Mindig is a tettek embere voltam, nem a szavaké, így túl sok jóra ne számíts tőlem. Nem sok maradt bennem, már ami az érzéseket illeti. Egyetlen egy dolog van, ami még életben tartja azt a valakit, aki voltam, mielőtt meghaltam, az a hit, hogy vissza tudom csinálni azt, amit a saját múltam rombolt szét. Nem vagyok túl barátságos, szerethetőnek sem nevezném magam, mert egy igazi gyilkos vagyok, akinek nincs mit veszteni. Egy lapra teszek fel mindent, kimondom, amit gondolok, de arcom semmit mondón árulkodik a közönyről, amit a külvilág minden élő és élettelen lénye felé érzek. A démonjaim martalékává lett lelkem sötéten bujkál bennem, tudván, hogy öngyilkos hajlamú gazdája bármikor feladhatja neki az utolsó kenetet.
Külsőm tekintve nem sok mindent kellene megemlítenem. Megragadtam a harmincas évem közepén, egy napot sem öregedtem több, mint négy évszázada. Magas alkatomnak köszönhetően a tömegbe olvadás nehézkes lehetne, de nem különösebben érdekel, hogy be tudok e olvadni, vagy sem. Barna szemem és barna hajam mellé néha hagyom, hogy arcomra kiülhessen a borosta, függetlenül attól, hogy manapság a csupasz képű modellek a női ideálok. Nem akarok alkalmazkodni, sem a korhoz, sem az elvárásokhoz, így ruhatáram nem túl széles körű választékkal bír, de pár félig elhasznált zoknim mindig akad, ha esetleg egy mogorva vámpírnál terveznéd az éjszakád eltölteni.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

"Minden történet eleje hasonlít kicsit. Nincs új a nap alatt. Amikor egy csillag fényesen felragyog, egy másiknak ki kell hunynia. Persze vannak véletlenek. Számíthat az eső, az éjszaka, meg a gitárpengetés. De nincs könnyű helyzete annak, aki ebben hisz csupán. Ne hallgassatok arra, akik össze-vissza mesélnek! Mert a világ nem tűri, hogy valaki a rendjéből kitörjön. De mégis, mégis csak az érzelem a fontos, meg a szerelem. A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad Semmi!..."

Nos az én történetem is hasonlíthat máséhoz. Hogy miben? Leginkább is abban, hogy engem nem neveltek úgy, mint másokat. Egy hajón születtem, az anyám a kapitány egyik ágyasa volt. Világ életemben a tengeren éltem. Legalábbis addig, amíg ember voltam. aztán változtak az idők, változtam én is. A gyermekéveimről sok szót nem kell elfecsérelni, egy igen tömör szóban leírható: tűrhető. Mivel kerestem a kenyerem? Ez is egyszerű: gyilkolással. Bérgyilkosként elég jól lehetett keresni. Hallottam korábban a "vér átkáról". Erről olvasni is lehetett, leginkább Egyiptomi feljegyzésekben, a Halottak könyvéből melyek megfejthetetlennek tűntek, összetettek voltak, és halandó ember fel sem foghatta, mit rejtenek. Persze idővel ezek is a fejlődés martalékává váltak. Ki kellett nyitni ajtókat, különben nem tudhattuk meg, mi rejtőzik mögöttük, ugyanakkor soha nem sejthettük, az ajtó másik oldala mit rejt. Nos, egy ilyen ajtó mögött megismerhettem azt, amiről korábban csak könyvekben olvashattam. De nem volt időm megfejteni a feljegyzések valósságát. Miért nem? Mert meghaltam, mielőtt megtehettem volna.
Szép volt ezt hinni. A magába vonzó feketeség viszont nem tartott örökké. Bár nem a fény hozott vissza, hanem a vér. Mindenkinek megvolt a maga keresztje, amit cipelnie kellett, nos, én ekkor vettem a sajátom a nyakamba. Engem nem a sírba taszított, hanem a kíváncsiságom adta meg nekem, amikor vámpírrá változtattak. Én is követtem el szégyenteljes bűnöket, de közülük kirántott valaki, aki megmutatta, a sötétségben is lehet napfényt találni.
Próbáltam menteni őt attól, ami mellettem érhette. Az örökös veszélytől, amit én jelentettem, ami én magam voltam, de hajthatatlan, makacs természetű nő volt már akkor is. A történetem hát nem különbözik egyik szerencsétlenétől sem, aki valaha megszületett. Csupán engem a végzetem minden darabja halálom után ért utol, akkor teljesedett ki az életem, és lettem egy boszorkány szépségének megszállottja. Addig az éjszaka rabja voltam, tőle kaptam a lehetőséget, hogy nappal is járhassak, s tőle kaptam meg a lehetőséget, hogy fiam születhessen. Tudtam, hogy eljön az a nap, amikor vége lesz mindennek, amikor minden szép egyszerűen rommá lesz, porba hull, s elenyészik az éterben.
Azon az estén tudtam, hogy akárhová menekülünk is, elfutni többé nem tudunk azok elől, akik engem üldöztek, akiknek a családom kellett. Nem érdekelt a múltam, egészen addig a pillanatig, míg a szeretett nőnek még képes voltam utoljára megadni a boldogságot, a lehetőséget az életre, s adtam neki a véremből. Nem kerestem olyasmit, ami nem volt. Tudtam, hogy én nem élhetem túl, ahogy a fiam sem, de ő igen, csak elég erőt kell összegyűjteni. Így lett a legszebb napomból a legsötétebb éjszakám, majd a két világ között bolyongva egyé lettem a rengeteg lélekkel, aki nem talál haza, de nem is képes elengedni a múltját.
Azóta eltelt közel háromszáz év. Megtanultam kezelni mindazt, amit a túlvilágon élve elvesztettem, és így váltam olyan valakivé, akinek nem sok minden számít az életében. Tíz év úgy, hogy semmibe vesznek...éltem már meg rosszabbat is. A mardosó gondolatok rosszabbak, mint az a valami, ami életben tart, de fogságnak érzed magad minden emléked súlya alatt. Dolgok, amiktől nem tudsz egyszerűen megszabadulni, majd mikor valaki visszahoz az élők közé, és még mindig vámpír vagy, hirtelen ismét minden felerősödik. Minden emlék, érzés, gondolat. Láttam, hogy a nő, kit szerettem, mivé vált. Tudtam, én mivé lettem. És úgy éreztem, semmi nem maradt, ami életben tartana tovább, csak a remény. A remény, hogy meg tud bocsájtani, ha többet nem is várhattam el tőle...nem várhattam el, hisz mit várhatnék olyas valakitől, aki képtelen az érzésekre. De vajon meddig képes ez a nő ezt játszani? Mert én aztán türelmes vagyok, de ha nem akar meghallgatni, nem fogok visszariadni attól, hogy erőteljesebben magyarázzam neki el azt, amire nem volt lehetőségem korábban.