Visszapillantottam rá amikor sóhajtott, amit nem tudtam mire vélni, kicsit olyan volt mintha megkönnyebbülne. Ami a jelenlegi kínos szituban... fura volt... nem tudtam hova tenni. Bár mivel nem tudtam mi járhat a fejében, nem is tudhattam mire vélhetem ezt.
- Veled nem fog, ne izgulj, ez öröklődő. Ha te is ilyen lennél, már tudnál róla. Bár ha gyerekünk lett volna... na Ő örökölte volna... szóval jó, hogy... nem lett - jegyeztem meg félhangosan már a végén. Nem tudom mi lett volna velünk, ha netán már házasok lettünk volna. Vagy ha gyerekünk lett volna. Vajon akkor is szétmentünk volna?
- Az egészben az a legrosszabb, hogy emiatt... elvesztettelek - mondtam ezt már hangosabban, s a szemeibe nézve, de aztán visszafordítottam a pillantásom az útra. Már nem voltunk messze a központtól.

Pár percnyi néma hallgatás után, ismét magyarázkodni kezdett. Az egészből azt lehett leszűrni, hogy utálja a benne lakozó kutyát, akivé néha napján át kell változnia. Hát, nem lehet könnyű együtt élni ezzel a tudattal, az százas. Olyan lehet ez számára, mint egy átok. Amin képtelen változtatni. Mert a génjeiben van.
Mekkora szerencse, hogy az én családom nem rendelkezik ezzel "az áldással" ... Bele is pusztulnék, ha ilyesmi derülne ki a szüleimről, vagy rólam. De szerencsére ez lehetetlen. - Elégedett sóhaj hagyta el a számat.
- Tudom - mondtam, közben egyetértően bólogatva. - Nem tudsz változtatni rajta... - folytattam elgondolkodva a hallottakon. - Én, nem birnám elviselni, ha ez velem történne meg... - bukott ki a számból az a mondat, amit legszivesebben elfojtottam volna. - Azt hiszem kezdem megérteni, mit élhettél át - néztem fel Rá, most először. Nem éresztem sajnálatot iránta, csupán együttérzést, és némi késztetést, hogy megvigasztaljam. Amit akkoriban elmulasztottam megtenni.

Hát a válasza elég érdekesre sikeredett. Se nem volt jó, se nem rossz, de konkrétnak sem volt tekinthető. Inkább mintha meglenne a válasza, csak nem akarná kimondani... Én viszont szintúgy nem akartam a dolgon leakadni, hisz ez csak annyit jelentene hogy nem változott semmi a múlthoz képest. Ő ember, én kutya, és... nem tudom hogy volna tovább. De a képlet nem változott, maximum az, hogy volt ideje szokni a gondolatot mi is vagyok, és talán nem viszolyog olyan nagyon tőlem...
- De, ez egy jó kezdet... - feleltem végül csak ennyit, némi töprengés után, amit az úttest bámulásával egészítettem ki, miközben haladtunk előre. Bár mást nem akartam a kérdéshez hozzáfűzni, már így is elég kínos volt, de... aztán valahogy csak kibukott belőlem még egy-két mondat. - Azt ugye... azért tudod, hogy ha bármit tudtam volna tenni a dolog ellen, megtettem volna. Ha választhattam volna a kutyáskodás, és teközted, nem is gondolkodtam volna melyiktek kell nekem. Bármit megtennék még ma is, hogy ne legyek ez, ami vagyok, de sajnos erre nincs "gyógymód." Sosem leszek teljesen ember.

Szavai hallatán még inkább összezavarodtam. Tényleg miért nem zavar? Na most válaszolj a kérdésére, anélkül hogy megbántanád!
- Ööö.... hát, izé, fogalmam sincs - töprengtem kétségbeesetten. - Mindenesetre, ha zavarna nem ülnék most itt melletted - mutattam rá a lényegre, óvatosan kikerülve a konkrét válaszadást. - Ez már egy jó kezdet, nem? - próbáltam elterelni a figyelmét, a rossz válaszomról.
Őszintén szólva, magam sem tudom miért nem zavar már a kutya mivolta ... vagy köze van a vonzalomhoz, amit akkor érzek, ha mellettem van? Dehogy van köze, hiszen mindig igy éreztem ha a közelben volt.

Csendesen telt az a néhány perc, míg indítottam, és az útra gördülve irányba vettem a központot. Nem tudom vártam-e választ. Bár úgy éreztem épp a választól függene ez. Valahogy nagyon nem szerettem volna azt hallani, hogy velem minden oké, csak bár ne lennék kutya. Vagy hogy a kutyás énem taszító a számára. Perig ezeket úgyis tudtam már, de talán épp ezért nem vágytam újra hallani. Azt, hogy épp azért nem lehettünk együtt, mert az vagyok, ami, mert... én, én vagyok... és nem normális vagyok... Rohadt animágia... - gondoltam magamban mérgesen, de nagyon igyekeztem hogy ebből kívülről ne látszódjon semmi.
Annyira igyekeztem, hogy meglepetten kaptam fel a fejem, amikor Katie mégis megszólalt. Rá néztem, próbálván felvenni valami szemkontaktust, de Ő nem nézett énfelém, csak beszélt. Először némán hallgattam Őt, magamban aláírva, hogy igen, még mindig baj hogy kutya vagyok... ám aztán épp mikor visszafordítottam volna a figyelmem az útra, elhagyta a száját az az utolsó mondat, és ismét felé kaptam a szemeimet.
- Nem zavar? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, mint aki rosszul hallotta. - Mármint... az nem zavar, hogy kutyává tudok változni, vagy az, hogy a félkutya ex-pasid mellett ülsz egy autóban...? - kérdeztem hozzá, mintegy tapogatózva a szavak közt.

Meglepődtem az őszinteségén. Erre nem is gondoltam, jaj dehogynem, csak nem most - javitottam ki gyorsan magam. Miközben Ő megkerülte az autót, én végig rajta tartottam a tekintetem. Miért nem birok távol maradni ettől a férfitől? Hm? Nem tudom, de nem is akarom megtudni. Mert ha rájönnék az okára, biztos tenni akarnék ellene és azzal csak ártanék - úgy magamnak, mint Neki.
Mikor beszált mellém, egy jó darabig nem szóltam egy szót sem. Némán figyeltem, ahogy kifordul a parkolóból, egyenesen az útra. Aztán pár perc múlva mégis megerőltettem magam..
- Én, ... őszintén nem is gondoltam arra - vallottam be, a kutyás dologra célozva. Nem néztem rá, mert sejtettem hogy Ő is engem néz. - Na jó, megfordult a fejemben, de nem most... még a tegnap. - Össze voltam zavarodva, azt se tudom honnan jött ez az őszinteség. Rossz ötlet volt megkérdeznem, mire gondolt. - De már nem zavar... - Ezt már halkabban mondtam, de tudtam igyis meghallja.

Megnyugtattak Katie szavai, s mosolyogva hallgattam szavait, illetve néztem hogy nézegeti Ő az autót.
- Semmi csak... - kezdtem, miközben kinyitottam neki az ajtót, és Ő beszállt az autóba. Először nem tudtam mint mondjam amire gondoltam, de mikor újra kért, egy félrepillantást követően annyit mondtam. - Csak az jutott eszembe, hogy talán tartasz tőle hogy egy autóba szállj velem a kutyás dolog miatt - mondtam ki az igazságot, amire az imént gondoltam, aztán becsuktam rá az ajtót, és a kocsit megkerülve ültem be mellé én is a vezetőülésbe.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, mert fogalmam sincs mi üthetett belém.
- Nem ijedj meg - mosolyogtam bátoritóan Rá. - Csak tetszik a kocsid - néztem egyenesen előre, ahol az autó volt. - Mellesleg mire gondoltál? - kiváncsiskodtam, miközben beszáltam az anyósülésre.
Valójában először ezt a tipust néztem ki én is magamnak, de végül mégsem ezt vettem meg. Talán ez volt a leglényegesebb oka a döbbenetemnek. Valamiért úgy éreztem mintha kisértene ez az autó, amiért nem vettem meg annó. - Komolyan.. - tettem hozzá érdeklődve.

- Örömmel hallom - vigyorodtam el, a szavait hallva. Készséggel követtem Őt ki a lakásból, utána pedig tovább, ki a hotelből, egészen az autómig. Ott viszont mintha falba ütközött volna, valahogy feltűnően hirtelen torpant meg.
- Minden rendben? - néztem Rá kérdőn, miközben kezemben a kulccsal álltam és vártam a válaszát. Ujjaim kissé idegesen játszottak eközben a kulcscsomóval. Nem tudtam, vajon én léptem meg olyasmit ami megtorpanásra késztette, vagy eszébe jutott valami, netán csak nem akar egy autóban összezárva lenni velem... Számtalan kérdés vetődött fel a fejemben lehetőségképpen.

- Mint a farkas - vicceltem, majd felkapva a táskámat és a kulcsot léptem ki az ajtón, nyomomban Warrenel. Még ügyetlenkedtem egy sort a zárral, de végül sikerült győzedelmeskednem felette.
Izgatottan követtem Warrent ki a hotelből, gondolatban minden eshetőséget felvetve, amire ma sor kerülhet. Vajon meddig fog tartani ez a baráti csevej közöttünk? Vagy már véget is vetettem neki, tegnap azzal a puszival? Mindenesetre csöppet sem bántam meg, hogy sort keritettem rá. Különben is csak egy búcsú puszi volt.. vagy több? Magam sem tudom mit érzek, ha a közelébe kerülök. Próbálom palástolni az érzéseimet, hogy lehetőleg ne tünhessen fel ez a bizonytalanság Neki, de fogalmam sincs meddig tudom még elrejteni Előle.
Az autójához érve, aztán hirtelen gyökeret vert a lábam.

- Rendben - bólintottam a szavaira, s a mutatott irányba indultam. Miközben leültem a kanapéra, szemrevételeztem a kis lakást. Felfedeztem itt-ott a régről ismerős holmikat, apróságokat, személyes tárgyakat, amiket anno is láttam Katie-nél. Kellemes helynek tűnt, olyannak amilyennek képzelném ahol Ő lakik. Hallgattam a motoszkálást, ahogy a vázának valót kereste, s csendes türelmesen vártam hogy visszatérjen hozzám.
- Remek, akkor indulhatunk is. Remélem éhes vagy - mosolyogtam Rá, bár szó ami szó, kissé zavarban voltam, miközben felálltam, és mellé lépve követtem egész az ajtóig, ahol is kinyitottam azt előtte udvariasan. Izgultam mi fog kisülni ebből a közös programból. Tény hogy barátokként vagyunk most együtt, de... ahh, még mindig nehéz volt eldönteni mit is érzek. A múlt, a jelen, minden együtt, meg Én, és Ő. Továbbra sem tudtam hogyan viselkedhetek Vele, s ha így vagy úgy viselkedem, az vajon milyen érzésekből fakad. S emellett azt sem tudtam, hogy... oké, én tökre zavarodott vagyok, de vajon Ő...? Hisz teljesen összeszedettnek és boldognak tűnt, semmi nem árulkodott arról hogy Ő irántam érezne bármi komolyabbat mint egy múltbéli ismerős iránt. Kivéve talán azt a tegnapi puszit...

Most vettem csak észre, mit tart a kezében. Egy szál virágot, pontosabban fehér rózsát. Zavaromban azt sem tudtam mit mondjak vagy tegyek.
- Köszi - mondtam végül, úgy a bókjára, mint a virágra célozva.
Miután átvettem a rózsaszálat, meg is szimatoltam, van-e illata.
- Akkor ezt most vizbe teszem, aztán indulhatunk is - jegyeztem meg sietve. - Addig is foglalj helyet a kanapén - javasoltam, a hely fele mutatva, ahol megtalálhatja.
Kis ideig még ott toporzékoltam, majd észbe kapva indultam a szobámba valami váza féle után. Nem akartam sokáig egyedül hagyni, de fogalmam sem volt mibe fogom ezt a szál rózsát beletenni. Végül egy vázához kevésbé hasonlitó hosszukás, átlátszó pohár mellett maradtam. Vizet töltöttem bele, majd az ágyam melletti éjjeliszekrényre helyeztem. Ott jó helyen lesz, döntöttem el.
- Készen vagyok - jelentettem ki vidáman, mikor visszatértem a nappaliban ücsörgő Warrenhez.

Kinyílt az ajtó, és ott állt előttem Katie, teljes, gyönyörű valójában. Tetőtől-talpig végigmértem, és szinte el is ájultam, olyan gyönyörűen festett.
- Szia! Csinos vagy - dicsértem meg, miközben beléptem mellette az ajtón, és felé nyújtottam a magammal hozott virágot. - Köszi, de nem kérek semmit. Ezt neked hoztam - mosolyogtam Rá, közben magamban mélyen remélve, hogy nem vágja hozzám, azzal a kikiáltással hogy ez nem randi, ne hozogassak virágot neki.

Mire elkészültem, már csengettek is. Mintha csak megérezte volna, hogy mikor kell jönnie. Idegesen áltam a tükör elé, még egyszer utoljára. Tökéletes, állapitottam meg büszkén. Még gyorsan fújtam egykevés parfümöt magamra, és már siettem is ajtót nyitni. Ott állt előttem teljes életnagyságban az én drága ex vőlegényem. Ugyanmár, ez nevetséges. Mit akarhatna még tőlem? Vagy én tőle?
- Üdvözöllek szerény hajlékomban - fogadtam, közben nevetéssel küszködve. Félre álltam, majd intettem, hogy fáradjon beljebb. - Egy italt, esetleg? - ajánlottam fel kedvesen, miközben átlépte a küszöböt.

(Warren lakása)

Torokba gombócot szorító érzéssel parkoltam le a hotel előtt. Az anyósülésről felvettem azt a szép szál rózsát amit út közben vettem. Fehér rózsa... A vörössel nem mertem próbálkozni, a többi virág meg valahogy túl egyszerűnek tűnt Katie szépségéhez képest. Gondoltam az egy szál még nem túlzás, és a fehér az ártatlanság színe. Reméltem ezt majd elfogadja tőlem.



Kezemben a virággal sétáltam be a hotelbe, s tovább egészen Katie lakásának ajtajáig, ahol is bekopogtattam, és vártam a választ.

(Hotel)

Hát igen, a mai napom sem teljesen úgy alakult, ahogyan azt előre elterveztem. Ez a mondat keringett fel, alá a fejemben, miközben átléptem a lakásom küszöbét. Mégis ki gondolta volna , hogy itt összefogok majd futni Warrennel? Mert én nem!! Sőt, őmiatta jöttem ilyen messze, hogy elfelejthessem. Erre meg sorra halmozom fel ismét a régi hibákat? Sokszor. De hihetetlen, hogy még mindig ugyanolyan erős a vonzalom kettőnk között. És abbol ahogy viselkedett velem, főleg a nap végén, biztosra vettem, hogy ő is hasonlóan érez.
Miközben a gondolataim ide-oda cikáztam, vettem egy jóleső forró zuhanyt, hogy picit ellazithassam a végtagjaimat, majd felvéve a pizsamámat(rövidnadrág+póló) döltem be az ágyba.
Egész éjjel ő járt a fejemben, hihetetlen hogy még az álmaimba is beférkőzött, pedig ez csak az első nap volt. Mi lesz később? Nem tudom. De nem is érdekel. Mert amig minden ilyen jól alakul, én nem bánok meg semmit. Csak ne lenne animágus. És már rég a felesége lennék..... Itt végleg megszüntek a gondolataim, mert elaludtam.

Ahhoz képest, hogy a tegnap hazaérkezésem után rögtön ágynak is estem, mindazok ellenére, hogy messze volt még az este, eléggé álmosan ébredtem. Ezuttal egyetértettem a mondással, miszerint minél többet alszol, annál álmosabb leszel. Nagyokat ásitottam, miközben próbáltam kikászálódni az ágyból. Még mindig azon járt a fejem, hogyan bújhatnék vissza a pihe,puha ágyikóba, miközben a reggelimet készitettem elő. Egyszerű műzli tejjel, mert jelenleg csak azt tudtam enni, amit annó otthon a bőröndbe tettem. (A tejen kivűl mert azt tegnap vettem.)
Miután végeztem a reggelivel, elhatároztam, hogy el kezdem ki pakolni a cuccaimat a bőröndökből. Bő két óra múlva az összes ruha átkerült az itteni szekrénybe. Csak ámultam a teljesitményem láttán. Jó sok cuccot hoztam el otthonról. Fú, csak győzzem hordani őket. De magamat ismerve két hét múlva, már az itteni bevásárlóközpontbanleszek, hogy újakat vásároljak helyette.
Az órámra nézve döbbentem csak rá, hogy máris fél 11 van. Vajon mikor kellhettem én fel? 10 körül? Max fél 10 lehetett, ha ilyen hamar eltelt az idő.
Mindenesetre elkezdtem készülődni. Kiválasztottam a tökéletes összeállitást, amit ma viselni szeretnék: combközépig érő fodros sötét szoknya, fehér pántos póló, egy óriási virágmintás őv, piros felső( a hűvös idő miatt), és a nélkülözhetetlen tűsarkú.
Mire kisminkeltem magam és elkészitettem a frizurám már ott volt az idő, pontosabban 11 után 10 percel.

Felérve a szobámba rögtön azután, hogy lepakoltam a csomagokat , körülnéztem. Egy hálószobából, egy fürdőből és egy konyhából állt az egész. De ahhoz képest tetszett az összhatás.
A hálószobához érve gyorsan pizsamába öltöztem, hogy minél hamarabb kialudhassam magam. Annyira kimerültem a több órás vezetés miatt, hogy szükségem volt a pihenésre.
Miután betakargattam magam a pokróccal, pár percre rá már el is aludtam.

Másnap reggel nyoma sem volt már a kimerültségnek. Életemben először sikerült teljesen kialudnom magam!! Gyorsan összekaptam magam, felöltöztem, hogy minél hamarabb vehessem szemügyre a várost közelebbről is.

/Központ, park/

Katie lakása