Szükségem volt egy kis friss levegőre. Meg kell hoznom egy döntést.. Mégpedig azt, hogy elfedtessem-e Eleanor-ral ezt az egészet vagy csak könnyítsek a terhén? Soha nem akartam senkinek összekuszálni a fejét, mert ez egyáltalán nem érvényes. Mindenkinek a saját szabad gondolataival kell boldogulnia. Nem ültethetek bele a fejébe olyanokat, hogy ez az egész meg sem történt. Azonban elfogadtathatnám vele, hogy ez az egész tényleg az én hibám. Ha nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a dühöm talán soha nem történik meg ez az egész. Nem kellett volna megölnöm azt a srácot, ha nagyon akartam volna meg is menthetem, de azzal azt kockáztatom, hogy lelepleződök Eleanor előtt. Azt pedig nem akartam. Nem szeretném, ha nem látna bennem mást, mint egy szörnyeteget. Ez vagyok egy pillanatra sem tagadnám le, de épp elég távolságot vesz fel azért, mert bunkó módon viselkedek vele. Nincs szükség még erre is. Bár, ha jobban belegondolok ez az egész mindkettőnket megvédhetne. Engem megvédhetne attól, hogy újra szerelembe essek és csalódjak.. Őt pedig attól, hogy a szívét egy szörnyetegnek adja.
A lehető legmesszebb akartam menni és ezért nem is figyeltem, hogy merre megyek. Csak egyenesen előre. Semmi kanyar, semmi kitérő. Nem sokkal később egy erdő közepén találtam magam. Nem tudom, hogy melyik lenne a helyes döntés. A lelki békéjének megtalálásához ahhoz van szüksége, hogy elfeledtessem vele ezt az egészet.. De akkor talán mindig úgy érezné, hogy valami hiányzik, hogy valami nincs rendben. Ahhoz pedig, hogy mindkettőnket megvédjem egy felesleges csalódástól talán fel kellene fednem előtte, hogy milyen szörnyeteg is vagyok igazából. Nincsenek jó pillanataim. Vagyis mondhatjuk úgy, hogy nem akkor színlelem magam, amikor bunkó vagyok, hanem amikor próbálok normális lenni. Mert belül egy szörnyeteg lakozik és a lelkem sötét. Ez pedig, már azelőtt is így volt, hogy vámpír lettem volna. Akkor alakult ki bennem a sötétség, amikor az öcsém és a feleségem elárult.. Most pedig itt állok egy erdő közepén, mint egy szerencsétlen és próbálok meghozni egy olyan döntést, amire egyedül talán soha nem találom meg a választ.. Ez az egész túlságosan is zavarba ejtő. Közeledő lépteket hallottam, de most valahogy nem is foglalkoztam az egésszel. Egyszerűen csak bámultam magam elé mozdulatlanul.

Már magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes. Komolyan. Talán el sem kell feledtetnem vele, hanem elfeledi majd magától. Azt is, hogy valaha ismert engem. Az iskola azt hiszem pár évtized múlva is itt lesz majd, mikor Eleanor-nak már semmi szüksége nem lesz arra, hogy a közelében sétálgasson. El kell hagynom. Kétlem, hogy túlságosan is földhöz vágná a dolog, hiszen nem vagyok több csak egy bunkó, aki kihasználta. Az ő szemében csak ennyi vagyok és ez még mindig jobb, mintha tudná a valóságot, miszerint egy szörnyeteg vagyok. Nem csak lakozik bennem valahol mélyen én magam vagyok ez a szörnyeteg. Mindig bennem élt. A lelkem sötét volt anélkül, hogy észrevettem volna minden egyes helyesnek ítélt lépéssel csak rontottam a dolgainkon. Rajtam, már nem lehet segíteni. Soha nem vágytam a kötődésre. Most mégis, hogy megismertem őt. Vonzódtam hozzá.. Attól a pillanattól kezdve, hogy majdnem sikerült belém rohannia. Ahogy rám nézett. Egyszerűen megbabonázott. Fogalmam sincs, hogy miért van ekkora hatással rám. Talán egy kicsit hasonlít az egykori feleségemre, de amióta csak hozzám szólt tudom, hogy ég és föld a kettő. Nem is értem mit rágódom az egészen, amikor egyértelmű, hogy ennek az egésznek nincs jövője és itt az ideje, hogy kilépjek az életéből.
Az erdő közepén állok meg arcomat egy pillanatra az ég felé fordítom. Csak remélni tudom, hogy jó döntést hozok azzal, ha eltűnök egy időre innen. Lehet, hogy így egy kicsit magamra vonom a figyelmet, ami a balesetet illeti, de nem érdekel. Ha azt akarom, hogy senki ne találjon meg, akkor nem fognak megtalálni. Ilyen egyszerű. Vámpír vagyok a francba is. Nem valami béna kezdő.
Tudtam, hogy valaki a közelben van, de még így is meglepődtem, mikor a húgom a hátamra ugrott. Még mindig jobb, hogy ő ugrik a hátamra, mint valaki éppen egy karót döf belém hátulról. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, akkor talán az is megtörténhetett volna most. Annyira nem érdekelt semmi az ég világon, hogy egyszerűen kikapcsoltam és kész. Jöhet, aminek jönnie kell. Jelen pillanatban így gondolom. Elmosolyodom, mikor megpuszil, de tisztában vagyok azzal, hogy ő is tudja most éppen nem vagyok a legjobb formámban. A húgom. Éppen eléggé ismer.
– Tudom, hogy te kezdesz, már be illeszkedni ide, de azt hiszem eljött az ideje, hogy én egy kicsit arrébb vándoroljak. Okoztam egy kisebb balhét itt és a legjobb lesz, ha lelépek mielőtt még nagyobb lenne belőle. Nem kell velem tartanod, ha nem akarsz. Később felvehetjük a kapcsolatot, ha esetleg te is ráunnál erre a helyre. – Nem kívántam beavatni abba, hogy ez az egész Eleanor miatt van. Nem akarok vele semmibe sem belebonyolódni. Szerintem mindkettőnk számára így lesz a legjobb. Az ő véleménye az, ami most legkevésbé érdekel. Nem szívesen hagyom el a húgomat azután, hogy újra találkozunk, de kénytelen leszek. Mert nem maradhatok itt.

Számunkra már talán könnyebb beilleszkedni egy közegbe. Kiismertük valamennyire az embereket, már hosszú életünk során. Könnyen rájöhetünk, ha jól figyelünk mégis milyen témával érdemes előrukkolni, ha szembe találkozunk valakivel. Az ő esetében még a bájos külseje is rátesz az egészre. Nem is kell igazán próbálkoznia egyszerűen csak önmagát adja és, már mindenki a nyakában lóg, hogy csak egy percet is vele tölthessen. Én már csak tudom, hiszen élveztem minden egyes percet, amikor vele voltam. Ő mindig is az én kishúgom marad és úgy fogom védeni mindentől, ahogyan egykor. Ezen senki és semmi nem változtathat. Senkit nem fogok elé helyezni. Soha. Ebben az egyben biztos vagyok, amíg élek.
Soha nem szerettem a problémáimat ráhárítani és ez most is pontosan így van. Tisztában vagyok azzal, hogy felnőtt nő lett belőle még, ha ezt nem is vagyok hajlandó teljes mértékben elfogadni. Az én szememben mindig is az a mosolygós, törékeny kislány lesz, aki a mai napig tisztán él az emlékezetemben. Tudom, hogy ő ennek nem örül. De nem tehetek róla. Valamennyi emberséget meg kell őriznem magamnak és ez abban nyilvánul meg, hogy nem vagyok hajlandó lemondani a gyerekkorom egyetlen jelképéről.
– Én csak annyit szeretnék, hogy te boldog legyél. S, ha ehhez az kell, hogy itt maradj nem foglak elrángatni innen. Csak nekem szükségem van egy kis időre. Lecsillapodnak a dolgok és akkor visszatérek. Vagy éppenséggel visszatérünk, ha nem bírsz ki pár napot nélkülem. De akkor te mondod meg, hogy hová menjünk. – A lehető legkevesebbet akartam arról beszélni, hogy mégis miért akarok elmenni innen. Azonban az a makacsság, ami megcsillant a szemében tudtam, hogy esze ágában nincs tágítani a témától. Nem akarom a vállaira helyezni az én terhemet. Mert ez egyáltalán nem fair vele szemben. Tudom, hogy egy család vagyunk és összetartunk meg számíthatunk egymásra, de mindig is én voltam az, aki a család gondjait cipelte. Én egyes egyedül én voltam. Már hozzászoktam..
– Van egy lány.. És igen minden rossz ezzel kezdődik. Szóval.. Azt hiszem kezdem megkedvelni. Nem sokat tudok róla, ahogyan ő sem rólam mégis nagyon szimpatikus és valami vonzz hozzá.. Annyira nyálas ez az egész, de így van.. Szóval a legutóbbi alkalommal, mikor egy srác erőszakoskodott vele kicsit túlreagáltam a dolgot. Lelöktem az erkélyről.. Meghalt. Most pedig itt van ez a lány és.. Jobb, ha távol tartom magam tőle egy darabig. Nem, mintha a kedvességemről lettem volna híres.. Egy éjszakáig élvezhette semmi több. Most pedig készen állok, hogy hátat fordítsak neki és ennek az egésznek.. Pár hét az egész addigra mindenki elfelejti a srácot és, ami a legfontosabb azaz, hogy Ő is elfelejt engem. – Tudom, hogy elintézhetném, hogy akár már most se emlékezzen rám, de nem akarom megfosztani őt az emlékeitől még akkor sem, ha így könnyebb lenne neki is és nekem is. Nem fogok a fejével játszani. Nem olyan lány, aki ezt érdemli. Sokkal jobbat érdemel nálam.

Megigézhetném, hogy elfelejtse az egészet. S talán még helyes is lenne, ha megtenném. Ezzel együtt pedig elfeledtetném magam vele örökre. Soha nem kellene tudnia, hogy volt valaha egy bunkó, aki egyszer normálisan viselkedett vele és elvitte bulizni aztán hoppá véletlenül meg is ölt valakit. Nem kellett volna akkora erővel meglöknöm a srácot, de ha őszinte akarok lenni nem is nagyon érdekelt, hogyha meghal. Most sem érdekel a halála csak az érdekel, hogy Eleanor mit gondolhat rólam. Szeretném megváltoztatni a történteket és másképpen lereagálni az egész helyzetet, de nem tehetem. Ahogy a múltamat sem változtathatom meg. Még akkor is, ha ez az egész nem riasztja el mellőlem az, hogy egy szörnyeteg vagyok meghozza, majd a hatását. Ölelésén egy pillanatra meglepődök, de ugyanakkor nagyon is jól esik. Már közel sem az a törékeny kislány a karjaim között, aki egykoron volt. Részben örülök neki, mert így képes megvédeni magát. Nem kívánom senkinek ezt a sorsot, ami kettőnknek jutott, de végtére is nem mi választjuk, hogy mikor mi történik velünk. Van, hogy nincs lehetőségünk arra, hogy meghozzunk egy döntést.. Most nekem megadatott. Eltűnhetek Eleanor életéből örökre.
– Tudom, hogy ez nem a legtökéletesebb megoldás a helyzetre, de legalább egyfajta megoldás. Ez is jobb, mint a semmi. Nem bírnék a közelében lenni. Egyszerűen nem vagyok rá képes. – Beletúrok a hajamba és csak bámulok magam elé.. Bármennyire is élveztem azt a rövid csókot, amit váltottunk az egésznek nincs jövője. Békén kell hagynunk a másikat, hogy esélyt adhassunk a boldogságra. Mert mellettem az egyszer biztos, hogy nem lenne boldog. Egyrészt, mert nem tudnám elrejteni előle az igazi valómat. Milyen kapcsolat az, ami hazugságokra épül? Ó, pontosan tudom milyen az, hiszen volt benne részem. A saját feleségem megcsalt a testvéremmel. Nem a legkellemesebb tapasztalat az egyszer biztos. S, ha egyszer ő pont így jönne rá, hogy egy szörnyeteggel áll szemben.. Nem. Békén kell hagynom. Mindkettőnk érdekében.
– Daisy.. Ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy megoldódik ez az egész. Elfelejti a srácot és mellette vagyok és segítek neki túltenni magát ezen az egészen. Utána pedig mi következik? Játsszam meg, hogy egyszerű ember vagyok? Hogy nem vagyok szörnyeteg? Tudom jól te is szeretnéd azt hinni, hogy nem vagyok az, de az vagyok. Megöltem embereket. Köztük az öcsémet is és az egész családját. Miért? Mert féltékeny voltam. Elvettem egy ártatlan gyermek életét! Szörnyeteg vagyok. Nem több. Ezért is nem vittem túlzásba az egész hű, de kedves vagyok dolgot. Mert értelmetlen. Minek mutassam azt, aki nem vagyok? A lelkem sötétebb még az éjszakánál is. Felesleges elhitetnem vele, hogy lehet köztünk valami több, amikor fogalma nincs, hogy ki vagyok, mert ha lenne akkor nem is akarna a közelében tudni. S pontosan ezért fogok elmenni. Ha ezek után még mindig velem kívánkozol tartani.. Akkor áruld el hova szeretnél elmenni s megyünk. De tudnod kell, hogy nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Sok hibát követtem el ebben az elcseszett örökkévalóságban. Van, ami miatt bűntudatot érzek van, ami miatt nem. De visszacsinálni, már semmit sem tudok. Szóval rajtad áll az egész.  – Nem kényszeríthetem arra, hogy jöjjön velem. Azt sem várhatom el tőle, hogy megbocsásson azért, amit Warrick-kal tettem. Főleg, mivel még mindig nem bocsájtottam meg magamnak.. Nem is leszek képes soha. Nem is Warrick miatt vagy a feleségem miatt, hanem az ártatlan gyerekük miatt. Őt sem kíméltem meg. Pedig megtehettem volna, de a dühöm irányított elvakítva minden más érzést bennem. Most pedig már csak annyit tehetek, hogy bánom az egészet, de ezzel nem leszek egy cseppet sem előrébb.

Az óráim lejártával úgy éreztem magam, mint egy darab rongy. Talán elsőre az alvás mellett döntött volna egy átlagos emberi lény, ám én soha nem soroltam magamat abba a kategóriába. Nekem most valami egészen más kellett. Szükségem volt némi feltöltődésre, egy kiadós szaladásra a közeli erdőben. Aludni bármikor tudok, viszont nem telhet el úgy nap, hogy nem szaladjam le a minimum három kilóméteremet. A sport mindig is fontos szerepet játszott az életemben, pontosabban ez volt az egyetlen olyan elfoglaltság, ami lekötött, feltöltött vagy csak jól lefárasztott, ha épp arra volt szükségem. Vadászként mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam az izmaim megmozgatásának, hiszen ahhoz, hogy elkapj egy vérszívót, létfontosságú, hogy jó kondiban légy.  Nem könnyű elkapni egy vámpírt, pláne nem fegyverrel a kezedben, úgy hogy közben éber is kell maradj arra az esetre, ha kiszúrod a célszemélyt. Soha, senki nem állította azt nekem, hogy könnyű lesz, ahogyan arra sem buzdítottak, hogy másodállásban ezt a "szakmát" űzzem, de nem is kellett nekik. Tudtam, mit kell tennem. Az első adandó alkalommal ahogy belebotlottam az egyik vérszomjas példányba, már tudtam, mit kell tennem. Meg kell védenem a ártatlanokat ezektől a gusztustalan vérszívóktól.
Szokásomhoz hűen most is sétálva indultam el az erdő irányába, majd elérve egy bizonyos fát, megálltam, hogy bemelegítő gyakorlatokat végezzek. Ötven fekvőtámasz után hirtelen megálltam és felegyenesedtem, mert valami megzavarta a hallásomat. Áh, lehet, hogy csak egy állat, magyaráztam be magamnak, hisz ki más járna nappal az erdőben? Na jó, az is könnyel előfordulhat, hogy valamelyik diák kószál errefelé.
- Hahó, ki van itt? - kiáltom éppen annyira hangosan, hogy az illető, aki a környéken jár meghallja. Nem szándékozom a környéken szaglászó állatok figyelmét is magamra irányítani. Igaz, hogy vadász vagyok, de nem épp  állatokra, hanem embernek álcázott vérszívókra "fenem a fogaimat". Bár, ettől függetlenül simán el tudnák kapni egy medvét, ha arról lenne szó.
Akárkit is hallhattam  meg az imént, még mindig mozgásban van. Talán ő is sportol? Gondoltam egyet, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy megcsengetem az én kis húgicámat, hátha pont ő az, aki a közelben van. Fogalmam sincs, honnan jöhetett az ötlet, de határozottan jó ötlet volt ez a kis csel, mert percek múlva fel is csendült az az ismerős csengőhang..
- Szia, húgi! - Szólalok meg egy széles mosolyt varázsolva az arcomra, amint meghallom a zenét.

A megszokott időpontban ébredek fel. Kinyitom a szemem és álmosan nyújtózkodom. Kikelek az ágyból és máris eszembe jut pár elengedhetetlen tennivaló. A közös zuhanyzóban lezuhanyzok, aztán fogat mosok, megcsinálom a hajam és a sminkem, felöltözök - fekete cicanadrágot és rózsaszín rövid ujjút húzok - és eszek pár falatot. A szobatársam még álmos, látszik rajta, hogy nem szeret ilyenkor kelni. Azért igyekszek felvidítani, de úgy látom nem kér az életkedvemből és finoman visszautasít. Ráhagyom, mert tudom, hogy nem sokára úgyis jobb színben látom majd, csak neki most még túlzottan reggel van. Felhúzom a táskám a vállamra - benne természetesen az összekészített holmijaimmal - és amint ő is kész van átindulunk az egyetemre. Letelnek az órák és nem történik semmi különös. Két órán felelés van, azonban szerencsére a tanár egyszer sem néz ki engem. Persze, ha engem szólított volna fel abból se lett volna gond, mert általában szoktam készülni az órákra. Tegnap is annyit tanultam, hogy az este közepére végeztem vele és majd leragadt a szemem, amikor az utolsó sort is bemagoltam. Nem úszom meg mégsem és egy röpdolgozat folytán kell számot adnunk a tudásunkról. Probléma nélkül megírom, bár mégse örülök neki, mivel csak azért kellett írásban felelnünk, mert néhány kényesebb lány nem bírt magával és állandóan beszélgettek. Kedvem lett volna olyat tenni velük, amire nem lettem volna büszke, de természetesen visszafogtam magam és az vigasztalt, hogy valószínűleg ők is bánták már utólag a dolgot, mert látszott az arcukon, hogy nem tanultak egy árva szót sem. Hátha ebből majd tanulnak és nem fognak annyit fecsegni, bár lehet, hogy nem és elkezdenek puskákat gyártani az órákra. Engem nem érdekelnek, úgyis a saját sírjukat ássák meg ezzel a nemtörődöm viselkedéssel és ők fogják meginni az ostobaságuk levét. Az első évben még akadnak ilyenek, mint amilyenek ők, de legtöbbször hamar kibuknak. Nem sajnálom őket, egyszerűen nem érzek irántuk mást, csak szánalmat. Egy gondolatot sem érdemes rájuk pazarolni ezért hamar ki is űzöm őket a fejemből. Segítségemre vannak az évfolyamtársaik, akik közül az éretlenebbek folyton ökörködnek, vagy piszkálják a másikat. Engem se nagyon hagynak békén, még ha én nem is veszem fel a sületlenségeiket akkor is az órák végére már kicsit kiborítanak. Elmegyek a szobámba, átöltözök és sötétkék szabadidőnadrágban és egy fehér ujjatlan trikóban, lábamon a fekete edzőcipőmmel távozok zsebemben a mobilommal, hogy ha valaki elakar érni az el tudjon. A közeli erdőbe tartok kicsit kocogni, hogy ezzel vessem le a felgyülemlett feszültséget. Hallok egy hangot távolabbról, de nem törődök vele. Testmozgás közben egyszer csak elkezd csörögni a zsebemben a telefonom. Megállok és előveszem. A bátyám az. Mit akarhat? Miért keres? Kedve támadt beszélgetni és ezért hív? Néha olyan idegesítő tud lenni, jobb lett volna, ha otthon hagyom a telefonom. Hagyom csörögni amíg le nem rakja, hátha azt hiszi, hogy csak nem vettem észre, hogy csörög és békén hagy. Meglepetésemre egyszer csak előkerül a fák közül szélesen mosolyogva. Nem semmi, hogy az embernek már itt sem lehet nyugta, mert ő ide is követ. Mégis igyekszek nem kimutatni, hogy mérges vagyok és rámosolygok.
- Szia! Mit keresel erre? - kérdezem meg tőle és kinyomom a telefonom.

Végülis igazam lett, valóban Charity járt a közelben. Az jó, legalább el tudok beszélgetni az én imádott kishúgommal. Ahhoz képest, hogy ugyanazon az egyetemen tartózkodunk, mégsem futunk össze túl gyakran. Mondjuk lehet okkal, ha jobban belegondolok. Nem lehet egyszerű neki bejárni a bátyja előadásaira és végig úgy tenni, mintha nem lenne köztünk rokoni kapcsolat. Bár, ahhoz képest egész jó megoldja ezt a kis problémát.
Látszott, hogy nem rajong túlzottan a találkozásunkért, dehát nincs mit tenni, hiszen ha egyszer mindketten kocogni indultunk az erdőbe, igenis előfordulhatnak ehhez hasonló meglepetések.
- Ezt a kérdést én is ugyanúgy feltehetném,ha nem tudnám a válaszodat - mondom kissé oldalra biccentve a fejemet. - Ugyanmár, hisz ez egyértelmű. Mindketten szaladni indultunk. Nem olyan nagy ez az erdő ahhoz, hogy elkerülhessük egymást benne - kacsintottam rá jókedvűen. Attól  még, hogy a tanóráim alatt igyekszem mindig komoly maradni, az egyetem falain kívül is nem muszáj annak lennem. Persze, ha egy diákommal beszélek, aki nem a húgum, akkor igen, de jelen esetben Charityről volt szó, akinek a társaságában képtelen vagyok magamra ölteni a pókerarcomat.
Aztán gondoltam egyet és témát váltottam.
- Na és mondd, hánynál tartasz?  - kérdezem érdeklődően, utalva ezzel az eddig megtett távjára természetesen, amit leszaladt. Erre a kérdésre két féle képpen tudja megadni a válaszát: méterben vagy kilóméterben. Kíváncsi vagyok, melyik mellett dönt.
- Különben miújság? Hogy vagy? - váltok komolyabb témára, a hogyléte felől érdeklődve.

Nem számítottam arra, hogy összefutunk és kicsit idegesít a dolog, még ha barátságosan is viselkedik velem. Szeretem a bátyámat és vele lenni se rossz, de nem vágyom mindig a társaságára. Ma is volt vele egy órám és bár kellemetlen helyzetektől mentes volt mégis az, hogy ő a tanárom azt nem szeretem. Megalázónak érzem, mintha ő fölérendelt volna, ami lényegében igaz is. Remélem jövőre megúszom, hogy ő tanítson. Nem vagyok a legboldogabb, hogy láthatom, de ideges sem vagyok tőle. Most igazán senkire nem vágytam, magány kellett és egy kis nyugalom a stresszes órák után. A futás valamennyire lenyugtatott, így amikor David hirtelen előkerült egész nyugodtan tudtam fogadni. Nem nagyon tetszik, ahogy a kérdésemre válaszol, kissé lekezelőnek, de elengedem a fülem mellett és csak mosolyogva a következő kérdésen agyalok. Nem tudom olyan jól fejben mérni a távolságot, azonban valamennyire megy.
- Úgy 5 kilométert tettem meg. - válaszolom, bár lehet, hogy kicsivel kevesebb volt, nem vagyok benne teljesen biztos.
- Nincs semmi különös, jól vagyok. Veled minden rendben - kérdezek vissza, bár valójában sejtem, hogy a válasza igen lesz.

Válasza hallatán elismerően bólintok egyet. Az igen, nem semmi! Látszik, hogy a kishúgomról van szó.
- Ügyes! - Mondom büszkén, miközben gondolatban azon töprengek, hogy vajon túlzott -e egy picikét. Áh, nem is számít, a lényeg, hogy kitartóan sportol, ami felettébb jót tesz az egészségének.
- Előrébb vagy nálam, mert én még csak a bemelegítő gyakorlatoknál tartok - vallom be neki jókedvűen, majd a következő kérdésemre adott válasza hallatán hirtelen felmerül bennem, hogy vajon elmondaná-e, ha történne vele valami. Nagyon remélem, hogy igen!
- Na és volt szerencséd találkozni az egyetem természetfeletti képességekkel megáldott diákjaival? Tudod, rögtön szólnod kell, amint gyanúsat észlelsz! - teszem fel végül mégis a kérdést, amit képtelen voltam magamban tartani. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék erre.. Hogy valamelyikük egyszer csak feladja a próbálkozását, hogy normális legyen és lecsapol valakit. Talán pontosan ezt is várom, hogy végre léphessek! Mert kibirhatlan érzés, úgy bejárni az óráimra, hogy tudom, a hallgatóim között vámpírok is vannak.

Mindig is szerettem sportolni. Nem mondom, hogy én vagyok a legügyesebb, vagy a legfittebb, de azért igyekszem kihozni a tőlem telhető maximumot. A sok gyakorlás meg is teszi a hatását, mert régebben valószínű ennek a távolságnak a felénél kifulladtam volna. Most meg akár még kétszer ennyit is megtettem volna, ha nem botlok bele a bátyámba. Jól esik az elismerése, az ilyesmit mindig kellemes hallani.
- Köszi. - mondom mosolyogva, bár tudom, hogy neki is menne ennyit lefutni.
- Erről nem tehetek, nekiláthattál volna előbb is. - árulom el a véleményem. Kicsit sem csodálkozom, mikor arról faggat, hogy láttam-e vámpírt, vagy ilyesmi lényeket.
- Tudom, de nem láttam olyan diákot. Gondolod akkor nem szóltam volna, ha észrevettem volna egyet? - teszem fel neki a kérdést és nem nagyon tetszik, hogy ilyen bizalmatlan velem. Tudja jól, hogy neki nem szoktam hazudni, csak ritkán, azonban akkor sem ilyen fontos dolgokban. Nem lenne semmi értelme, még a végén az életemet kockáztatnám vele, ha eltitkolnám, hogy feltűnt, hogy valamelyik tanuló mondjuk vérfarkas, vagy ilyesmi.