a felszín alatt » Hogy ki is vagyok én igazából?
Nos ez egy eléggé összetett, és bonyolult folyamat halmazt foglal magába zártan. Kezdve azzal, hogy aki egykoron voltam, az már mára nem vagyok. Igazság szerint régebben képes voltam a kedvességre, a barátkozásra, a segítőkészségre. Néha talán túlzásba is estem, és olyankor érzelmes is voltam, de meg volt bennem egyféle bunkóság, ha kellett. Mostanra pedig egy olyasfajta személlyé váltam, akit a többség megvett. A buli lett az életem, a drogok teszik ki a mindennapjaimat. A haverokkal iszom, és dohányzom, ahogy ezenfelül a legfőbb cél a szórakozás kielégítése. Bunkó vagyok, egyszerűen egy vadbarom. Nem igen haverkodom akárkivel, csak is azokkal, akik olyanok, mint én magam. Sőt ezen személyek számomra olyanok, mintha a családom lennének. Általában ellökök magamtól mindenkit, ha tehettem, és senkinek sem beszélek a magánéletemről. Zárkózottabb típusú személyiség vagyok, de ez valahol nem is gond. A tanulmányi eredményeim kezdetben nagyon jók voltak, de végül lerontódtak, bár ez már nem is igazán foglalkoztat. Hisz már dolgozó ember vagyok, nem de? Egyedül csak a szórakozás, és a bulizás köt le mostanában, pedig ideje lenne ezen változtatnom, de hát az idők változnak, nem de? S most pontosan a drogos korszakomat élem.
Hogy hogyan is nézek ki valójából?
Nézz csak rám nyugodtan, kérlek, és máris láthatsz, tetőtől-talpig. Nem vagyok az a tipikus szívtipró srác, se nem vagyok az a macsó, sőt kigyúrt fajta, inkább az amolyan átlag, mint bárki más eme Föld nevezetű bolygón. Viszonylag magas vagyok, és mindenféle más értelemben átlagos. A hajam színe sötétbarna, bár olykor a fényhatások által feketének is mondható, de koránt sem fekete egy kicsit sem, míg a szemeim ugyanúgy szintén, mint a hajam, nos barna színben tündökölnek. A nyakamban egy ezüstből készült nyaklánc található, amelynek a medálja egy keresztet ábrázol, illetve ez is ezüst, kisebb ékkövekkel díszítve a négy sarkán. Nem vagyok vallásos típus, sőt mit ne mondjak.. mindezt úgy hanyagolom, ahogy van, hisz eget-verően őrültségnek tartom. Hinni valamiben, amit nem is látok.. ez olyan, mintha azt mondja valaki, hogy hisz a vámpírokban, és nem is léteznek. Na erről ennyit. A nyaklánc inkább csak amolyan hozzám nőtt ereklyeként szolgál, vagy nevezzük nevén, és tüntessük ki emléknek, hisz anno anyámtól kaptam ajándékba. Néhanapján az ujjaimon felfedezhető egy-egy gyűrű, de különösebb jelentőségük nincsen. A ruházatom szolidan mondva a sötét színekre szűkül mindösszesen. Előtérben a fekete áll, mint kedvencem, és aztán minden egyéb más. Az öltönyöket, és az egyéb macerás ünnepi ruhákat gyűlölöm, de ha fel kell venni, akkor megtalálható az is rajtam. Illetve kivételes alkalomadtán engedek a világos színeknek, de az is inkább a fehérre terjeszkedik ki. Valamit kihagytam volna? A hajam kissé hosszabb az átlagnál, de nem törődök vele annyit, hogy igazítsam erre, meg arra. Fontos kiegészítőm a fekete napszemüvegem, amit télen-nyáron, azaz mindig hordok. Le nem venném, tekintve, hogy akkor látszódna a szememben tükröződő vonulat kellegek egyvelege. Nem, nem az érzelmek, hanem a másnaposság, és az egyéb ismertetőjelű rosszullétre utaló jelek. Na de ugorjunk, és ennyit a külsőmről.
user információk » Jó kérdés..
| életem lapjai » Tizennyolc évesen:
Hirtelen eredek futásnak az erdő sötét belseje felé, és koránt sem törődök azzal, hogy a Nap már régen elhagyta az eget, s helyébe a Hold költözött fel az égi palettára. Valahol éjfél környékén mozoghat az idő, s bár bevallom ellógtam egy-két teendő elől otthonról, de túl messzire jöttem. A játék, amelyet kezdetben szórakozásnak gondoltam, inkább már csak egyre halványabban okoz számomra élvezetet, és elszáll belőlem a hév, az a heves akarat, miszerint mindez csupa móka. Nem egyedül jöttem el, hisz magammal rángattam az öcsémet is, de ő valahol eltűnt, én pedig hiába keresem, ha egyszer nem találom. Raul annyira makacsan önfejű, és idióta. Mondtam neki nem is egyszer, hogy maradjon mellettem, de nem.. neki mindig bújócskáznia kell, vagy pedig játszani az eszét, csakhogy többnek érezze magát nálam. Tizennyolc vagyok, ő pedig alig tizenhárom.. túl fiatal, és mégis mennyire élénk. Elmosolyodom, ahogy tovább futok a terepen, bár fogalmam sincs merre tartok, és lassacskán inkább érzem azt, hogy eltévedtem, mintsem megtalálom a helyes irányt, és ezáltal az öcsém. Az egész nap eleve úgy indult, hogy ellógunk otthonról, és tartunk egy kis testvéres napot, de ő mindig olyat akart csinálni, amit nem engedtem. Cigaretta, pia, hol a fenébe él ez? A sötét terepen az egyedüli fényforrás a Hold, és a csillagok ezreinek a fénye. Meg a zseblámpám, de az jelenleg a zsebemben van, míg a telefonom lemerült, így anyámat fel se tudom hívni, hogy értesítsem. Bár van elég baja, így higgye csak azt, hogy éppen valamelyik barátnál vagyunk. Aztán holnap haza megyünk, ha megtalálom ezt a barmot. Mert koránt sem volt vicces, hogy berohant az erdőbe, most pedig nem találom akármerre is megyek. Vagy engem szívat azzal, hogy nem jön elő, vagy valami baja van, bár az utóbbit nem veszem komolyan, hisz tud magára vigyázni, mégis csak tizenhárom éves.
-Raul.-Állok meg hirtelen, ahogy ordibálni kezdem a nevét. Mégis hol vagy már te srác? Körül nézek, majd sétálva folytatom a terepet. Kezdem feladni.-Hékás, kölyök, nem akarok bújócskát játszani...-Jelentem ki fennhangon, de hirtelen abbahagyom a beszédet, amikor is a távolból egy üvöltést hallok. Vagy képzelődöm, vagy valós.. bár.. bár ki tudja. Mindenesetre futásnak eredek az adott irányba, hogy megtaláljam a hang tulajdonosát, de amikor odaérek olyan szinten dermedek halálra, és állok meg ezáltal, mint még soha.-Raul?!-Csúszik ki az ajkaimon a neve, ahogy a látvány hátasának a sokkja alatt állok, és ahelyett, hogy megmozdulnék, vagy segítenék csak állok. Állok, mint egy barom. A szememnek sem akarok hinni, hisz.. hisz tényleg megtette ezt magával? A föld tiszta vér borította, míg Raulnak a gyomrában egy vasvilla van. A saját két szememmel láttam, ahogy kihúzza magából, majd újból magába szúrja. De mégis honnan szerzett egy vasvillát, és miért is lett öngyilkos? Mire észhez térek a sokk hatásból, hogy oda is menjek hozzá, nos már késő. Elvérzik, és ezáltal meghal.. Úgy hullik a földre élettelenül, de még időben elkapom a testét. Miért akart volna öngyilkos lenni? S én miért nem tettem semmit? Gondolatok ezrei árasztanak el, ahogy én magam zokogásban török ki, hisz meghalt, hisz anyám ezért kinyír, hisz nincs öcsém... nincsen soha többé. Én tehettek minderről. Én öltem meg. Könnycseppek áztatják el az arcomat, ahogy egyre jobban sírok. Összevérezem magam, ahogy hozzáérek, ahogy lezárom a szemeit, ahogy minden csupa vér lesz. Kihúzom belőle végül a vasvillát, és eldobom oldalra, ahogy a testéből még több vér távozik, miközben én magam üres tekintettel ezek után a hullát bámulom hosszú ideig.
Reggel is ott ülök, és még mindig sírok az eset miatt. Oly szinten kiüresedett immáron a lelkem, hogy nem érzek semmit a halál vágyon kívül. Idegronccsá tesz a tudat, hogy nincsen, hogy megölte önmagát, hogy nem figyeltem rá, hogy nem védtem meg. Megöltem, és a halála az én lelkemen szárad. Elengedem, ahogy a porba hullik, és én pedig felállva futásnak eredek. Meg sem állok hazáig, ahol anyámba futok bele. Kérdőn néz rám, és egyértelműen idegessé válik a vér láttán. Nem mondok semmit, csak felmegyek az emeletre, és összeszedem a ruháimat, majd elhagyom a házat, miközben anyám folyamatosan ordibál, végül már sír is. Nem érti mi van velem, hogy miért teszem, amit teszek. Apám már elhagyta, a testvérem nem él, és most én hagyom el.. én... Becsapom magam után a kocsi ajtaját, majd eltűnök onnan a fenébe. A száguldozásom eredménye egy baleset lesz. Belefuttok egy fába, így vesztve el az eszméletemet. Komolyabb bajom nem lett, csak egy "kisebb" agyrázkódás. Ezáltal kiesett néhány hónapra egy-két emlék a fejemből. |
Kezdőlap
