- Figyelj! Figyelj! Ne akadékoskodj, oké? Elég nagy trutyiban vagyunk... Épp készülök megölni egy ki tudja hány évvel idősebb vámpírt, úgyhogy ha lehet, akkor kérlek...hagyd,hogy megtegyem, és mindketten épségben túléljük, oké ? - tisztáztam a lehetőségeket, és immáron elengedve Őt hagytuk el együtt az épületet.

Folyt.: valahol

Nem idegesítettem tovább magam, inkább befogtam a számat. Beláttam, hogy mindkettőnknek csak előnye származik belőle. Csendesen figyeltem a ténykedését, én magam is felszisszentem, mikor újra megvágta magát és már majdnem kibukott belőlem az óbégatás, hogy fejezze be, ezzel a gyereknek is árt, de tartottam magam. Úgy sem hallgatna rám. Maximum belémmártaná a kését, akkor aztán befognám. Örökre.
Vonszolni kezdett, ha akarnék se tudnék neki ellenállni, mert kitépné a karomat tőből és abban az esetben, ha valami csoda folytán mégis életben maradnék, szükségem lehet rá...
- Eressz el.. Fáj... - szólaltam meg, mikor éreztem, hogy úgy szorítja a könyökömet, hogy az menten eltörik. - Tudok menni egyedül is. Attól meg nem kell tartanod, hogy lelépek. Nem adnál rá módot... - forgattam a szemeimet, és lecövekeltem, majd rángatni kezdtem a kezemet, miközben megpróbáltam lefejteni róla az ujjait.

- Ne nyafogj már! - rivalltam hőbörgésére. - Inkább fogd be szád... Koncentrálnom kell...Ha rád már nem lehet számítani - oltottam le, majd kiterítve a szőnyegre a térképet ejtettem újabb mély sebet csuklómra. Vér bugyogott a poros félfamentes anyagra,én pedig összeszorított foggal tűrtem. Hála egy kis csintalanságnak, a vérem összeköttetésbe került Darius-szal. Ő teremtett, legalább egy kis előnyöm származik belőle.
- Azt teszem, amit egy anyának tenni kell. Küzdök a gyermekemért ,és nagyon nem ajánlom,hogy megakadályozz benne - mosolyogtam a térképre meredve, és eltökélt tekintettel egyetemben ugrottam fel,megragadtam könyökét, és kiráncigáltam az épületből. Most..nekem kell nyernem. A babáért...és John-ért. Igen, értük...

Igaza van.. Nem sok értelme van annak, hogy én megmondom neki mit cisnál. Elsősorban azért, mert borzasztóan makacs, másodsorban meg azért, mert így is elég labilis idegállapotban van. Megviseli őt a terhesség, ez kétségtelen, talán más bajai is vannak, most meg még kést vesz a kezébe és fenyegetőzik. Nem csak neki lenne ez sok. Minden normális embernek... lénynek beletörne a bicskája. Felzaklatta saját magát, sőt szerintem nálam is idegesebb, ami szintén nagy teljesítmény, elvégre legfőképp az én életemről van most szó.
- Hogy mi..? - néztem rá értetlenül. Az előbb még nekem támadt, most meg. ?! Tényleg gondjai lehetnek odabent, vagy csak ő maga sem tudja, hogy mi a frászt akar csinálni. Menni, maradni, ölni, menekülni... - Ha nem tűnt volna fel... - sziszegtem felé, miközben ő félig eltűnt a bőröndjében. - Én még a mobilomat sem hoztam magammal... - mutattam végig magamon. Mégis mit kapjak magamhoz?! - Mit akarsz csinálni?

Jön..a sajnáltatós sztory-jával...és azt hiszi,hogy ezzel minden el van intézve. Neki meghalt az anyja? Kárpótlást kapott. Nekem ki ad kárpótlást? Neki volt gyerekkora... Nekem ki adja vissza? Neki voltak szülei? Nekem hol voltak? Hol voltak,amikor szükségem volt rá? Miért nem lehetek egyszer én az áldozat... és nem az, aki másra nincs tekintettel.
- Te - fordítottam felé a kést - nekem - most magam felé -csak ne mondd,hogy mit tegyek - fújtattam eszement módjára, és beletúrtam hajamba. Csakhogy az össze volt kötve. Kikapva félig borzolt hajamból ejtettem le a gumit.
Oldalra kaptam fejem. A telefon a földön csipogásba kezdett. Felkapva a földről néztem képernyőjére. " Siess...Készül valamire"
Siessek? Hova? Mivel? És minek? Siessek meghalni? Hülye ez? Meganra pillantottam. Rémült tekintet, felfoghatatlan nem értés, és félelem gyászolta életét. Bennem..pedig ott motoszkált. A sok felgyülemlett sértés, félelem, bosszúvágy ellenére.. én nem akarom ezt tenni.
- Változik a terv - közöltem nyersen. - Szedelőzködj... - szóltam rá, és matatni kezdtem a bőröndömben. Egy térkép, a város térképe...ez kell nekem.

Ó, tudom, hogy mi van.. Nagyon is tisztában vagyok vele... Darius bosszút akar állni rajtam, amiért Sylviát megöltem.. Persze... Ez nyilvánvaló, de Clarissának mi köze van hozzá? Teljesen értelmetlen ebbe belekeverni egy fiatal, terhes nőt. Nincs képe hozzá, hogy idejöjjön és szemtől szemben intézzen el?! Nem kellene meglepődnöm ezen, hiszen biztos volt, hogy egyszer meg fog találni. Hogy nem tudok békességben élni majd és családom pedig végképp nem lehet.. Mint egy egész sor dominó.. Egyet eldöntöttem, borul a többi is...
- Nem én tettem ezt veled... - akadékoskodtam. Utálom a vámpírokat, sosem tenném ezt senkivel sem, szándékosan meg főleg nem. Bár ha Darius őt használja fel ellenem, képletesen talán mégis én vagyok az oka, hogy elvesztette önmagát. Vajon milyen volt azelőtt? Nem.. Ez ne érdekeljen engem...
Még inkább megállt bennem az ütő, ahogy kijelentette, hogy meg fogunk halni. Többesszámban beszélt, én pedig akaratlanul is a hasán nyugvó kezére pillantottam. Hát ennyi lenne?! Az akaratlan bosszúmmal csak még több embert sordok a halál peremére. Egy meg sem született gyermeket, aki senkinek sem ártott.. Nagyot nyeltem, ahogy tudatosult bennem, hogy mi következik most.
Most nem hátráltam el, hiába lengette felém a kést. Mire vár?
- Megölte az anyámat... - révedtem el az emlékeimben, de nem mozdultam. Felesleges lenne, hiszen félig vámpír. Hamarabb megölne, minthogy kijutnék a szobából. - Az anyám is boszorkány volt. Meg akart óvni ettől a világtól, ezért nem tanította meg, hogyan használjam az erőmet. Mikor a nő megölte anyámat.. Én.. Pontosabban az erőm megölte őt. - próbáltam tárgyilagosan fogalmazni. Nem akartam benne szánakozást kelteni, sokkal inkább azért mondtam el, hogy ismerje a történetet, mielőtt tévhitbe ringatja magát. Jobb, ha az igazság teljes tudatában öl meg, nem?! A francokat jobb..
Más esetben feláldoznám magam egy gyermekért. Ha érte nem is, mert nem érdemli meg, a gyermekéért igen, de most.. Hiszen nekem is van miért.. Vagy kiért élnem. És bár keveset tehetek csak magamért ellene, azt a keveset mégis meg fogom tenni, mert nem hagyhatom, hogy bárki más döntsön a sorsom felől.
- Jobb lenne, ha letennéd a kést... - intéztem felé újra, minden érzelem nélkül. Nem, én nem fogok könyörögni, sem semmi más.. De ha tényleg meg akarna ölni, ha valóban rávinné a lelke, akkor már nem élnék...

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád,hogy mi van! - rivalltam rá összeszorított fogakkal. Kezemben a penge még mindig felé ágaskodott... Meg kellene tennem. Most.
- Az egész a te hibád... Minden... Hogy ez lettem. Te tetted ezt velem! Már ezért megérdemelnéd,hogy átvágjam a torkod! - kiáltottam rá, és nem tudtam,hogy mennyi időbe telik, míg meghall valaki minket. De ez izgatott a legkevésbé.
- Miattad fogunk meghalni - szorítottam kezem hasamra, hogy értse a többesszámot - És van pofád megkérdezni,hogy mi közöm hozzá? - hitetlenkedve őrült hangtónusban nevettem fel. - Tényleg ennyire ostoba vagy?
- Ne add az ártatlant. Már nem kell! Gyilkos! Gyerünk, mutasd a fogad fehérjét! Úgy élvezetesebb lesz megölni- álltam támadóállásba. Agyamat teljesen elszorította a sötét imbolygás. Bosszú. Bosszú mindenért.
- Két évvel ezelőtt... Mikor menekülnöm kellett, Darius átváltoztatott. Az alku tárgya az életed. Elmenekülhettem,de ez lett belőlem. És vagy a te életed,vagy hármunké. Ne játszd, már nincs ostoba, aki bevenné a műsorod - ingattam fejem. Homlokomban az erek idegesen lüktettek, és olyan szinten nem tudtam uralni cselekedeteimet, hogy biztos voltam benne.. Ma ölnöm kell.

Nem voltam felkészülve, hogy pofonnal fogad, ráadásul olyannal, aminek a nyoma kétségkívül meg fog maradni. Fejem oldalra bukott, hajamat prüszköltem ki sajgó számból, talán még az ajkam is felrepedt, de most nem foglalkoztam vele. Tettem felé egy lépést, hogy visszaadjam a kölcsönt, de meg is toppantam abban a minutumban. Mi a franc van vele? Elhűlve pillantottam felé, hisz úgy viselkedett, mint valami tébolyult nőszemély. Késsel fenyegetőzik, és már azt vártam, hogy belémvágja, ehelyett a saját csuklóját kezdte nyirbálni. A gyomrom is felfordult, ahogy megláttam a vérét előbb csorogni végig az ujjain, majd a kés pengéjén. Elmebajos, erre nincs más magyarázat. Megrettentem tőle. Én még barátkozni akartam vele, erre kiderül, hogy egy köz- és önveszélyes őrült.
A pániktól nem fogtam fel a szavakat, amiket a fejemhez vágott, legalábbis az értelmüket biztosan nem. Cifrán szitkozódott, de nekem már most azon járt az eszem, hogy el innen, mielőtt még az én véremet is megkóstoltatja a késével. Gyanítom nem kell hozzá sok.. De mégis.. Terhes.. Hogy lehet ilyen nemtörődöm idióta?!
Aztán a ködfelhőn keresztül átszivárgó szavak mégis értelmet nyertek.. A férje.. Vagyis..
- Darius.. - suttogtam magam elé meredve, és azonnal körbenéztem a szobában. Hihetetlen tempóban szedtem a levegőt és hátrálni kezdtem.. - Ezt te nem érted... - magyaráztam Clarissának. - Mi közöd van egyáltalán hozzá? - néztem végig rajta tetőtől talpig, miközben valami szélsebesen elszáguldott mellettem, nem sok kellett volna hozzá, hogy akár belémfúródjon, de helyettem a falnak csapódott. Az iránytű... Ez az egész egyre értelmetlenebb. De a legfontosabb, hogy eltűnjek innen... Most! Megtalált! Végem....

Nyugtalankodva róttam a köröket a szoba közepénazon agyalva,hogy egyből tépjem le a fejét, vagy várjam meg, míg megmagyarázza,hogy miért köpött a levesembe, és miért okozott két évnyi nyugtalan éjszakát fejemre...Én ostoba! Megmentettem az életét... Én idióta! Én ..ahw... Pedig..akkor már vége lenne! Erre tessék.. mit művelek? Megmentem a kis csitrit, hogy égne máglyán...
Telefonomat- vagyis,amit a portástól nyúltam le- szorongattam, míg vártam Megan érkezését. A kis készülék vészjóslóan pislogott párat, tekintetem rögtön utána is kapott. " Darius a városban van. Vigyázz! " - írta az egyik informátorom, akit Darius figyelésére állítottam. Francba az egésszel! Mindketten meg fogunk dögleni. - Hárman - tettem hozzá magamban, és idegesen pillantottam le a még gömbölyödni sem gömbölyödő pocakomra. De nem... Őt nem vihetem a halálba.. Nem..
Meghúzva karomat, erőteljesen dobtam a mobilt a hotelszoba falának. Nem akartam lenyugtatni magam, nem is tudtam volna. S elég volt a lépteket a hátam mögül hallani, agyamban úgy ment feljebb a pumpa. Homlokomon az erek kidagadtak, és ütemtől eltérően verő szívemmel, heves hadonászással igyekeztem Megan elé.
Mondani akartam valamit..Bármit... Csak azt éreztem,hogy muszáj..muszáj felképelnem,mielőtt megölöm. Hatalmas ütést mértem arcára... és mutatóujjamat felé böktem.
- Te szerencsétlen! Te... gyilkos! - szórtam rá a szitkokat most már hangosan , úgy,ahogy szemeim a szikrákat nem sajnálták- Tetszik a vér látványa? Repetázni szeretnél - kaptam a dohányzóasztalon heverő késhez,amit én készítettem ki, majd csuklómhoz emelve vágtam fel az ereket, és fenyegető léptekkel közeledtem felé - Most nem örül a szád? Te szajha! - kiáltottam rá, teljes dühből. - A kis áldozatod férje a városban van, és van egy olyan érzésem, hogy nem a nép kultúrája ragadta ide - erőszakosan rángattam ki zsebemből az iránytűt, és az üvegére néztem. Hát persze... kiakad... Pillanatokon belül követte a telefonom példáját, és hatalmas sebességgel csapódott a falnak, ahonnan már darabokban kezdett potyogni a festék.

Ismeretlen számot jelzett a telefonom, így először nem is igazán akartam felvenni.. Ha valaki olyan hív, akit nem ismerek, nem.. Nem vagyok kiváncsi rá. Végül addig idegesített a csörgés, amíg beláttam, hogy jobb ezen mihamarabb túlesni. Utána legalább nekem is nyugtom lesz, és azt is megtudom, hogy mit akar ez a némber, aki megzavarja csendes magányomat.
Még bele se szólhattam a telefonba, máris megkaptam a rövid instrukciókat. A zaklatott hangot felismertem, és azonnal bosszantani kezdett, hogy még neki áll szándékában dirigálni. Azok után, hogy csak úgy otthagyott, mint valami házikedvencet, aki még sajnálatra sem méltó, bármiféle törődésre még még inkább nem. Pedig én komolyan gondoltam a dolgot. Egyedül vagyok, most mégis rossz előérzetem támadt. Talán bajban van?! De miért engem hív?! Ez zavaros.. Ez a helyzet, de a kíváncsiságom és a szívem felülbírálta az agyam utasításait.
- A francba veled... - pattantam fel és a telefonomat az ágyra dobtam, hogy aztán sietős, dübörgő léptekkel induljak el lefelé. Talán fogalma sincs arról, hogy én is itt lakom?! A folyosón feldúltan igyekeztem végig. Nem tudtam, mégis mi folyik körülöttem. De azt vettem alapul, hogy segítségre van szüksége, így mikor rátaláltam az említett szobára, nem teketóriáztam, azonnal benyitottam.

Egy kép. Ázott szemeim tükrén egy kép nőtte ki magát. S mint a filmekben, úgy villant meg a villanykörte fénye. Megan. Ő a kulcs. Az iránytű...a sok jel.. Végig Ő volt, és nem jöttem rá. Kisöpörtem szemeimből a fénylő cseppeket, és összeszedve magam álltam talpra. Hajamat szigorúan felkötöttem, hogy már hajszálaim is kegyelemért könyörögtek. Fülem tövébe szúrtam napszemüvegem, elrejtve gyengeségem jeleit. Itt és most erősnek kell lennem. Megragadtam egy karót, és nadrágom szárába rejtettem, vámpír ölésére is ideális lenne, nem még boszorkányhoz. Vagy bukott boszorkányhoz... Jól mondtam, Ő nem érdemli meg az életét... Hát most teszünk is róla...
Sietősre fogva szeltem a kanyarokat. A portáshoz igyekeztem. Tekintélyes, megemelt hanggal "kértem",hogy adja át a telefonját -az enyémet bárhogy is keresem, a föld nyelte el.
- Megan Wallace. Azonnal toldd ide a nagy hátsód. Hotel. 42-es szoba - zártam rövidre, és hanyagul ejtettem le a kagylót, majd megfontolt léptekkel tértem vissza a szobába. Ez ... a leszámolás órája. A szabadságom órája.

Hátsókert
A recepción pikk-pakk elintézték a papírokat. Kifizettem azt a pár itt töltött napot is ráadásul tisztesség módszerekkel. Csak annyi dolgom maradt, hogy fogjam a cuccaimat és összeköltözzek életem szerelmével. Az ajtóban álltunk mindketten, kezeinkben egy-egy megragadott táska, s így vetettünk pár búcsúpillantást a szobára, ahol először tört meg a jég... mindkettőnkben. S ezt méltán magasztalja a vázában ékeskedő rózsa, mely oly büszkén és kitartóan tartja még szirmait, mint anya karjában gyermekeit. Nem ereszti, amíg csak bírja. Mint a szerelmünk, pontosan olyan.

Folyt.: Gilbert ház

- Igen. Imádom az ízlésed. Nem terveztem hozzád vágni - jelentettem ki félvállról, miközben a rózsát elrendeztem.
- Hozzád - kacsintottam rá, és elindultam kifelé.

Folyt.: Lockwood birtok.

- Örülök neki ha eltaláltam. Reméltem hogy nem vágod a fejemhez - vetettem fel a gondolatot, bár... na azért bíztam benne hogy nem, a tüskék nem mutatnának jól a képemben.
Néztem miként teszi vázába a virágot, én pedig addig Őbenne gyönyörködtem. Közben a szemem sarkából láttam az ajtó közelében hagyott csomagokat, melyek láthatóan teli voltak, teltebben, és összezárva, nem úgy mint mikor legutóbb láttam őket.
- Ugye a csomagokkal... hozzám készülsz, és nem a városhatáron túlra? - érdeklődtem, kissé beljebb lépve, követve szememmel kedvesemet. Hogy féltem-e? Naná... a tegnapi este után, nem lepne meg, ha fogná a cókmókját, és itt is hagyna mint a sicc...

https://www.youtube.com/watch?v=6Wg_JpVHkio

- John - sóhajtottam lágyan nevét, mikor betoppant. Idegesnek tűnt, s némiképp zavarodottnak, de még ez is jól állt neki. Odaseneki szőke haj, ő az én hercegem. Megilletődve pislogtam rá. Kezemmel arcát simogattam, és lágy csókot leheltem ajkaira.
- Ez meseszép - fogadtam el a rózsát, s csillogó szemekkel mértem végig minden egyes szirmát, tüskéjét. - A kedvencem -mosolyogtam rá hálásan, majd elszaladtam egy vázáért a kisasztalomhoz. Ha kicsit is figyelmes, biztosan észreveszi a bepakolt táskákat, és szerintem...szóvá is teszi.

(Gilbert ház)

Elég ideges forma állapotban érkeztem meg a hotel elé, majd kezembe fogva azt a szál rózsát, amit idefelé egy virágosnál vettem, sétáltam el egészen Clarissa szobájának az ajtajáig, ahol is aztán bekopogtam szépen, és gondoltam... hát, nem akartam kockáztatni hogy netán igaz legyen a kételyem és leshessem hogy beenged, így lefordítottam a gombkilincset... és az ajtó nem volt zárva, így kinyílt előttem. Bedugtam a fejem próbaként, hátha a helyén marad.
- Szia! - köszöntem be, és szembe is találtam magam rögtön az életem leghőbb szerelmével... aki a szépnél is ezerszer és még egyszer gyönyörűbb volt... - Hűű... jó helyen járok? Én Clarissát keresem, de lehetetlen hogy te legyél, hacsak nem az éjjel angyallá változtál... - dicsértem egy bátortalan mosollyal, miként beléptem a szobába, és feléje nyújtottam a rózsát, amit hoztam.

( http://data.whicdn.com/images/31651474/egy_szal_voros_rozsa_167934_84554_large.jpg )

- Ez a tiéd - mondtam kedvesen.

Gilbert ház

Megkönnyebbülten csuktam be az ajtót magam után, és leroskadtam az ágyra. Hatalmas sóhaj kíséretében dőltem hanyatt, tökéletes testhelyzet az ember lányának, hogy gondolkozni tudjon. Jól tettem? Igen. Éppen ott és akkor ezt láttam helyesnek. Hát ezt gyorsan le is rendeztem magamban, de az alvás előtt még akadt egy kis dolgom. Az összes szétszórt cuccomat betuszkoltam a csomagjaimban, s csak ezután hunytam le szemeimet, hogy álommanó kíséretében új földre érkezzek.


Kisimult arccal,de kicsit izgulósan ébredten. Fene azoknak a fránya lepkéknek a gyomromban, talán könnyebb lenne. Mindenesetre csak a fél napot igényelt a kiöltözésem, de igyekeztem mindent beleadni. Úgy igazgattam egyetlen hajszálamat, mintha a királynő elé vonulnék. Úgy is éreztem magam. Viszont érkezésére elkészültem. Nagy szó, de tényleg.
Az ajtó nyitódni kezdett, Clarissából a feszült, izgatott, idegösszeroppanást kapó személyiség elnyomta magát, helyette a magabiztos Nő várta kedvesét.

- Neeem, én ilyet egy szóval sem állítanék - ráztam a fejem határozottan, Clarissára pillantva, és nézve miként végez a hajával, majd kezdi el sminkelni magát. Majdnem el is könyveltem fejben, hogy ha tipikusan női felállásban sminkel az én drága kedvesem is, akkor maximum három óra múlva fogunk elindulni. De nem, Clarissa ebben is kivételes nőnek bizonyult, mert míg én felhúztam a cipőmet, Ő máris végzett a pingálással (szép volt mint mindig), és már öltözött. Nah, ezt már megint nem volt olyan élvezet nézni mint a vetkőzését, de... muszáj lesz ezt is megszokni.
Jobb volt, főleg, ha mérlegeljük, hogy Ő egy gyönyörű nő. Egy gyönyörűen fiatal, és értelmes nő. Aki fogalmam nincs miért egy magamfajta (hozzá képest) vén kujonnak beillő fickót akar maga mellé, de... mindemellett persze tény volt, hogy annyira szerettem, hogy ha elveszteném... Nos azzal sokmindennek véget vetnék. Ha Ő nincs, nincs miért azzá lennem, amivé tegnap váltam. KELL hogy sikerüljön. De bármilyen szép és jó is amit érzek, és remélem hogy Ő is... bármikor jöhet egy jobb, egy fiatalabb, egy normális, nem olyan csődtömeg mint én, és ugyan, kinek kellene a magamfajta, ha lehet jobb is helyette? Nem tudom meddig adathat meg nekem ez az álom, de... amíg megadatik, nekem addig tart a világ... az élet.
Mikor hozzám lépett, boldog mosollyal csókoltam meg, viszonozva az Övét.
- Rendben, hétkor ott leszek - bólintottam szavaira, és követtem az ajtóhoz, majd ki onnét, majd odakint ment jobbra, én meg balra, először is, haza.

(folyt. köv. Gilbert ház)

De ahogy az idő múlik, karjaiban töltött másodpercek is végesnek bizonyultak. Lassan elváltunk egymástól, s maradtak a kínzó gondolatok, és egy kusza hajkorona. Megelégedve a bénázással, kezéből kivéve a fésűt körkörös mozdulatokat tettem a hajzuhatag fölött, magamban pedig régen tanult szöveget mormolgattam újra, majd újra. Hajszálaim hamar rendeződtek, én pedig céltudatosabban nyúltam sminkkészletem felé.
- Tehát azt akarod mondani nekem, hogy neked helyettem pár villanykörte is megteszi? Érdekes - válaszoltam, miközben arcomat rendeztem. A szempillaspirálra került sor, így pár másodperig tátott szájjal végeztem a műveletet, így apró szünetet préselve beszélgetésünkbe. Hála képességeimnek a sminkelés sem tartott huzamosabb ideid, így hát elsétálva a tükörtől, nekiláttam az öltözködésnek. A többi szavára nem reagáltam, némán, elkomolyodva kapkodtam magamra a ruhadarabokat, s közben a fejemben cikázó gondolatokat pofoztam helyükre.
Mi lesz ezután? Mi lesz ma? Mi lesz, ha ma sikerrel járok, és ott áll majd előttem? Megteszem? Képes vagyok rá? Ráadásul itt van John. Elég lehetek én neki? Állítja, de benne ugyanúgy felmerülhetnek kételyek... Nem is tőle, hanem magamtól tartottam. Bár úgy érzem, helyes, hogy adtam magamnak egy esélyt. Egy esélyt vele. Egy esélyt magamnak, és egy esélyt neki. Esélyt nekünk az újrakezdéshez, de tartok a jövőtől. Még mindig.
Úgy tűnik elkészültem. Bár ne lennék ilyen gyors. Bár élvezhetném még egy kicsit a vele eltöltött perceket. De azt kell szem előtt tartanom, hogy ha nem csinálom, és nem próbálom, akkor talán nem is olyan hosszúak azok a kettőnknek szánt percek. De talán megint túl sokat aggodalmaskodok. Elé léptem és lágyan csókoltam, majd az ajtóhoz lépve csak ennyit suttogtam:
- Hétkor várlak ott, ahol először megláttalak - kacsintottam rá, majd a kilincshez nyúlva indultam el vele együtt, de mégis külön utakon. Külön utakon, ameddig van, mi közénk állhat.

Jóleső érzéssel töltött el, amikor Clarissa megölelt. Furcsa, de nagyon jó érzés volt. Kezem ölelte Őt, ahogy az Övé is engem, arcom a nyakába hajtottam, és belélegeztem bőre édes, megnyugtató illatát.
- Köszönöm - mondtam csak ennyit válaszul. Már így is épp elég elesettséget mutattam, nem kell hogy még ömlengeni is kezdjek előtte. Akkor akár el is temethetném magam oda az ágy mellé. Az egy dolog, hogy a vadász-büszkeségem feladtam, de a férfiúi büszkeségemet azt még inkább megtartanám. Bíztam Clarissában, és tudtam, láttam rajta, hogy elkötelezett célja lenne kibékíteni a lányommal, és segíteni, de én... attól a néhány reményfoszlánytól eltekintve erre mégsem tudtam esélyt látni. Lelki szemeim előtt láttam ezer kudarcot, és egyetlen esélyt a sikerre. Talán ha egy bocsánatkérő levél kíséretében a fejemet küldetném el Elenáéknak, talán megkapnám a megbocsátás egy formáját. De hát az már nem lenne egy nagy siker. Se a lányomhoz, se az unokáimhoz nem kerülnék vele közelebb.
Volt bennem egy igen rémisztő gondolat. Egy gondolat, ami igazából Clarissa hatására jutott eszembe. Ha Vele sikerült, és meg tudtam szeretni a lényét, hiába a vámpírság, talán Elena szívéhez is a "vámpírfelén" keresztül kéne megpróbálnom közeledni. Az pedig Damon. Ha vele sikerülne dűlőre jutnom, talán az hatna Elenára is, és... ha meg mégsem, akkor is előrébb lennék, mert legalább nem fenyegetne nyaktörés, amikor megpróbálnék találkozni vele és a gyerekekkel. De egyelőre nem tudtam lehetséges-e ez egyáltalán, hisz még a gondolattal sem voltam kibékülve, nemhogy cselekedjek.
- Igen, így állunk, tudod, vannak feltételek, amik jól jönnek a párkapcsolatban. Például, te villanykörtét és ingeket ígértél nekem, én meg csókot és biztonságot neked, és ahhoz hogy például megkapd a "csók-csomagodat" neked is le kell tenned valamit az asztalra - kacsintottam Rá játékosan. Bár ezt persze megcáfolta az, hogy a válasz mellé is csatoltam egy csókot, amit a szájára adtam, de hát nem is gondoltam komolyan, az már nekem lenne kínzás, ha addig nem csókolnám meg.
- Hát én úgy láttam hogy egyelőre a hajad áll nyerésre, nem a fésű - mondtam, miközben átvettem a fésűjét, és képességeim teljes bevetésével igyekeztem finoman küzdeni ezzel a kis "gubanc-királynővel", illetve frizurájával. Közben figyelve, és hallgatva szavait, melyeken kellőképp meg is lepődtem. Csodálkozva vontam össze szemöldököm, és néztem a tükörben vissza a szemeibe, amit Ő is észrevehetett. Egészen addig, míg fel nem jajdult, hogy húzom a haját.
- Sajnálom - mondtam, és megsimogattam a haját ott, ahol Ő masszírozgatta, mondván hogy meghúztam. - De akkor ne ficánkolj, mondtam hogy nem vagyok profi - mondtam egy bocsánatkérő mosollyal, miközben visszatértem a boszis részre. - Én nem várom el tőled hogy ne varázsolj. És nem is zavar, ha megteszed. Ha nem akarsz, az persze más tészta, de ha csak azért nem teszed mert én itt vagyok, akkor felesleges. Nem bánom, azt se ha vámpírnak látlak, és azt se ha boszorkánynak. Mindkét énedet elfogadtam, az emberivel együtt, mert téged látlak, és nem a képességeidet - magyaráztam egészen komolyan, közben hol a szemeibe nézve, hol meg a haját figyelve amivel harcoltam. Komolyan mondtam. Nem akartam hogy miattam hagyjon fel ilyesmivel. Az Ő varázslása nem ártalmas, mint az én vadász létem, szóval a boszorkányság nem zavar bele semmibe köztünk. Nem vártam hogy énmiattam ne csinálja.
- Édesem, ha kukás zsákkal közelítesz felém, na akkor fogok elfutni - reagáltam kitágult szemekkel a rémületére, de közben persze mulattatott, és jólesett, ahogy viselkedett a szavaimra. Vagy aggódik miattam, vagy féltékeny, de nekem mindkettő egy jó érzésre vezethető vissza, mégpedig arra, hogy szeret. Néztem a félig felém fordult arcát, és egy puszit nyomtam az orrára. - Ne aggódj, eszemben sem volt félpucéran kimenni. Nem ejtettek a fejemre - nyugtattam meg Őt, majd egy mosollyal fogadtam a viszontpusziját, és hagytam hogy kivegye a fésűt a kezemből.
- Semmi szükség rá hogy féltékeny légy, ilyen még nem volt - ráztam meg a fejem, kissé hátrébb lépve, aztán a kanapéhoz menvén végül magamra vettem már a pulóveremet. - Na és, akkor hogyan legyen? Mármint később? Ha én most hazamegyek átöltözni, aztán a kórházba, te meg azt mondtad vásárolsz, utána, találkozzunk itt, vagy megvárjalak otthon? De akár utánad is mehetek a központba, ha előbb végzek, és segíthetek vásárolni és/vagy cipekedni.

- Ne! - tartottam fel egyik kezem védekezőül, leszorított szemhéjakkal, majd higgadtan közöltem. - Túl nagy kísértés. Még elképzelni is - vigyorodtam el újonnan, majd tükörképünket szemléltem. Jól mutattunk együtt. Jól, mígnem elmélázó tekintetét megláttam. A fájdalom, mely átvonszolta magát arcán, akkora gombócot varázsolt torkomba, hogy nemhogy biztatót, megszólalni is képtelen voltam. Gyengepontját forszírozom. Nem szabadna. Pontosan tudom, hogy mennyire nem. Így, mikor vázolta az állítása szerinti leendő találkozását lányával, képtelen voltam bármit is mondani. Egyszerűen megfordultam és megöleltem. Az ölelés néha többet jelent bármilyen szónál. Mintha azt sugalltam volna, hogy bízz, mert tudom, hogy rendbe fog jönni minden! Hiszem! Megcsináljuk! Ne aggódj... Nincs mitől! Mert... mert itt vagyok veled!
De nem mondtam ki. Nem megy. Nem akarok sírni, nem akarok ezzel is fájdalmat okozni. Ugyanazt a sebet újra és újra felszakítani. A legfájdalmasabb minden közül. Hiszen, ha már sebről beszélünk, az mélyebb nyomot hagy az ember szívében, mint egy sima karcolás, egy sima botlás. Egy seb a kínzó érzelmektől lesz olyan, amilyen.
- Nem felejtek - kacsintottam rá. - Igen? Feltételhez kötjük? Így állunk? Halljuk ígéreteimről a listát!- mosolyodtam el, miközben fülembe tűztem fülbevalómat.
- Szz... én is megtudok fésülködni! - vetettem neki dacosan, majd makacskodva, de megadóan felé nyújtottam a fésűt, és egy "na, mutasd, mit tudsz" tekintettel meredtem tükörképünkre.
- Én... Úgy döntöttem, hogy a jelenlétedben kicsit hanyagolom a varázslást - kicsit fura arcot vágott, ezért gyorsan próbáltam kimenteni magam a helyzetből. - Csak...így mindkettőnknek jobb lenne. Ráadásul így élveze - mondandóm félbeszakadt, rövid, de hangos sikongatás hagyta el torkom és hajamhoz kaptam. - Ez fájt - szidtam le, hajhagymáimat simogatva.
- Hogy mit akarsz csinálni? - kérdeztem vissza, féloldalas felé fordulva. Nem azért, mert nem hallottam, hanem pontosan azért, mert reménykedtem, hogy rosszul hallom.
- John Gilbert, ha kell, egy kukás zsákot csavarok rád, de így nem mész te az utcára! - szidtam le, majd mikor megnyugtatott, hogy a pulóvere még egyben van, hatalmas sóhaj hagyta el torkom. Azért...na. Így nem. Ő nem. Se azért, mert tél van...meg... Az a sok nő az utcán... Jajj.
- Csak azért, mert eddig még nem ismertél. Féltékeny is lennék, ha más nő is ezzel illetett volna, ugye tudod, hmm? - egy gyors puszit nyomva arcára, meghálálva erőfeszítését, melyet a hajamba fektetett, inkább egy utolsó kivételt téve kisebb varázslatot vetettem be. Szükségem van azokra a hajhagymákra!

- Kár, pedig ha tudnád milyen jó dolog velem heverészni egész nap - válaszoltam, egy széles vigyorral, és kíváncsian szemlélve, hogyan kezd el feltúrni egy táskát. Én ruhára tippeltem volna, de nem, fésűt keresett.
A szavakat, melyeket idézett, nem hallottam még, bár a tanulsága megvolt. Bár nem hittem benne. Tudtam is volna ellenpéldát mondani, miszerint a reménynél meg jóval erősebb Damon keze, ami úgy tör nyakat, mint más ropit. De mivel tudtam, hogy egy: nővel szemben vitát nyerni nem lehet, és kettő: Clarissa nem szereti ha a törött nyakam emlegetem, így inkább csak megráztam a fejem, hogy nem hallottam még az idézetét, és öltöztem csendben. Azt a részletet nem is gondolva végig, hogy harmadrészben pedig egy férfi sem szereti bevallani szíve hölgyének, hogy azért ott van benne a félelem érzete is. Mert most érdekelt mit kapok Elenától ha meglát, jobban mint valaha, s nem akartam siettetni az elkerülhetetlen elutasítást. A hátamba szemvillanásokkal beígért hentesbárdot pedig főként nem.
- Főleg azért nem, mert nem is hinnék el, mindegy mit mondanék. Ha például azt mondanám, hogy "Sziasztok, a helyzet az hogy szerelmes vagyok, és a nő akit szeretek, ráébresztett hogy vannak az életben fontosabb dolgok is mint a gyilkolás tisztogatási célokból", akkor valószínűleg előbb kiröhögnének, majd megkérdeznék mit ittam, végül pedig a kitört nyakam fölött beszélnék meg, hogy valószínűleg megőrültem, amiért azt hiszem hogy még van esélyem elnyerni a megbocsátásukat - foglaltam össze az elméletem a jövőbeni lehetőségről. Ami igen csak valószínűnek tűnt a számomra. Annyi különbséggel, hogy a bárdot is láttam lelki szemeim előtt kiállni a hátamból, de Clarissa előtt azt már inkább kihagytam a vetítésből.
Mindenesetre azt igencsak mulattató volt látni, amiként a haját tépkedi a fésűvel. Én ugyan nem értettem ehhez, de egyelőre úgy látszott a haja áll nyerésre nem a fésű.
- Igazán? Tartozom? - kérdeztem elvigyorodván, és megcsókolva ott, ahol mutatta, a száján. - Rendben, ha te lerovod a tartozásaid az irányomba, én is lerovom feléd.
Összeszorított szájjal néztem, hogyan küzd a saját hajával, és igyekeztem nem nevetni az arcán, ahogy a saját megtépkedett haja fájdalmas visszavágással jelezte hogy nem megfelelő a bánásmód.
- Akarod hogy segítsek? Úgy talán még hajad is maradna - ajánlottam fel, nem szűnő vigyorommal, de lehetőleg nevetés nélkül, és odanyújtottam a kezem, hogy ideadja-e a fésűt. - Az ember fia azt hinné, hogy egy robbantóművész a haját is egy csettintéssel rendbe tudja tenni ha akarja - simítottam ki egy kóctincset a homlokából, és néztem a szemeibe.
- Ööö... igazad van, inkább mászkálok nélküle - hagytam meg a dolgot, úgysem gondoltam komolyan hogy álljon neki varrni még ezt a pólót. Az már nem mentené meg. És különben sem vagyok anyagi csődben, hogy varrogatni kelljen egy ilyen állapotra tépett ruhadarabot. - De csak idebent, kint meg jó lesz a pulóverem magában, alatta nem látszik hogy nincs póló. Nem lakok olyan messze, csak pár sarok, otthon van még elég hasonló darab.
Amit gondoltam, hogy nyugodtan széttéphet hasonlóképp, ha ilyen csókok járnak közben is, mint amit most is kaptam.
- Hmm... tudod-e hogy te vagy az első a világegyetemben aki szerint édes vagyok? Történelmi pillanat ez, le kéne jegyeznünk valahova - cirógattam meg mosolyogva az arcát, majd még egy futó csókot nyomtam a szájára. Utána elválva vettem egy nagy levegőt, és néztem fel somolyogva a hajára. - Nah de akkor, segítsek? Eljátszom a kedvedért az apuka szerepét, és megfésüllek, de légy elnéző, még életemben nem volt szerencsém ehhez a szereposztáshoz - ingattam fejemet. Vagyis de, látásból volt hozzá szerencsém, láttam a bátyámtól. Meg apánktól. De a kettő ég és föld volt, az egyik MÁR nem menne nekem a másik meg tán MÉG nem menne. Szép kis apa vagyok...

- Reméltem is- kacsintottam rá tovább szedelőzködve. - Hát pedig az egyik nem létezik a másik nélkül! Nem tehetjük meg, hogy örökké az ágyban heverészünk.... Vagy nem csak heverészünk - túrtam bele amúgy is kócos hajamba, majd a még kipakolatlan bőröndöm mélyén kutattam egy fésű után. Összekaphatnám magam, és kicsit igényesebben élhetnék. Csak... A mai világ egy rohanó világ. Megvan a saját üteme, és ha csak behunyod a szemed, legyen az akár 10 másodperc erejéig is, akkor kilépve teljesen elveszted a fonalat, s ezzel eltűnik a jelentősége. Elveszel te magad is. Ez persze nem jó mentség arra, hogy egy hét után se vagyok képes kipakolni a pár darab ömlesztve fekvő bőröndömből kacatjaimat. Mit is mondhatnék?! Így jött ki a lépés.
- Hallotta már uraságod e bölcs ember szavait? Csak egy dolog van, ami erősebb a félelemnél. A remény - lestem egy pillanatra hátam mögé, hátha meglátom tekintetét, esetleg le is olvashatok róla valamit. Ő viszont felöltözésével volt elfoglalva, pedig misem érdekelhetne engem most jobban, mint az, hogy mit is gondol. Tudom, hogy fél, ezt tudtomra is adta,de ...
- Nem kell ma rögtön. Ráadásul nem is állíthatsz be hozzájuk úgy, hogy: "Sziasztok, megváltoztam!". Ez nem így működik. Szépen lassan megküzdünk ezzel - mosolyogtam biztatóan, majd fésű fogait alaposan hajkoronámba süllyesztettem, hogy nekivágjak a lehetetlennek. Szénaboglyából selymet gyártani. Nehéz feladat.
- Hmm... Szép tervek. De doktor, ha jól emlékszem maga tartozik még nekem egy kezeléssel,ha jól rémlik. De lehet, hogy memóriazavarban is szenvedek - miközben átfonta karjait derekamon, szépen lassan megfordultam, hogy szemeibe nézhessek. - Itt is fáj - kuncogtam fel számra mutatva, majd apró csókot lehelve ajkaira visszafordultam, és megpróbáltam kirángatni hajamból a fésűt. Beragadt.
- Áucs - lekonyuló ajkakkal, kislányosan fájdalmas tekintettel néztem szemeibe.
- Ezzel el leszek még egy darabig- sóhajtottam inkább magamnak megjegyezve. Bevethetnék akár bármiféle varázslatot, de előtte kicsit óvakodtam ettől. Inkább vállalom a fájdalmas procedúrát és a sajgó hajhagymákat. A hajhagymák tudnak fájni? Ezt bizony egy nő pontosan tudja. Igen. Nagyon.
- Varrás? Őő...izé. A kedvedért megpróbálhatom. De az én kedvemért anélkül is mászkálhatnál - kacsintottam rá kaján vigyorral képemen. Gyors pillanatkép futott át agyamon. Tél van. Fázik. Megfázik. Kórházba kerül. Meghal. Én meg vele halok. Túl nagy kockázat! Inkább ráadok valami nőit, mintsem ez történjen... Azt hiszem valakinek agyára ment a szerelem.
- Te meg elfogult, és aaaaanyira édes - húztam el kicsit a szó elejét, arcomra fülig érő vigyor ült, majd újra csókoltam ajkait. Elalélok ettől a pasitól. Ha akarom, ha nem. Én viszont akarom.

- Pedig én szeretem az aranyos Clarissát - mondtam, miközben néztem hogy felül, és felhúz magára egy köntöst. - Hmm... sokkal kevésbé szeretem nézni amikor öltözöl, ahhoz képest, mint amikor vetkőztetlek - jegyeztem meg egy széles vigyorral, de közben végig követtem a szememmel amint felkel. ÉN még azért nem követtem a példáját, csak felültem.
- Ha most arra utalsz hogy irány a lányomék háza, akkor határozottan elutasítom a kérelmet - ráztam meg a fejem kelletlenül, mikor keze a nyakamhoz ért. Az én kezem is követte a mozdulatot, és megtapogattam, már csak reflexből is, az ép nyakam. - Két nap alatt nem vágyok két nyaktörésre, és szerintem te sem akarsz két nap egymás után a bokorból összeszedni - keltem fel végül én is, és körbehordozva pillantásom a szobában, vadásztam a ruháimat. Az alsóm, és a nadrágom hamar meglett, azt fel is kaptam. Aztán újra Clarissa felé fordultam.
- Ma inkább maradok a sérülésmentes programnál - folytattam tovább, akárcsak egy fordulással a padlómustrát is, mert felülről még csupasz voltam. - Mondjuk a fess fiatalember elmegy a kórházba, és intéz valamit a vadászatmentes munka frontján, hogy este már hivatalosan is tisztességes emberként ülhessen asztalhoz a kedvesével - döntöttem el, s eközben kiszúrta a szemem a pulóveremet a kanapén, és a pólómat a földön. Ez utóbbiért odaléptem, és a kezembe emelve meglengettem Clarissa felé. - Remélem a csinos ifjú hölgy a varrás terén is van olyan ügyes mint a tépkedés terén, mert bizony ez már kettő - vettem szemügyre a pólón ejtett tépésnyomot, de nem ellenkezően vagy sértetten, hisz mit nekem egy póló azért cserébe amit az este együtt éltünk át.
Mikor megláttam Clarissa arckifejezését amivel a tükör előtt állva méregette magát, felnevettem, és utánamenvén megálltam mögötte, átöleltem a derekát, és hátulról a nyakába csókoltam.
- Szerintem így is gyönyörű vagy - dicsértem meg, s vigyorogva szemléltem az elkenődött sminkjét, ami igaz, kicsit viccesen festett, de a kócos hajával kifejezetten szexi volt.

-Aranyosan nyálas? Ez rosszabb, mint a szimpla nyálas - nevettem fel hirtelen, majd hatalmas kedvtelenségemtől vezérelve fintorogva, és hatalmas "semmi kedvem sincs" sóhajjal ültem fel, majd karjaimat egyenként bújtatva borítottam be testem újonnan vásárolt selyemköntösömmel.
- Nem-nem. Tévedésben vagy! Ma egyikünk sem fog heverészni, vagyis estig AJÁNLOM, hogy egyikünk se tegye. Mindkettőnknek van dolga. Nem szívesen engedlek ki a szobámból, a múltkori után pláne nem, de valakinek úgy érzem, sokat kell tepernie a megbocsájtásért -mikor elhaladtam mellette, nyaka vonalán húztam végig ujjperceimet, persze célzásból.
- És nem! Nem várat holnapig! Ráadásul nekem is van még elintéznivalóm, sőt el kell mennem boltba. Egy nagyon fess fiatalemberrel fogok vacsorázni, és még azt sem tudom, hogy mit fogok főzni...Ráadásul, ha megtudja, hogy nem is vagyok toppon a konyhában, egyből elhagy engem, úgyhogy kellene most valami pár órás villámtanfolyamot elvégeznem. Sűrű napnak nézünk elébe - léptem a tükör elé, hogy szemügyre vegyem kinézetem. Jajj. Elkenődött szemfesték, elfeküdt haj. Régen néztem ki ennyire szörnyen jól. A szörnyen stimmel, a jól-ba nem szívesen megyek bele.