a felszín alatt » Mit lóbálod az orrom előtt ezt a könyvet? Tisztában vagyok azzal, hogy szerepelek benne. Már évek óta, minden egyes történelemkönyvbe belenyomtatják az arcomat. Nem mondom, hogy világszerte ismert személyiség vagyok, de Dél-Koreában igazi sztárnak számítok! Így vagy úgy, de elértem a célomat, s mindenki rólam beszél a mai napig. Még mindig nem bántam meg, még mindig úgy érzem, hogy jól tettem amit tettem. Nem tudhatjátok mennyire rossz az örök másodiknak lenni. Már igen kicsi koromtól kezdve tudtam, hogy nekem nem lesz jövőm a palotában. Mindig azt éreztem, hogy ez egy igazságtalan dolog, ezért már egész régen elhatároztam magam azzal kapcsolatban, hogy miként fogok cselekedni. Tanultam a művészeteket, meg a harcművészeteket, mert tudtam: a bátyám nem fog a trónra ülni. El fogom takarítani az útból, ahogy apámat is. Most elborzadtál, ugye? Ebből már levontad a lényeget. Az én jellemem olyan, akár egy borús éjszaka. Sötét, homályos, a vastag felhőréteg pedig takarja a csillagokat. Az én lelkemet nem ragyogják be az apró fények. Olyan akár egy kopár temető, ködben és csillagtalan éjszakában. Csak a régen eltemetett érzelmek vannak benne, amiknek sírjáról lekopott a felirat, így senki nem tud megemlékezni az egykor bennem élő dolgokról, még én magam se. Ebben a temetőben örökké éjszaka van, egy pillanatra se süt ki a nap. Nem jár itt senki, nem gyújt gyertyát, nem emlékezik. Talán ezzel a képpel lehet a legjobban leírni a közönyösségemet. Mert én nem gonosz vagyok, csak egyszerűen mindegy számomra, hogy mit teszek és mit tesznek körülöttem. Tudjátok hova jutnak a közönyös emberek, ugye? Naná, hogy a Pokolba! Tisztában vagyok vele, hogy a lelkem elkárhozott és már szinte mosollyal az arcomon képes vagyok eltávolítani azt, aki az utamba áll, mégse nevezném magam szörnyetegnek. Nem tölt el örömmel ha valakit megölök, de nem is szomorít el. Tudom. Ez nagyon morbidul hangzik, de az, hogy vámpír vagyok, sokkal rosszabb, nem? Egyetlen szó csupán, mégis jobban rettegsz tőle, mint tőlem. Ragadozónak hiszel. Ne félj, nem foglak elkapni egészen addig, amíg nem állod az utam. Barátok sose lehetünk, szövetségre nem lépek senkivel, de ha nem lábatlankodsz, akkor biztosan nem esik bántódásod. Ezek után is gonosznak tartasz? Pedig csak megadtam az útmutatót magamhoz. Azt hiszed hazudok, ugye? Nem szokásom igazából. Mégis miért tenném? Vezet az valahova? Nem. Én mindig őszintén kimondom ami a lelkem nyomja. A következményektől nem tartok, nem vagyok gyáva és meg tudom védeni magam. Ez erős jellemre utal, nemde? Úgy gondolom, hogy ha halandóként túléltem a koromat az országomban, akkor már többé nem lesz gondom az életben.
Ezek után még azt kérdezed, hogy hogyan is nézek ki? Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy elmondjam hogyan is nézek ki? Nem lesz egy kicsit sok a telefonszámlád? Hát jó, rendben. Te kerestél fel azzal, hogy meg akarsz ismerni, fizesd is ki az információkat. Nos, igazából az adott divat határozza meg a külsőmet tekintve, hogy milyen régóta élek. Most se tűnök ki a tömegből, próbálok beolvadni amennyire csak lehet. Az általános külsőmről csak annyit, hogy egy 24 évesnek kinéző, ázsiai férfi vagyok. Az alkatomat átlagosnak mondanám, nem vagyok se alacsony, se túl magas, se kövér, se túl vékony, de izomagy se. Az arcommal viszont más a helyzet. Sötét, majdhogynem fekete mandulavágású szemem olyannyira mély, hogy fuldokolni kezdesz a pillantásomban, akár egy tónyi ragadós szurokban. Nem tudsz a felszínre evickélni, amíg el nem fordítom a tekintetem. Orrom vonala mutatja a királyi vérem, hiszen olyannyira egyenes és gyönyörű, mint egy uralkodóé. Arcvonásaim finomak, mintha egy szobrász munkálta volna meg, hogy tökéletes legyen. Az ajkam vonala finom, csókolásra készteti az embert. Fülem természetesen kettő van. Arcomat általában mindig más színű haj keretezi, amit nem szeretek túl hosszúra növeszteni. Most éppen eperszőke tincseim vannak. Az öltözködésemről annyit mondanék, hogy általában a szélsőségeset szeretem. Az elegáns cuccoktól kezdve, a sportosig minden megtalálható a szekrényemben. Szívesen viselek szmokingot és acélbetétes bakancsot it, attól függ milyen a kedvem. A megjelenésem mindig hűvös magabiztosságot sugároz, a járásom laza és lassú. Ennél többet aztán már tényleg nem tudok mondani magamról, szóval remélem kielégítő választ adtam neked.
user információk »
Név » Emő
Kor » 17
Multik » nem rendelkezek velük.
| életem lapjai » Mosolyogva töröltem le a vért a koronázási köntösről, amit nem a bátyám, hanem én viseltem. Biztosan meglepő lehet, hogy a koronaherceg öccse ölti magára a ruhadarabot, de nem látott senki, szóval nem volt kinek villognom a cuccban. Nem is lett volna nagyon kinek igazából. Az udvarban mindenkivel végeztem. Nem egyedül tettem természetesen, az úgy lehet kicsit kemény dió lett volna nekem.
Két hete történt meg a dolog... Amikor egyik este sétálgattam messze a palotától és a bátyám címe miatt bosszankodtam. Miért neki kell abba a székbe ülnie, ami engem illetne meg? Mindig, mindenben jobb voltam nála. A harcokban, művészetekben, tudományokban mind jeleskedtem és kiemelkedő teljesítményt nyújtottam, mégis csak második voltam... Kezdett elegem lenni a helyzetből. És ekkor érkezett az áldás az égből. Valaki rám vetette magát, akivel küzdöttem egy darabig, de amikor a torkomba mélyesztette tűhelyes fogait, teljesen lebénultam. Nem azért, mert nem tudtam volna mozdulni, nem is akartam. Élveztem a nyakamba mélyedő agyarak okozta fájdalmat, mert tudtam: eljött az én időm a bosszúra. Tudtam, hogy a vámpír nem fog megölni, csak a véremet veszi. Egy váratlan pillanatban hátrarúgtam a lábammal. A kemény cipőm pont a lágyékát érte, így sikerült felülkerekednem annyi időre, hogy alkut kössek vele: ő átváltoztat, én hatalmat adok neki. Elsőre kinevetett, de amikor felfedtem a kilétem már nem volt kérdés: megteszi amit kérek. Nem volt öreg vámpír, sőt elég ostoba is volt szegény. Talán pár hete változtathatták át. Pontosan az történt, amit gondoltok: adtam neki egy udvarhölgyet és megöltem. Persze nem volt annyira egyszerű ezek után az életem, mint gondoltam volna. A vérre való szomjazás mintha nem akart volna csillapodni... Egy idő után minden szolgáló nyakán rejtélyes foltocskák jelentek meg, nem messze egymástól. Apám gyanakodni kezdett, de semmire se ment vele, mert töröltem az emlékezetét mindenkinek. Ezek után már inkább az ágyék körüli ereket céloztam meg, mivel azt senki se ellenőrizte után, de egy idő után bajba voltam: nem értem be annyival, hogy kiszívjak valamennyit az áldozataim véréből. Elbódított a mámor, amit annak íze keltett a testemben. Nem bírtam magammal, csak szívtam és szívtam a a testeket, amíg teljesen ki nem száradtak, aztán elástam a hullákat jó messze a palotától. Mondanom se kell, hogy micsoda fejetlenség uralkodott körülöttem. Mindenki ujjal mutogatott a másikra, keresték az árulót, a városlakókhoz jártak ki ellenőrzésre, de egyvalakire senki se gondolt: rám. Azt hitték, hogy elkaptam valami csúnya betegséget és ezért betegeskedem, pedig csak arról volt szó, hogy ha napra mentem volna, akkor elégek. Persze pár hét után megtaláltam erre is a megoldást. Szeretem egy lapis lazuli gyűrűt, ami megvédett a sugaraktól. Sose hordtam előtte ilyen ékszert, ezért a ruhám alatt, a nyakamban viseltem mindig. A nemzeti öltözékünk rétegei tökéletesen fedték azt. Városunk rossz környékeit jártam olcsó és szakadt ruhákban, amiktől irtóztam. Kifigyeltem azokat a vámpírokat, akik hozzám hasonlóan fiatalok, és nem bírnak a vérszomjukkal. Elvezettem őket a palotához, ahol mindent körbelengett a katonák és az ott élők vérének édeskés illata, s én is alig tudtam valami kis önuralmat gyakorolni. Az éhségem még hónapokkal később is csillapíthatatlan volt, de emlékeztem a tanítónk szavaira: az önuralom a legfontosabb dolog! Eszementen nem lehet semmit se vezetni.
Szinte belém égtek ezek a szavak, ezért is koncentráltam minden erőmmel. Néha persze ez is kevésnek bizonyult, de abban a helyzetben pont szerencsém volt. Kizártam a vér bódítóan édes illatát a fejemből, és megkezdtem a "műsort". Ez úgy nézett ki, hogy felakasztottam magam éjjel a szobámban, a fiatal vámpírok meg addig megszállták a helyet. Ők csak a vérért jöttek, nem érdekelte más őket, így mire leszedtem magam a hurokból, már mindenki halott volt. Mindenki, kivéve két embert. Mosolyogva álltam eléjük, láttam a rettegést a szemükben.
- Te tetted - mondta nekem apám, és a hangjából sütött a gyűlölet. A szemében égő düh undorrá változott, amikor megvontam a vállam.
- Ti jöttök - jelentettem ki lazán és közelebb léptem hozzá. Véres volt, ezért a szemfogaim automatikusan előugrottak a helyükről. Rájuk vetettem magam, s a világ összes harcművészeti tudásuk is kevés lett volna ellenem. Először az öreggel végeztem, aztán a bátyámhoz fordultam.
- Sose leszel koronaherceg. - vicsorogtam. Amíg élek és lélegzem, nem fogom hagyni, hogy elbitorolja tőlem ezt a címet. Legszívesebben feltrancsíroztam volna... De az túl morbid lenne... Viszont engem nem érdekel. Engedtem a kísértésnek és mérgemben darabokra szedtem az egyetlen édes testvérem. És ott álltam 24 évesen, mindent elveszítve... Hihetetlenül boldoggá tett az érzés. |
Kezdőlap
)
Jó szórakozást!