Furcsálló tekintettel figyelem őt, egyszerűen nem értem, hogy miért viselkedik ilyen furcsán.  Nem rémlik, hogy valami olyasmit mondtam volna, amiért végül vörös arccal süllyed lefelé az ülésen. Tenyereivel viszont el is takarja az arcát, aztán néhány pillanatig úgy marad. Látszik rajt a kézzelfogható idegesség, míg én csak kérdőn figyelem a jelenetet, amit produkál. Korántsem értettem, hogy most mi a baja. Viszont, kellett fél perc, mire gondolkozni kezdek és pont abban a pillanatban néz rám, majd dühösen a mikrofonjára pöccint. Vérvörös ajkaim némileg elválnak egymástól, arcom pedig teljes döbbenetbe borult. Ugyan nem látom, de érzem az arcom forróságától, hogy hasonlóan vörös lesz az arcom a hajam színéhez. Te jó ég...
Egy darabig kiegyenesedve maradok, aztán kínosan, de hátradőlök óvatosan az ülésben és öklömet a számhoz teszem, erőteljesen összeszorított ujjakkal. Az még kevésbé zavar eleinte, hogy épp Elias-ról miféle információt osztottam meg, de az már előbb zavar, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy egy harmadik ember is hallja a beszélgetésünket és Elias olyan lazán beszélt a szexről előtte, mintha az annyira természetes volna a jelenlegi helyzetben. Én meg honnan a francból tudtam volna, hogy más is hall minket?!
Mond valamit, de csak akkor figyelek rá oda zavaromban, amikor újra elkezd fenyegetni. Először csak szemeim mozdulnak az irányába, és mire úgy igazán kapcsolok, teljesen felé fordulok és dühösen markolok bele az ülés bőrhuzatjába. Talán a műkörmöm hegyes vége nem sértette fel a huzatot, de ha mégis, magasról teszek rá. Ha tovább fog fenyegetni, az lesz akkor a legkisebb gondja. Nem tolerálom, ha megpróbál befenyíteni, tekintve, hogy nem szándékosan mondtam azt, amit. Legyen bármi is amint leérünk, de egy ujjal sem fog hozzám érni.
Nem túl sokáig figyelem őt dühös tekintettel, csak addig, amíg hozzá nem teszi, hogy a húga miatt él itt. Nem űzi tovább a témát és nem próbál tovább megfélemlíteni, szóval feszülten ugyan, de visszadőlök és csak magam elé meredek. Kellett kis idő, mire újra volt ahhoz ingerem, hogy csodálással bámuljam a kivilágított várost. Elfordultam tőle és egy szót sem szóltam utána már hozzá. Részben azért, mert nagyon meg tudja magát utáltatni amikor még csak leplezni sem tudja a vadállat énjét, másrészt pedig ami most jobban dominált ebben a rossz érzetben, hogy bűntudatom volt.
Pár percig így maradtam; a helikopter még mindig a levegőben volt, pedig már egy jó ideje fent volt a magasban. Hatalmas a város, így elég idő volt ahhoz, hogy csodálhassuk. Nem akartam újra ezt az estét pokollá tenni, szóval összeszedtem magam és próbáltam hozzá hasonló módon úgy viselkedni, ahogy reggel tette. Megsértődhetett volna rám, az helyett mégis odajött hozzám és megnyugtatott. Ha követem a példáját, akkor talán hasonló végeredményt váltok ki belőle, mint ahogy akkor reggel ő belőlem.
Talán már megindult lefele a gép, amikor újra felé fordulok és karommal odanyúlok hozzá és megérintem a tenyerét; lágyan megszorítom, és cirógatni kezdem kézfejét hüvelykujjammal. Igyekeztem nyugtatni azzal magamat, hogy túl nagy a szája és nem lenne képes bántani. Tartanék attól, hogy akár félholtra verhetne se tudnék neki ártani, pedig akkor nagyon megérdemelné.
Lett volna még egy kérdésem felé. Említette, hogy régen festett. Talán maradt még meg néhány festménye, nem? De inkább nem szóltam egy szót sem, sőt, elengedtem végül újra a kezét és amint leért a gép, leszedem magamról  fejhallgatót és félreteszem - bár legszívesebben a betonhoz vágtam volna és addig ugráltam volna rajt, amíg szilánkosra nem törik -.  

Harley + Elias

Elkezd emelkedni a szitakötő, ezzel együtt viszont a gyomrom teljesen a feje tetejére fordul. Félek a magas és meredek lépcsőktől, félek az élesen lejtős utaktól és minden mástól, amitől úgy érezhetem, hogy elvesztem az egyensúlyom és leesek. A repülőgépeken is pontosan így érzem magam, de talán annyival könnyebb a helyzetem, hogy tulajdonképpen egy teljesen biztonságos gépről van szó, aminek a pilótája már biztosan rutinos. Nem tudom, hogy az ilyen félelmeimre van valamiféle elnevezés aminek mindenképp fóbia a vége, mindenesetre szinte betegesen tartok az ilyen dolgoktól. Amíg tanácstag voltam, havonta legalább ötször kellett repülőre ülnöm, hogy a világ minden pontjáról befogjam azokat a fruskákat, akik hozzánk tartoztak. Szerencsére a nyugtatók és a tömény kokain hatásától egyáltalán nem féltem a magastól, sőt, mi több,  élveztem.
Ezúttal nem támaszkodhattam semmiféle segédszerekre amik lenyugtattak, szóval Elias jelenlétére hagyatkoztam; kellett pár másodperc, de mégis az adta meg a löketet, hogy megfogta a kezemet. Először a kezeinkre néztem, melyek egymást fogták bizalmasan, aztán pedig egyenesen rá pillantottam reszketve. Rengeteg érzelem futott át rajtam, amit pontosan nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. A testem pillanatok alatt ellazult és  most már képes voltam kényelmesen hátradőlni, ám még mindig csak az ő arcát fürkésztem ragaszkodóan és még csak nem is tekintettem ki az ablakon, pedig már egészen magasan lehetünk. Hiába esik jól, hogy megfogta a kezem és eltelik két perc is, míg el nem engedjük a másikét, de ezúttal szigorú leszek magamhoz és nem hagyom magamnak, amit érzéseim szerint tennék; elengedem a kezét. Lassan ugyan, de tovább hagyom végül az ölemben nyugodni mindkét kezemet. Viszont még mindig őt nézem, néha pislogva nagy szemekkel rá.
- Eddig úgy tűnik, hogy veled eddig mindegyik jó. - Bólintok mosolyogva. Egyelőre még csak végig sem futott az agyamon, hogy az alkalmazottja hallhatja mindezt. Nem értek az ilyen kütyükhöz így arról sincs fogalmam, hogy a beszélgetéseink köztünk maradnak -e épp. Ettől függetlenül igazat mondtam az iméntiekben. Semmi pénzért sem lehetett volna most így este rábeszélni egy repülésre, mégis elhozott idáig és egyébként is azt akartam, hogy velem legyen. Mégis velem van, és apránként, de észreveszem magamon, hogy már egyre könnyebb lesz itt bent ülnöm. Szívem szerint most az egyik karját átölelném és úgy lennék egész úton, de megtartom magunk között azt a bizonyos távolságot minden értelemben. Jézusom, pedig hányszor tépném le inkább a karjait mérgemben, mintsem most késztetést érezzek ahhoz, hogy átöleljem.
- Hisztiroham? - Kiegyenesedem az ülésben, amennyire csak tudok és morcos nézést vetek rá; persze, nem őszinte méreggel. - Tudtommal te is jócskán teszel arról, hogy olykor kibillenjek egy kicsit a türelemzónámon. Olyankor semmit sem fog azzal elérni, ha hozzám vágod az iménti szavaimat. Az még nem mentség a számodra, szóval csitt. - Ha közelebb lenne, cukkolásból most biztos megpöcköltem volna az orrát, de ez helyett hüvelykujjamat és mutatóujjamat összecsippentettem a szám előtt és  illusztráltam, mintha cipzárt húznék a számra. Egy kicsit úgy érzem, hogy néha szembeköpöm saját magam, amikor például kíméletlenül szidom és több ízben eldiktálom neki, hogy mennyire utálom és rühellem, és nem ez az első alkalom, hogy most pedig konkrétan az ellenkezőit állítom. Nagyon vegyesen érzek iránta.
Egyszerűen kikerekednek a szemeim, amikor leocsmányozza saját magát. Épp kimertem tekinteni az ablakon pár pillanatra, de utána kénytelen voltam visszanézni rá, mert egyszerűen felháborított az, amit mondott. El sem hiszem, hogy van neki önértékelése. Ráadásul eléggé pocsék módon. Életemben nem hallottam ekkora baromságot. Nem teremtem le érte, de egy ideig szúrós tekintettel szemlélem őt.
- Pedig biztos vagyok abban, hogy ezzel az arccal rengeteg nő szívét elcsábítottad első látásra. - Szólok hozzá kedvesen, az helyett, hogy lerohannám őt amiért hülyeséget mondott magáról. Nekem esett rosszul. Én gyönyörűnek találom őt. - Még egy hímnemű is beleszeretett, nem igaz? - Kérdezem csak úgy csevegés gyanánt, de egyáltalán nem gúnyolódva a dolgon. Engem is szeretett volna néhány lány, és voltam is néhányukkal, de továbbra is azon az elven vagyok, hogy csak egy férfi hímtagja tud rendesen kielégíteni.
- Engem is ez az arc ösztönzött arra először, hogy beléd kössek. - Játékosan megrántom a vállaimat, aztán újra visszanézek a felőlem levő ablakhoz. Eddig nem láttam benne a szépséget, mégis most, hogy a sötétség dominál a fény felett, egyszerűen sokkal szebb. Igaza volt neki, tényleg nagyon szép. Csillognak az épületek és az utcák alattunk.
- Miért pont ezt a várost választottad? - Kérdezek csak úgy, szintén beszélgetés gyanánt, és, hogy némileg többet tudjak meg arról, hogy mit érez. Érdekel, hogy miért pont ebben a városban él. Nyilván, erre nem kötelező válaszolnia, hisz sok közöm nincs hozzá, de mégis... szeretnék vele foglalkozni, ennyire egyszerű.

Harley + Elias

Felháborodott ábrázattal az arcomon nyugtázom és emésztem a látványt, hogy ő most épp rajtam nevet - velem ellentétben. Bár most körülbelül annyira lehettem vészjósló látvány, mint egy fejére kötött masnival egy cicababa szőrpamacs ebe. Persze, nem vérbeli haragról beszélünk, mindössze sértődött felháborodásról.
- Mikor voltam én veled szemben türelmetlen, huh? - kérdezem tőle komolyan, választ követelve rögvest. De aztán egy legyintéssel letudom a egészet, és morcosan belesüppedek az ülésbe, melleim előtt összefont karokkal. Az már más kategória, hogy kihúzza nálam a gyufát. Ahhoz már köze sincs a türelemnek. (..)
Lehunyt íriszekkel élvezem az éjszakai levegő balzsamos illatát és jeges leheletét. Simítja arcomat és nyakamat, vállaimat; különösen akkor szeretem ezt az éjszakai, áradó levegőt, miután túl vagyok egy forró, izzasztó szexen. Egészen addig élvezem ezt az érzést, mígnem oda nem érünk egy helikopterhez. Lássuk csak, voltam valaha is közel ilyen járműhöz? Nem, nem emlékszem. Végignézek rajt ismerkedően, s bár láthatja Elias, hogy mennyire ismeretlen nekem ez még számomra. Semmi baj, talán elviselem majd a magasságot, ha közben Elias-t figyelem. Hiába, de egyes egyedül az ő jelenléte vigasztal és nyugtat meg. Semmi más.
Fontos kérdésem rosszul talál célba. Válaszán szemeim jócskán kikerekednek, aztán csak kifújom magamból a fáradt gőzt. Ilyen ócska, hamis választ sem kaptam egy ilyen kérdésre. Talán nem akar pont most megsérteni, vagy épp csak leplezni akar egy olyan választ amit talán még ő maga sem dolgozott fel. Ne is próbálja tagadni, de szép lassan úgy formálom őt, mint egy gyurmát a kedvem szerint. Viszont, ez fordított helyzetben is érvényes. Másnak érzem magamat mellette.
Kérésének eleget teszek, amikor arra utasít, hogy üljek be és persze ne nyúljak semmihez. Egyértelműen nem szerepelt a bakancslistámon, hogy megpiszkáljak egy olyan járművet amiben pont benne ülök, szóval attól egy pillanatra sem kell tartania, hogy valami hülyeségre venném a fejemet.
Nyugodtan figyelem őt, amíg beköt engem. Jól esik, hogy figyel rám, és bár maga a megtestesült jégkirály, mégis ott rejlik benne forrón égve a törődés szikrája. Ez nem szégyen, mert én boldog vagyok tőle. Azonban a nyugalmam hamar tovaszáll, amint eltűnik és pár pillanatig nyomát sem látom. Halvány pánik, ami mindig előbukkan amikor nem látom őt a közelemben. Szükségem van rá, mint gyermeknek az anyjára. Nélküle elvesződöm.
Ezernyi érzelmet hordozva a tekintetemben figyelem őt, amint felbukkan  újra és arra utasít, hogy vegyem fel a fejhallgatót. Mivel csak ezen keresztül fogom őt hallani, és ő is engem, szóval minden ellenkezés nélkül követem az utasításait és magamra kapom a szerkezetet. Beül mellém, és megfogja a kezem határozottan. Ujjaimmal körbeölelem tenyerét, hüvelykujjammal pedig szeretetteljesen simogatom kézfejét.
- Ne engedj el, jó? - Kérem meg őt nagyon szépen, lágy hangon. Talán most úgy érti, hogy most ne engedje el a kezem, de idővel én magam is rájövök, hogy a kérdésem más értelmet szerzett magának. Egyszer el kell engednie a kezem, ahogy nekem is el kell majd engednem az ő kezét.
A jármű emelkedik, bár egyáltalán nem figyelek sehova, csak is Elias-on pihentetem a tekintetemet. Fejemet hátradöntöm kényelmesen, el nem engedve semmi áron sem a kezét. Elvileg a város éjszakai szépsége lenne a fő gyönyörűség, mégis számomra az lesz a legszebb, ha csak őt figyelhetem. Nem puszta ömlengés, hanem csak színtiszta kötődés. Tudom, hogy vigyáz rám.
- Valóban nem sokan látják így a várost. - Szólalok bele halkan a fejhallgató mikrofonjába, de nyilván ő ezt tisztán hallotta.  - Először azt hittem, hogy valami mást akarsz mutatni és azért utasítottam vissza akkor. - Mosolyodom el szelíden, aztán egy pillanatra lehunyom a szemeimet és érzékelem, hogy emelkedik a repülő jármű. Azt hittem, hogy talán bosszúból és megfélemlítésből megmutatja, hogy ő miképp vadászik. Nem rémítenek el az ilyen dolgok, de tőle az valamiért sokkolt volna, nagyon is.
- Olyan jó, hogy velem vagy. - mosolygok, aztán nehezen, de elengedem a kezét. Nem akarom, hogy zokon vegye, vagy épp kiakadjon rám.  

Harley + Elias

A munka ötlete pusztán csak azért jutott eszembe, mert már amióta ide hozott magával, tulajdonképpen a számat húzva fogadtam el azt, amit az általa létrehozott kártyára utalt. Még mindig gőzöm sincs arról, hogy jelenleg mennyi van rajta, de nem is érdekel. Én mindig a saját vagyonomon éldegéltem el és voltak szebb, rosszabb idők is ezen téren. Volt, amikor annyi pénzem volt, hogy egy ahhoz hasonló autót is képes lehettem volna megvenni mint amit kölcsön adott, de volt olyan is, amikor ételre sem volt elég pénzem. A koven rendszeresen elvette tőlem azt, ami elvileg nekem jogosan megjárt volna, de ez volt náluk a szabály amit idővel a végén rendszeresen megszegtem. Ebből is meglátszik, hogy a szabályok nem az én asztalomnak számítanak és mindemellett mégis dicséretre méltóan betartom azt, amit Elias kiadott nekem előírást. Az első nap azt hittem, hogy egy héten belül mindent megszegek és nála ér utol a halál önön keze által, de a napokban egyre finomabban bánik velem és nem érzem azt, hogy lázadoznom kellene. Az, hogy néha beszólok neki, nos, csak a kölcsön kenyér visszajár elven éltem eddig mindig. Ugyanazt a bánásmódot kapja tőlem, amit én kapok tőle. De persze ide tartozik az is, hogy ha szépen bánik velem, akkor én is végtelenül kedves - és nem utolsó sorban engedékenyebb - leszek vele. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna bármiben is amúgy. Egy panasza se lehet rám.
- Na látod. - Bólintok egy nagyot. - Szívjuk egymás vérét a nélkül is, nem hiányzott volna nekem az, hogy a kíváncsiságom vigyen a mai napon téged a sírba. Meg bármennyire is hihetetlenül hangzik, valójában nagyon is türelmes típus vagyok. - És ezzel nem hazudtam most vagy festettem volna magam. Eddig sem türelmetlenkedtem vele szemben, a magam módján igenis jól viselkedtem egész végig. - Nem mellesleg egy ártatlan kérdés, de a gyógyszer amit adsz, nincs benne véletlenül nyugtató is? - Kérdeztem csak úgy mellékesen. Szokatlanul nyugodtan éreztem magamat és nem kaptam arra késztetést, hogy kötekedjek vagy felvegyem a bunkó stílusomat. Meg hiába is, de most jól érzem magamat vele a nélkül, hogy az ágyban gyűrnénk a lepedőt. Ahogy ránézek, őt sem látom feszültnek, viszonylag nagyon kiegyensúlyozott állapotban van. A következő szavai pedig végképp meglepnek; tekintve, hogy sok mindenben nem engedékeny.
- Csak délig dolgoznék, de azokon a napokon egyáltalán nem mennék be, amikor te otthon vagy. - Válaszolom röviden. Nem csak azért dolgoznék kevesebbet, mert épp szeretném magamat a szabályaihoz tartani, hanem mert vele akarok lenni még akkor is, ha nem vagyok más csak egy játékszer. Szomorú ezt elismernem és rosszul esik, hogy képes voltam ilyesmibe belemenni, de ettől függetlenül még mindig jobb a helyzetem, mintsem ezelőtt. Egyébként meg nagy a szája. Azt mondja nekem, hogy sokszor lesz olyan, hogy egyből meg akarna dugni, de lássuk csak... amikor hazajött, ki volt az, aki legelőször kezdeményezett és ráadásul szinte azonnal, ahogy belépett? És akkor is visszautasított, pedig elmondhatatlanul kívántam őt. Meg eddig is végig én voltam az, aki kezdeményezett. Tény, kíváncsi lennék arra, hogy ő miként szokott rávenni valakit. És mostantól nem én fogom indítványozni a dolgot, mert kíváncsi vagyok.
Kérdésemmel eltaláltam végül a meglepetést, de ő csak úgy hümmög, mintha nem hallotta volna azt, amit mondtam. Csodálom, hogy nem kötözte le a szemeimet, bár szerintem őt ismervén már itt az autóban megdugott volna a látványtól. Talán ez az oka annak, hogy nem tette. Nem rikácsoltam volna érte viszont; reggel amióta megnyugtatott, én vagyok a türelem és a higgadtság szimbóluma.
Megáll az autó kis idő után, amikor befordul egy lebetonozott területre. A reptérhez tartozik, bár magántulajdon céljából el van kerítve. Kíváncsian figyelem, amint egy helikopter álldogál a közepén és kétségem sincs, hogy ez is az övé lehet. Ki másé? Tekintve, hogy a cég neve áll rajt az ő vezetéknevével ellátva.
Amikor ő is kiszáll az autóból, szintén követem. Kicsatolom a biztonsági övet, aztán kiszállok és kicsit nyújtózkodom. Megigazítom magamon a ruhámat; nem akartam egyébként sem túlreagálni. Mindössze csak egy testhez simuló váll nélküli felsőt vettem most fel magamra és egy fekete farmernadrágot. Ettől függetlenül a körömcipőtől nem tudtam megválni, én sohasem hordok lapos talpú cipőt, pláne nem mellette. Így legalább a magasságbeli különbségek nem annyira látványosak. És persze a pókot formáló brossomat sem hanyagoltam el, mert nagyon nagy érték az számomra. Főleg, hogy az apámtól kaptam még nagyon régen. Ő volt az egyetlen, aki szeretett engem, én pedig mégis milyen hálátlan voltam...
Vörös hajtömegemből engedek néhány hajtincset előre, a többit hátraseprem és Elias felé fordulok, amint odaértünk a repülő járműhöz.
Amit viszont a fülembe súg, némileg megborzongok de persze jó értelemben. Nem felelek rá semmit sem, viszont némileg elkalandozik rajt a tekintetem. Annyira vonzó férfi. Elgondolkoztat a tudat, hogy milyen fiatalon változhatott át; ránézésre talán huszonötnek nézném. Ő akarhatta ezt az öröklétet, vagy lehetett valami különösebb oka? Még sohasem kérdeztem meg ezt egy vámpírtól, és nem is gondolkoztatott el, mert nemes egyszerűséggel nem érdekelt. De az ő esetében ez más.
- Miért foglalkozol velem? - kérdezem tőle szépen, halvány mosollyal az arcomon, miközben magam előtt egyik tenyeremet a másik karomra tapasztom, mint aki zavarban lenne. Bár mit is tagadom, persze, hogy zavarban vagyok. Nem sok nőt visznek el egy ilyen különleges útra és ez ő tőle főleg szokatlannak hat. - Mindenesetre, nagyon jól esik. - Megvonom a vállamat, aztán egy pillanat alatt eltűnik a mosoly az arcomról. Nem azért, mert épp szomorú volnék, de talán csak egy kicsit, de nem miatta. Csak eszembe jut, hogy mennyire nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Ocsmány módon viselkedtem másokkal, néha pedig vele is.
Egy kicsit közelebb lépek hozzá, aztán hatalmas íriszekkel tekintek fel rá; biztosan megcsillan a szemeimben a bevillanó fények. Annyira hozzábújnék, de nem szabad.

Harley + Elias

Nagyon nyugodtan zajlott le ez a nap nagy része, leszámítva a reggelinél kialakult problémát. Magunk módján azt is utána nagyon szépen lereagáltuk, bár ez inkább többek között Elias-nak köszönhető. Ha ő akkor nem nyugtat meg, talán még inkább ideges lettem volna. nem miatta, vagy épp rá. Utána pedig már egyáltalán nem kaptunk össze ennyire, talán volt néhány aprócska csipkelődés de nem úgy vettem észre, hogy nem élvezné. Nem vallanám be, titkon valahol szívesen cukkolom őt, de aztán már kevésbé viselem, amikor ebben a komikus párbajban ő kerekedik felül. Tettem számára viszont egy javaslatot, hogy főzhetnénk együtt, de ő hamar inkább elvonult a dolgozószobájába és Isten tudja, mit csinált, nem figyeltem és nem is foglalkoztam akkor vele. Viszont nem igazán erőltette meg magát, hogy mi az, amit hajlandó megenni. Mindössze csak a lelkemre kötötte, hogy kíméljem meg a paradicsomos kajáktól. Fura, pedig pont akartam avokádókrémet paradicsommal. Kitaláltam viszont, hogy biztos nem vágja hozzám, ha például mézes sült csirkemellet csinálnék neki rizzsel.  A recept ugyan nem írt hozzá, de én tettem mellé konzerves sárgabarackot, úgy valahogy eszméletlen finom tud lenni. Desszertként kókusztejes pudingot készítettem hozzá, de szeltem bele még mangót is. Időközben viszont ő is csatlakozott hozzám és segített néhány dolgot. Megvoltunk együtt a nélkül, hogy bántottuk egymást volna bárhogyan is. Nem tagadnám, és ha témába kerülne, nyíltan bevallanám neki, hogy most kivételesen jól éreztem magamat vele. Viszont, ettől még mindig nem enyhültem meg, hogy nem jön el velem sehova sem.
Amikor pedig végeztünk, megebédeltünk és épp meghozták a gyógyszert amit kis ideig nagyon nem akartam bevenni. Kellett felkészülés arra, hogy elviseljem azt a borzalmas ízt. Viszont hagytam magam és megittam, látszólag úgy néz ki, hogy talán most az miatt nem vagyok annyira rosszul. Ki tudja.   Később viszont békén hagytam, mert elküldött aludni. Kicsit morogtam, hogy dirigál, de valójában igaza volt, mert rettenetesen álmos voltam és talán az esti programját végigaluszva éltem volna át. (...)
Az arcomat nekinyomtam az üvegnek és úgy figyeltem kifele az útra, ahol épp mentünk. Már kissé késő van és sötét, de a várost teljesen bevilágítják a fényei. Az első gondolatom is már az volt a városról, hogy nagyon szokatlan. New Orleans egyáltalán nem ilyen. Tény, hogy nagyon ragaszkodó vagyok egyes dolgokhoz és nehezen fogadok el új dolgokat, de ez esetben kénytelen leszek megszokni ezt a várost egy kis ideig. Szépnek tartom, de sohasem szerettem a fényűzést.
Bekapcsolja az autó rádióját, bár én közben a fűtést tekertem fel a nélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy hozzányúlhatok -e bármihez is. Fáztam, ennyi az egész. Hallgatom a csendet megtörő zenét, és bár mindvégig csöndben maradtam volna, ha nem szólal meg.
- Érdekel még most is, valóban. De minek nyaggassalak, ha úgy sem árulod el? - Kérdezek vissza mosolyogva, aztán elvonom az arcomat az autó üvegjétől. Kis idő után viszont eszembe jutott egy őrültség, csakhogy egy kicsit piszkáljam őt. Ajkaimat egy pillanatra az üveghez nyomtam, hogy megörökítse rajt kis ideig a vörös rúzsfoltom. Ezt nem fogja levakarni egy darabig. Lehet, hogy észrevette, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre előre dőlök kicsit, hogy takarjam az ablakon lévő rúzsfoltomat egy darabig - szerencsére csak a felőlem lévő ablak alsó jobb sarkán díszeleg -.
- Amikor legelőször kint jártam a városban, felkerestem néhány fodrászüzletet ahol esetleg dolgozókat vesznek fel. Lehet meséltem, de nem vagyok benne biztos, hogy... - dőlök végül hátra. Olyan kényelmes ez az autó. - Nemrég volt egy saját fodrászüzletem, amit nagyon szerettem. Különösen azért, mert egykoron egy olyan boszorkányé volt akit az emberek a mai napig tisztelnek és akit sohasem fognak elfelejteni. Marie Laveau a kovenemnek régen egy nagy ellensége volt, ugyanakkor egy nagyon segítőkész fekete boszorkány volt. A fodrászüzlete múzeumként szolgált, de én nagyon sokáig foglalkoztam azzal, hogy a mérgeimet jó pénzért eladtam vagy épp különféle szertartásokat vállaltam. Nagyon sok pénz összegyűlt akkor, és sikerült felvásárolnom azt a helyet. Szerettem ott lenni és szerettem a társaságot is. Hiányzik. Arra gondoltam, hogy talán itt ugyanezen az ágon dolgoznék amíg az egészségem engedi. Nem sokáig, persze. Csak néhány órát, amikor úgy sem vagy a házadban. - Hangom nyugodt, egyáltalán nem érzem magamat idegesnek ettől a rizikós kérdéstől. - Bár ebben még annyira nem vagyok biztos. - Megrántom a vállaimat. - Nem fogom a munkámmal ugyanazt érezni, mint amikor gondmentes életem volt. Bár inkább vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit sem. - A lendületem hamar tovaszállt a pillanat tört része alatt. Lehet inkább ez csak egy rossz ötlet volt a részemről; nem kéne magamat terhelni.
- Mikor érünk oda? - Kérdezem tématerelés gyanánt, bár egyáltalán nem türelmetlenkedve. - A város éjszakai felülnézetből? - Kérdezem kíváncsian, hátha rátapintottam az esti programjára.

Harley + Elias