztán húzd el a csíkot. - dobta le a padlóra a pénzt, majd kisétált rámcsapva az ajtót. Megkapaszkodtam a mosdókagyló peremében és mély levegőt vettem. A szívem hevesen vert a mellkasomban. Ez meredek és megalázó volt. Inkább marad a jéghideg víz, mint ez. Soha többé! Odaléptem az ajtóhoz, benyomtam a zár gombját, majd gyorsan összekaptam magam, felszedtem a földre szórt pénzt, elraktam és megfogva a holmijaimat lesiettem a lépcsőn, majd roham léptekben, köszönés nélkül távoztam a házból. Csak addigra voltam képes teljesen megnyugodni, mire beértem a belvárosba. Leadtam a takarítóeszközeimet, majd elindultam, hogy keressek egy bevásárlóközpontot. Ma még egy falatot sem ettem, és roppant mód éhes voltam már. És a takarítás leszívta szinte az összes energiámat. Épp az egyik sétányon haladtam keresztül a vállaimat masszírozva, mikor valaki megszólított. Legalábbis úgy tűnt, mintha hozzám szólt volna a padon ücsörgő férfi, a tekintetével engem nézett. Azért a biztonság kedvéért hátrapillantottam, de nem volt mögöttem senki sem. - Engem? - mutattam magamra meglepetten, mikor elém lépett világossá téve, hogy igen, rólam van szó és nem a levegőhöz beszélt. Fogalmam sem volt, mit akarhatott az idegen férfi. Reméltem, hogy nem egy szabadnapos rendőr, nem lett volna sok kedvem kergetőzni vele a mai nap után. Bár egy pillanatra az is megfordult a fejemben hogy én magam sétálok be a Seattle-i rendőrségre feladni magam. A kórházban legalább van meleg víz. De gyorsan elhessegettem a gondolatot, tartanom kellett magam az eredeti koncepcióhoz. - Igen. Miben segíthetek? - érdeklődtem tőle és megpróbáltam nem gyanúsan méregetni, hisz egészen kedvesnek, bizalomgerjesztőnek tűnt. De amióta kiirtották mellőlem a családom, azóta én már semmiben sem hiszek, senkiben sem bízom. - Sajnos még én sem vagyok jártas a városban, ha esetleg eligazítást kérne, nemrég jöttem ide. - tettem hozzá, miközben valami mosolyféleséget erőltettem az arcomra. Nem volt könnyű megjátszani, hogy minden rendben és az élet csodás, miközben semmi sem volt rendben. Az élet egy kegyetlen túlélőjáték, amiben csak akkor kerülhetsz a célba, ha jól taktikázol, erős vagy testben, lélekben és fejben egyaránt. Nekem még dolgoznom kellett a testem és lelkem erősítésén.
Vannak egyszerű halandók, akik olyan könnyen felejtik el a bosszút, mintha valaki csak leejtette volna a szendvicsüket a földre. Sűrű bocsánatkérések, és íme, már el is nyerte a megbocsájtást. Talán két szép szemmel, esetleg egy elbűvölő mosollyal. Én azonban olyan vagyok, hogy... sosem felejtek. Mindenkit megbüntetek, mindenkire szükségem van ahhoz, hogy egy-egy tervem beváljon, és mi több, szükségem is van arra, hogy ezáltal levezessem saját magamat. Annyira fájó dolgokat tud művelni az élet, és mi egyszerűen nem engedhetjük azt, hogy magával ragadjon az ilyesmi. Mert ha valami magával ragad... ott szó szerint egy tengernyi vér ontatik ki. Ezért sem rossz az a taktika, hogy folyamatában engedem ki magamból a gőzt. Ha ezt néha egy-egy vámpír halálával zárom le, hát... kit érdekel? Engem egyáltalán nem. Sőt, őket se, ha már nem érzik hogy mi történik velük. Leültem az egyik padra, miközben az előttem sétálókat figyeltem. Szükségem volt valamire... inkább valakire. Még sosem vettem igénybe animágus segítségét. És elég rossz taktikát választottam azzal, hogy csupán így, a véletlenre bíztam ezt a találkozást egy idegennel. Nem tudom, milyenek ők... megérzem-e egyáltalán, ha a közelembe jön egy. Csak remélni mertem, hogy így lesz. Elintéznivalóm van. És ezt a napot igazinak éreztem hozzá... habár ő, a szerencsés választott még nem ismer engem. Én sem őt. Nem látott még soha, én sem őt. De egyszer igencsak lehetne szerencsém! Sehol nem voltam eddig még teljes mértékben az. Egyesek szerint már egyenesen rögeszmés vagyok de... mindig itt van egy tüske bennem, talán Tatia, talán valami egészen más... de isten bizony, hogy nem fogom hagyni azt, hogy bárki kiássa a síromat. Szükségem van segítségre. Lehetőleg most. Az órák teltek. Már kezdett lemenni a nap. Ebben a városban még sosem láttam ilyesmit... Mikor megjelent az, amire vártam, mintha még az auráját is tisztán láttam volna körülötte. Szinte fénylett... hát ilyen egy animágus? Alig láthatóan vigyorodtam el. - Hé, pillanat. Zavarhatom egy percre? - szólaltam meg hirtelen pattanva fel a helyemről, és állva elé. Nem néztem ki ártalmasnak, végül is, hálát kellett adnom a tökéletes külsőért, amely inkább tett gyermeklelkűvé, mintsem kegyetlen pszichopatává.
Kezdőlap
• 
• 
