Odavoltam ezért a napsütésért, jó időért, a városért, mindenért, amit Rio képviselt. Jártam már itt körülbelül 50 éve, de éreztem, hogy vissza kell térnem. Valami visszahívott. Talán csak a város hangulata. Ám a kávézó teraszán ücsörögve és koktélt kortyolgatva egyáltalán nem volt kedvem gondolkozni. Azért voltam itt, hogy lazítsak, ezért jöttem ide két hete és ezért is leszek még itt egy darabig. Itt minden adott egy jó kis kiruccanáshoz. Arcomat napszemüveg takarta, ezen keresztül szemléltem a világot, már amikor egyáltalán érdekelt, kik járkálnak körülöttem vagy ülnek le a környező asztalokhoz. Megigazítottam lenge nyári ruhámat a combjaimon és felemeltem az asztalomon heverő könyvet. Semmi modern irodalom, klasszikus darab és művelődés. Nem zavartak a strandon lazítók, a feltörő kacajok, semmi nem érdekelt. Mintha kikapcsolt volna az agyam, faarccal olvasgattam a sorokat, amiket szinte már kívülről fújtam és újabb kortyokat ittam a szokásomtól eltérően alkoholmentesre kért koktélomból.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Nagyot nyújtózkodva sétáltam végig a hotel medencéje mellett, majd mielőtt kényelmes elnyúltam volna az egyik napágyba levettem az ingemet, s ledobtam magam mellé. Habár nincs mit kipihennem, mert nem mondhatnám, hogy túlhajtom magam a munkával, mégis kifejezetten kellemes és pihentető volt fetrengeni a napsütésben. A gondolatra reflexszerűen mozgattam meg gyűrűsujjamon a napfény gyűrűt. Biztos, ami biztos alapon. Szerettem a társaságot, ha emberek vesznek körül, mégis mindig régi ismerősként köszöntöttem az egyedüllétet. Nem, magányos az sosem voltam, csak néha egyedül. De azt hiszem, nem is árt egy kicsit, ha néha magunkban lehetünk. Nekem legalábbis szükségem volt egy intim szférára, ami csak az enyém. Ezért nem is köteleztem el magamat semmire. Jobb szeretem az életemet én irányítani, csak és kizárólag én. Talán fél óra telhetett el, míg lehunyt szemmel feküdtem a napágyon, és került is az asztalomra egy pohár hideg narancslé, mikor nyugtalanság érzése lett rajtam úrrá. Nem az a rossz fajta, mint mikor veszélyt érzel. Kellemes, szinte bizsergető, de mindenképpen nyugtalanító érzés. Erőt véve magamon kinyitottam szememet, s körbepillantottam. Tudtam, hogy keresek valamit, csak azt nem, hogy mit. Végül csak egy, legfeljebb két perc telt el, mire megtaláltam. Mégpedig a bárpultnál ücsörgő, koktélt szürcsölgető lány személyében. Nem álltam fel, fejem oldalra billentve figyeltem őt, hagyva, hogy átjárjon az a nyugtalanító érzés. Messziről láttam csak, olykor profilból, mikor valaki vagy valami után nézett, de a napszemüvegtől nem igazán tudtam kivenni arcvonásait. Abban viszont valami oknál fogva biztos voltam, hogy gyönyörű. Hátulról legalábbis nagyon ígéretesnek tűnt. Abbahagyva a bámészkodást végül feltápászkodtam, kiittam a maradék juicet a poharamból, elindultam felé, s mikor odaértem, csendesen foglaltam helyet mellette. Ahogy rápillantottam, először nem is tudtam mi a fenét mondjak, pedig aztán nem sűrűn fordul elő velem olyan, hogy ne jutna eszembe valami frappáns és találó. Mégis tudtam, ez a lány nem akármilyen. Hogy mégis honnan? Hiába nem váltottunk még egy szót se, s csak profilból láttam, szinte sütött róla minden, amitől csak egy férfi elrettenhet. Égető volt a magabiztossága, ahogy ült ott egyedül, kezében a könyvvel. Hideg, kimért, elegáns, egy szó, mint száz, kellett nekem. - Tudtad, hogy tömegbalesetet okoztál az előbb? - szólaltam meg hirtelen, s egyenesen rá néztem, várva, hogy Ő is megajándékozzon pillantásával. - Pedig csak keresztbe tetted lábad. - vontam meg tanácstalanul vállamat, majd szinte automatikusan hosszú, formás lábaira pillantottam. Halvány mosollyal emeltem fel újra fejem, s néztem rá. Tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
Faltam a betűket, külső szemlélők számára akár tipikus jó kislánynak is tűnhettem volna, aki a könyvekben találja meg igaz szerelmét és élete értelmét, ám csak arról volt szó, hogy élveztem az édes semmittevést, ami abból adódott, hogy itt biztosan senki sem fog keresni. Egy darabig legalábbis. Az utánam kutatók között köztudott volt, hogy időm nagy részét leginkább Európában töltöm, hiszen az Újvilág felfedezése számomra nem járt valami hű, de jó élményekkel. Persze Amerikát is szerettem és kezdtem azt hinni, hogy a déli részét túlságosan is meg fogom szeretni. Elég volt csak végignézni ezen a strandon, szabadságukat töltő fiatalok, családok, szerelmespárok vidám kacajai... röhejes, de egyben üdítő is. Nem mintha akármikor szükségem lett volna arra, hogy közönséges akárkik bámulása vidítson fel. Ismét a kezemben lévő könyvek szenteltem a figyelmemet és huzamosabb ideig nem is terveztem felpillantani belőle, ám nagyon úgy tűnt, hogy valakinek nem igazán van ínyére a csendes pihenőm. Nagy kár, elvégre ritkán szoktam ilyet csinálni. Ennek ellenére nem zavartattam magam, érzékeim messziről kiszúrták a közelgő tesztoszterontömeget, amikor pedig a férfi megszólalt, ügyet sem vetettem rá. Kezdetben. - Jó duma, de mint láthatod, nem érek rá. - Megforgattam a szemeimet, ahogy leült mellém, viszont rendületlenül a sorokat bámultam, rá sem néztem az illetőre és a napszemüvegemet véletlenül sem toltam a fejem tetejére. Mintha a fény árthatna a retinámnak... na jó, nem ez volt az ok, hanem hogy nem volt kedvem senkivel sem beszélgetésbe elegyedni, tökéletesen megfelelt és kielégített az egymagamban való ücsörgés és a napsugarak kellemes melege.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Rám se nézett. Még csak egy pillantásra sem méltatott. Sértő volt, szinte üvöltött a lányról az arrogancia, amit nem igazán szerettem, mégis itt ülök, és próbálom beszédre bírni, vagy legalább, hogy rám emelje tekintetét. De nem. Nem mondhatnám, hogy sűrűn előfordult velem, hogy egy csaj úgy ráz le, hogy még csak rám sem pillant. Igazán kellemetlen volt, viszont unatkoztam, és még az undoksága ellenére is tetszett. Már tapasztaltam, hogy sokszor nem az van a felszín alatt, amit az emberek mutatnak magukról. Ő például, egy arrogáns, nagyképű csitrinek tűnt. De valóban az is? Nem csak színjáték, maszk, amit azért mutat a társadalom felé, hogy elkerüljék őt, s nyugton hagyják? Hát most emberére akadt, mert én nem adom fel ilyen könnyen. Újra felé fordultam, enyhén megköszörültem torkomat, jelezvén, hogy beszélni fogok, habár tudtam, ez őt egy cseppet sem érdekli. - Tudod, nem kéne így viselkedned. – szólaltam meg végül nagy szemeket meresztve, bólogatva. – Elijeszted az embereket. Szerencséd, hogy bátor vagyok. Én ugyanis nem félek a vámpíroktól. – utolsó szavaimat már halkabbra fogtam, amivel remélhetőleg sikerül rávennem, hogy végre felém fordítsa arcát. Én tudtam, hogy Ő is olyan, mint én. Megéreztem, habár nem fordul elő velem ilyen, most mégis ez történt. Lehet, a kor teszi, minél több ideig élek, annál kifinomultabbá válnak az érzékeim. Tudtam, neki is éreznie kell, s nem csak azt, hogy mi vagyok… éreznie kell a furcsa bizsergést, amit én is tapasztaltam, amikor először megpillantottam, mégha csak hátulról is. Jelent valamit. Azt nem tudom pontosan mit, de valami olyasmi lehetett, mint mikor két embernek dolga van egymással az életben. Mindegy mikor és hol. Meg kell történnie.
Én akár órákig is ellettem volna úgy, hogy itt ücsörög mellettem. Nem zavart volna, feltéve, ha nem beszél, ám nagyon az jött le, hogy ma én vagyok az egyetlen ember ebben a metropoliszban, aki nem vágyik társaságra és nem érez ellenállhatatlan vágyat a lepénylesője nyitogatása iránt. Apró sóhajjal nyugtáztam szavait és éppen én is szólásra nyitottam volna a számat, hogy csak mellékesen közöljem a férfivel, hogy nekem sokkal inkább balszerencsének tűnik a kitartása, de ekkor halkított hangján és a vámpír szó már igencsak megragadta a figyelmemet. Megtehettem volna, hogy továbbra sem vetek még ügyet sem rá, de ha már nem köntörfalazott és a körülbelül második mondatában a fejemhez vágta, hogy tudja mi vagyok, akkor ez a srác megérhet két perc figyelmet. Lassan toltam a fejem tetejére a napszemüvegemet, ezzel kisöpörve néhány kósza hajtincset az arcomból, a könyvemet pedig készenléti állapotba helyezve fektettem a pultra, hogyha érdektelenségbe fordulna a jelenleg egyoldalú konzultáció, akkor gyorsan utána kaphassak. A férfi felé fordultam, ekkora láttam először arcát és hirtelen az futott át az agyamon, hogy miért nem emeltem el a szemem elől hamarabb a sötét lencséket? Tekintete, gyönyörű szemszíne rögtön megfogott, ahogy arca többi részlete sem volt mindennapi, ám eredetileg nem ezért döntöttem amellett, hogy figyelmet szentelek neki, hanem vakmerősége miatt. Hm.. lehet, hogy a végén még szimpatikus lesz? - Elfelejtettem, hogy mostanában már mindenkinek jár gyűrű. - A kezére pillantottam, hiszen nem kellett hozzá sem sok ész, sem sok érzékelési törekvés, hogy rájöjjek, ő is a vámpírok táborát erősíti. - Ki a fene vagy te? - Üldözési mániára való hajlamom ébredezni kezdett és első gondolatom az volt, hogy biztosan valaki, aki rám lett állítva. Az utóbbi időkben elég mozgalmas szakaszát éltem az életemnek, túl sok embert gyilkoltam meg ahhoz, hogy ne pihenhessek, emiatt csupán azért imádkoztam, hogy a vakációmat ne rontsa el egy általa közvetített kellemetlen hír.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Úgy érzékeltem, hogy megtörtem a jeget, legalábbis annak felszínét. Már elértem, hogy végre feltolja fránya szemüvegét a feje tetejére. Ha ez még nem lenne elég, a könyvet is hajlandó volt félre tenni, s végre rám emelte szemeit. Sosem hittem volna, hogy egy sötét, meleg barna szempárral így ridegen is lehet nézni. Pedig itt volt rá az élő példa. Nem kerülte el figyelmemet a reakció, amit az én arcom látványa váltott ki belőle. Hát, mit mondhatnék, jóképű vagyok. Lehet ezen volt igazán meglepődve, vagy mit gondolhatott, mielőtt rám nézett? Hogy valami béna kretén vagyok fa lábbal és üvegszemmel? Követtem tekintetét, majd szemem megállapodott a gyűrűt viselő kezemen. Ha így viselkedik velem, ám legyen. Nem vagyok valami ágrólszakadt, aki hagyja, hogy Arroganciai Katalin csak így lekezelje. Felveszem a kesztyűt, igaz, mivel nővel vagy dolgom, majd finoman csinálom. - Nem mindenkinek, csak a jobbaknak. - válaszoltam vissza ugyan abban a stílusban és hanglejtésben, majd kérdésére felvontam szemöldököm. Közelebb hajoltam hozzá, csak annyira, hogy bizalmasabbnak higgye szavaimat. Tolakodó azért nem akartam lenni. Hisz már fiatal koromban megtanultam, hogy megnyerőbb az, aki kopog, nem pedig az, aki ajtóstól ront a házba. - Na és te, ki a fene vagy? - vettem halkabbra hangomat, miközben finoman oldalra billentett fejjel néztem szemébe. - Amennyit eddig megtudtam rólad azaz, hogy jobbnak hiszed magad másoknál. Pedig azt sem tudod ki a fene vagyok. Eltávolodtam tőle, majd hátradőltem a székben. Intettem a pincérnek, s egy gin-tonicot kértem. Pár pillanat múlva már előttem volt az ital. Gondoltam ideje lenne megtörni a csendet és valakinek engedni. - Greg vagy. - nyújtottam felé hirtelen kezemet. - Ki A Fene Greg...
Nem gondoltam volna, hogy végül csak felkelti az érdeklődésemet, de az élet csupa meglepetés, nemdebár? Természetesen kontrolláltam magam, nem ült ki az arcomra, hogy most már figyelek rá. Nem sokan szoktak megmaradni mellettem egy percnél tovább, mivel a stílusom általában mindenkit elijeszt, ám ezt nem is bántam. Ha magamban akartam lenni, akkor magamban akarok lenni és kész. Hagyjon mindenki békén. Viszont ez a srác… nem rossz. Pár mondtad és úgy éreztem, emberemre találtam benne. Hanglejtése azonosult az enyémhez, de tévedett, ha azt hitte ez elég ahhoz, hogy megszeppenjek és kisnyuszi módjára lapulni kezdett. Hogyne. Felvont szemöldökkel néztem rám, diszkréten végighordoztam ülő alakján a tekintetem, aztán néztem vissza a szemeibe. - Jobban szeretek én kérdezgetni, nézd el nekem. - Szólaltam meg. Halvány mosoly húzódott az ajkamra. Most komolyan le akart hordani azzal, hogy jobbnak képzelem magam a többieknél? Ebből jöttem rá arra, hogy biztosan nem valamiféle rám állított informátor, hiszen azok mind tudják, hogy álljanak hozzám és hogy az ilyesmik leperegnek rólam, mint szilváról a víz. Így az az apró feszültség is elpárolgott belőlem, ami ott bujkált a mellkasomban, teljes testtel felé fordulva vettem kezembe a koktélomat, hogy belekortyoljak. Vártam. Vártam, hogy elmondja, mégis kicsoda ő, mivel még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Aztán neve hallatán bólintottam egyet és újabb pár másodperces hallatán nyitottam szólásra a számat. - És miért ücsörögsz még mindig itt, Greg, ha a szavaidból ítélve nem éppen pozitívnak találod a személyiségemet? - Kérdeztem.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Figyeltem, ahogy egész alakjával felém fordult, s csak nagy nehezen tudtam diszkrét pillantással végigmérni. Tetszett nekem, mintha ezt sugározta volna egész valójával, hogy: nagyképű és gonosz vagyok, hideg és számító, de csak én kellek neked. Olyan ez, mint mikor az ember tudja, hogy amit csinál, az nem tesz jót, hogy hosszú távon igen is súlyos problémái lehetnek, mégis megteszi, újra és újra, nem tanulva a saját hibáiból. Mit éreztem vele kapcsolatban? Azt, hogyha nem állok fel most azonnal és tűnök el, a csaj képes lesz még eltenni lábaló. Persze nem voltam az a félős típus, de azt sem szívesen viseltem el, ha sértegetnek. És Ő pontosan ezt csinálta. Mégis, hajtott a kíváncsiság, hogy mi van a felszín, na meg a lenge nyári ruhácska alatt. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb, de mindkettőre rájövök. - Én pedig jobban szeretek cselekedni, mint beszélni. - mosolyogtam rá, miközben tekintetem újra és újra végigszaladt testén. Gyengéim voltak a szép nők, no de melyik férfinak nem? És mikor az ember fia előtt itt ül egy bombázó, elég nehéz koncentrálni. Azt gondolnám, hogy 100 év alatt már csak megtanulom kontrollálni magamat, de nem... Ezt valószínűleg soha a büdös életben nem fogom megtanulni. Kérdésére felvontam szemöldököm, majd körbepillantottam. Végül, pár perces csend után újra ránéztem, s széles vigyor terült el az arcomon. - Tudod, szívesebben vagyok szép, ámde undok emberek társaságában, mint csúnya, de kedves emberekében. - volt egy érzésem, hogy nem fog sértettem elszaladni a megjegyzésemtől. Látszott rajta, hogy mondhatok bármit, nem tudom megbántani. Mintha érzései sem lennének. De mindenkinek van. Még annak is aki azt állítja, hogy nincs. - Egyébként nem mondtam, hogy nem találom pozitívnak a személyiséged. Öt perce beszélgetünk, jó vagyok, de annyira azért nem, hogy ebből ilyen messzemenő következtetéseket vonjak le. - próbáltam diplomatikus lenni, elvégre fel akartam csípni, nem pedig elüldözni. - Nem mellesleg teljesen flepnis figura is ugyan ezt mondaná rólad. - vontam meg vállamat rájátszott, gyermeteg kifejezéssel arcomon.
Összeszűkültek a szemeim, de nem úgy, ahogy általában szoktak. Sokkal inkább azt akartam ezzel kifejezni, hogy egyre jobban érdekelt a férfi és sajnálatos módon be kellett vallanom magamnak, hogy kezdett lekötni. Mindig is szimpatikusan voltak az olyan egyedek, akik határozottak és megvolt a maguk stílusa vagy éppen a sajátomat próbálták meg ellenem fordítani. Ez általában mindenkinél kudarcba fulladt, de értékeltem a kitartást és a kreativitást, szóval... talán nem is olyan borzasztóan idegesítő jelenség, ahogy azt az első szavaiból levettem. - Ahhoz képest, hogy a tettek embere vagy elég jó a beszélőkéd. - Állapítottam meg mellékes tevékenységként a poharam peremén az ujjaimat huzigálva. Figyeltem őt, úgy, mintha arcának rezdülésiből ki akarnék olvasni valamit, de aztán rájöttem, hogy az előbb már odébb sepertem üldözési mániára való hajlamomat, így inkább felhagytam a szuggerálással mielőtt azt hihette volna, hogy túlzott érdeklődést mutatok iránta. Az kellene még, hogy simogassam az egóját. Bár ki tudja, mit váltanék ki belőle vele... talán tetszene is. - Süt rólad, hogy milyennek gondolsz... és az is, hogy kihívásnak veszed, hogy így viselkedek veled. - Mondtam faarccal. - Mielőtt gondolkozni kezdenél, ilyen a személyiségem, ennyi az egész. - Megvontam a vállamat. - És ha nem tűnt volna fel, jelenleg csak te beszélgetsz, én pedig eltűröm és válaszolgatok, mert le merném fogadni, hogy akkor sem tűnnél el innen, ha egy mukkot sem szólnék. - Megforgattam a szemeimet, ám ez már az incselkedő kategóriába tartozott és a nyakamat tettem volna rá, hogy ez neki is le fog esni. Kíváncsi voltam, vajon most mit fog reagálni, hogy olyan típusú-e, amilyennek képzeltem. És furcsamód azon kaptam magam, hogy reménykedni kezdtem abban, hogy nem fogok csalódni benne.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Tekintetem kezére tévedt, pontosabban ujjaira, melyek finom, körkörös mozdulatokat írtak le a pohara száján. Nyeltem egyet. Hülyén hangzik, de még az is kívánatos volt, ahogy ezt csinálta. Szavaira újra visszatért szemem arcára, habár nehéz volt visszafogni magam, hogy ne a testét fixírozzam végig újra és újra. De azért engem mégis csak úriembernek neveltek... - Alkalmaznék én testi fenyítést, vagy erőszakot is, de te olyan csajnak tűnsz, akinek ez nem jön be... - habár hangomból az jött le, hogy teljesen komolyan gondolom amit mondok, teátrális arckifejezésem teljesen az ellenkezőjét sugallta. Végül csak lemondóan vállat vontam, majd kezembe véve a gin-tonicot nagyot kortyoltam belőle. Jól esett a hideg ital, hirtelen nagyon melegem lett, habár tudtam, nem az időjárás miatt. Mit is mondhatnék... még vámpírként is szinte emberi voltam, legalábbis ami a tulajdonságaimat illeti. Simán képes volt befűteni engem egy ilyen csaj, mint a velem szemben ülő. Szavaira felvontam szemöldököm. Tudtam, mire megy ki a játék. Láttam az érdeklődést a szemébe, ahogy végignézett rajtam, épp csak a száját nem nyalta meg! Provokálni akart és igazán jól csinálta. Csakhogy nem az a srác voltam, akit ezzel el lehet riasztani. - Várj! - tettem fel kezem. - Olyan vagy, amilyennek mutatod magad igaz? - lebiggyesztettem alsó ajkam, majd színpadias hangra váltottam. - Csak úgy, mint kívül jéghideg vagy, érzéketlen és gonosz, semmi és senki nem tud érzelmeket kiváltani belőled. Nehéz életed volt, és a sok szívfájdalom megedzett téged olyannyira, hogy már csak akkor vagy boldog, ha egyedül, magányosan üldögélhetsz a bárpultnál valami látszólag izgalmasnak tűnő könyvet olvasva. - nagyokat pislogva fejeztem be a monológomat. - Kitaláltam igaz? Pár pillanat csönd után felálltam, s közelebb lépve hozzá - majdhogynem lábai közé léptem, de azért mégsem, nem akartam tök pofátlannak tűnni - a 193 centimmel felé magasodtam. A pultra támaszkodva bizalmasabb hangra váltottam. - Nem érdekel, minek mutatod magad. -néztem mélyen a szemébe. - Nem ismerlek, de egy ilyen gyönyörű lány nem lehet ilyen. És ha kemény életed volt? Fájdalmas? Nem érdekel a múltad, hogy hány ember halt meg általad, hányat bántottál. - kihívó mosolyt villantottam felé. - De persze nem kell velem társalognod, ha unod a képem... - megadóan tártam szét karomat, majd hátráltam két lépést, hogy tisztességes távolságba kerüljünk. Nem ültem vissza a székre, csupán poharam után nyúltam és egy hajtásra magamba döntöttem a maradék gint. Nem szoktam feladni, de bolondot nem csinálok magamból. Ha nem kell neki társaság én nem fogom rákényszeríteni magam senkire. Talán majd legközelebb jobb kedve lesz a Jégkirálynőnek. - Sajnálom, hogy zavartalak. - biccentettem felé udvariasan, szinte kimérten, ám tudtam, szemem csillogását akkor sem tudnám elrejteni, ha napszemüveget tenni a fejemre. Túlságosan akartam ezt a lányt. - Szólj, ha rájöttél, hogy mennyi nálam sokkal, de sokkal unalmasabb alak van itt. - vigyorodtam el szélesen. Még egyszer végigmértem, majd elindultam a nemrég elhagyott nyugágyam felé. ám mielőtt nagyon messzire jutottam volna, - talán három, négy lépést tettem meg -, eszembe jutott valami, s megtorpanva újra felé fordultam. - Nem is árultad el a neved. - mondtam neki, majd kissé sértettem vontam fel szemöldökömet. - Én bemutatkoztam neked...
Ez az egész beszélgetés vagy inkább valami ahhoz hasonlónak nevezhető dolog tényleg egyre jobban lekötött, és magamon csodálkoztam el leginkább emiatt. Ostobaság, de pont Rio-t terveztem be annak a helynek, ahol senkihez nem szólok a szükségesnél többet, ahol nem fog érdekelni, ki jár és merre, mindössze nem igazán rám jellemző módon kizárom a társadalmat, csak lazítok és kényeztetem magam. Erre tessék, terveim már a hatodik napon dugába dőltek, mert egy elképesztően idegesítő férfi mellém keveredett azzal a célzattal, hogy ő márpedig kirángat önkéntes száműzetésemből. Először kedvem lett volna megfojtani, de... úgy döntöttem hirtelen haragúságom miatt kár lenne egy ilyen példányért. Nem eresztettem el tekintetét akkor sem, amikor feltűnően közel lépett hozzám. Csak most figyelhettem meg, hogy igazából milyen magas. Ha felálltam volna a székről huszonöt centivel biztosan felém magasodik és bár így még kisebbnek éreztem magam, komplexusom nem alakult ki, mindössze hallgattam és hallgattam mindenféle bólintás, beleegyezés vagy hozzáfűznivaló nélkül. Ha könnyebben felvenném a dolgokat ezer százalék, hogy elszorult volna a mellkasom a fejemhez vagdosott dolgoktól, viszont sem könnyen sértődő típus nem voltam, sem az állítottak igazságtartalmával nem értettem egyet maradéktalanul. Hideg voltam, gonosz és kegyetlen. Szerettem ilyen lenni, szóval aki ennek helytelenségét vágja a fejemhez az nekem hiába prédikál. Hátat fordított, ekkor tüntettem el magamról a pókerarcot, mivel ajkaim akaratlanul is széles, rosszindulattól és gúnytól mentes mosolyra húzódtak, amely Greg visszafordulásával halvány somolygássá redukálódott. Azért nem kell látnia, milyen jól szórakozom. - Nos... - újabb italt után intettem a pincérnek. - Ha szeretnéd tudni a nevem, kénytelen leszel visszalépegetni ide, Mr. Lélekbúvár. - Néztem rá kihívóan, persze most még csak mértékkel. Aztán vártam, vajon eddig tartott-e a kitartása vagy lappang benne egyéb meglepetés is?
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Meglepetten vontam fel szemöldököm. Na, erre nem számítottam. Ritkán képesek az emberek meglepetést okozni nekem, de úgy tűnik, ez a lány képes volt rá. Elégedett mosoly terült szét arcomon, majd szépen visszalépkedtem hozzá, de nem ültem le, csupán a pultra téve kezem rátámaszkodtam, úgy futtattam végig újra és újra tekintetem a gyönyörű idegen alakján. - Na jó, de csak azért maradok, mert látom, majd meg esz a fene nélkülem. - vigyorogtam önelégülten, habár hangomból kiérződött, hogy viccnek szánom. Nyilvánvaló volt, hogy nélkülem is meglenne, ám valamivel mégis sikerült felkeltenem az érdeklődését. Úgy gondolom, egy ilyenfajta lánynál, mint Ő, ez igenis nagy szó. habár nem tudtam róla semmit, még a nevét sem, mégis biztos voltam benne, hogy innentől ég a zöld lámpa, és szabad az út. Kezdtem élvezni az egész szituációt, s legfőképpen azt, hogy látszólag teljes érdektelenséggel tekint rám, s cseveg, miközben tudtam, hogy ugyanúgy tetszem neki, ahogy Ő énnekem. Persze azzal is tisztába voltam, hogy inkább felfalná a saját kezét, minthogy ezt bevallja. Sőt, azt is, hogy még jó ideig azt a látszatot fogja kelteni, hogy csupán az én akaratosságom miatt viseli el a társaságom. - Szóval? - vontam fel kérdőn szemöldököm. - Áruld el a neved... - kérleltem halkan.
Szívesen röhögtem volna el magam szavai hallatán és azon a nézésen, aminek kíséretében kegyesen visszasétált hozzám, de nem hibáztathattam. Én kezdtem ezt a stílust, bár csak magamat adtam, szóval... ha tényleg érdeklődik irántam, akkor nem baj, ha leveszi, hogy én nem a cukik közül való vagyok. - Mielőtt megpróbálnád beadni, hogy szívességet teszel nekem a társaságoddal, szólj a szemeidre, hogy ne csillogjanak ennyire. - Diszkréten rákacsintottam, miközben belekóstoltam az újonnan kiérkezett italomba és a mellettem lévő székre pillantottam jelezve, hogyha úgy tartja kedve, akkor felőlem ismét helyet foglalhat. Már nem volt kedvem elzavarni. - Charlotte vagyok. - Nyújtottam felé a kezemet. Szinte észre sem vettem, hogy ezen a néven mutatkoztam be, hiszen előszeretettel használtam az igazi nevem helyett. Igazából olyan mindegy volt, védekező mechanizmus ide vagy oda, jelenleg nem ez számított.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Szavaira megadóan tettem fel a kezem. Majd igyekszem fegyelmezni a szemeimet, de ha esetleg mégsem sikerül, majd megfogok a kis keverőkanalat az egyik kávéscsészéből és kivájom az üregéből. Na jó, talán ez kicsit morbid volt, de mégis? Hogy lehetne kivitelezni másként a dolgot. Nemhogy örülne, amiért csillog. - Rendben, te pedig legközelebb olyan ruhát vegyél fel, ami többet takar a testedből. Máris megoldódik a szemcsillogásos probléma. - kacsintottam rá. Végül helyet foglaltam nemrég elhagyott helyemen, miközben odaszóltam a pincérnek, hogy még egy kört szeretnék az előbb elfogyasztott italból. Tartottam tőle, hogy egy ilyen nő társaságában szükségem lesz az alkoholra. Hátha inamba szállna a bátorság. Bármi kitelik a helyzetből... Elfogadtam felém nyújtott jobbját, miközben ízlelgettem számban a nevét. Charlotte... Char... Lotty. Na jó, talán nem kéne rögtön hülye beceneveket aggatnom rá, épp, hogy megenyhült felém, nem lenne jó ötlet elrontani. Bár, még az is lehetséges, hogy csak egyszerűen orrba nyomna. - Örvendek a szerencsének, Charlotte. - ráztam meg kezét, majd mielőtt még elengedhette volna enyémet, magam felé húztam. Szinte teljesen közel kerültem hozzá, éreztem a belőle áradó édes, mégis kissé fűszeres illatot. Nem mondanám, hogy könnyű volt visszafogni magamat. - Szóval, mi a terved? - kérdeztem halk, bizalmas hangon - Egész nap itt akarsz ücsörögni, és szócsatázni velem? Teljesen jelentéktelen dolgokról beszélgetni?
- Pedig ez még a szolid ruhadarabjaim közül való. - Néztem végig magamon egyetlen pillantás alatt. Plusz harminc fokban biztosan nem fogok hosszú nadrágot és csizmát húzni, persze azért szerettem azt is, ahogy megbámultak a férfiak. Szerencsére a természet születésemkor úgy gondolta, hogy kegyes lesz velem, ha már többi életévemben nem az én oldalamon állt,legalább ennyit adott nekem. - El sem tudom képzelni, mik lapulnak a szekrényemben. - Vontam fel a szemöldökömet már kissé szélesebb mosollyal. Kezdtem felengedni a közelében, valószínűleg ő is észrevette. Szavaiból sütött, hogy mit gondol rólam és a lehetséges, általam hitt gondolatai igazak is voltak a szememben. Nem én vagyok a hibás, egyszerűen csak sütött rólam, hogy milyen vagyok... miként élek, miként cselekszem és nem is titkoltam soha, hogy milyen a személyiségem. Mérget vettem volna rá, hogy neki éppen ez jön be. - Mi az, csak alkohol segítségével vagy képes elviselni? - Mosolyom szemtelen stílusba váltott, pillantásomat akkor sem vettem le róla, amikor közel húzott magához. Imádtam szemkontaktust tartani, kísérletezni, várni, hogy vajon partnerem mikor adja fel. Ám az kiderült, hogy ő nem az a meghátráló típus és eme tulajdonsága iszonyatos módon vonzó volt. Persze ő maga is, ehhez kétség sem fér. - Nyaralni jöttem ide és nem gondoltam, hogy találkozok egy lekoppinthatatlan sráccal, aki keresztül húzza a semmittevésemet. - Suttogtam. Ha ő így, akkor én is. - Talán nem szeretsz jelentéktelen dolgokról beszélgetni? - Mintha én szeretnék, viszont az agyát húzni igenis kedvemre való tevékenység lett volna. És mivel körülbelül másfél perccel ezelőtt elhatároztam magamban, hogy addig megyek, míg állítólag hatalmas kitartóképességének határvonalain és idegein nem fogok táncot lejteni, el kellett kezdenem valahol. Ha már itt maradt, akkor tapasztalja meg, hogy kettőnk közül itt nem csupán ő az egyetlen nagy játékos. - Ami azt illeti gondolkoztam azon, hogy ki kellene feküdnöm a napra. A végén elvesztem a színemet. Vagy egyszerűen csak ki kellen próbálnom, milyen a víz. - Hullámos hajamba túrva pillantottam a pár méterre fekvő part felé. Ha valami, akkor ez a megjegyzésem tényleg a legjelentéktelenebb fajtából való volt. - Vagy neked van valami jobb ötleted?
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Ruhájára tett megjegyzésére rögtön illetlen gondolataim támadtak. Több se kellett nekem, hogy laza képzelgésekbe kezdjek, vajon mik is azok a bizonyos ruhadarabok, melyek a szekrényébe pihennek. Nem épp a legelegánsabb koktélruhák futottak át az agyamon. Habár úgy voltam vele, leginkább ruha nélkül fantáziálnék róla... Hosszan kortyoltam bele az italomba, miközben fél szemmel rápillantottam. Mikor letettem a poharat halvány mosoly jelent meg arcomon. - Mondjuk úgy, hogy egy ilyen nő mellett szükségem van a szíverősítőre. - nem akartam jobban kifejteni a dolgot, had gondoljon a továbbiakban azt, amit akart. Szükség volt egy kis rejtélyességre, s nem is szándékoztam nyílt lapokkal játszani. A lekoppinthatatlan jelzőre szinte büszke, elégedett mosoly jelent meg arcomon. Tudtam, hogy ez egyszerűen annyit jelent, hogy bármennyire szeretett volna egyedül lenni, felkeltettem az érdeklősét, s a végén már Ő maga gondolta úgy, hogy velem akar lenni. Legalábbis az, hogy visszahívott erre enged következtetni. Próbáltam neki válaszolni, esküszöm, hogy próbáltam, de kissé megrészegített a közelsége, s csak nagy nehezen tudtam a szemeire koncentrálni. Elvégre is azzal kell tartani a kontaktust, nem egy másik részével, ami bevallom, mindegyiknél sokkal vonzóbb volt. Felvontam szemöldököm. Napozni? Tényleg napozni akar? Halkan hümmögtem, majd úgy döntöttem, üsse kavics, ha aszalódni akar, ám legyen. Ez amúgy is csak időhúzás, de nem vagyok semmi rossznak az elrontója. - Legyen, ha ez az, ami boldoggá tesz. - feleltem, majd lehúztam az italomat, s felálltam a székről. Kezem nyújtottam neki, s lesegítettem a székről. Valószínű, hogy megfog lepődni ezen a lépésen, hiszen volt egy olyan gyanúm, Ő sem pontosan erre számított. valami olyasmire inkább, hogy rögtön megpróbálom felajánlani neki a puha ágyamat. Még ha ez is volt valójában az első ötlet, ami eszembe jutott, akkor sem mondtam ki. Kellett még egy kis idő, hogy a végén Ő legyen az, aki kezdeményezni, mi több irányítani kezd. Szerettem a magabiztos nőket, akik tudják, mit akarnak, és általában meg is szerzik maguknak. Charlotte pontosan ilyennek tűnt. Legalábbis így első ránézésre. És ha sejtéseim valóban beigazolódnak, akkor tuti nem fogunk egész délután a nyugágyon fekve sütkérezni. De nem bizony! - Mehetünk? - néztem rá kérdőn, félmosollyal arcomon.
Nem sokszor éreztem így magam, de kezdtem kifogyni a szemtelen kis megszólalásaimból, hiszen sokkal könnyebb olyankor ontanom magamból a gunyorosságot, ha a másik nem vevő rá.persze így sem volt nehéz feladat, de ha valakit kedveltem vagy kezdett szimpatikus lenni, annak a közelében hajlamos voltam felengedni. Nem túl hamar, de idővel... ennek a gondolatnak a hatására apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ajaj.. ez a pasi túlságosan jól játszik ahhoz, hogy most már ne figyeljek rá teljesen és ne kezdjek el azon gondolkozni, vajon mi lehet benne, ami ennyire.. mondjuk ki, vonz magához. Persze nem terveztem orrára kötni újonnan felmerülő érzéseknek nevezhető valamiket, hiszen egy kis idővel ezelőtt nem igazán zavart volna, ha hozzám se szól. Ám most már úgy voltam vele, hogy nem is olyan rossz ez a kitartóság benne. Én lepődtem meg a legjobban, amikor rábólintott az idióta ötletemre. Én sem gondoltam komolyan, amit mondtam, ő látszólag mégis képes lett volna belemenni egy eszméletlenül passzív és értelmetlen, leginkább egyedül végzendő tevékenységbe. Gyengén ajkaimba harapva ugrottam le a székről, szemeimből próbáltam eltüntetni a meglepődöttség jeleit, valószínűleg sikertelenül, ám azért reménykedtem, hogy nem árulom el magam. Palástolás céljából összevontam a szemöldökömet és megcsóváltam a fejemet, viszont az apró mosolyt, ami a szám szélén bujkált azt észrevehette. - Őszintén, nem gondoltam volna, hogy akár erre az ötletre is képes lennél ugrani. - Mondtam. Teljesen meg voltam győződve arról, hogy valami.. tipikusan férfiasabb lehetőséget vázolna fel. Persze egyáltalán nem akartam úgy tenni, mintha én magam ártatlan virágszál lennék, hamis képet a világért sem mutattam volna magamról. - Tényleg ennyire érdekellek? - Mosolyom kiszélesedett és kezeiben pihenő kezemre pillantottam. Érintése meglehetősen magabiztos, ugyanakkor bizsergetően kellemes volt, lehet, hogy ezért nem húztam el tőle rögtön az ujjaimat.
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Elégedett, sőt, mondhatni önelégült mosolyra húzódott szám, mikor meglepett arcát láttam. Hát ebből is látszik, hogy baromira nem akar Ő kifeküdni és napozni. Valószínűleg Ő is szívesebben csinálná azokat a pajzán dolgokat, mint amikre jómagam is gondoltam, legalább azóta, hogy leültem mellé a bárpulthoz. Szavaira csak hetykén megvontam vállamat. Szeretem teljesíteni az ilyen szép hölgyek kívánságait. Szükség esetén még messzebbre is képes vagyok elmenni, hogy elérjem a célomat. Vannak olyan nők ezen a világon, akikért egy férfi bármit képes megtenni, még akkor is, ha nem szerelmes belé. Ilyenek vagyok mi férfiak. Keze olyan törékenynek tűnt. Kicsi volt, ujjaim mégis hosszúak és vékonyak, igazi kecses kéz volt az övé. És a bőre is igazán puha volt... Na jó... nem kéne túlságosan belelovalnom magam a helyzetben, elvégre Charlotte nem tipikusan az a nő, akibe képes lennék beleszeretni. Valóban gyönyörű, s látszik, hogy észnek sincs híján, de természetre egyáltalán nem biztos, hogy huzamosabb ideig bírnám mellette. Talán egy két hét, ha jóindulatú akarok lenni. S velem egyetemben Ő is így érezhetett. Legalábbis én így gondoltam. Kérdésére oldalra billentettem fejem, ám kezét nem engedtem el. Élveztem puha, meleg érintését. Mosolyára csak halvány mosolyra feleltem. - Még annál is jobban... - szóltam halkan, mélyen szemébe nézve. Nagyon, nagyon érdekelt. Tudni akartam mi van a jéghideg külső alatt, beakartam mászni a bőre alá, hogy kiderítsek róla mindent, amit csak lehetséges. Persze... nem csak a bőre alá akartam nagyon bejutni. Égető érzés lett rajtam úrrá. Megakartam csókolni, de tudtam, még puhítani kell kicsit, s nem szabad nekem kezdeményeznek. Tipikusan olyan nőnek tűnt, aki szeret irányítani. Nekem pedig nagyon imponál, ha el lány a kezébe veszi a gyeplőt. - A kérdés az, hogy én mennyire érdekellek téged... - vontam fel enyhén szemöldökömet. - Eléggé ahhoz, hogy velem töltsd akár az egész napodat?
Kezdtem azt hinni, hogy Rio-ban van valami, ami kezdett jobb belátásra bírni. Itt sokkal egyszerűbb megadni magunknak az esélyt arra, hogy maradéktalanul élvezzük az életet és hiába nem voltam amúgy sem egy hedonizmust elítélő nőszemély.. itt még a levegő is más volt. Így pedig, hogy találkoztam Greg-el, aki méltó "ellenfelemnek" bizonyult máris sokkal szórakoztatóbbá vált a parton eltöltött idő. Hozzá képest a könyv, amit magammal hoztam unalmasságából kifolyólag tűzre való lenne, csak át ezeket a gondolataimat nem fogom elé tárni. Most még biztosan nem, de azért a kérése tetszett. Hogy töltsem vele az egész napot? Halvány mosolyom egyszerűen nem volt képes eltűnni az ajkaimról. Régen volt már ehhez hasonlóban részem, hiszen aki ismert tudta rólam, hogy nem az a fajta nő vagyok, aki bókok halmazát várja el, akinek szüksége van a lelke ápolgatására és aki megijed önagát használni bármire is, de ez a helyzet... olyan másnak tűnt. Semmi érdek, semmi üzlet, semmi fenyegetés, csak én és egy férfi, akit merő véletlenségből ismertem meg. Az újdonság varázsa. Azt hiszem, az emberek ezzel a kifejezéssel szokták illetni az ehhez hasonló szituációkat. - Merész vagy. - Játékosan megcsóváltam a fejem. - Nem igazán szokásom egy teljes napot eltölteni valakivel. Főleg nem úgy, hogy az illető kéri. - Vallottam be aprót vonva a vállamon, miközben tartottam tekintetét és pár pillanatra teljesen el is mélyedtem benne megcsodálva azokat a zöld, szinte ártatlannak tűnő szemeket. Eszméletlen, ha nem szólalt volna meg és nem tudnám, mi ő, akkor talán még azt is elhinném, hogy ő a béke nagykövete. Gyengéden az ajkaimba haraptam és hosszú percek után kihúztam a kezemet az övé közül. Ne mintha nem esett volna jól az érintése, de azért önmagamat és jégkirálynői címemet nem adtam fel ilyen könnyen. - Ha annyira meg szeretnél ismerni, akkor nem is tudom... - Megforgattam a szemeimet. - Mondjuk hívj el egy randira. Ma este pont ráérek. - Kacsintottam rá. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az évszázadok folyamán hányszor randevúztam valakivel, de maga az ötlet mulatságosnak tűnt, szóval... miért ne dobtam volna fel?
Love has no limitations. It cannot be measured. It has no boundaries. Although many have tried, love is indefinable.
Hiába próbálkoztam elnyomni magamban az érzést, hogy nem kéne beleszeretni egy ilyen lányba, hiszen tudtam, semmi jóra nem vezetne az egész. De már röpke fél óra, óra után is azt éreztem, hogy megállíthatatlanul haladok afelé, hogy egyszer csak ott leszek a rózsaszín ködbe, ami majd magába szippant. Nem mondanám, hogy tipikusan az ilyen stílusú csajok a zsánereim, hisz igazán tudom szeretni, amikor egy kedves, szinte szűzies teremtéssel találom szembe magam. Mégis, ez a gőgös, szinte beképzelt stílus volt az, ami ideszögezett. Persze a két, lenyűgöző barna szempár, és a formás lábak sem elhanyagolható tényezők. Szavaira enyhén hunyorítottam, majd nemtörődöm módon vontam meg vállamat. - Olyan magányosnak tűnsz, szinte megsajnáltalak... - feleletem nagyképűen, majd széles vigyor jelent meg arcomon, ami elárulta ismerkedésem valódi okát. Nem tűnt se magányosnak, se sajnálatraméltónak, egyszerűen csak piszok vonzó volt és kellett nekem. A randi szóra felvonta szemöldökömet. Ez csak annyit jelentett, hogy ha nem is mondja ki továbbra is a társaságomat akarja élvezni, mégpedig úgy, hogy végig bókoljam és pedálozzam az estét. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy most rögtön magammal rángassam egy étterembe, de tudtam, meg kell adnom a módjáét ennek az egésznek, ha még többször is élvezni akarom a társaságát. Teljesen az ujjam köré kellett csavarnom... - Legyen. - feleltem szűkszavúan, majd hosszú pillanatig nem is szólaltam meg, csupán újra és újra végigmértem. Tudtam, hogy pár óra hosszáig nem fogom Őt látni, s magamba akartam zárni a látványát. Rápillantottam az órámra, majd némi morfondírozás után megszólaltam. - Pontban nyolc órakkor várlak a hotel halljában. Nem vártam választ, csupán odahajoltam hozzá, s egy rövid, puha csókot nyomtam arcára. - Várni foglak... - súgtam fülébe, majd elindultam fel, a hotelszobám felé.
Válaszolhattam volna igazán szemtelenül, ahogy az tőlem kitellene, de arra jutottam, hogy inkább moderálom magam és lenyelem a szavaimat. Hogy miért? Hagy érezze magát nyeregben, éppen jókedvemben még azt is megengedtem neki, hogy úgy érezze, hatással van rám. Így is volt, de ezt nem szerettem senkinek sem kimutatni, az ő személye pedig még rá is kontrázott erre a szokásomra, hiszen az már lejött, hogy eléggé erős személyiség. És magamból kiindulva.. nem jó az, hogy látjuk a másikon, hogy hatunk rá. Bólintottam. A nyolc óra tökéletesen megfelelt, nem volt sem túl korán, sem túl későn, nem mintha bármi dolgom lett volna. Erre jó a vámpírlét, nem kell az emberi élet pitiáner ügyeivel foglalkoznom. Az viszont kissé meglepett, hogy az arcomra nyomott egy csókot, aztán el is tűnt a szálloda felé, ahol megszállt. Megnyerő férfi, tény, hogy nagyon az. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire. A pulthoz lépve leemeltem róla a könyvemet és távoztam. A parttól néhány méterre béreltem egy lakást, mivel nem szerettem a hoteleket. Egynek elmentek, de mégsem volt nagyon otthonos és nem adták át teljesen annak a helynek a hangulatát, ahol éppen tartózkodtam. A lakásomban könnyű anyagok, világos színek és természetes anyagok uralkodtak, kissé ugyan kívül esett a nagy városi forgatagon, ám a kilátás mindenért kárpótolt. Tökéletes tartózkodási hely volt. Temérdek idő állt rendelkezésemre, az egész délután. Nem akartam olyan szinten készülődni, hogy Greg túlságosan elbízva magát gondolataiba beékelje azt, hogy ő ugyan rögtön tudta, hogy engem is érdekel. Persze tény, hogy szerettem szépítkezni, így kitettem magamért. Haj, smink, csinos, világos színű ruha és egy halk sóhaj, ami magának az egész randis-ötletemnek szólt. Eszméletlen, hogy képes volt egy ekkora nem éppen az életembe illő dolgot kitalálni. Nevethetnékem támadt. Nem kellett hosszú távot megtennem, nyolc óra előtt pár perccel indultam az ominózus hotel felé és azon kaptam magam, hogy igenis várom a pillanatot, amikor újra találkozom a férfival. Sőt, mintha kicsit izgultam volna... furcsa és régen érzett érzés volt ez, viszont jó... kellemes. És ezt már tényleg nem tagadhattam. Beléptem a hotel halljába és végigpásztáztam a tekintetemmel. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy három perccel elmúlt a megbeszélt időpont és Greg-et is megpillantottam tőlem nem messze. Előresöpörtem a hajamat és megindultam felé, de amikor közvetlenül mellé léptem még akkor sem hagyta le a számat egyetlen szó sem, csak egy apró, diszkrét mosolyt varázsoltam az ajkaimra és végignéztem rajta. Nem rossz.. sőt, kifejezetten jó pasi, akárhogy is nézem.
Nem is olyan régen ismertem meg ezt a lányt, Charlotte-ot, mégis már randevúra hívom? Ha valami, hát ez nem az én stílusom. Őszintén szólva a randizás sem az. A háború idején volt utoljára, hogy nővel bármi ilyet csináltam is, habár ott sem volt szó randiról… Óhh nem, ott ilyenre nem volt idő. Egymás szükségleteit akartuk kielégíteni, ő vonzó nő volt, én meg nem tagadom, nem vagyok egy pattanásos képű ronda férfi. Aztán másnap meghalt. De hé, legalább egy utolsó jó estét el tudott tölteni. Neki ez volt a nagy „Utolsó vacsora”, kár hogy da Vinci már nem él… Megfesthette volna. Habár ő nem ilyen művekben utazott. Hogy miért a 8 óra? Elég késői dátum, hogy kellemes, hűs idő legyen, mégis kellemes, és elég korai még az este további részére. Na de azóta változtam már, azóta az eset óta. Ki tudja, lehet az ő vesztét is okoznám. Ebben a lányban viszont mást is látok csak a testén kívül. Úgy húzzuk egymást, mint akik ezer éve ismerik már egymást. Ugyanolyan szemtelen tud lenni néha mint én. Na de most én is hozom a legjobb formámat. Felérve a hotelszobámba egyből elindultam a fürdő felé. Bőven volt még három órám addig, ezért nem siettem el semmit. Nyugodtan zuhanyoztam olyan tíz percig, aztán egy alsóban járkáltam a szobámban. Végül lefeküdtem az ágyba, és elkezdtem olvasni. Beállítottam telefonon egy ébresztőt, hogy riasszon háromnegyed nyolckor. Nem is csináltam mást, csak olvastam, és az éjjeliszekrényen lévő whiskey-s pohárból iszogattam. Nem akartam túlságosan becsípni az estére, ezért csak mértékkel ittam. Végül megszólalt a telefonom, a könyvbe beleraktam a könyvjelzőt, és leraktam az ágyra. Az öltönyömért nyúltam a szekrénybe, tiszta volt, ki volt vasalva, ezért nem foglalkoztam túl sokat vele: magamra vettem minden egyes ruhadarabot, megkötöttem gyorsan a nyakkendőt, és a cipőt megkötöttem. Megnéztem magam a tükörben, egy kis parfümöt magamra fújtam majd amint mindent rendben találtam kiléptem a szobából, az ajtót bezártam, és elindultam a hallba. A kulcsot a pénztárcámba raktam, onnan kétséges, hogy kiesik. Még bőven volt 5 perc, ezért a recepciós pultra dőltem, és úgy vártam őt. Tíz perc telt el, mire megláttam őt. Lassan végigmértem őt a ruhájában, és ellöktem magam a pulttól. Amint közelebb ért hozzám, odahajoltam a nyakához, és magába szívtam az illatát. - Hmm… Jó az illatod. - Suttogtam a fülébe. Majd hátrébb léptem. - Szép a ruhád… Ez is egyike a titkos szekrényedben lévőknek, eltaláltam? - Mondtam mosolyogva. Valóban szép ruha volt, habár talán kicsit kirívó. Nem igazán izgatott engem, nem divatbemutatóra megyünk, hanem…randizni. Még mindig kicsit érdekes ezt a szót használnom.
Kinőttem már abból a korból, amikor lámpalázzal küszködtem egy férfi miatt. Eleve elég rövid ideig tartott ez a korszakom: mindössze két férfi miatt borult igazán pírba az arcom, aki nem volt más, mint a volt férjem és a szintén ex-szerelmem. Vámpírrá válásommal nem csupán az önbizalmam erősödött meg, hanem teljesen tisztában lettem azzal, mire vagyok képes és milyen hatást válthatok ki akárkiből, ha akarom. Ennek pedig már ezer éve, volt időm tökélyre fejleszteni minden erényemet és képességemet. Halványan elmosolyodtam, amikor közelebb lépett hozzám. - A délután nem volt elég arra, hogy lehűtsd magad? - Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve, amikor a nyakamhoz hajolt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imponált a rámenőssége és hogy nem tetszik a stílusa, de mivel semmi hasznom nem származik abból, hogy egyáltalán hozzá szólok és itt vagyok, nem lesz egyszerű dolga, ha velem akar kezdeni valamihez. - És hogy válaszoljak a kérdésedre, ez a ruha még a közelében sincs annak, amit a titkos szekrényemben tartok. Azokat ki kell érdemelni. - Kacsintottam rá élcelődve, majd halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nem voltam randizós típus és fogalmam sincs, hogy jutott eszembe ez a szürreális ötlet. Talán azért, mert szinte süt róla, hogy ő sem az a típus, aki hisz a hétköznapi, régimódinak mondható udvarlásnak, így lehet, hogy ez neki nagyobb gól, mint nekem. Ha pedig megoldja... az csak érdekesebbé teszi a helyzetet. - Szóval van valami terved is? Megyünk valahová vagy itt fogunk ácsorogni a pultnál és néha rámosolygunk a recepciósra? - Kérdeztem teljes természetességgel, körbepillantva a szálloda előcsarnokán. Szép, meg kell hagyni. De én sokkal jobban szeretem a saját kis teremet, a lakásomat a parton.
Talán pont a hasonlóságunk miatt mentem bele ebbe az egész randi dologba. Nem hinném róla sem, hogy az a randizós típus, ahogy én sem. Meg nem is kell randinak nevezni az egészet, elég ha azt mondjuk, elmegyünk vacsorázni. Nem kell ezen semmit sem túl komplikálni. Habár akkor nem egy ilyen étterembe foglaltam volna helyet… Le akarom venni a lábáról? Nos, talán. Bár nem hinném, hogy egy olyanfajta lányt mint amilyen ő túlságosan le lehetne kenyerezni ezekkel. Viszont nem egyszer ettem már ott, hangulatos étterem. A „szoba” egyik részénél ki van alakítva egy kis tánctér ahol általában szoktak is táncolni. Habár én inkább kihagytam az egészet, csak szemléltem őket. Néhányan csak össze-vissza csapkodnak, egyesek meg látszik, hogy tanulók, mások meg profik. A zene sem olyan hangos, hogy ne lehessen hallani a másikat, nem fülsiketítő, hanem a mértéket tartja. - Hát figyelj… Én próbálkoztam… Szándékosan hideg fürdőt vettem, de ezek szerint nem sok haszna volt. - Vontam meg a vállamat, miután már elhajoltam tőle. Felhúztam a szemöldökömet, és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon mikor a ruhatárára került a szó. Kíváncsi vagyok milyen titkos kis dolgok rejtőzhetnek ott. Főleg, hogy azt mondta EZ a ruha még közelében sincs azoknak. Most inkább nem szóltam semmit, mikor viszont újra megszólalt nekem is muszáj volt. - Hát kacsingatásból sok minden kialakulhat még. Felőlem kacsintgathatsz, de vidd is tovább az egészet, egyedül csak hadd nézhessem. Ja de ne vele. Vele. - Böktem a női recepciós felé szemtelenül, majd elmosolyodtam, és elindultam kifelé az ajtón, de azért hátra néztem, hogy követ-e. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy igen, folytattam az utat. A hoteltől alig néhány méterre volt ez az étterem, szóval ennyi miatt nem fogok fuvarozni senkit. Amint beértünk az étterembe, az ajtót kinyitottam neki, hadd menjen előre, de azért hátulról is diszkréten szemügyre vettem. Asztalhoz is odavezettek, nem is kellett a nevemet mondani, meg egyebek, ismernek már ahhoz eléggé. Kihúztam Charlotte-nak a széket, majd leültem vele szemben én is. Felvettem az étlapot, majd megszólaltam. - Megfelel az igényeidnek? Válassz amit akarsz, én állom az estét. - Dőltem hátra a székben, és keresztbe tettem a lábamat, a szememet viszont nem vettem le róla egy percre sem.
Megcsóváltam a fejem és alig láthatóan elmosolyodtam. Legalábbis próbáltam. Utáltam, ha valaki szemtelen velem, de ezt az utálatot néha felülírta a kíváncsiság, amit minden bizonnyal soha nem fogok levetkőzni és ami rengetek kellemetlen vagy éppen jóleső meglepetést okozott már. Valljuk be, imádom más dolgába beleütni az orromat főleg akkor, ha azzal nyerhetek valamit. És magamnak hazudnék a legnagyobbat, ha beleültetném a gondolataimba, hogy nem érdekel ez a férfi. Nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, de ostoba lennék rögtön tudtára adni ezt a tényt. Abban mi érdekes lenne? Hová tűnne a játszadozás édes íze nem beszélve azokról az arckifejezésekről, amit esetlegesen láttatni fog? Miért kellene pillanatok alatt megadnom magam, ha nincs rá szükség? Egy étterem felé vettük az irányt, ami szintén megmosolyogtatott. Vámpírként nem volt bevett szokásom emberi ételt enni, ám nyugodtan tehetek kivételt. Főleg, hogy úgy tűnt, ez lesz az esti program. Egy étterem, beszélgetés és... nos, a beszélgetésekben sem vagyok jó, de valami valamiért, ha egyszerűen nem akarok belevágni a közepébe, akkor ebbe kell beletörődnöm. - Micsoda úriember. - Vontam fel a szemöldököm, miután kihúzta nekem a széket és meghallottam a szavait. - Egyébként nem tűnik rossz helynek. Bár nem szokásom ilyen módon vegyülni az emberekkel vacsoraidőben. - A nyakamat tettem volna rá, hogy érti mire gondolok. Ő sem tűnt olyan típusnak, aki a vegetáriánus étrendet részesíti előnyben, bár ki tudja... volt már részem egy-két ilyen irányú meglepetésben az életem során. - Minden szerencsétlen lányt idehurcolsz, akit megismersz a városban? Mintha túlságosan ismerne a személyzet. - Vigyorodtam el végigpásztázva a helyet, de a tekintetem végül visszatért hozzá.
Kezdőlap
