Nem akartam vérfarkas lenni. A lehető legtovább akartam kirekeszteni önmagamból ezen részemet, mégis most valahogy képes voltam ezt élvezni. Ahogyan a hóesés fehérbe borítja a tájat egyszerűen lélegzetelállító volt. De, amit legbelül éreztem semmihez nem volt hasonlítható. Végre először éreztem magam teljes összhangban a bennem élő farkassal. Élveztem, ahogy a bundámba kapott a szél. Mintha minden sérelem eltűnt volt az életemből. Senki nem bánthat. Őszintén ezt éreztem. Egészen addig, míg nem kapott el egy rettenetesen rossz érzés, de már túlságosan is késő volt. A békés együttlétünket, ahogyan együtt élveztük a természet adta lehetőségeinket, vadászok támadtak ránk. Nem értem, hogy mi problémájuk van a farkasokkal főleg, hogy mi igazán semmit nem csináltunk. Az éjszaka leple sem hátráltatta meg őket, könnyedén tudták követni az éjjellátó szemüvegnek köszönhetően, hogy hol is vagyunk. Ha pedig Jace az egyik lövedék elé nem veti oda magát az is lehet, hogy nem lennék életben, de ezután már nem voltam képes arra, hogy egyszerűen meneküljek. Hagytam, hogy a haragom irányítsa a tetteimet, de az eszemnek sem fordítottam teljes mértékben hátat. Öten voltak. Ennyi embert öltem meg érte.
Visszasiettem hozzá, hogy megnézzem rendben van-e, amikor megpillantottam emberi alakját a távolban. Fogalmam nincs, hogy mikor változtam vissza, de jelenleg a fájdalom egyáltalán nem érdekelt, ami átjárt a testemet. Semmihez nem lehet hasonlítani azt a lelki fájdalmat, amit azért érzek, mert lehet, hogy nem látom többé őt mosolyogni. Az egész testemet az áldozataim vére borítja, ahogyan mellékuporodok. – Jace.. Mondd, hogy jól vagy, kérlek. – A könnyeimmel küszködöm, de hamar rájövök, hogy ezzel senkin nem segítek ezért mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam. Végül pedig a sebét kezdem el vizsgálni. A sötétben nem a legjobbak a látási viszonyok, de valahogy még ez sem akadályoz meg abban, hogy segítsek. – Ezt most ki fogom szedni, oké? – Oda kell figyelnem, hogy milyen úton vezetem ki belőle a golyót, mert akár maradandó kárt is okozhatok benne. – Kérlek, ne mozogj. – Óvatosan testére helyezem a kezemet, hogy minimálisan megtartsam, majd pedig lehunyom a szemem, hogy érezzem hol is van benne a golyó az erőmnek köszönhetően pedig elkezdem finoman kimozdítani a testéből.
Két dologban nagyon nem tudtam hinni. A véletlenekben és a békességben. Ez nem olyan érzés volt, ami az enyém volt, soha nem is lehetett volna az valószínűleg. Jelenleg egy dolog bosszantott, az pedig a hallásom adta lehetőségek voltak. Tudnom kellett volna, hogy nem vagyunk egyedül, hogy figyelnek minket, mégis figyelmen kívül hagytam. Egy perc, amíg azzal töltöttem az időm, hogy arra koncentrálok, Bailey mit csinál és kész. A szép, csillagos ég alatt töltött, havas tájban, azaz havas hegységben rohangálás puszta emléke s rémálommá változott. A vadászok -mert időközben kiderült, hogy nem túrázók voltak-. gondolkodás nélkül rohantak utánunk, okosan bekerítve a prédát, mintha csak kitömni való trófeák lennénk. Eldördül egy lövés, látom, ahogy a levegőben száll, de nem felém, Felé. Elé vetem magam, mert máshogy már késő figyelmeztetni, mire a sörét az oldalamba fúródik, az apró golyó húsomba fúródnak, és felvonyítva zuhanok a földre. A remegő test egyértelmű gyógyulásnak indul, érzem, ahogy a hús lassan összezárul a seb körül, és automatikus ösztönzöm magam, hogy visszatérjek emberi formámba. A vonyítás és a nyüszítés helyére ordítás kerül, hiába szorítanám össze a fogam, véres nyálam a földre köpve próbálok a lábaimra állni, de nem megy. Ellenben a földön görnyedés elsőosztályú mutatványát mutatom, míg Bailey vissza nem tér mellém. Fogalmam sincs, hogy mit tett, a kép, mely elém tárul homályos, szédülök, hányinger kerület és a testemből csordogáló vér mennyiségét akkor fogom fel igazán, mikor már kezem is tocsog benne. -Szedd ki... az összeset. Sörét volt, nem egy golyó van bennem.-magyarázom, már ha a hörgéstől és a szenvedő fogcsikorgatásból kihallja, amit mondok. Ebben csak reménykedni tudok, így ahogy oldalamban a golyókkal reménykedem, hogy túlélem, próbálok nem megmozdulni, ámbár az erejével húzni kezdi az egyiket, mire elordítom magam. Milyen egy emlékezetes randi? Olyan, amin meglövik az embert, majd ki kell szedni belőle a golyókat, ha életben akarják tudni. Az ájulás viszont most határozottan magába kerít, így a mozgás, mint hiperaktívakra igen jellemző tényező, nem olyan valami lesz, amit én gyakorolok.
Őszintén reménykedni akartam, hogy ez az egész este most csak a miénk lesz és kettőnk békéjét semmi nem szakíthatja félbe. De valahogy ez nem a mi szerencsénk, valahogy mindig megtalál minket a baj, mintha lenne bennünk valami chip, ami küldi a bajkeverőknek a jelet, hogy hé, ide gyertek itt lehet két embert piszkálni, vagy éppen tönkretenni a legmeghittebb pillanataikat. Akárhányszor maradtunk kettesben és kezdtem el felszabadultnak és boldognak érezni magam, minden egyes alkalommal jött valaki, vagy valami, ami keresztbe húzta a számításainkat. Most pedig a félelem is ott volt bennem, hiszen rettenetesen féltettem Jace-t. Annyi mindenen keresztül mentünk. Nem akartam, hogy most ezek után elveszíthessem. Hagytam, hogy a bennem lakozó düh irányítson és könnyű szerrel szaggattam darabokra a támadóinkat, mintha mit sem számítottak volna. Bűntudatot sem éreztem. Egy kicsit sem. Hiszen vagy ők ölnek meg minket, vagy pedig mi öljük meg őket. Én a másodikat választottam. Tudom fordított esetben Jace is pontosan ugyanezt tette, habár kétlem, hogy nagyon el lesz ragadtatva, ha megtudja, hogy mégis mit tettem. Mert ő sosem akarta nekem ezt az életmódot, hogy ilyen kegyetlen módon bepiszkoljam a kezemet. De nem érzem úgy, hogy ez sötét foltot ejtett volna a lelkemen, hiszen csak önmagunkat védtem. Ezért még nem kell elítélni. – Igyekszem. – Szinte átérzem a fájdalmat a lelkemig hatol, hogy mit élhet át, de végül elhallgat mert az öntudatlanság mezejére evez és ezen idő alatt igyekszem a lehető legtöbb darabot kihúzni belőle, hogy a sebe békében begyógyulhasson anélkül, hogy később fájdalmat ébresszen a testében. Az utolsó darab után a kezeim közé fogom az arcát és egy apró csókot lehelek ajkaira. – Kérlek, gyere vissza hozzám. – Nagyon félek, hogy nem fog magához térni abban az esetben pedig már tényleg nem tudom, hogy mit tehetnék. A sebe azonban szépen lassan gyógyulni kezd én pedig továbbra is idegesen figyelem őt, hogy bármilyen apró rezdülést észrevehessek rajta. Szükségem van rá. Jobban, mint azt bárki más gondolná.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy ítélkezzem, de mikor eldöntöttem, hogy a háttérbe húzódom, az egy jó döntés volt. az, hogy kijöttem onnan, olyan lavinát indított el, hogy az már szinte nekem is fájt. Egyik komplikáció követte a másikat, míg mi szépen kezdtük felemészteni a lehetőségét annak, hogy bármi nemű jövőnk lehessen. Ahogy elhittük, hogy minden úgy működik, ahogy mi óhajtjuk, máris keresztül húzta valami a terveink. Egyik pofont ő kapta, azon az éjszakán, majd a másikat én, a mostanin. A golyók köré szépen elkezd a bőröm összeforrni, a gyógyulás elindul, én pedig elfojtott üvöltések közepedet vergődöm a földön, fogalmam sincs, hogy akarva vagy akaratlan változtam vissza, de jelenleg nem is érdekelt. A hűvös föld hátamhoz simul, érzem, ahogy folyik belőlem a vérem és rám ragad. Nevetséges halál... gondolni is szörnyű rá, és ahogy a vérem bugyogva tör tüdőmből torkom felé, és apró csíkban folyik ki számon, míg nyöszörögve figyelmeztetem Bailey-t, hogy nem kis munka lesz az összes golyót megtalálnia, máris cselekszik. tudom, hogy az erejét használja, a golyók lassan rándulnak ki helyükről, de a fájdalom már nem olyan, mint képzeltem. A kép elhomályosul és az utolsó, amire emlékszem, az a könnyes szem, és véres kezek...majd feketeség kezd körülölelni. Talán percekig. Talán órákig, magam sem tudom. De a békesség furcsa mód nem nyugtató, inkább rémisztő és ijesztő. Nagyot nyelek, és úgy pattannak ki szemeim, mintha ismét érezném, hogy süvít felém a golyó, majd belém csapódik. -Ügyes vagy.-nyökögöm, de tekintetem ide-oda jár, a színek nem akarnak még visszajönni. A feketeség még mindig ott van előttem, körül ölel és bár testem egészségesnek érzem, valami nem stimmel.-Oké, azt hiszem, hogy besokkolt az agyam, és...-kezdek szédelegni, majd öklendezve hajolok el, a pont szerű foltokon kívül semmit nem veszek ki, abból, hogy mi vesz körül, hogy hogy néz rám.-Valami nem stimmel...-makogok összefüggéstelen dolgokat meglepetten, hogy még mindig nem látok, és ezt ő is láthatja, ellenben velem, aki csap képzeli, hogy így van. Biztos, hogy csak idő kell, hogy feldolgozzam: kis híján agyon lőttek és ki tudja meddig voltam kiütve.
Nem álltam készen arra, hogy elveszítsem. A való igazság az, hogy soha nem akartam őt elereszteni. Szükségem volt rá, mint szomjazónak a vízre. Túlságosan is sokat jelentett nekem ahhoz, hogy veszni hagyjam. Bármit megtettem volna érte. A bosszú is közéjük tartott. Félek, hogy elindultam egy olyan úton, ahonnan már nincs visszaút. Mert egyáltalán nem érzek bűntudatot, amiért darabokra téptem azokat a nyamvadt vadászokat. Egyszerűen semmi nem számít már. Csak az, hogy ő jobban legyen. Nem nyomja a lelkemet semmilyen teher. Mindössze az zúzhatja porrá az egészet, ha ő itt most meghal. De ez nem következhet be. Nem fogom engedni. Ha kell a saját életemet adom az övéért cserébe, de nem engedem, hogy baja essen. Nekem már csak ő maradt. Ő az egyetlen értelme az életemnek és nem állok készen arra, hogy elveszítsem. Neki viszont még lehet lenne lehetősége valami jobbat találni. Valakit, aki nincs teljes mértékben darabokban. Mert én sosem leszek már teljesen egész. Képtelen lennék újra azzá a tökéletes porcelánbabává válni, aki voltam. Megtörtek, de összeszedtem magamat. A hegeim még mindig látszódnak, amely arról árulkodik, hogy rengeteg mindent túléltem már, de a töréseim miatt, már senkit nem érdekelnék. Csak megpróbálnák, hogy kibírom-e még egyszer, ha földhöz vágnak. Semmi több. Megkönnyebbülök és apró mosoly kúszik az arcomra, amikor magához tér. Egek. Sokkal nagyobb szükségem volt erre, mint az először gondoltam. Szinte szomjaztam arra, hogy jól legyen. Hihetetlen ez az egész. De számomra tényleg ő jelenti már a világomat. Bármennyire is nyálas ez az egész.. Már azelőtt belopta magát a szívembe, hogy igazán felfoghattam volna. – Jace.. – Azonban az örömömet a pánik hamarosan újra felváltja, mert látom rajta, hogy valami baj van. Vagyis inkább az a baj, hogy ő nem látja az aggódást, ami az arcomra kiül. Mondjuk ez talán még jó is, hiszen nem akarom még inkább ráhozni a frászt. – Mit tehetek? Kérlek mondd, hogyan tehetném segíthetek.. Én.. Nem tudom, mit csinálhatnék. – Nem jut eszembe semmi sem, amit tehetnék mégis rossz látni, hogy szenved. Olyan, mintha kést forgatnának a mellkasomban. Újra meg újra.
Én öltem miatta, ugyanezt értem nem kértem, hogy tegye meg, arcán mégis láttam, hogy rezzenéstelenül az aggodalom játszik csak, semmi bűnbánás, semmi szégyen. Üresség. Azóta láttam ezt rajta, mióta azon az éjszakán megtörtént olyasmi, aminek sosem szabadott volna megtörténnie...Azóta más. Ő is én is. Most pedig, hogy megannyi apró golyót kell kiszednie belőlem, nem hiszem, hogy közelebb jutnánk ahhoz, akik voltunk. Mert csak egyre távolodunk, én is, s velem ő is. Magammal rántottam a világomba, ahol hiába szeretet élt és felhőtlen boldogság, nem volt más embereknek, érzéseknek helye. Csak a mi számított. A golyók lassan távoznak testemből, valahol útközben elvesztem a gondolkodási képességem, és megsemmisül a külvilág, még ő is eltűnik a szemem elől. Vérem szagát érzem, a fémes íz számban is érezteti velem, hogy hiába gyógyulok, jól még távolról sem vagyok. Sőt. Mintha minden pillanatban csak zuhannék a mély sötétség felé. És mikor ismét magamhoz térek a sötétség fogad. Nem látok, foltokat talán, de semmi mást. Az aggódó hang hallatán mégis tudom, hogy hol van, hogy mellettem van és mit érez, azt ugyanis szavak nélkül is tudom már. -Vegyél két mély levegőt, mert csak te is rosszul leszel, ha így folytatod. Jól vagyok, csak nem látok még tisztán.-ismerem be hangosan is az igazság szerint elszörnyesztő tényt, hogy nem látok. Foltokat igen, fekete körvonalakkal, mégis elmosódottan.-Csak segíts felöltözni, aztán meglátjuk javul-e addigra.-próbálok rá nézni, de valószínű tekintetem fakó és üres továbbra is.-És a hullákat...el kell tüntetni. Gyújtsd fel őket, az a legegyszerűbb.-tanácsolom meglepő könnyedséggel, mintha legalább az útikönyve lennék, aki megmondja neki, hogy merre menjen. Csakhogy én konkrétan arra tértem ki, hogy az általa megölt emberektől hogyan szabaduljon meg. Kissé abszurd volt és magamat is megleptem.-Sosem akartam, hogy miattam szenvedj vagy miattam ölj. És nézd mennyit érek ezzel is.-pontosan úgy beszéltem ismét, mint hónapokkal ezelőtt.
Pár hónapja még eszembe sem jutott volna az, hogy valakit szánt szándékkal megöljek. Egyszerűen még a gondolatát is elvetettem volna még mielőtt bármi kialakulhatott volna a fejemben ezzel kapcsolatban, de az igazság az, hogy most az egyetlen dolog, ami számított az Jace volt. Ő veszélyben volt én pedig pontosan ezért nem gondoltam túl a helyzetet és könnyű szerrel téptem szét azokat, akik ártani akartak neki, vagyis inkább nekünk. Sosem értettem, hogy mi az élvezet a vadászoknak ebben. Ugráljanak le valahonnan, kockáztassanak másként. Mennyi embernek kell meghalnia ahhoz, hogy felfogják őrültség az, amit művelnek? Mert mi magunk is emberek vagyunk, akár elfogadják, akár nem. Semmivel nincs több joguk ahhoz, hogy megöljenek minket. Nincs és kész. Mégis úgy érzik, mintha valami felettünk álló lények lennének. – Rendben.. Oké.. – Próbálok rá hallgatni és megnyugtatni magam, de ez az egész helyzet nem olyasmi volt, amire számítottam. Azt hittem, hogy végre elszakadhatunk attól a sok szörnyűségtől, ami megállás nélkül körülvett minket, de azt hiszem tévedtem. Ha vele vagyok, valami mindig megtalál. Azonban az igazság az, hogy engem még ez sem tántorít el attól, hogy mellette legyek, hogy kitartsak. Szeretem őt és semmi és senki nem szakíthat el mellőle. Még akkor sem, ha ketten, egy hatalmas baj mágnest teszünk is ki. – Rendben.. Máris hozom a ruhákat egy pillanat.. – Mondom, majd pedig el is rohanok, amilyen gyorsan csak tudok. Nem szívesen hagyom magam mögött, de minél hamarabb megyünk el innen annál hamarabb lehetünk biztonságban és moshatom le magamról ezeknek az állatoknak a vérét. Még mielőtt visszamentem volna a ruhákkal egy helyre vittem a holttesteket és egy apró igézet segítségével lángra lobbantottam a maradványaikat és visszasiettem Jace-hez, hogy segítsek neki felöltözni. – Azért öltem, hogy megóvjam magunkat. Ugyanazt tettem, amit te magad is megtettél volna értünk. Se többet, se kevesebbet. – Lehet, hogy nem akarta, hogy bemocskoljam a kezeimet, de nem volt olyan állapotban, hogy ezt így magára vállalja. Nekem kellett megtenném a szükséges lépéseket.
Kezdőlap
