Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy jellegzetes arcom van. Általában az emberek, ha egyszer összefutottak velem, akkor később is emlékeznek rám. S nem, nem amiatt, amiket tenni szoktam, hanem amiatt, mert szerintük ez az arc túl bájos, túl isteni. Az emberek azt is szokták mondani, hogy Aphrodité biztosan a kegyei közéfogadott, amikor megszülettem, de az én időmben és az én valódi születésemkor teljesen másban hittek.  De valahogy soha nem éreztem azt, hogy valóban abba a korba való lettem volna, ezért is mondom mindig azt a születési dátumot, amikor elfoglaltam eme testet. A szemem barna színben pompázik, miközben a hajam szintén hasonló színben fénylik a hold vagy éppen a nap ragyogásában. Természetesen volt olya idő, amikor egy-egy bűbáj segítségével kicsit másabb hajszínem lett, de most jelenleg minden természetes rajtam. Mondhatnám azt, hogy megvetem a sminkeket, az erős és néha már igazán kihívó kellékeket, de nem. Azt hiszem ez a véremben van, ahogyan az ölés, a kegyetlenség, a játszadozás és a csalás is. Szeretem kihasználni azt, amit a természettől kaptam azért, hogy utána megszerezhessem azt, amire nekem szükségem van. Félénk? Ohh, nem. Egyszerűen csak mindig tudtam, hogy mikor kell odébb állnom és mikor kell új testet keresnem. Őszintén szólva talán még az igazi testemben se éreztem magamat annyira otthon, mint ebben a testben. Amikor megkaparintottam eme testet, akkor úgy éreztem magam, mintha csak hazataláltam volna. Soha nem felejtem el azt, hogy ki mit tesz értem, ahogyan azt se felejtem el, hogy mikor kin és miért akarok bosszút állni. Igazán kegyetlen tudok lenni, hiszen számomra talán még a család se szent.
Mit viselek? Amihez éppen kedvem van. Igen, akár képes vagyok fehérneműben is végiglejteni elég sok helyen. De jelenleg sok választásom nincs, hiszen bezártak és már alig várom, hogy kiszabaduljak a fogságomból és beteljesítsem azt, ami évszázadok óta életben tart.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Emlékszem arra, ahogyan a gyönyörű ókori festékek díszítették a testemet, ahogyan arra is, hogy milyen érzés volt uralkodni.  Még mindig az ereimben érzem, hogy milyen érzés az árulástól való félelem, a kegyetlenség, a kínzás, de szerencsére ezeknek már szinte vége lett, ha nem is vége, de kicsit másabb lett, ahogyan az idő egyre csak telt. Elmesélhetném, hogy milyen volt valójában annak a személynek lenni, akiről manapság már a fiatalság is tanul, de mi értelme lenne? Semmi, hiszen valószínűleg nem hinnéd el, meg felesleges lenni vitatkozni a tudósokkal, pedig azért bőven ki lehetne egészíteni az ő történetüket. A híres Nefertitiként láttam meg a napvilágot, de még se onnantól számolom a születésemet, hanem onnantól, amikortól elfoglaltam a kicsi Schiller leányzó testét. Sokáig menekültem, újabb és újabb testeket foglaltam el, de végül sikerült hazatérnem, megtalálom azt,ahova tartozok és amiről soha nem mondanék le.
Most biztos vagyok abban, hogy gyerekgyilkosnak gondolsz, pedig nem vagyok az.  A gyönyörű Shiller lány még a születést se érte volna meg, ha én nem lépek közbe. Életben tartani, majd pedig elfoglalni a testét volt a lényeg és mind a kettőt sikeresen véghezvittem. Újra gyerek voltam, újra meg kellett tanítanom a lábaimat járni, ajkaimat szavakat formálni. Elmém érettebb volt, mint a testem, de valahogy úgy éreztem, hogy most igazán élek, újra rájöhetek arra, hogy milyen csodálatos is az élet, miközben az üldözőim elől tökéletesen rejtve maradhatok. Mindig érett női testekbe rejtőztem el, így idővel tovább kellett állnom, de most nem. Most minél több nap telt el, annál inkább kezdtem úgy érezni magamat, mint aki végre meglelte azt, ami keres. Annyi évtized után sikerült hazatalálnom. Boldog voltam, s olyan baba, akire mindenki irigy volt. Nem voltam rossz, se az, aki állandóan sírt volna. Gyönyörű új világ nyílt meg a szemeim előtt, amire talán soha nem jöttem volna rá, ha nem mentem meg eme baba testet számomra. Az élettől kaptam kettő darab testvért is, de legfőképpen Henrik állt közel hozzám. Gyerekkoromtól kezdve mellette nőttem fel, ő tanított meg sok új dologra, de a bennem lakozó sötétség és bosszúvágy soha nem csillapodott. Szerettem az otthon melegét, de a Shiller család se volt annyira Szent, mint amilyennek tűnt első pillantásra.
Próbáltam hinni az emberek jóságában, abban, hogy a bennem lakozó bosszúnak nem kellene ott lennie, de még se ment. Minél nagyobb lettem, annál inkább láttam azt, hogy az emberek pontosan annyira romlottak, mint régebben voltak. Érettebb voltam a korombelieknél, de ez a családomat nem zavarta. Ők azt hitték, hogy a mágia miatt van, de nem amiatt volt, hiszen nem az a kor szülötte voltam valójában.
Tisztán emlékszem arra, amikor „először” öltem. 16 éves voltam még csak és a barátaimmal az erdőbe mentünk, amikor pár férfi megtámadott minket. Láttam, ahogyan meghalnak, ahogyan a vérünk az erdőt borítja, ahogyan egy-egy falevélről csöpög a vér, de ők csak a járulékos veszteség voltak. Engem akartak. Sok év után rám találtak és vissza akartak rakni oda, ahova tartozom. Bezárni, hogy a lelkem is örökre a másvilág szolgája legyen. Az erőmmel öltem meg? Ohh, nem! Szerettem látni azt, ahogyan szenvednek, így amint az egyikük kardját megszereztem már nem volt visszaút. Lehetsz uralkodó, de akkor vagy csak igazán az, ha tudsz harcolni és a fegyverekkel is bánni. Nem sokkal később már az ő vérük és ordításuk színezte és töltötte meg a rétet. Arcom vérben úszott, ahogyan a ruhám is. Ekkor pillantottam meg újra őt. Ő mindig velem volt, ő volt az én szolgálom és a segítőm. Sok mindent köszönhettem neki, de ugyanakkor ő is nekem. Megmentettem az ő életét is, de ő idővel megváltozott. Eltűntünk egymás életéből, de mire bármit is tehettem volna újra szem elől tévesztettem. A közeli patakban mártóztam meg, majd a napra kifeküdve vártam meg azt, hogy a ruhám megszáradjon. Ezek után pedig úgy mentem haza, mintha pár órával korábban semmi se történt volna. Senki nem látott odamenni minket, így az eset nem volt hozzám köthető.
Sok mindent megéltem, hiszen az újjászületésem óta is sok idő eltelt, de azt hiszem 16 éves koromban volt a forduló pont, amikor rájöttem arra, hogy a világ semmit se változott. Ártatlanok halnak meg továbbra és a fanatikusok továbbra is itt élnek közöttünk. Két csoport van, aki fel akarja támasztani a múmiákat, s azok, akik örökre be akarják zárni őket. Védem a holtakat, mert aki egyszer már átkelt a túlvilágra, annak ott a helye. Nem lenne túl célszerű az, ha még több bosszúszomjas harcos, boszorkány vagy farkas rohangálna itt. […]
Szerelem! Árulás! Hatalom! Kegyetlenség! Kígyó!
Mi a közös bennük? Hogy mind szinte együtt jár. A kígyók a mai napig vonzanak, hiszen a mérgük csodákra képes, illetve elég a puszta jelenlétük ahhoz, hogy a legtöbb ember megijedjen tőlük. Ők a legjobb barátaim, hiszen ők soha nem árulnának el. Ők érzik azt, hogy kivagyok és talán még „tartanak” is tőlem. Birodalmak feküdtek a lábaim előtt, de a legtöbb a pompa ellenére olyan volt, mint a sötétség legveszélyesebb bugyrai. Bűnözök sokasága töltötte be az utcákat, a házakat, de ennek ellenére a rend soha nem szűnt meg. [….]
200 éve annak már, hogy csapdába csaltak és be vagyok zárva. Nem haltam meg, a túlvilág engem nem akart, de még ennek ellenére is egy szarkofágba vagyok bezárva,- ahol eredetileg már réges-régen nyugodnom kellene-, miközben arra várok, hogy egyszer egy ifjú boszorkány felolvassa azt, ami el van rejtve a „koporsómon”. Vissza akarok térni lesújtani az árulokra az egyiptomi istenek segítségével. Érzem már, hogy közel a szabadulásom napja, ahogyan azt is, hogy hamarosan már a bátyám „tökeit” fogom szorongatni többek között, azért amit tett.