Mostanában túlontúl gyakran tört rám az éhség, és nem is volt kedvem tenni ellene. Most legyek fakír, és mondjam azt magamnak, hogy "Nem, Tristan, nem ehetsz, mert nem vagy olyan!" ? Mégis, ennek ki dőlne be? Jelen álláspontom szerint, én biztosan nem. Mert hát... nézzük csak végig az egészet... volt egy fiú, aki megölte az apját, és úgy vált vámpírrá... utána a nyakába kapott egy koloncot, nevezzük nevén, Gareth-et, ő kis szerény, semmire nem képes hülyévé "nevelt". Nem hazudom, ha azt mondom, életem legjobb időszaka az volt. Még így, ripperként is maximum árnyéka lehetek annak, aki akkor voltam. Ez nem rossz egy bizonyos értelemből, mert így legalább csak megjavítani akarnak, nem rögtön nyársra tűzni, amihez még úgy sincs kedvem, mint megjavulni. Nem zavart az, hogy egy népes kis bár mellett találtam magamnak egy gyönyörű kis hölgyeményt. Nem volt túl idős, tehát a vére rendkívül ígéretes, és zamatos. Ez kell nekem, mert ez fel fog tölteni. Energia, élet, minden, ami csak kell. Egy pillanat múlva már ott álltam mögötte, és mélyen, komoly tekintettel igéztem belé a következőket: - Nem mozdulsz. Még csak meg sem rezzensz. Pislogást sem akarok látni - nyúltam máris a nyaka után, és végigsimítottam ütőerén. - Éhes vagyok... rád éhezem... - súgtam már fülébe, majd kegyetlenül nyakába haraptam. Élvezetet okozott volna az is, ha hallom közben sikoltozását, de nem akartam lebukni, viszont itt és most voltam éhes, ergo nincs időm elvonszolni innen valahová. Mikor végeztem, élet már aligha volt benne... nem töröltem meg ajkaimat, csak néztem rá, az élettelenül pislákoló szemekbe, majd elengedtem, és belöktem a legközelebbi bozótosba. Nem törődöm ilyesmikkel. Találja meg valaki, aztán temesse el. Fáradt vagyok most ehhez. Felsóhajtottam, és az égnek emeltem tekintetemet, miközben éreztem a friss vért végigszáguldani minden eremben. Milyen csodálatos, isteni érzés... csak tudnám, miért ekkora öröm ez... ja, de hát pontosan tudom...! Minket erre teremtettek, ez a MI feladatunk. Az enyém legalábbis. Belőlem mindig, mindenkor kitörhet egy ördög, egy átkozott éhező ragadozó, aki úgy csap le az áldozatára, mint szomjazó a sivatagban az egyetlen vízforrásra. Egy italra vágytam. Innom kell valamit, mert valami keserű érzés mégiscsak marja az arcomat. Talán drogos volt a kislány? Hát... jó, legalább meghozta a kedvemet némi tequilához. Belépve a kis helyiségbe, rögtön megcsapott az a tipikus kupleráj-szag. Facsarta az orromat, főképp mert minden érzékszervem érzékenyebb, mint egy emberé, de egy idő után meg fogom szokni ezt is. Már indultam is befelé, későn véve észre, hogy az ajkaimon még vér vöröslik, de rögtön nyúltam is oda, hogy letöröljem. Ekkor már rögtön szembejött velem egy gyönyörű nő, akit elég alaposan megnéztem, ámde nem felejtettem el, hogy az én szívem Samantha-é. - Elnézést. Segíthetek valamiben? - állítottam meg őt, hiszen eléggé úgy tűnt, hogy ő maga sem tudja, mit keres. Vagy kit. - Új vagy itt, igaz?
Nem tudom már hányadik alkalommal költöztem az elmúlt évben, de soha nem voltam képes egy helyen megmaradni. Lehet ez a gyerekkorom, vagy a tinédzser évek hibája volt, de már nem is érdekelt. Céltudatos lánynak neveltek a szüleim, és mindig arra vágytam, hogy a saját szabályaim szerint éljek. A munkámnak köszönhetően ez meg is történt. Kívülállóknak Blanche Harrington egy visszahúzódó, olykor még szemérmesnek is mondható lány volt, de akik igazán ismertek, - és el lehet hinni, ebből igen kevés akadt, - azok elmondhatták rólam, hogy ennek a szöges ellentéte vagyok. A megfelelő társaságban úgy nyíltam, ki mint az első tavaszi napsütésben a jeges földből kibúvó hóvirág. Kórós bizalmatlanságban szenvedek már évek óta, de ezt csak egyetlen személynek köszönhetem, még pedig az első igaz szerelmemnek. Egy fiatal lány, aki dacolva a világgal szeret bele egy olyan emberbe, akinek még a családnevét se tudja, na akkor ott kezdődnek a bajok. Elköltöztem otthonról, mert naivan hittem egy férfinak. A szívem csordultig telt meg érzelmekkel, és tele voltam szenvedéllyel, és álmokkal. Ezek az aprócska, és törékeny álmok egyik pillanatról a másikra törtek össze a szüleim halálával együtt. A szerelem árult el engem, és döfött olyan mélyen szíven, amit azóta sem hevertem ki. Vámpírok. Ezek azok a lények, akiknek a létezésétől is hányingert kapok. Életcélommá vált, hogy kiirtsam az összeset a Föld színéről. Miért éppen őket? Mert az egyikük élvezettel oltotta ki a számomra két legfontosabb személy életét, cseppnyi megbánás nélkül. Nincs ezekben a kecses szörnyekben semmilyen irgalom, sem érzelem. Kedvtelésből ölnek, és lakmároznak másokból. Felsőbbrendűnek tartják magukat, csak mert állítólagos örök élet birtokában vannak. Mint vámpírvadász nagyon is tudom, hogy ez nincs így. Ezüsttőrrel, fakaróval meg lehet ölni őket, csak pontosan kell célozni. Egy ideje már ebben a szakmában utazom, ezért is költöztem ide Mystic Fallsba. A város története lépten-nyomon utal ezekre a nem mindennapi teremtményekre. Sok könyv elolvasása után én is úgy döntöttem, hogy ideje a saját szememmel látni ezt a helyet. Egy szobát béreltem a belvárosban, és arra készültem, hogy ma felmérjem a terepet. Az ágyon már szétdobáltam minden létező ruhadarabomat, és most a tükör előtt állva próbáltam eldönteni, hogy hogyan is állna jobban a hajam: kiengedve vagy feltűzve? Megpróbáltam még egyszer a feltűzést, de nem jött össze, ezért lazán kiengedtem és beletúrtam, hogy az ujjaimmal fésüljem ki belőle a csomókat. A fekete felsőm, a sötét farmerom, és a hozzáillő kedvenc motoros dzsekim lett ma a befutó. Gyorsan leültem az ágyamra és felhúztam a csizmámat, aminek a belsejébe egy tőrt rejtettem. Nem mászkálhatok csak úgy védtelenül ebben a kisvárosban. A szobakulcsot felkaptam, és miután utoljára körbenéztem már indultam is. Gondosan bezártam mindent és belevetettem magam az éjszakai életbe. Meglepő módon nem kevesen mászkáltak az utcákon és az egyik hely felirata meg is tetszett. Éppen beléptem és a pult felé indultam volna, de egy férfira lettem figyelmes. Azonnal kiszúrtam a szája szélén vöröslő kis piros pöttyöket. Vámpír. Nem is jöhetett volna jobbkor. A legbájosabb vigyorral az arcomon válaszoltam neki, és úgy tettem, mint aki nem vette észre, hogy az ajkait törölgeti éppen. - De új vagyok. Most jöttem nemrég. – mutattam az ajtó felé, és belemélyedtem a kék lélektükreibe. Mocskos vérszívó. - Te idevalósi vagy? Esetleg tudnál nekem ajánlani valamit? – mosolyogtam rá kedvesen, és a pult felé néztem. Meg is van az első csalim, csak akadjon rá a horogra…
Csak figyeltem a lány arcát, de közben körülnéztem a helyiségben ismét, és végigmértem a szabad helyeket, hogy le tudjak ülni, akár a hölgy társaságában, akár nem. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Hiszen van két elbűvölő szemem, amit bármire használhatok. Bár ebben a városban már semmi sem biztos. De az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlenül fekszik valami konténerben a város egyik szegletében. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam nagyon sokat. De hát... a hibáiból tanul az ember. Végigmértem az emberkéket, hogy a kávé mellé valami édességet is válasszak... kár, hogy nincs a homlokukra írva, melyik vércsoportba tartoznak. Akkor biztosan nem hibáznám el. Nem vagyok túlontúl válogatós, de vannak kedvenceim. - Túl sok a szép nő ebben a városban - jegyeztem meg sóhajtozva, ezt már ismét a lánynak címezve, bár nem igazán szoktam bókolni. Ezt sem annak szántam, csupán megjegyzésnek. Tőlem amíg ragadozó vagyok, senki nem kap bókokat. Tényszerű megállapításokat annál inkább. Tényleg csinos. És ami azt illeti, hálás lehetek, hogy nem a bátyámat ismerte meg előbb. Egy százdolláros mosoly jelent meg a képemen, látható volt, hogy csakis azért, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Mindig is így volt ez. Ha a bátyám a nők közelébe került, biztosan ő volt a szexibb, a dögösebb, és minden nő álma. Elvégre a huszadik század végén, és a huszonegyedik század elején rohadtul nem érdekli a nőket az, hogy ki a gyengéd, és ki az, aki tényleg igazán tud szeretni. Hát most már nem is kell megismerniük, mert nem fogom nekik megengedni, hogy az érzelmes oldalamat láthassák. Mindegy, elég a gondolatokból. - Egy pár hónapja már itt élek. - túrtam bele hajamba, majd elvigyorodtam, és kihúztam előtte egy széket, hogy aztán vele szemben foglalhassam el a helyemet. - Tudok ajánlani, természetesen. De előbb megtudhatom becses nevét a hölgynek? - kérdeztem, és átnyújtottam asztalon a kezemet, közben rögtön hozzá is téve saját nevemet. - Tristan vagyok. És remélem, hogy nem kell csalódnom az ismeretségben - kacsintottam rá. - Nos, itt leginkább a... - vettem kezembe az itallapot. - A Bloody Mary koktél valami isteni, főleg ha alkohol van benne. Azt tudom ajánlani.
Nem tudtam mit is kellene tennem jelen helyzetben, de játszottam tovább az „új lány” szerepét a városban. Kapásból egy vámpírba botlok, aki még el is van szállva magától. Jó kezdete az estének, de nem akartam itt leragadni, főleg nem, ha továbbjátssza ezt, mert akkor hamarabb fog megismerkedni a karómmal, mint gondolná. Egy bájos mosollyal nyugtáztam a bókját, de ez is inkább kijelentésnek tűnt, és nem valami udvarias megjegyzésnek az irányomba. Miért hiszi minden vámpír, hogy ő a világ közepe, és bármit, illetve ebben az esetben bárkit megkaphat? Az erő a fejükbe száll, és legyőzhetetlennek képzelik magukat. Nem sokszor teketóriáztam, vagy torpantam meg, ha az utolsó döfés következett, de velem is megtörtént, hogy kegyelmet adtam. Néhányukban fellelhető némi emberi érzés még, de ahogyan egyre távolabb kerülnek az átváltozás pillanatától, úgy válnak egy szívtelen, és könyörtelen szörnyeteggé. Vajon kedves barátom mennyi idős lehet? Teljesen elkalandoztam, és csak akkor tértem vissza a jelenbe, amikor kihúzott nekem egy széket az egyik szabad asztalnál. Csendben hallgattam a kitalált történetét azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideje él a városban. Kicsit jobban behúztam a széket és megtámaszkodtam az asztallapon, de ezt a percet választotta a bemutatkozásra, és elvesztem szemének kékségében. - Öhm…bocsánat. Blanche a nevem. – a zavaromat próbáltam egy mosollyal palástolni, és arra figyelni, amit mondott. - Bloody Mary. – majdnem nevetőgörcsben törtem ki, de az utolsó másodpercben sikerült visszafognom magamat, és a szám elé tartva a kezemet vigyorogtam, mint egy vadalma. - Bocsánat…csak nem éppen erre az italra számítottam egy ilyen helyes pasitól. – levettem a dzsekimet és a székem háttámlájára akasztottam, miközben még mindig az italválasztása járt a fejemben. Ez a Bloody Mary neki jobban csúszna valószínű egy kis friss AB pozitívval a paradicsomlé helyett. - Szerintem én maradok a jó öreg vodkanarancsnál. Nem bírom a paradicsomot. – fintorodtam el, de ezt inkább célzásnak szántam a vérrel kapcsolatban. Összefűztem az ujjamat és előrehajolva csökkentettem a közöttünk lévő távolságot. - Ismered Bloody Mary történetét? – nyaltam meg az ajkamat és letekintettem közvetlenül az övére is. - Nini, itt maradt egy kis folt a szád sarkában. – pimasz mosollyal töröltem le, és dőltem vissza a székemre. - Nos, megvan ez a horror történet? – fűztem tovább a beszélgetés fonalát, de közben a szemem sarkából a helyiségben tartózkodó embereket vettem szemügyre. Soha nem szerettem, ha váratlanul érnek a bajok, és emiatt előtte jobban felmértem a környezetemet. A pult mellett jobb oldalt már észre is vettem egy ajtót, ami valószínű a sikátorba vezet. Kitűnő hely egy vámpírnak, ha enni akar. Gyorsan visszanéztem a szemébe, és az asztal alatt keresztbe tettem a lábaimat. Hmm…Tristan lehet ma este te leszel a zsákmány?
Talán ostobaságnak hathat, de imádom a flörtöt. Imádom az újoncokat, akik nem ismerik a terepet, csak úgy idemerészkednek, és "majd lesz valami". De ez a nő okosabbnak tűnt ennél. Miért érzem úgy, hogy ez a menet nem lesz sétagalopp? Nem mintha el akarnám csábítani! Samantha egy mozdulattal kitépné a nyelőcsövemet egy varázslattal, ha megtudja, hogy ilyesmire vetemedem. A hűtlenség az egyetlen olyan bűn, melyet már az őskor óta bűntetnek. Hol legálisan... hol illegálisan. De ez valami nagyon hivatalos megfogalmazás. Mosolyog, miután bemutatkozik. - Isten hozott a városban... Blanche! - vigyorodtam el, főleg mikor zavarodottságot véltem felfgedezni az arcán. Hogy miért? Melyik férfit nem mosolyogtatja meg ez efféle jelenség? Imádunk nőket zavarba hozni, még ha ilyen egyszerű módon is. És esküdni mernék, hogy a nők sincsenek ezzel másképpen. Nekik még inkább diadalittasabb a pillanat, mikor zavart válthatnak ki belőlünk. - Hm... sajnálatos - jegyeztem meg, mikor elutasította azt a bizonyos koktélt... nem is értem. Talán tényleg vicces volt. És korán van még a koktélozáshoz. Azt majd este. Remélem, nem lökdös el az asztalhoz, ha leülök vele szemben, és megpróbálom kideríteni, ki ő és mi ő. Biztosan nem vámpír. És nem is vérfarkas. Boszorkány úgyszintén kizárva... előfordulhat, hogy tényleg csak egy egyszerű ember? - Hozzon a hölgynek egy vodkanarancsot. És nekem is. Most! - címeztem a felszolgálónak, miközben szúrós szemmel pillantottam felé. Jelzés, hogy jobb, ha nem minket szolgál ki utoljára. Majd a lány kérdésére ismét felé fordulok. - Mármint a tükrös csajt? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd legyintettem. - Áh, ostoba hülyeség, amellyel a fiatal lányok ijesztgetik egymást, és mérik fel egymás bátorságát. Ha háromszor elmondod a tükörbe nézve Bloody Mary nevét, ő megjelenik, és kikaparja a szemed. - sóhajtottam fel, miközben fintorogtam egyet. - Ne mondd, hogy te hiszel benne. Vagy hogy próbáltad... de végül is, nekem úgy tűnik, hogy neked még mindkét szemed megvan - nevettem fel röviden, majd elégedetten néztem, mikor a felszolgáló kiszervírozta az italokat. - Helyes! - jegyeztem meg neki címezve, majd a figyelmem ismét a lánynak szenteltem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a testbeszédét, de aligha sikerült... főleg mikor a koktélba kortyolva odahajolt, és letörölt egy foltot az ajkam szegletéből. - Hm... kösz! - kacsintottam rá, miután én is hátradcőltem, ezzel palástolva, hogy ezúttal sikerült neki zavarba hoznia engem. - Ennyit tudok Bloody Mary-ről... egy kitalált hülyeség, amely ijesztgeti a fiatalokat. És tényleg színtiszta bátorság-fitoktatás. Gúnyt űznek azokból, akik nem merik kipróbálni - vontam egyet a vállamon, de nem kerülte el a figyelmem, ahogyan végigmérte a helyiséget, és a hátsóhajtó felé pislogott. Kezdett gyanússá válni nekem ez a nő. Vonzó, de mégis valamiben rohadtul rejtélyes... nem tudom felfogni, hogy miért villognak a vészjelzőim...
Az italrendelést szinte egy perc leforgása alatt lezavarta, és máris kiszolgáltak minket. Nem mondom ez egy előnyös húzás volt a kedves úriember részéről, de ennyivel még nem tudott levenni a lábamról, főleg úgy nem, hogy egy teljesen más csoporthoz tartozott, akiket én nem kedveltem, és ez még enyhe kifejezés volt a vérszívókra. - Köszönöm. – nyúltam a poharam után és belekortyoltam, miközben a Bloody Mary-ről alkotott véleményét hallgattam. - Nem hiszek benne, csak kíváncsi voltam te hogyan vélekedsz erről a témáról, ha már éppen a nevéhez fűződő koktéllal próbáltál lekenyerezni. – angyali mosolyt villantottam rá, és próbáltam a legtermészetesebben viselkedni, hiszen mégis csak egy szuper képességekkel rendelkező lénnyel ülök szembe. Ha megérzi a bizonytalanság, vagy a félelem legkisebb szikráját, akkor már nem lesz ilyen kedves, és elveszíti az érdeklődését az „új lánnyal” szemben. A szívószál szélével játszadoztam, és hol felszívtam egy kisebb korty vodkanarancsot, hol pedig befogtam és csak szürcsölgettem pár cseppet, ami a végén akadt. Jól elszórakoztam, és így legalább úgy tűnt, mint aki egy kicsit butácska is. Mi lenne, ha megkockáztatnám és kicsábítanám a sikátorba? A vadászösztöneim azt súgták rajta kívül nem akad más vámpír erre és eggyel talán el is tudok bánni. -Igazán kellemes hely ez, és ha jól látom, akkor táncparkett is van. Nem lenne kedved táncolni egyet? – letettem a poharat az asztalra és felálltam a helyemről. Nincs is jobb lehetőség, mintha tánc után kimegyünk levegőzni és akkor megmutatja majd az igazi arcát. Eljátszom előtte mennyire bejön nekem, és akkor csapok le rá, amikor a legkevésbé számítana rá. Félrebiccentett fejjel nyújtottam a kezemet felé, és a legbájosabb mosolyommal invitáltam a táncparkettre. - Szeretek beszélgetni is, de szerintem jobban meg lehet ismerni a másikat egy táncból. Ha szeretnéd, akkor elmondom majd, miért gondolom így. – a tekintetem kék íriszeimbe fúrtam és alig vártam, hogy végre beinduljon az este. A szívverésem abnormális módon felgyorsult, és kicsit zavarba is jöttem, ahogyan végigmért. Nem mindennap találkozik az ember egy olyan vámpírral, aki még jól is néz ki, azonkívül hogy bevetné a szokásos „báját”. El szerettem volna oszlatni minden kételyeit, és kicsit talán élvezni is a helyzetet, mielőtt megölném. Talán megtetszett ez a férfi? Blanche ne legyél buta! Pirítottam saját magamra, de kívülre ezt nem mutattam, csak rezdüléstelen arccal vártam, hogy megfogja a kezemet…
A hozzászólást Blanche Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 18, 2014 9:50 am-kor.
- Nos... - kezdtem bele ismét a vélekedésbe, miután jómagam is az italommal kezdtem törődni, és szívószálon keresztül pár kortyot a torkomba juttattam, majd lenyeltem. - Azt hiszem, aki kitalálta, nem is lehetne nevetségesebb. Hiszen gondolj bele, egy nő a tükörből? Mi van? - kérdeztem úgy, mint aki semmit nem ért, bár így is voltam vele. Én sokat láttam már a világból, és tudom, hogy lérezik természetfeletti. De egy ilyen Bloody Mary féle hülyeség még az én világomra is egyszerűen szégyent hoz, és nevetségesen tünteti fel azt, amelyet annyian képviselünk. Vámpírok, vérfarkasok és boszorkányok egyaránt. De nem is akartam tovább firtatni a témát, hiszen mintha azt tűzte volna ki céljául, hogy elcsavarja a fejem. NEm kell mondanom, hogy az az út, amelyet a szívószál megtett... nos... eleinte nem voltam biztos abban, hogy szándékosan csinálja amúgy, de azt sem bizonyította semmi, hogy tényleg ennyire butácska. Szóval mit is kellene mondanom? Ja, igen! - Szóval tánc? - vontam fel kérdőn a pillantásomat. Eddig nem tűnt fel, hogy erre van lehetőség itt is, de mikor arra fordította a fejét, szemmel láthatóvá vált, hogy márpedig van. És a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, sorakoztatták az ellenérveket, hiszen ha Samantha ezt megtudja, nyilván fel fog nyársalni, majd ezzel a lánnyal folytatja. Nem vagyok én ilyen, aki ezek miatt aggódik, de mit kellene tennem, ha annyi év után végre ismét magam mellett tudhatom? - Tudod mit? Egyszer élünk. És kíváncsian hallgatom majd az okfejtésed - vigyorodtam el szélesen, és felálltam, de csak miután megittam a maradék italomat is, és ezt követően a parkett felé indultam. Szerencsére nemcsak mi döntöttünk úgy, hogy rázzuk egy kicsit magunkat.
Az ajánlatomat némi hezitálás követte, de végül beadta a derekát és a kezemet megfogva léptünk együtt a táncparkettre. Körülöttünk már pezsgett az élet, és sokan döntöttek úgy, hogy ideje egy kis testmozgásnak is. A lemezlovas valamilyen latinos hangvételű dalt nyomott be, és tekerte fel a hangerőt, hogy akinek eddig még nem tűnt volna fel, annak is egyértelmű legyen, hogy ez az este nem a könnyed csevegések éjszakája lesz, hanem a túlfűtött szenvedélyé. Mondanom se kell kicsit meginogtam, amíg gondolkodott. Milyen ötlettel állhattam volna még elő, hogy ne legyek gyanús, és továbbra a kissé rejtélyes, de butácska lányt játsszam. A gond csak ezzel, hogy ahogyan a színházban is minden este véget ér egy színdarab, úgy fog véget érni az én szerepem is, és akkor megismeri az igazi oldalamat. - Nagyon jó a zene. – kiabáltam túl a több decibeles hangfalat, amiből szinte már üvöltött a zene, hogy megértse, amit mondok. Laza csípőmozgással emeltem fel mindkét kezemet és álltam neki háttal, hogy felforrósítsam egy kicsit a hangulatot közöttünk. Egy új lány mit is csinálna egy új városban? Naná, hogy ismerkedne, és nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget, hogy az egyik legjobb pasival táncoljon a bárban. A kezét lassan irányítottam végig a derekamról indulva egészen az oldalamon felfelé a két mellem alá. Megfogni már nem engedtem neki, de így is csillogó, barna íriszekkel merültem el a hívogató kékségben. - Bloody Mary kislányoknak való beszédtéma. Én sem hiszek az ilyenekben, de vannak más természetfeletti dolgok is, mint például.. – sajnos a mondatot nem fejezhettem be, mert úgy tűnik nem csak őt sikerült lenyűgöznöm, hanem más hímnemű egyedeket is. Az egyik kockás inges srác elkapta a karomat és elrántott tőle, egészen a táncparkett közepére. - Sajnálom. – formáltam az ajkaimmal, de a tekintetemben ott volt már az ígéret, hogy egy táncnál sokkal tovább szeretnék elmenni vele. Beharaptam az alsó ajkamat és vágyakozva mértem végig abban a pár másodpercen, amíg még maradt nekünk. A következő fordulatnál már a kockás ing tulajdonosával álltam szemben és részeg leheletétől majdnem a padlóra kerültem. - Jó kis buksza vagy. – csípett a fenekembe, amit nem igazán díjaztam, de ha most levágom a földre, akkor mindenkinek feltűnik, hogy nem vagyok annyira tehetetlen. Inkább csak rácsaptam a kezére és csúnyán próbáltam nézni. Vajon Tristan lépni fog, vagy hagy táncolni ezzel a tuskóval?
Nagyon felkeltette az érdeklődésem. Bár persze ragozhatnánk, hogy valójában mi is zajlott le a fejemben, vagy akár az ő fejében, de felesleges próbálkozás lett volna, nemde? Én legalábbis úgy ítélem, hogy így van... A fejemet viszont felemeltem, mikor egy mondatot félbehagyott. A fenébe, pedig most meggyőződhettem volna arról, hogy vajon tud-e a természetfeletti világról, vagy hallott-e valamit, vagy csupán olyan szinten van vele, mint kislányok a Bloody Mary mondakörrel? Már éppen szóra akartam őt bírni, de végül nem tettem, hiszen úgy gondoltam, hogy ha feltűnően faggatni kezdem őt erről a témáról, netán még lebukok... ami nem lenne most túlontúl bekalkulált. Éppenhogy visszakaptam a régi életem, nincs szó problémáról, Naomi és Samantha is jól van... Gareth pedig valahol messze jár. Hát lehetne az élet ennél tökéletesebb? Ugye, hogy nem?! De mire tényleg szólhattam volna, amolyan "viszem a lányt" módszerrel valaki belékarolt, és láttam Blanche tekintetét, ahogyan egy bizonyos rejtjeles üzenetet próbált sugallni felém, ettől pedig egy kisebb vigyor kúszott a képemre. - Úgy legyen - bukott ki ajkaimon, miközben az ujjaim közé fogtam az iménti italomat, és miközben belekortyoltam, a táncpárosra került a figyelmem. Azt kell mondanom, hogy egészen szépen alakulhatott volna az ő estéjük is... csak éppen úgy tűnt, a fickó nem akarja, hoga nagyon szépen alakuljon, és a fülemmel tökéletesen hallottam mi történik ott a zene ellenére is. Megköszörültem a torkomat, és letettem a poharam, majd teljesen higgadtan sétáltam oda, és határozottan belemarkoltam a srác karjába. - A hölgy úgy fest, nem akarja élvezni a társaságodat - kezdtem el beszélni, de úgy mikntha mi sem történt volna. - Van öt másodperced, hogy elhúzz innét, vagy a karodat fogom feldugni a részeg hátsódba. Értve? - kérdeztem, és vártam, hogy eleget tegyen a kérésemnek. A fenyegetés sem esik nehezemre, hogy véghez vigyem.
Kicsit későn érkeztem, bár ha úgy nézzük mihez képest? Ideje már egy jó bulinak! A magas, kétajtós szekrény kidobó egy pár perces fintorgát utána sem hajlandó beengedni az előttem lévő tinédzser lányok egy kisebb csapatát. Hát csajok, ez ma nagyon nem jött össze. Marad a pizsiparti. Elég egy széles mosoly, egy meggyőző pillantás és már bent is vagyok. Nem mondanám olyan zsúfoltnak a helységet, mint egy club, de talán ez is megteszi mára. A sűrű, fülledt meleg levegőben szinte tapintani lehet az alkohol éles illatát, na meg az izzadtság orrfacsaró bűzét. Furcsa párosítás, ablak sehol szellőztetni még viccből se szoktak. De attól még a kínálattól sokat várok. Sosem bírtam ezeket a vakító neon színeket, valahogy nem az én világom, ezért, hogy elviselhetőbbé tegyem a negatívumokat első utam a pulthoz vezet. Ez a mély hangulat világítás máris jobb! - Egy pohár whiskeyt jéggel - biccentek szerényen a pultos felé, majd egy sportolót megszégyenítő mozdulattal huppanok fel a székre. Hatalmas platformosom épphogy a pult oldalát díszítő korlátig hosszabbítja lábamat, így még kényelmesen ki is tudom magam támasztani. Egy apró tánctér. Szó se róla vannak rajta páran, talán jobb is mint egy agyonreklámozott, szórakozóhely, tele tizenévesekkel. A csapos elém tolja a pohár italt, amit most mindennél jobban kívánok. Lassan kortyolgatom, hagyom hogy szépen végigégesse a számat, torkomat, nyelőcsövemet egyenes úton a gyomromig. Mások talán ezt utálják az alkoholban, én pont ezért imádom. Megfordulok a széken, hátamat a pult szélének vetem, időzve nyalogatom a pohárt whiskeyt, és szememmel a táncolókat pásztázom. Azért csak diszkréten. A nagy részük, már úgy is totál részeg, és nincs kedvem az ittas barmokhoz.
Unalom. Valami, amit utálok. Napok óta itt vagyok a városban és nem tudok mit csinálni. Leszállt az éj, felkelt a hold és... semmi. Máskor bulizni szoktam, vagy épp valakire várni. Olykor elfoglalom magam az olvasással, de most... semmihez sincs kedvem. Unatkozooom! - gondoltam miközben fejjel lefelé lógtam, hanyatt fekve a motelszoba ágyának végében. Nem sok kellett hozzá, hogy leérjen a fejem a földre. Az ágy kicsi volt. A falból kellemetlen záptojás szag terjengett. Már-már azon gondolkoztam, hogy a le-le jövő tapétára ráöntöm az összes kölnimet, csak az elviselhetőbbség kedvéért. Szemeimet az ajtón tartottam és vártam... a nem is tudom mire. Talán arra, hogy fejembe szálljon a vér. Vagy a csodára. Egy ihletre. Löketre vagy bármire ami kiránt ebből az unalmas semmittevésből. Azt hiszem elaludtam közben, mert kopogásra lettem figyelmes. Ami, megijesztett és úgy fordultam le az ágyról, mint annak a rendje. Alaposan beverve az oldalamat. Felpillantva egy borítékot láttam meg az ajtó előtt. Bizonyára az ajtó alatt csúsztatta be a futár. Vagy a feladó maga? Négykézláb másztam érte. Törökülésbe ültem és felbontottam. Rossz ajtó alatt tették be, mert engem nem Maria-nak hívnak. Még csak nő sem vagyok. Micsoda rágalom! Hacsak! Valaki nem szándékosan akart bosszantani. Persze, nem ismerek semmiféle Rosaline nevű nőt, aki nyájasan és tini rajongással telve írogathatna nekem. Ez minden bizonnyal valamiféle félreértés lesz. Jutottam el a végkövetkeztetésre. Visszatettem a levelet a borítékba és az éjjeliszekrényre tettem. Már meg sem említem az, vagy a ruhásszekrény és annak molylepkés tartalma milyen is pontosan. A mosdónak nevezett helyiségről már ne is beszéljünk! Ledobtam magamat az ágyra. Rossz ötlet volt. Összeroskadt alattam a fa keret. Pedig nem is vagyok kövér! Ráadásul, az egyik rugó átjött a szivacsszerű anyagon és beleállt két bordám közé. Áucs! A plafonról lefelé, azaz felém közelítő, pókot bámultam. Unalom, unalom, unalom. - Komolyan mondom, hogy ennél még egy undok boszorkány társasága is jobb! - kiabálva ültem fel az ágyon. Dühödt fúriaként keltem felé és nyitottam ki a szekrényt. Elővettem néhány ruhadarabot és magamra dobva kiviharzottam átmeneti szállásomból. Végigtrappoltam az utcán. A hűvös, csípős idő megtette a hatását. Sokkal jobban éreztem magamat. Sétálni kezdtem, miközben újra nyugodttá válva szemléltem a környéket. Találtam egy szórakozóhelyet. Nagyszerű! Lessünk csak be! Bementem és helyet foglaltam a pultnál. Az egyik végébe ültem le. Kértem egy koktélt és nézelődtem. Lazítottam és élveztem a helyzetet. Észre sem vettem, hogy miként öltöztem fel. Minimális sminkem alig volt észrevehető, annyira kiemelte a vonásaimat és tett sármosabbá. Egészen mély sötét kék ingem már-már feketének hatott. Ehhez illően fekete nadrágot és cipőt vettem fel. Most csak az egyik fülemben csillogott egy apró, ezüst köves fülbevaló. Karórám is ehhez passzolt színével. Mondhatnám úgy is, hogy most a lehető leghétköznapibban nézek ki. Önnön sajátosságomtól eltérően. A hely olcsósága borzasztóan zavart. Valahogy az eleganciához és ahhoz szoktam, hogy igenis adok a dolgokra. Mindenből a legjobbat alapon. Szeretem a kellemes dolgokat, de ez... túl olcsó volt az élvezethez. Ellenben azzal a szépséges istennővel, akin megakadt a szemem. Figyeltem, ahogy kér magának italt és ő maga is nézelődni kezd. Ravasz félmosolyra húzódott ajkaim elárulták a fekete árnyékomnak mi jár a fejemben. Összehajtottam a szalvétámat és ráírtam néhány szót. Utána repülőt hajtogattam belőle, hogy egy kis varázslattal egyengetve az útját a hölgy szeme előtt elszállva a pultra érkezzen. Bizony Drágám, ez az üzenet neked ment.
Túl lassan fogy az ital, és már a hangulatom is kezd kissé leülepedni. Bár elszánt voltam, hogy a mai estémet kizárólag a táncparkettnak szentelem, mégis most, hogy ide letelepedtem semmi sem késztet arra, hogy akcióba lendüljek. Ha jobban belegondolok, talán nem is baj. Bár nem fogok senkit elküldeni, aki a közelembe merészkedik, de azért a válogatás szabályát fenntartom! Visszafordulok, közben cseppet sem nőies mozdulattal gyorsan felhajtom a maradék whiskeyt is a pohárból. Már épp rendelném a következőt, amikor egy gondosan összehajtogatott szalvéta-repülő landol előttem. Lassan szétnyitom, és az üzeneten akaratlanul is elmosolyodom: "Meghívhatlak valamire, Istennő?" Azért jó érzéssel tölt el, hogy léteznek még a világon úriemberek, ls igazán értékelem a fantáziadús, kreatív egyéneket. A pultra pillantok, egyenest az üvegek mögé, ugyanis végig tükör támasztja meg biztosan a szeszes italok polcának belső támláját. Könnyen kivehető, ki küldhette az üzenetet, hiszen feltűnően engem néz, rémelve, hogy rájövök ő a feladó. Egy percre mosolyogva megrázom a fejemet és felé pillantok. Fekete haj, kellően férfias borosta, csábító szempár - lassan fürkészem pillantásommal az arcát. Az első ötlet, ami eszembe jut, hogy illő lenne válaszolni a "levélre", de sajnos egyetlen íróeszközt sem látok a közelben. Nos, női praktikák. Rúzs a táskában. Szépen kitekerem és óvatos mozdulatokkal a következőket írom: "Csak ha a következő kört én állom." Azzal óvatosan összehajtom a szalvétát, nem túl szorosan, nehogy olvashatatlanná maszatoljon az élénk vörös rúzs, majd félig dobva, félig csúsztatva visszajuttatom a feladóhoz.
Otthagytam a fertőt, mely mérgével elhomályosította elmém. Most, - kicsit sem enyhébb légkörben - egy koktélbárban ülök és próbálok alkalmazkodni a tőlem nem megszokott módon folyó bulihoz. Általában az én bulijaimon több élet van. Sokkal jobb a hangulat és a megjelenésem... azt inkább hagyjuk. Kócos hajviseletemet, mintha egy másik személy társaságában az ágyban töltött kalandos éjszaka után ébredtem volna. Öltözetem hiányos és a smink avagy ékszerek jelenléte is nagyobb mértékű, mint jelen esetben. De... Aj! Már megint elkalandoztak a gondolataim! Pislogok párat, hogy életjelet adjak és a torony újra kapcsolódhasson a világhálóra. Tiszta bolond vagyok, ez miféle metafora volt!? Mindegy, mert tekintetem így is azon a bájos, szépséges, Aphroditét is megszégyenítő hölgyön ragadt. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, hogy ha van is itt más lény, észre nem veszem. Csak csodálni tudtam azokat a vonásokat. Az arcát, szája ívét, szemének kifejező szépségét és... mindenét alaposan szemügyre akartam venni. Mindenét! Erősen és azt hiszem elég feltűnően őt stíröltem. Mégpedig nem a tükrön keresztül, hanem átlátva azon a két emberen, akik köztünk ültek a pultnál. Miféle démoni báj ez? Varázslat? Varázslat. Micsoda? Mit is gondoltam az előbb? Boszorkányság! Fúj! Utálom a boszorkányokat. Túl veszélyesek és kiismerhetetlenek. Hm... Vajon ez csak egy kis kaland lesz, vagy ez a nő akar valami többet is? Én kezdeményeztem, elismerem. De! A boszorkányokkal akkor is vigyázni kell! Mintha egy hazug tolvajjal és gyilkossal hálnál egyszerre, aki felé egy cseppnyi bizalmat is küldesz. Teljes meggondolatlanság. Hát, nincs tökéletes gyémánt. Igaz, én Istennőm? Tovább szemezgettem az ismeretlennel, és figyeltem minden mozdulatát. Ahogy előveszi a rúzsát és... válaszolt. Lágy, apró mosoly játszadozott szám sarkában, miközben mozdulatait lestem. Míg írt, az egyik férfi felállt a pulttól és más elfoglaltság után nézett. De én, barna szemeimet nem vettem le a Földöntúli Szépségről. Átküldte a válaszát. Le sem véve róla pillantásomat, megfogtam a szalvétát és kicsomagoltam. Miután magam elé emeltem ránéztem, hogy elolvashassam a reményeim szerint pozitív választ. Jól sejtettem. Kezembe vettem a koktélomat és határozott, férfias és csábos léptekkel indultam el a nő irányába. Magasabb vagyok a legtöbb embernél, így már megszoktam, hogy esetleg oldalra billentett fejemet - mint most is - enyhén lefelé hajtsam. Ezzel könnyebben felvehető szemkontaktust adva a másik fél részére. És, ha akarnak legalább könnyebben felérnek hozzám, na nem sokkal. Kacér félmosolyom ott ült szám sajkában, míg a barna szemeim beletemetkeztek a hölgy adta látványba. Odaérve hozzá mellé léptem és koktélomat letettem a pultra, majd egyik kezemmel alkari részével rátámaszkodtam. - Megzavartalak valamiben? - kezdtem bele kedves és szelíd hangon - Mihez volna kedved, Gyönyörűségem? - kérdeztem lágy, enyhén halk flörtöléssel miközben szabad kezemmel gyengéden félresimítottam egy kósza hajtincset az arcából és a füle mögé tettem. Egy darabig elvesztem a szemében való gyönyörködésben, majd régi szokásaimnak eleget téve vettem kezembe egyik kezét és hajoltam le hozzá. Ajkaimmal finoman érintettem bársonyos bőrét, hogy csak finomkodás legyen és ne erőszak, a kézcsók. - Chase Stanford vagyok, Úrnő! Szólítson csak Chase-nek. - mutatkoztam be kedvesen.
Igazán unalmasan kezdődött ez a buli. Már-már kezdetem fontolóra venni, hogy itt hagyom ezt a kócerájt és keresek valami jobb helyet ennél. Rengeteg van a választékon, ám amikor már kezdeném feladni, akkor mosolyog ráma szerencse. Igazán jó néven vettem a levelet. Sőt mi több! Túl jó néven. Figyeltem, ahogy az iszonyatosan magas és nemkülömbül szexi adonisz felém veszi az irányt. Tetszik, nagyon is tetszik. Már csak a magabiztos járása is! Talán ezért sem csípem a kisfiúkat. Túl jók hozzám! Nekem egy férfi kell, pont mint Ő! Figyeltem minden lépését, ahogy lágyan oldalra dönti a fejét, hogy ne kelljen a nyakamat nyújtóztatni. Igazán figyelmes! A pulzusom az egekbe szökik, de ennek csepp jelét sem mutatom. Ó, nem! Nem láthatja, hogy máris nyert ügye van. Csak szépen lassan. Hosszú még az éjszaka! - Az unatkozásban, talán igen, de azt nem bánom - felelem monoton hangon, majd végighúzva az ujjam a pohár. - Bármi megfelel. - Most a legkisebb problémám az, hogy mitől érjek el az enyhe kábulat szintjére. Bármi nemű alkohol jöhet. Persze azért csak mértékkel, még szükségem lesz a józan eszemre! - Freya Megara Nott, válasszon, amelyik jobban tetszik! Egyébként részemről a szerencse, Chase. - Tetszik a neve, passzol a stílusához. És a gesztusa is igen szimpatikus! Illemtudó, tapintatos mégis kacér. Azt hiszem, a mai este igazán jól fog sikerülni.
Pozitív megerősítést kaptam a levélre. Csak reménykedhettem benne, ám válaszra már nem méltattam a hölgyet. Minek írjak felesleges sorokat, ha szavakba és sokkal bensőségesebb érzésekbe önthetem azt amit tudatni akarok vele? Határozottan és meglehetősen megkapó stílusban indultam el felé, majd megálltam közvetlenül mellette és megszólítottam. Barna szemeimmel titokzatos és varázslatosan vonzó arcát, szemeim és báját figyeltem. Nem tudtam eldönteni mivel teljek be jobban. Miből akarjak többet? Valahogy ott lyukadtam ki, minden kell belőle. Minden! Talán kissé túl hevesnek érzem magam ettől az egésztől, de szerencsére ez mind csak gondolat. Ha nem lát a fejembe, akkor csak a határozott vonzóságommal találkozhat. És ez így van rendjén. Noha, zavar a tény, miszerint boszorkánynak érzem. Sosem kedveltem ezt a fajt, de ellenszenvemet félre tudom tenni egy ilyen... felettébb vonzó társaságért. Akkor is, ha ott van bennem a vészcsengő. Ki tudja milyen ravasz és kellemetlen tervvel álltak elő rosszakaróim. Lehet csak színjáték ez az egész, de akkor megemlegeti! Negatív érzéseimet félre söpörtem egy zárt, hangszigetelt szobába, az elmém mélyén, hogy csak a néha felvillanó piros fény legyen az, ami józanságra ítél. Már amennyire józan tudok maradni az est végére. - Társaságomban nem lehet unatkozni. - jegyeztem meg a tényt egy kissé talán nagyképűen, de ugyanakkor épp annyaira szerényen és figyelem felkeltően. Illedelmes és kedves bemutatkozáson estünk túl. Szemeim felcsillannak neve hallatán. Hát jól tippeltem! Éljenek a megérzéseim! - Nótt? Csak nem egy norvég Istennőhöz van szerencsém? Az éjszaka megtestesítőjéhez? - érdeklődtem enyhe meglepettséggel, amely nem csak elismerést, de némi figyelmességet, műveltséget és bókot is magába foglalt - Részemről a megtiszteltetés, Úrnőm. Amint megpillantottam, tudtam, hogy földöntúli szépségéhez senki sem érhet föl. Ám, nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencsém lesz. - folytattam a kedves szavakat. Szememben ott játszott a lobbanékony és heves tűz, a birtoklás szikrája és a látvány kedvemre valósága. Nem tehettem mást. Erős késztetést éreztem a nagyobb bemutatóra, így meghajolva, újra kezet csókoltam mihelyt elmondtam megfigyelésemet. Persze, ott az a bizonyos vészcsengő fejemben. A leghatalmasabb boszorkányok mindig híres neveket viselnek. Akárcsak ez is. Nem véletlenül vagyok ilyen tájékozott a hasonlatos témákban. Elengedhetetlen az életemben. De, erről és a nézetemről nem kell tudnia. Nem azért vagyunk itt, hogy a másik belső tulajdonságait és gondolatait boncolgassuk. Hanem valami külsőbb, de valahogy mégis privátabb dolgot fejtegessünk az éjszaka előre haladtával. - Kezdjük valami egzotikussal és édessel az éjszakát. - javasoltam flörtölősen amikor felegyenesedtem és mélyen belenéztem... a dekoltázsába. Aprócska véletlen, mely a meghajlás során akaratlanul is bekövetkezett. Bár, szeretek hangot adni véleményemnek és nem félek eltakarni az érzéseimet vagy a gondolataimat, most még sem időztem el a szép, telt nőies vonásokon. Szemem hamar visszatalált a boszorkány nő szemeihez. Hogy a magyarázkodást, vagy bármiféle más kellemetlen helyzetet elkerüljek, amivel tökre tehetném az estét, a pincér felé fordultam és leadtam a rendelést, korábbi szavaim megerősítésére - Adjon a hölgynek egy Chocolate Martini-t, legyen szíves. - mondtam a koktél nevét, aztán visszafordultam az említett Istennőhöz - Mi járatban errefelé egy magányos és ennyire, varázslatos szépség? Vagy, netalántán rituális áldozatot keres, Istennő? - akaratlanul is ezeket a szavakat használtam, noha nem a fajtájára akartam utalni, hanem kacérosan tovább boncolgatni nevének eredetét. Remélem nem érti félre.
Szükségem volt egy italra, ezért is gondoltam, hogy inkább a egy kívülálló bárban fogyasztok el némi italt, nem pedig más szórakozóhelyen. Persze megtehettem volna a lakásunkban is, de miért, ha van lehetőség máshol is kikapcsolni? Nekem most nem az otthoni légkörre volt szükségem. Végre felvehettem a laza farmeromat, a fekete ingemet, amelyre oly' ritkán van lehetőségem. Bármit is mondjanak egy vámpírról, nekünk is vannak kötelességeink. Csupán mióta itt vagyok, én nem jeleskedem bennük, mert ez amolyan kis szabadság. Ami már lassan másfél éve tart. Vicces. Alig léptem be, máris furcsa érzések uralták testem. Mert... szinte rögtön megpillantottam valakit, akiről eddig csak elmélkedtem. Legalábbis... mostanság. Hiszen régen jártam már itt, és őt sem tegnap láttam utoljára. De még emlékeztem rá. Különleges barátság a miénk. Már ha nevezhető barátságnak. Leginkább egy múltbéli "egyezségünk" köt össze minket, méghozzá Connie-t illetően. Nem értem, hogy mit kerese pont ebben a városban. Hacsak.. iszonyatos sejtelem bontakozott ki a gyomromban. Közelebb lépdeltem, és elvigyorodtam - még ha nem is túl őszintén -, ahogyan láttam, hogy ő is megpillantott engem. Hiába, valószínűleg ő is emlékszik a közös múltbéli húzásunkra, és nincs is ezzel semmi baj. Vagy mégis. Majd kiderül. - Örülök a találkozásunknak, öhm.... mostanság hogy hívatod magad, drága, régi barátom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd legyintettem, miközben a pultos felé fordulva italt rendeltem. - Azt hiszem, szinte ezer éve volt már, hogy közösen leültünk italozni. - paskoltam meg a vállát, majd ledobtam magam vele szemben, és intettem egy italért, hiszen a legjobb, ha az ittlétének okára egy pohár ital mellett derítek fényt.
Hogy miért vagyok itt? Nos… magam sem tudom, nem éppen az a laza, kötetlen típus vagyok, aki csak úgy eljárkál szórakozni, de néha nekem is kötelességem kikapcsolni, és bármilyen fura is, de pont az ilyen helyeken megy leginkább az, hogy elmélkedjek. Ezt a helyet megtölti az élet, szinte kézzel tapintható, érzem a levegőben, és ez engem is elégedettséggel tölt el, és fura, de mások ösztönöznek engem is, hiszen révén annak, ami itt folyik, úgy tudok a legjobban kikapcsolódni. Nem vagyok egy alkoholizáló típus, az idejét sem tudom mikor ittam már utoljára, én kifejezetten utálom a sört, a bort, és majdnem mindegyik más alkoholt, az… befolyásolja, elködösíti az elmét, nekem pedig az elmém a legerősebb fegyverem. Talán a véletlen műve, hogy felpillantok a felém közeledő alakra, talán nem, akárhogy is, ezt nem tudjuk már meg, és nem is érdekel. Én nem vigyorgok, és talán még elégedetten is veszem észre, hogy az ő arcáról ha szépen lassan is, de lehervad az vigyor. Persze, ezt nem mutatom ki, inkább úgy pillantok rá, mint egy rég nem látott ismerősre, akinek a felbukkanása nagyon meglep. Ami igaz is, mert… rég nem találkoztunk, és szeretném tudni, hogy ez egy véletlen-e, vagy… szándékos találkozás, a részéről legalábbis. - Augustus. Ebben a korban így hívnak, és én is roppantmód örülök annak, hogy újra láthatlak Christopher. – hacsak nem változtatta meg az idő folyamán a nevét, de ezt erősen kétlem, én is csak akkor változtatok, ha feltétlen muszáj, sokféle név alatt éltem már, sokféle emberként, de mindig próbáltam hű maradni önmagamhoz, kisebb-nagyobb sikerekkel, de… honnan is tudhatnám milyen az igazi önmagam? Eltorzult az évszázadok folyamán, nem is emlékszem már milyen voltam még a legelején. Ellenben vele, én tényleg örülök annak, hogy látom, hiszen már mondták, hogy siessek és vegyem fel vele a kapcsolatot, mert az a legjobb az ügyünknek, ha a közelében vagyok. - Való igaz, régen volt már, de… ami késik, az nem múlik, ugyebár. – mosolygok rá, ahogy az asztalon összefonom az ujjaimat és pár pillanatig kíváncsian figyelem őt. – Feltételezem, hogy nem azért vagy itt, mert annyira hiányzott volna a társaságom, igaz? Gondolom nem kell attól tartanom, hogy…követtél-e volna, vagy bármi hasonló. – mondom halkan felnevetve, mint aki amúgy is ökörségnek tartja ezt, de sajnos én nagyon is látok benne realitást, remélem tévedek. – Mire igyunk? – kérdezem tőle, mikor már előtte is ott pihen az itala, és bár az enyémben pusztán csak ásványvíz van, az ilyen pillanatokat nem az alkohol teszi.
- Augustus. - ízlelgettem a nevét, majd egy halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. Érdekes választás, habár semmi közöm hozzá, s nem is azért voltunk egykoron kapcsolatban egymással, hogy arról oktassam ki, hogyan kell nevet választani. Amúgy sincs ezzel semmi probléma, hagyományos kis név, amolyan hagyományőrző, régies... tetszik. Csupán első hangzásra volt túlontúl különleges. - Talán itt az ideje felidézni egykori emlékeinket, barátom! - billent oldalra a fejem, s ismét elmosolyodtam, intve a kiszolgálónak újonnan, hogy hozzon egy újabb kört nekünk. Áh, de legyen rögtön kettő, én állom, és igyon Augusztus is. Ezt meg kell még szoknom. - Remélem, a szokásos whisky megfelel. A vámpírok itala, ez tény. De egy kellemes kis beszélgetés mellé ugyanúgy megteszi. - toltam elé a poharat, mikor végre megérkezett, majd egy apró sóhajt hallattam. Koktélbár vagy sem, nem kell itt mindenkinek Bloody Mary-t vedelni. Ki nem állhatom azt a pocsék izét. - Attól függ, kinek a szempontjából nézzük. - kortyoltam bele a saját poharamba, majd megköszörültem a torkom. Kicsit kaparta a torkom, de már pontosan tudom, hol kell megállnom. Ezt egy majdnem ezer éves vámpír talán már képes megállapítani. - Nem vagyok más most sem, szóval udvarias mivoltom megköveteli, hogy helyeseljek, azért vagyunk itt, mert hiányoztál - kacsintottam rá szemtelenül, majd felsóhajtottam. - Igyunk az... új korszakunkra. Az új évszázadra. Kettőnk új esetleges kapcsolatára... - vontam meg a vállam, majd poharamat haloványan, de az övéhez érintettem. - De talán szépen lassan ideje lenne rátérnünk a komolyabb témákra is. Mint mindig, ugyanaz a dolog köt össze bennünket. Constance. - jelentettem ki. Nyilván meglepődött.
- Szerintem kellően hatásvadász és régies, hogy érdekes legyen. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg is ez a nevem. Sok nevet viseltem már, de most visszatértem ahhoz, amit egykoron, évszázadokkal ezelőtt szüleimtől kaptam. Úgy éreztem, hogy itt az ideje nyitni egy új fejezetet az életemben. - Sokáig itt mulatnánk akkor az időt. – viszonzom a mosolyát. Na igen, azt hiszem bőven lenne miről nosztalgiáznunk, de nem hinném, hogy bármelyikünk is akar. Az, ami összeköt kettőnket nem éppen valami szép dolog. Vagyis…de, szép, viszont életem során kevés dolgot szégyelltem annyira, mint azt, amit Christopher-nek megtettem oly sokáig. – Igen ritkán iszom alkoholt, de… talán most az egyszer tehetek kivételt. – biccentek egyet a szavaira, hogy a whisky tökéletesen megfelel. Én nem az a fajta ember vagyok, aki elborozgat esténként a vacsora mellett. Soha sem kedveltem túlzottan az alkoholt, nem is bírom valami jól, ennek okát azonban homály fedi, és nem szándékozom lépni az ügyben. – Mindig talpig úriember, nemde? Örömteli a tudat, hogy vannak dolgok, amik ellenállnak az idő vasfogának. – mosolygok rá. Mi, akik nem napról napra, hanem évszázadról évszázadra élünk. Nem kérdés, hogy ő az idősebb kettőnk közül, én ”csak” öt évszázada élek ezen a Földön, talán ő még egyszer ennyi ideje rontja itt a levegőt. – Örömmel várom eme mondatod bővebb kifejtését! Prosit! – koccintom poharamat az övéhez. Számítottam arra, hogy ezzel fog előhozakodni, de kíváncsian várom azt, hogy egész pontosan mire is gondol. A feladatom még messze nem ért véget. A szerepemet továbbra is játszanom kell míg az szükséges. - No igen, volt szerencsém összefutni Connie-val. – mondom kimérten. Nem titok, hogy nekem ő mindig is Connie volt, valahogy idegenül hangzott nekem a Constance. Olyan kimért, rideg,távolságtartó, nem illik hozzá. Ellenben a Connie…ez sokkal pozitívabb érzést kelt az emberben, ha meghallja a fül. – Remélem, hogy jól van. Kedvelem őt. – ez sem volt soha titok, legalábbis én soha nem tettem semmit sem, hogy elrejtsem az igazságot. Ezzel kapcsolatban legalábbis. – Tehát? Terveid vannak vele? – ennek nem örülnék, de ha igen a válasza, akkor természetesen nem fogja meglátni rajtam a nem tetszést. Már túl régóta élek, hogy ne tudjak szerepet játszani kiválóan.
Egyelőre még nem tudtam, hogy mit is mondjak, hiszen akármennyire is képes vagyok rögtön gondolkodni, reagálni egy-egy adott szituációra, amely csak úgy előbukkan, és hiába vártam már ezt a pillanatot hetek, hónapok, sőt, már évek óta, minden létező lehetséges opció köddé vált a fejemben. Az utóbbi idő fényében talán ez nem is annyira furcsa, elvégre az életem egy bizonyos része romhalmazzá vált. Constance-ot, az egyetlen barátomat elveszítettem, s az, aki végrehajtotta a varázslatot, itt ült előttem. Ennek ellenére nem éreztem negatív hullámot kettőnk között, merthogy nem ő tehetett arról, hogy én mit találtam ki még annak idején. - Én ráérek. Más dolgom sincs az utóbbi időben. - vontam egyszerűen a vállamon mintha nem számítana az egész, miközben már érzékeltem azt, hogyan mosolyodott el. - Ezt pedig el kell fogadnod. Ez az alkalom megköveteli, ráadásul legyen valami... nemesebb lötty. - beszéltem úgy, hogy a felszolgáló minden szavamat hallhassa, s láthatta rajtam, a modoromon, hogy nem olyan vagyok, aki megrendeli, aztán elfelejti kifizetni. Nem vagyok az a féle fickó, bármit is várt tőlem. És ennek fényében szolgált ki pár másodpercen belül bennünket. - Az alkohol rabbá tehet, ezt az utóbbi időszakban én magam is megtapasztaltam. - fűztem még hozzá végül. Az alkohol számomra sem volt nagy kedvenc, egészen addig, míg más társaságom nem akadt. Könnyű vele elaludni, nem gondolkodni, zsibbaszt, és ezekre mind szükségem volt. - Az idő vasfoga... ezt én is elmondhatnám, Augustus! - kacsintottam rá. Bárhonnan is néztem, semmit nem veszített régi modorából. Habár nem egyidősek vagyunk, én pár évszázaddal régebbi évjárat vagyok, nem veszítette el azt, ami férfivá teszi a fiúcskákat. - Ebben a nevetségesen primitív világban kiváltság olyan gondolkodóval találkozni, mint amilyen én vagyok. És ha mindezt egy úriember társaságában kaphatom meg, hát... - mosolyogtam, és ujjaimmal körözni kezdtem a pohár száján, miután az ő maga tósztja is elhangzott, és belekortyolt az italba. Én nagyrészt elnyeltem a pohár fél tartalmát. Már nagy gyakorlatom volt ebben. - Már össze is futottatok. Ez igencsak.. pompás. - nyeltem egyet, majd közben félrebillentettem a fejemet. - Barátom, nekem mikor nincsenek terveim? - vágtam negédes fintort, egy alattomos mosolyba bújtatva. - De némi problémába ütköztem, miután... megtudta, hogy egy igézet alatt állt több évtizede. - kortyoltam bele ismét a pohárba. - Gondolom már tudod a sztorit, ha összefutottatok. Ti ismertétek egymást korábbról, vagy...?
Kell, egy kis kikapcsolódás a sok tanulás után. Persze ha jó eredményeket szeretnék elérni, az orvosi tudományra, akkor gőz erővel kell hajtanom. Most pedig jöhet a megérdemelt pihenő. Végre, hogy vége van a mai napomnak még gyorsan dobtam, egy smst Sammynek. Kezemben a mappám még elővettem a lapjaimat is nem tudom minek, aztán eltettem a telefonomat majd minden kiesett a kezemből. Remek!- Jelentettem ki hangosan! Megint csak én lehetek ilyen szerencsétlen ez nem igaz- Morogtam magamba pár sort. Hát igen megint szépen eljátszom, ez a kedves Lyriellt, de mindegy. Gyorsan némi segítséggel összeszedtem a dolgaimat ha jól láttam, akkor egy srác segített nekem, akit még nem láttam és nem is ismerek. Kezembe adta a cuccaimat , majd udvariasan ahogy kell megköszöntem neki a segítségemet. -Öhm... Köszönöm, hogy segítettél, már megint bénáztam! Mostanában alig vigyelek oda magamra. Ha, már itt vagy és úgy is a koktélbár felé veszem az irányt lennél a vendégem?- Elővettem a kedves, de annál inkább kedves mosolyomat amit Sammynél szoktam használni. Következtetés képen megvártam a srácot mellé mentem és már el is tettem a mappámba a lapjaimat, hogy nehogy megint elszórjam. Lehetőleg most jól fog elenni ez a nap, mint ahogy terveztem.
A nap verőfényesen sütött le a városra, így még nekem, a vakondok királyának is kedvem volt ahhoz, hogy kilépjek a nyílt utcára. Az emberek mind vidáman sétálgattak, és rá kellett jönnöm, hogy a meleg pulóver nem volt túl jó választás ebben a hagy melegben. Láttam, amint egy hölgy, elejtette az iratait így gyorsan odarohantam hozzá, hogy segítsek neki. - Tessék! Ugyan, semmiség – mondtam, s közben beletúrtam jelenleg vörösre festett hajamba. Kicsit furcsán hatott, hogy ő hívott meg engem egy italra, de mivel ez úgysem fordult elő velem, így éltem az alkalommal – Öhm, oké mehetünk, de most szólok, nem élek alkohollal – nevettem. Reméltem, hogy felismeri a poénomat. Kicsit kellemetlen volt, hogy konkrétan meghívattam magam egy italra, de ha nagyon erősködik, akkor majd fizetek én is egy kört, azon ne múljon. - Egyébként, nem akarok kíváncsiskodni, de mik voltak ezek az iratok? Csak nem egyetemi hallgató vagy? – kérdeztem. Azt hallottam anyáéktól, hogy Ruthie a városba jött, gondolom azért, hogy itt folytassa a tanulmányait, és én meg akartam őt találni. Nagyon.
† music: Let her go † note: Itt is vagyok † words: 168
- Az öröklét egyik hátránya, nemde? A várakozás és a semmittevés. Őrjítő tud lenni. – én velem is megesik, de ezért kerestem munkát és ezért élek úgy látszólag mint egy átlagos ember, így jóval könnyebb elfogadni azt, hogy még élek egy jó darabig, ha nem történik semmi váratlan tragikus dolog velem. – Rendben, hát, ha így állunk, akkor… elfogadom, természetesen, és köszönöm. – mosolygok rá, bár inkább az udvariasság beszél csak belőlem, mert ennek ellenére még mindig utálom az alkoholt, valahogy én soha sem tudtam megszeretni, de ennek az okát nem igazán tudtam soha. Nem baj, nem nagyon sajnálom, hogy ez kimaradt az éltemből. - Sajnálattal hallom, de remélem már a helyzet javult. Emberségünk maradékát jelzi, hogy milyen könnyedén tudunk valaminek a bűvkörébe esni. – legyen az tárgy, ember, esemény, vagy akár más, könnyedén szédülünk el, imádjuk, ha szép szavakkal illetnek minket, vagy azt,amit teszünk, de nem vesszük észre, hogy a szavak csak szavak, és nem lesznek többek. A szavaira csak mosolyogni tudtam és egy apró bólintással jegyzem a …bókot, mert végül is az volt, legalábbis én ennek tudom be, és azt hiszem jobb is így. Christopher-t mint embert, soha nem tartottam ellenségemnek. A léte és amit képvisel, az az ellenségem, azzal pedig kénytelen vagyok leszámolni sajnos. - Volt szerencsém hozzá, és… talán csak naiv voltam, soha nem tudtam megfejteni, hogy mi a pontos oka annak, hogy Connie túl élte a korát a jóvoltodból. – és persze az enyémből, de én csak mondhatni a parancsot teljesítettem, az ötlet nem az enyém volt és a terv sem. – Volt szerencsém hozzá a múltban párszor, igen. – bólintok a szavaira egyet, de nem ragozom túl a dolgot, most nem ez itt az igazán lényeges dolog. A múltban mindig is törődtem Connie-val, hagytam a saját életét élni, de közbeavatkoztam, ha olyan bajba került, amit nem tudott már megoldani. – Igen, sejtettem, hogy valami ilyesmi húzódhat meg a háttérben, túlontúl… szabad volt, ha szabad ezt így mondanom. Felteszem, hogy nem fogadta jól a tényt, hogy ily sok ideje él már, sem azt, hogy úgy érzi csalódott. – nem mondom ki, hogy benne, Christopher-ben, de azt hiszem most nem is szükséges, ő is tudja.
Feledni a múltat... ha valaki erre kérne, nagy eséllyel szimplán kiröhögném, és arra várnék, hogy mikor mondja ki, csak vicc volt. Az életem szerves része a múlt volt, szóval ez tette ki a gondolkodásom nagy részét. Mindig szerettem tökéletesíteni az eszközeimet, rájönni arra, hogy egykoron mit hibázhattam el, és mi több, vajon helyrehozható-e a hiba, vagy sem. És volt pár olyan dolog a múltban, amit már szó szerint úgy bántam, mint magát a második világháborút. Na jó, nekem ahhoz semmi közöm nem volt, szóval nem volt rajta mit bánnom, de... szóval nincs türelmem csak úgy sétálgatni fel és le, miközben az egész életem arról szól, hogy mi történt velem régen. Mindent helyre kell hoznom. És az egyik legnagyobb ilyen ügyem pont a városban van. Hülye leszek elutasítani a lehetőséget, melyet ezúttal az élet kínált fel számomra. Richard régen olyan volt számomra, mint valami függőség. Ő volt az egyetlen, akit olyan hosszú ideig fogva tartottam... senki nem maradt évekig életben nálam. Az én vendégszeretetemet mondhatni, csak kevesek élvezhetik sok ideig. De ő ezek közé tartozott. És az egyetlen volt, aki túlélte... és miért? Pár perc gyengeségért! Ha más lett volna a helyzet... ha kegyetlenebb tudtam volna lenni, az utolsó perce lett volna az élők sorában az a pillanat, mikor lényegében elhagyta a pincét. De én engedtem el. MIlyen nevetséges! Felsóhajtva léptem be, és rögtön kutatni kezdtem a pillantásommal. Remek a boszorkány radarom. Rögtön meg is láttam a hátát. A pultnál ült, kortyolgatott éppen valamit. - Ó, drága játékszerem... ismét találkozunk? - kérdeztem leülve mellé, ártatlan pofát villantva felé, majd felnevettem. - Bocsánat. Ennyire azért mégsem örülök. Még ha úgy is tűnt - sóhajtottam, majd saját magamnak is rendeltem egy kört.
Nem élhetünk a múltunkban, amikor már annak régen nem vagyunk a részesei. Nem élhetünk a képzelgéseinkben sem, amikor is azok nem tükrözik a valóságot. Nem szabad egyetlen egy pillanatra sem megengednünk, hogy elragadjon az ár, elragadjon a végtelen sodrás, s valami olyasmibe keveredjünk, amit már rég letudtunk magunk mögött. Ismétlődne a múlt? Ugyan már! Egyedül csak is rajtam áll azon tényállás, hogy mit kezdek az életemmel, hogy merre megyek tovább, és mit választok utam gyanánt. Nem a múltam, sőt nem is az élet alakítja a sorsomat, hanem én magam. Így tehát céltudatosan vállalom, hogy minden, ami ez eddig történt velem, az csupán csak is miattam volt. A múlt ugyan meghatározó tény, és jelen esetben is felrémlik az elmémben, de ettől eltekintve nem élhettek a rabjaként, s nem engedhettem meg neki, hogy teljesen elvakítson. Ha megtenném, akkor a múltam lenne a fő éltetőm, de hát ebben mi érné meg nekem? Mi lenne azon pont, amely jelentős lenne abban, ha a múltam irányítana? Semmi, mert a múlt, az elmúlt, s vissza nem hozható sohasem. Igen, voltak fájdalmak, voltak mély pontok, voltak jó élmények, de mit számít ez már? Eltelt, mint a homokórában az idő, s eltűnt, mint a homokszemek sokasága, melyek eddig felül voltak, de immár alul hevernek. Tisztán emlékszem, hogy a bosszú határozott meg, s ezáltal minden egyes személyt kiiktattam azok közül, akik egykoron bántottak, de jobb lett? Meg nem történté vált az, hogy szenvedtem, hogy kínoztak? Nem.. semmivel sem lett jobb az élmény, tehát.. csak elégtételt vettem simán. Érzelmek nélkül, gonoszan, s kegyetlenül, de nem csak ő rájuk jelentettem veszélyt, hanem minden eredeti fajra, s emberre is egyaránt. Hogy mi ösztönözz? Egyszerű.. nincs szívem, kedvesem. A pultnál ülök már egy jó ideje, és a kezemben lévő poharat forgatom óvatosan, hogy az italt ki ne borítsam. Drága lenne, túl drága minden cseppje. Az embereknek voltaképpen ez a szórakozás, és meg is értem miért, mert annyira naivak, hogy jó léleknek érzik magukat, de minden emberben ott van az állat. Egyik sem jobb a másiknál, de egyesek mégis kiemelkedőknek érzik magukat. S amikor meghalnak mi marad utánuk? Semmi, semmi.. Egykoron én is ember voltam, de ilyet anno nem láttam még. Öngyilkosság, mert képtelen küzdeni.. balesetek, s ezzel nem a baleset a gond, hanem hogy az emberek képtelen segíteni az embertársaiknak. De hát miért érdekeljen mindez engem? Csak filozofálok, ha már emberi szakmában mérve írónak számítok. Éljünk a lehetőségekkel, de hát.. nem érzem át a kis helyzetüket. Épp kortyolgatom az italomat, amikor is társaságom akad. Curtis.. hát miért is ne? Már csak ő az utolsó a listán, akit le kell húznom, és készen vagyok azon személyek megölésével, akik ártottak nekem. -Ó, drága.. bocsánat, de nem tudlak becézgetni.-Hangom egyszerre cinikus, és rideg, ahogy érdeklődve figyelem, miközben helyet foglal mellettem. Jól érzi magát? Kétlem.-Már kezdtem aggódni amiatt, hogy nem találod a bejáratot, pedig egy jó ideje már itt várlak téged. Hogy-hogy csak most értél ide?-Vonom fel a szemöldökömet könnyedén, majd elnevettem magamat, ahogy megrázom a fejem.-Komolyabbra véve a szót, nos.. semmi kedvem hozzád, ha csak nem most szeretnél meghalni testközelben.-Hajtom meg a fejemet bókként, majd megfogva az italomat fel is állok a székről.
Kezdőlap
• 
![](http://33.media.tumblr.com/e1ed16d681dbd65812b36164dbe084bc/tumblr_inline_mkziawLXxf1qz4rgp.gif")
