Nem sokan mondtak eddig negatív véleményt rólam, legalábbis a szemembe nem, de azért merem feltételezni, hogy nem súgnak össze a hátam mögött. Jó véleménnyel vagyok magamról, ugyanakkor nem vagyok egoista, egy egészséges képem van magamról és szerintem ez így is van jól. Nem tartom magamat rossz embernek, sőt, úgy gondolom, hogy egész kedves vagyok és barátságos, nem szeretek senkivel sem ellenségeskedni, fárasztó utálni valakit és én amúgy is inkább próbálom elkerülni a konfliktusokat, de persze, ha kell megtudom magamat védeni. Együtt tudok érezni az emberekkel, van bennem empátia, nem véletlen lettem mentős. Utálok valakit szenvedni látni, nincs is rosszabb annál mikor küzdesz egy haldokló életéért, hogy még csak pár percig verjen a szíve, és tartson ki míg a műtőbe nem ér. Persze, én sem járhatok mindig sikerrel, láttam már embert meghalni, haltak már meg az én kezeim között is, de... ez sajnos a munkám része, ehhez hozzá kéne szokni, csakhogy nem lehet. A lényeg, hogy tegyük meg a legtöbbet, amit megtudunk, és én ehhez tartom magam. Jó vagyok a munkámban, az egyik legjobb azt hiszem,és már emiatt is pontos vagyok, összeszedett és figyelmes.
Nem tartozom a legmagasabbak közé, úgy nagyjából, ha 180 centi lehetek, de ezzel soha nem volt bajom. Nem vagyok egy hobbi edző típus, nem járok le a konditerembe, inkább csak futok, sportolok, ha tehetem szabadidőmben, karban tartom a testemet, de nem azért, mert készülök a nyári szezonra, egyszerűen csak jó érzés, kiegyensúlyozott lesz tőle az ember. Ami meg a többit illeti… nos, szerintem megjegyezhető arcom van, ami azt jelenti, hogy egyedi, az egyedi pedig mikor volt rossz, nem igaz? Nem vagyok egy tükör előtt álldogáló típus, sőt, ami azt illeti utálok a tükör előtt időzni, és hát… mint minden férfi én is rühellek borotválkozni.
Az öltözködésem nem valami összetett, divatos, inkább az egyszerűség jellemez. Általában a mentős ruhában vagyok, ha dolgozom, civilben pedig… nos, nem igen bonyolítom túl a dolgot. Farmer, ing, póló, mellény, pulóver, egy sima edzőcipő… nincs bajom azzal sem, ha ki kell nyalni magam, bár ezt talán egy évben egyszer, ha megteszem, akkor is csak mert adománygyűjtő este van. A divathoz amúgy sem értettem soha, bár… kérdés mit tekintünk divatnak. Szerintem az nem igazán az, amit a sok modell mutat be a kifutókon. Az inkább cirkusz, legalábbis szerintem.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Egy váratlan, megrázó pillanat olyan dolgokat indíthat el az életünkben, amelynek a hatását nem láthatjuk előre, nem készülhetünk fel rá, úgy ér minket, mint a hideg zuhany. Vannak, akik közelebb kerülnek egymáshoz, barátságot kötnek, összejönnek, esetleg megkapják álmaik állását… és vannak akik távolabb sodródnak egymástól, barátokból riválisok lesznek, feladják a biztonságos talajt és új, ismeretlen vizekre eveznek, fejest ugranak a lehetőségbe és olyan helyen érnek végül földet, amire a legkevésbé sem számítottak. Azt hiszem ezekben a pillanatokban, pont ez a legfontosabb. Esélytelen, hogy befolyásolni tudjuk őket, vagy a hatásukat, hiába is szeretnénk, nem tehetünk ellene semmit sem, csak várnunk kell, hogy minden a helyére kerüljön, hogy a nagy egész darabjai közel kerüljenek egymáshoz, vagy épp távolabb egymástól. Aztán már csak várunk. Várunk a következő pillanatra, a következő lökésre, és talán egyszer összeérünk. És talán megtörténik a csoda.
Ezt mondogatta nekem mindig a nagyapám, igazi megszállott volt, ha csodákról volt szó. Művész ember volt, nagyon tanult, mégsem járt valami sokáig iskolába, de mindenről tudott beszélni, nem volt olyan téma, amihez ne tudott volna hozzászólni és ha megragadta az ecsetet, akkor valami fantasztikust alkotott, még akkor is mikor az ágyban kellett volna pihennie ahelyett, hogy egész nap a műtermében dolgozik. Sokat segítettem neki kisebb koromban, emlékszem, hogy iskolába menet helyett inkább ott ücsörögtem nála, beszélgettünk és néztem órákon át ahogy dolgozik. Persze, nem szerette  ha ezt teszem, azt mondta, hogy ugyan szerinte az iskola nem olyan fontos, mint mondják, de nem árthat az embernek soha az, ha tanul. Elvégre egész életünkben azt tesszük. Nagyapám volt az első ember, akit be kellett hoznom. Az első napom, nem számítottam semmi nagy felhajtásra vagy izgalomra, de akkor kihívtak minket a házához, mert infarktusa volt. Szerencsére még időben beértünk vele, de… két év múlva már nem. Nem ő volt az első, akit láttam meghalni, de megígértem magamnak, hogy ő lesz az utolsó. Persze, nem ő volt, de ezt mindig megígérem magamnak, mondogatom, elhiszem, és hátha így több embert tudok megmenteni, elvégre ez a munkám. Küzdeni értük, ha már ők sem küzdenek magukért.
A szüleim először nehezen fogadták, hogy mit is akarok csinálni. Ők ügyvédnek szántak, féltettek ettől az egésztől, mondván, hogy sok olyan dolgot láthatok, amit nem felejtek el, és… igazuk van, sok ilyen dolgot láttam, de engem ez nem visszafog, sokkal inkább csak ösztönöz. Hamar megtanultam, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, és nem mondogathatom magamnak, hogy többet is tehettem volna. Nem, az adott helyzetben mindig megteszek minden tőlem telhetőt. Ezt persze nem értheti meg mindenki, a nővérem is így vesztette el a férjét és sokáig nem beszéltünk egy szót sem, nem tudom, hogy utált-e, vagy sem, de … abban a helyzetben én is hibáztattam magamat, pedig tudom jól, hogy mindent megtettem. Más a helyzet mikor olyan veszti életét, akit ismersz, akkor minden előre felállított gát és szabály átszakad és csak arra tudsz gondolni, hogy mi lett volna, ha. Ennek  most van három éve, a nővérem már szóba áll velem, de a kapcsolat kettőnk közt nem olyan, mint volt, próbálok segíteni, de nem kér belőlem, és nem erőszakolhatom rá magamat. Majd… majd várok a következő pillanatra, a következő lökésre, hogy közelebb kerüljek hozzá és minden rendbe jöjjön. Vagy várok tovább. Nagyapának igaza volt, mindenben. Csak várni kell, türelmesnek lenni, előbb-utóbb történik valami, ami miatt minden megváltozik, és talán újra kezdhetjük.