Hogy mondhatnál bármit is magadról úgy, hogy a legkevésbé se akard, hogy kiismerjenek? Az élet nem arról szól, hogy nyílt lapokkal játszol, hanem arról, hogy milyen ügyesen bánsz ezekkel a lapokkal. A semmiből is meglehet teremteni a mindent, csak értenie kell a mibenlétét és a módszerét hozzá az embernek. Bár igaz, ami igaz, az ember inkább pusztít, mintsem épít. Én úgy vagyok ezzel, hogy azt teszem, ami éppen érdekemben áll. Valakit fel kell emelni? Felemelem, de amint túlságosan zavaróvá válik a mélybe taszítom. Mindenki arra gyanakszik, akinél a hatalom van, de arra már senki aki az árnyékok közt lapulva irányítja ezeket az embereket. Ez vagyok én. A hatalom nem nekem való dolog, legalábbis a közvetlen gyakorlása semmiképp sem, de mindenki csinálja azt, amiben a legjobb, igaz? És csinálja úgy, ahogy a legjobban ért hozzá. Én sem teszek mást, csupán csak túlélek úgy, hogy teszem amihez értek. Egyesek szeretnek gyávának hinni, és tegyék csak, ha nekik így jobb, nekem is sokkal hasznosabb, ha az ellenfelem alábecsül. Mindazonáltal nem vagyok gyáva, csupán csak tudom, hogy kit küldjek megvívni a saját csatáimat. Nem hinném, hogy a bátorságom sokat ér, ha karóval a szívemben végzem. Az élet nem a bátrak, hanem az okosak játéka, és én megtanultam játszani.
Teljesen átlagosan nézek ki. Csupán csak 177 centi vagyok, közel sem izmos testalkattal, még csak nem is igazán szálkas, inkább csak...átlagos. Ez az egész külsőmre elmondható. Barna hajamba már őszhajszálak vegyülnek, kék szemeim pedig soha nem tükrözik a valódi érzéseimet. Ez pedig így teljesen rendben van. A szem a lélektükre, ahogy a mondás tartja, de ki akarja kiismerni a másikat egyetlen pillantásával? Nem csak ostobaság, de teljesen felesleges dolog is. Az embert amúgy sem lehet soha kiismerni. Ilyen a természetünk, mindig rejtegetünk egy-egy apró meglepetést a másik számára. Az arcomon gyakran játszadozik mosoly, hogy ez őszinte, vagy sem, az már... a másik fél dolga, hogy kiderítse. Erős, határozott gesztusaim vannak, és a kiállásom is igen határozott, de el is várt ez tőlem. Az öltözködésemet illetően... elegáns szeretek lenni, sugallni a másik felé egyfajta tekintélyt.

Oszd meg velünk, ki vagy!

- Mit vétkeztél, gyermekem? – tette már fel rutinosan a kérdést az atya. Soha nem értettem, hogy miért is kell eljárnom gyónni. Katolikus vagyok ugyan, de nem vallásos, hogy is lennék az? Boszorkány vagyok, a legkevésbé sem hiszek az egyetlen Teremtő Istenben. Persze, ezt nem hangoztatom, igen nagy meggondolatlanság lenne. A családom kötelezett arra, hogy az álcánkat fenntartva járjak el ide. Én vagyok az örökös, és látnia kell a falunak, hogy hithű keresztények vagyunk. Nem valami nagy terület ez, de a kastélyunk alatt elterülő falu a  miénk, azaz…most már az enyém. Nem akartam évszázadokat várni arra, hogy a szüleim meghaljanak, annyira azért nem érek rá.
- Honnan tudja, hogy nem hazudnak magának, atyám? – mindig is érdekelt. Eljátsszák vajon? Vagy nem is érdekli őket, hogy mit mond a hívő, csak lássák,hogy elvégzik a dolgukat? Sok mindenkit rászedhet, de engem nem, én ismerem az embereket, ismerem őt, látom a lelkét, ő is csak egy bábu.
- Ez Isten háza. – még szerencse, hogy nem lát, mert némán ugyan, de elnevetem magam. Mert ez Isten háza… hát persze, mi más is lehetne a válasz, nem igaz? Az elmúlt években annyira kedves voltam vele, nem akarom ezt azzal elrontani, hogy az arcába nevetek,bár… már az is mindegy lenne.
- Nem, atyám. Ez csak egy templom, pont ugyanolyan, mint mindegyik más, és néhány képmutató papon és pár szentnek eladott, de értéktelen relikvián kívül nincs itt semmi. – az ember mindig is olyan szűk látókörű volt… de nem az én tisztem, hogy felnyissam a szemüket. Minél később történik ez meg, annál jobb.
- Uram! Hogy merészel így beszélni itt, Isten színe előtt? – az a legnagyobb baj, hogy ez a felháborodás nem megjátszott, hanem szent meggyőződése, hogy tényleg létezik az istene. Nem létezik, és erre ő is ráfog jönni, ha van olyan szerencséje, hogy élhet még. A világunk több, mint holmi istenségek folytonos veszekedései.
- El sem hiszi, hogy mi mindent merészeltem már eddig is, atyám! A szüleim is mesélhetnének róla, már ha holtukban járni és beszélni támadna kedvük. – ez pedig aligha lesz így. Velem megtörtént, én meghaltam, mégis itt vagyok, feltámadtam, ráadásul a mágiám is visszakaptam. Mindig is különb voltam, mint ők.
- Ezzel nem tanácsos dolog tréfálkozni, uram! A szülei jó emberek voltak, akik egy igaz ügy szolgálatában vesztették életüket! – és most jönne az, hogy már biztosan a mennyország ajtaján kopognak, hogy engedjék be őket. Kár, hogy én ebben ne hiszek. Soha nem hittem, és soha nem is fogok hinni ebben.
- Eláruljak egy titkot, atyám? Én öltem meg őket. Na persze nem én magam. A hatalom első számú leckéje: bármit tégy, a kezeid maradjanak tiszták. El is érkeztünk az első dologhoz, amit meggyónnék. – csak sikerült, nehéz szülés volt ugyan, de mint a mondás is tartja, semmi nem lehetetlen. Bár egy papot meggyőzni arról, hogy a semmiben hisz….
- A pokolra fog jutni. – na és hol  marad az uram? Már szinte hiányolom ezt a kis jelzőt a mondat végéről. Persze, csak viccelek, hozzászoktam már, de uramnak kéne szólítania most, hogy enyém a kastély.
- Nem hinném, atyám. Csak egy pokol van, az, amiben éppen élünk. Ennek fényében pedig ön sem más, mint a képmutató társai. – utálom az ilyet. Utálom az egész egyházat, utálom a felesleges és bolond hazugságokon alapuló meséiket, amiket az átlag ember oly könnyedén hisz el.
- Hazudott és megölte a szüleit! Ez nem marad következmények nélkül! – hallom, ahogy feláll és kilép a gyóntatóból majd elindul a templom bejárata felé, de megtorpan mikor egy pillanat alatt előtte termek.
- Mint mondottam, nem én öltem meg őket. Hazudni se igazán hazudtam. Tudja, az a hazugság működik jól, amiben van annyi igazság, hogy a másikat legalább gondolkodásra késztesse. Az igazság végig maga előtt volt, csak nem vette észre. Ami a következményt illeti…mit akar tenni? Világgá kürtölni? Azt hiszi azért mondtam ezt el magának, hogy hagyjam pletykálkodni? – a döbbent arckifejezése láttán csak elmosolyodok. Hát végül nem leesett neki? Sokáig tartott, de mint tudjuk, Isten házában semmi sem egyszerű.
- Kérem….uram… - na végre, csak megtalálta a szót, ahogy hívnia kell engem. Érdekes dolog ez a halálfélelem. A szüleim arcán nem láthattam, nem voltam ott mikor meghaltak, de az övében…az övében tisztám látom, hogy mennyire élni akar.
- Ne kérjen, atyám! Nem fogom megölni. Tiszta kezek, tudja! – mosolygok rá, ahogy felemelem a kezeimet, hogy példázzam is a dolgot. – Ráadásul mit nyerek vele, ha megölöm? Azt szeretném, ha azt tenné, amit mondok, megértette? – egy néma bólintás. Mire nem képes az, ha megigézünk egy embert! Engedelmesebb lesz, mint egy kutya. – Mi ketten nagyon jól kifogunk jönni! – veregetem meg a vállát már-már vigyorogva, és elindulok az ajtó felé. Itt az ideje, hogy végre kezembe vegyem a dolgokat. Az atyában bíznak az emberek, tisztelik, jobban, mint engem. Másokon keresztül irányítani az embereket nehezebb ugyan, de biztonságosabb.