Harmónia, csakis erre törekszem. Rendezett gondolataim kiülnek az arcomra, szabálymániám tökéletes, ápolt stílust mutat. Hajam legtöbbször rövid, átható kék pillantásom aligha jelzik, mit is gondolok a másikról, vagy akár az eseményekről, mindig igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Na igen, a brit virtus. A hangomat sosem emelem fel, ezzel együtt tudok fenyegető lenni. Úgy vélem, sokszor már a szavak, s a gondolatok szintjén eldől a csata, nincsen szükség vérontásra, vagy akár a mágia erejére. Mindig frissen borotvált vagyok, méretre szabott öltönnyel, amely még az ingekkel is tökéletesen harmonizálnak. A nemesi stílust sosem vetkőztem le, még ha a jelenben ez kissé karótnyelt viselkedésnek is tudható be, nem zavartatom magam. Stílusom burkoltan nyers, válogatott sértéseim valójában kiváncsi szándékkal indított témafelfedések, amelynek célja; megtudni, hogyan segíthetek. Hiszen ez vagyok én, az örökösen vezeklő idegen, akit gyűlölni szokás, hogy valójában ne is tudjunk róla, ő mentett meg minket, legyen szó anyagi csődről, bánatról, vagy a mindent felőrlő szerelmi kétségről.
Kettős életet élek. Egyik arcom a sokak által gyűlölt ügyvéd, aki átlép a szenvedőkön, legbelül azonban csakis a megoldásokat keresem, amelyet névtelenül adok a rászorulóknak. Hogy miért jó ez nekem? Ki mondta, hogy bármi jót még adnék magamnak? Eldöntöttett, magamnak ezt a sorsot szánom.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Egyetlen éjszaka alatt átgondolni mindent… közel  lehetetlen. Az egykori kislány, aki ma már túl van az ötvenen, ugyanazt a sorsot akarja, amit én végigéltem a közel hatszáz esztendő során. Sajátomként neveltem, hogy idővel kapcsolatunk változásokon szelídüljön testvéri, baráti szállá. Soha nem gondoltam rá nőként, Marlene szerint érhetetlen, hogyan hűlhetett ki ennyire a szívem a sok évvel ezelőtti reménytelen szerelem folytán. Felnőtt volt már, mikor elmeséltem a miérteket, s felfedtem a titkomat.

A kislányt az ötvenes évekbeli forrongó Európában vettem magamhoz, hogy aztán áthurcoljam a fél világon. Az idő múlásával fedezte fel, hogy rajtam nem múlik az a vasfog, amely őt gyönyörű nővé emelte, míg én megmaradtam a saját árnyékomnak, aki vagyok, amióta azon a vészterhes éjjelen eladtam a lelkemet. Mert erről van szó, csakis erről. Testvérem javára mondtam le arról a szeretett asszonyról, aki behálózta mindkettőnk lelkét, ám elsőszülött lévén Wales-ben,  nemesi család sarkaként úgy véltem, nem a románcoké, hanem a tetteké, a hazafiasságé a főszerep. Családom elvárása szerint örökös kellett volna, gazdag ifjú ara elsőként, s az asszony kiváló döntés volt, ám öcsémet választottam helyette, jól lehet tudtam, házasságot aligha követ majd a kézfogó. Jasper ugyanis a női nem nagy hódolója volt, hinnem kellett, hogy Gwendoline oldalán megleli a boldogságot.

Önként vállalt magányommal a háborúba menekültem, a feudalizmus nem kímélte Angliát, a jobbágyok lázongásai már mindenapos polgárháborúkat szítottak. Jómagam úgy véltem, nem tátonghat akkor szakadék a két osztály között, mint elit társaim hiszik. Emberek vagyunk, s nem különbek náluk. Saját szolgáimat, udvartartásomat mindig úgy választottam, hogy kiemeljek valakit a porból, a hányattatott sorsból, amit nem önként választott. A tényt, hogy mindennek hátat fordítottam, hívhatnák költőien önzetlenségnek, holott nem kívántam részese lenni a tudatnak, hogy netán egybekelnek, és belesajdul a szívem, hogy mosolyognom kell az amúgy gyönyörű párra.

Hogy Gwendoline tudatosan választott köztünk, avagy Jasper hevessége volt a döntő az én félszegségemmel szemben… Sosem fog kiderülni.  Vágytam a halált, amely rámtalált egy különös idegen kardja által, párbajunk aligha tartott két percnél tovább, vakmerő voltam, félsz nélkül szaladtam pengéjébe. A sors, amely így az idegen képében talált rám, mást akart.

Fájdalmas hajnalon ébredtem, s az idegen duruzsolt a fülembe, nem foglalkozva fájdalmas átkozódásommal. Tudta, hogy boszorkány voltam egykor, a mágia mestere, a szerelem azonban engem is legyőzött. Az új élet kezdetén hát adasson meg az örök élet is. Vámpírrá tett, oly különös vérszívóvá, aki az idegen segítségével megtalálhatta a visszautat a mágiához is. Az idegen azonban bábjátékos volt. A kapcsolataim kellettek, sötét terveket forgatott a fejében, amelyből nem kértem. Csalódottságában elpusztított volna, a halálon túli éleszösztön ezúttal mellettem szólt, végzete lettem így, s ezáltal a magam ura. Az egykori kislány ismételni kívánja e sorsot, az öröklétben kíván társam lenni. Nem először. Úgy véli, hogy hamarosan lejár az ideje, s nem elégszik meg azzal, ami megadatott. Nem tudja, hogy miféle átkozott sors az, aminek a részeként élek hetedik évszázada. Gyilkos vagyok, saját lelkem démonaival küzdök, noha úgy véli, jó ember vagyok.

Marlene… sosem fogom megfejteni a titkodat, miért is maradtál mellettem. Csapnivaló apa voltam, s az lennék szeretődnek is. Mind, ki rám veti pillantását, fagyos, kimért üzletembert lát, vágyam az; gyűlöljetek. Gyűlöljetek, hisz mindaz, amit adhatok, nem több a tiszavirágnál. Kicsiny darab csak belőlem, indíttatását fedje jótékony homály. Kárhozott lelkem nem érdemel jutalmat.